Az olvasó az elmúlt időszak békésen csordogáló tudományos közéletében feltehetően meglepve kapta fel a fejét Kisfaludi András a részvényátruházás jogi természetéről írott cikkének[1] visszhangja kapcsán. Immár több megszólaló is feladatának tekintette, hogy a Legfelsőbb Bíróság (LB) egy ítéletével szemben állást foglaló szerző megállapításaival kapcsolatban a nagytiszteletű taláros testület védelmére keljen. Sajátos módon a magát tudományosan is érintettnek érzők között található a LB adott ügyben eljáró tanácsának elnöke is, aki a tudomány részéről érkezett személytelen kritikát magára véve, a bírói függetlenség anonimitásának árnyékából előlépve kissé indulatosan próbálta megcáfolni az általa megindokolt ítéletet ért kritikát.[2] Megállapíthatjuk, hogy a magyar igazságszolgáltatás és a jogtudomány kapcsolata sajnos messze nincsen azon a kívánatos szinten, melyen a tudományos kritika az ítélkezési gyakorlat egyik legfontosabb bázisa és segítője lehetne. Mindez nyilván még semmit sem mond magáról az érdemi vitáról, mely ismételten azt a tétel igazolta, hogy a magyar értékpapírjog tudományának 40 éves kómáját követően klasszikus alapkérdésekben is gyakran sok a félreértés mind a szakirodalomban, mind pedig felsőbíróságaink ítélkezésében.
A Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán kialakult vitát az alábbiak szerint összegezhetjük. A perbeli esetben a felek szerződést kötöttek névre szóló részvények átruházásáról, majd az eladó megtagadta a forgatmányoknak a részvényekre történő rávezetését. A Legfelsőbb Bíróság - a váltóról írt kitűnő monográfiája alapján méltán nagy tekintélyű Salamonné Solymosi Ibolya által vezetett - Gf. I. tanácsa által az ügyben hozott ítéletet Kisfaludi András illette kritikával, melyre először az érintett reflektált: írásában a szerző (nevezzük eztán recenzensnek) Kisfaludi érvelését mesterinek, a felhozott indokokat teljesnek minősítve a "pompás felépítmény" gyenge pontjait próbálta meg leleplezni, de mint látni fogjuk - sikertelenül. Időrendben ezt követően Zámbó Tamás igyekezett kiigazítani a Kisfaludi-cikk visszhangjának felhangjait a névre szóló részvény tőzsdén kívül átruházásának kérdéseit vizsgálva.[3] Munkájában fontos és érdekes kérdések felvetésére vállalkozott; okfejtése, logikája - ha nem is egyértelműen, de - éreztette, hogy alapvetően Kisfaludi álláspontját fogadja el. Ehhez képest Török Tamás az átruházás jogi természetéről írt kétrészes dolgozatában őszinte egyértelműséggel foglal állást a bírósági álláspont mellett: "kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában az értékpapír átruházásának nem szükséges feltétele az átruházásra irányuló létrejött (sic!) szerződés, illetve más létrejött jogcím!"[4] Török cikkében egyrészt sorra vette az értékpapírok fő fajait, melyeknél taxatív módon meghatározta az átruházás feltételeit, majd röviden állást foglalt a részvény engedményezhetősége tárgyában. Legutóbb Kovács László próbálta meg feloldani az általa a névre szóló részvény átruházás körül fellelt kérdőkeleket.[5] Kisség meglepő módon a szerző a régi szabályok felelevenítésekor a Vár 11. §-át helytelenül idézve[6] maga is rögtön abba a hibába esik, hogy a forgatást a váltó átruházásának kizárólagos módjaként kezeli. A LB álláspontját a pontatlan törvényszövegre hivatkozással látja alátámasztottnak, s szinte a recenzens szavaival élve tartja semmisnek a fent már említett adásvételi szerződést, melyet egyébként éppen az eladó szegett meg a forgatás (teljesítés) megtagadásával. Nem tartozik a tárgyhoz, de nem mehetünk el szó nélkül a szerző azon állítása mellett sem, mely szerint a szerződésen alapuló vételi kötelezettség a magyar jogban ez idáig ismeretlen volt. E mondat jogtörténeti alaptalanságát nem tisztünk cáfolni, de annyit mindenképpen meg kell említeni, hogy szerződésen alapuló vételi kötelezettséget, azaz adásvételi szerződés
- 187/188 -
megkötésére irányuló kötelezettséget alapít meg pl. egy adásvételi előszerződés, mely a szerződés megkötésével megy teljesedésbe. De a szerződéses szabadság elve alapján a felek bármikor köthetnek olyan atipikus megállapodást, melyben vételi kötelezettséget írnak elő egyikük számára. Ismeretlenségről (általában) nem lehet szó.
