Benke József[1]: A római jog metonimikus fogalmainak deregulációja és recepciója a Basilika kockázati ügyletekről szóló forrásaiban* (ÁJT, 2025/4., 3-29. o.)

https://doi.org/10.51783/ajt.2025.4.01

Mert megváltásunk még reménybeli. De az a remény, amit teljesedni látunk, többé nem remény. (Róm 8,24)**

A klasszikus római jogban alakult ki az a gondolat, hogy a szerződés tárgya a dolog- vagy jogszerzés puszta reménye is lehet. A római jogtudósok ezeket az atipikus szerződéseket az adásvétel körébe sorolták, és úgy adaptálták annak szabályaihoz, hogy az eredménytől függetlenül feltétlen vételárfizetési kötelezettség kimondásával rögzítették a vevő sajátos veszélyviselési és kockázattűrési kötelezettségét. Ezt a jogi tartalmat képletes nyelvi alakzat, szinekdoché alkalmazásával fejezték ki akként, hogy a szerződést reményvételnek avagy hálódobás-vételnek nevezték. A jusztiniánuszi Digesta által megőrzött klasszikus forrásokat azonban a 9. századi Basilika számottevően módosította. Ez pedig aligha lehetett a véletlen (szövegromlás, kéziratvesztés, köznyelvi változás, irodalmi hatás) műve. Sokkal inkább jogpolitikai indok (így az ügyleti gyakorlat megváltozása, feleslegesség, ellentmondásosság, görögösítés, kereszténység) állhatott a háttérben. Tudatos jogszabályszerkesztést sejtet ugyanis, hogy mindazokból a görög szövegekből, amelyek latin megfelelőiben a remény kifejezés ügylettárgyként vagy tranzakciós motívumként értendő, hiányzik a szó, ahol azonban annak ilyen értelmezése nem kimutatható, az eredeti szöveg érintetlen maradt csakúgy, ahogy a "hálódobás" vételének képlete is. A bizánci szerkesztőket tehát nem a képletes jogfogalmak zavarhatták, hanem a remény fogalom használata a kockázatvállalás gazdasági közegében. A valódi jogpolitikai indok így egyfajta vallási alapú ellenérzés lehetett, mert a remény mint az örök életre vonatkozó teológiai erény az üzleti nyereségre irányuló várakozás képletes leírására alkalmazhatatlan.

- 3/4 -

1. Bevezetés

Szent Pál rómaiakhoz írt levelének fenti sorai remekül foglalják össze e tanulmány magvát. A jusztiniánuszi Digesta és Codex egyes forráshelyein már felmerült a gondolat, hogy annak a halasztott adásvételi szerződésnek, amelyben az eredménytől független, feltétlen vételárfizetésre köteles vevő viseli az eladó teljesítésének kockázatát, nem a megszerezni célzott dolog ("res"), hanem csupán annak reménye ("spes", "sine re venditio") a tárgya,[1] vagy - más értelmezéssel - célja vagy motívuma. Az irányadó római források egy részében a remény kifejezetten az ügylet tárgya, motívuma, más részében az a teljesítési érdek bírói felmérésének módját kifejező, metonimikus "képes beszéd" (szinekdoché[2]), harmadik részében pedig teljesen hiányzik a remény kifejezés használata, és a vevő fokozott ügyleti kockázatviselését a római jogi források az egyes latin és görög auktoroknál hasonló helyzetekre alkalmazott "hálódobás" (iactus retis, βόλος bolus) megvétele kifejezéssel (ez is szinekdoché) írják le.

A releváns római források párhuzamos bizánci szövegeinek bemutatása után levonható az a következtetés, hogy a bizánci forrás szövegéből a remény kifejezés az elsőként említett esetben (ti. a remény mint vételi tárgy vagy motívum) rendre hiányzik, a második szituációban (teljesítési érdekmérő) következetesen fennmaradt, míg az a szöveg, amely a harmadik csoportba tartozik (ahol nem a remény, hanem a "hálódobás" képe szerepel a kockázat leírására), a tényállást tekintve jóformán érintetlen maradt. E kodifikációs-filológiai jelenség a vázolt konstelláció logikája alapján tendenciát sejtet, amely szükségképpen előfeltételezi a tudatos jogszabályszerkesztői lépést. Másként a "trend" csupán a véletlen műve lenne, amely azonban a három, logikus összefüggésbe hozható tény alapján alighanem kizárható. Tudatos kodifikátori eljárás esetén pedig érdemes kutatni a forrásszöveg megváltoztatásának indokait is.

2. A Digesta és a Codex továbbélése a Basilika szövegében

2.1. A jusztiniánuszi kazuisztika

A fokozott kockázatú szerződések római kazuisztikáját a szerződés tartalma mint - a jogtudósi véleményekből vagy a császári rendeletekből rekonstruálható - tény-

- 4/5 -

állás alapján célszerű megvizsgálni. A fokozott kockázatú szerződések latin forrásaink szerinti esettana a következő:

1) a foglalással vagy haszonvételi jog alapján történő birtokbavétellel elsajátítható dolgok jövőbeli, bizonytalan fogásának előre meghatározott vételáron, a fogás eredményétől független, feltétlen vételárfizetési kötelezettséggel történő megvétele (Pomp. 9 Sab. D. 18,1,8,1; Ulp. 32 ed. D. 19,1,11,18; Cels. 27dig. D. 19,1,12);