Előre kell bocsátanunk afeletti sajnálkozásunkat, hogy ez az értékes vita éppen a "Gazdaság és Jog" c. lap hasábjain zajlott. A Gazdaság és Jog ugyanis az egyetlen olyan magyar (jogtudományos) folyóirat, mely nem közli a szerző (lábjegyzeteit. A pontos hivatkozások, az átlátható irodalmi bázis pedig a tudományosság legalapvetőbb kritériuma. Az alábbiakban a LB hivatkozott ítéletének dogmatikai hiányosságait szeretnénk bemutatni, teljesen egyetértve Kisfaludi kritikájával. Önként kínálkozik a megoldás, hogy ezt a recenzens féle vitairat rendszerében, ahhoz illeszkedve tegyük meg. A másik két tanulmánnyal csak annyiban foglalkozunk, amennyiben azt a vizsgált probléma megkívánja.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ítélkező tanács felfogásában az értékpapírok a magánjogi jogrendszer felett álló különleges képződményként jelennek meg, melyekre sem a kötelmi jog, sem a dologi jog általános szabályai nem alkalmazhatók. Talán ennél is nagyobb hiba azonban, hogy a recenzens a Ptk. - sok tekintetben úttörő, sok tekintetben azonban szerencsétlen és értelmetlen - 338/A-C §-ait kritika nélkül elfogadva kizárólagosan irányadó szabályként kezeli. Nem volna célszerű a hivatkozott rendelkezések részletes értékelésébe fogni, annyit azonban mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a magánautonómiából eredő szerződéses szabadság elve értelmében bárki és bármikor kötelezheti magát szolgáltatásra oly módon, hogy a kötelezettsége teljesítését egy adott okirat bemutatásához (birtokához) köti. Értékpapírnak azokat az okiratokat nevezzük, melyek egy magánjogi jogosultságot olyképpen testesítenek meg, hogy a követelést érvényesíteni, arról rendelkezni, azt megterhelni csak az értékpapír által, annak birtokában lehet [338/B. § (1)]. Ha az értékpapírként történő kiállításra vonatkozó jogszabályi felhatalmazást speciális feltételként fogadnánk el, akkor például a váltó sem minősülne értékpapírnak, mert azt a váltótörvény egyetlen szóval sem mondja ki. Értékpapírnak kellene tekinteni ezzel szemben a közraktári jegyet, melynél az értékpapír-jelleg legalapvetőbb feltétele hiányzik: a közraktári jegy a hatályos szabályok alapján ugyanis nem testesíti meg a közraktárban elhelyezett áru tulajdonjogát. Egy okirat értékpapírrá nem (csak) a törvényi deklaráció, hanem a benne foglalt kötelezettségvállalás tartalma, érvényesíthetőségének módja által is válhat. A szerződéses szabadság elvéből eredően értékpapírt ezért általában korlátlanul ki lehet állítani. Az más kérdés, hogy léteznek speciális (tipikus) értékpapírfajták, melyek csak jogszabályban megszabott alakban állíthatók ki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