2) a függő hatályú kötelmi követelés átruházása a feltétel függése alatt (I. 3,15,4; Gai. 18 ed. prov. D. 35,2,73,1) és a jövőbeli keresetjog átruházása (Ulp. 62 ed. D. 50,16,54; C. 8,53,3 Decius [a. 250]);

3) a hagyaték mellékegyezményes (speciális, egyedi kikötés melletti) eladása, amelyben az eladó nem szavatol az örökösi minőségéért és/vagy a hagyaték pozitív mérlegéért (Ulp. 32 ed. D. 18,4,11; Paul. 14Plaut. D. 18,4,13);

4) ezeken kívül a fokozott kockázatú ügyletek jó részét csak az utókor évszázadainak jogtudománya vonta a reményvételhez hasonló kockázat miatt a spei emptio-val egy körbe, ezeknek a szerződéseknek azonban:

a) egy része tilos ügylet, ilyen a jövőbeli sportdíj reményének záloggal terhelése (C. 8,16,5 Alex. Sev. [a. 233]) és a szökött rabszolga eladása (D. 48,15 tit.; C. 9,20,6 Diocl. et Max. [a. 287]);

b) más része megengedett szerződés, de a források nem utalnak a reményre, így: a peres ingatlan eladása (Inst. Gai 4,117), a csődvagyonvétel (D. 42,8 tit.), a hagyatékvétel alapesete (Paul. 14 Plaut. D. 18,4,7; Pomp. 9 Sab. D. 18,4,1; Paul. 14 Plaut. D. 18,4,13), a követelésátruházás a behajthatósági szavatosság kizárásával (Hermog. 2 iur. ep. D. 21,2,74,3; Ulp. 32 ed. D. 18,4,4; Paul. 33 ed. D. 18,4,5), a haszonélvezeti jog gyakorlásának visszterhes átengedése (Paul. D. 18,6,8,2) esetében.

2.2. A Basilika kazuisztikája

A Basilika kompilátorai által elvégzett szövegmódosítás eredménye alapján a fenti latin források csoportosítása a következő:

1) Ahol "spes" az ügylet tárgya vagy motívuma, ott a dereguláció végbement: D. 18,1,8,1 - Bas. 19,1,7,2; D. 18,4,11 - Bas. 19,4,10; C. 8,53,3 - Bas. 47,1,37.

2) Ahol "spes" nem a szerződés tárgya vagy motívuma, hanem más, az értelmezést segítő, technikus értelemben vagy köznapi fogalomként áll, ott nem történt dereguláció, és a szöveg fennmaradt: D. 50,16,54 - Bas. 2,2,51 és D. 35,2,73,1 - Bas. 41,1,72,1; D. 24,3,7,3 - Bas. 28,8,7; C. 8,16,5 - Bas. 25,5,24.

3) Ahol a fokozott adásvételi kockázat ellenére eredetileg sem szerepelt a római forrásban a "spes" kifejezés, ott a forrás jobbára érintetlen maradt. Ezek közül a tanulmány vizsgálja a foglalással elsajátítható dolgok jövőbeli, bizonytalan fogása feltétlen, fix vételáron történő megvételének - a reményre való utalást eredetileg sem tartalmazó - azon eseteit, amelyekben a római jurista a "spei emptio"-hoz hasonló, figuratív beszédmódként (alternatív szinekdoché) a "hálóvetés megvétele" (iactum

- 5/6 -

retis emere) kifejezést alkalmazta: D. 19,1,11,18 -> Bas. 19,8,11,1-2; D. 19,1,12 -> Bas.19,8,12.[3]

3. A párhuzamos szövegek vizsgálata

3.1. Filológiai és exegetikai alapvetés

A 9. század vége felé keletkezett[4] Basilika párhuzamos szövegeit a Heimbach-féle kiadás[5] alapján mutatom be, ahol azonban érdekfeszítő különbségek vagy egyezések mutathatók ki más, így különösen a Scheltema-kiadás[6] szövegéhez képest, ott arra külön is utalok. Heimbach latin nyelvű fordításait a görög szövegek végéhez csatolt lábjegyzetben adom meg.

Alapvető módszertani kérdés annak tisztázása, hogy nem idejétmúlt-e, sőt, nem szakmai tévedés-e ebben a tárgykörben a Heimbach-kiadást kiindulópontnak tekinteni. A Basilika itt legtöbbször idézett könyve ugyanis éppen az a 19. könyv, amely hiteles kéziratban nem maradt fenn, és nem világos, hogy Heimbach milyen forrásokból rekonstruálta a szöveget. Márpedig ezen alapok részletes vizsgálata nélkül nem igazolható, hogy az új, éppen e könyv vonatkozásában meglehetősen szöveghiányos Scheltema-kiadás túlzottan óvatos lett volna a szövegek rögzítése során. Heimbach hitelességének gyanúsítása nem újkeletű, azt ugyanis már Zachariä von Lingenthal,[7] majd Lawson,[8] Scheltema[9] és Pringsheim[10] is hiányosnak, sőt, olykor félrevezetőnek minősítette. A legújabb bizánci szerződési jogi kutatások[11] is inkább a Scheltema-kiadást részesítik előnyben, ezért az nyilvánvalóan nem mellőzhető. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a tanulmány tézisét a Heimbach-kiadás használata nem gyengíti, mert egyfelől a dereguláció tényére nem vonható le más következtetés az újabb kiadásból sem, hiszen nincs olyan eset, hogy a Heimbachnál hiányzó spes-kontextus Scheltemánál meglenne, másfelől, ha a bővebb terjedelmű

- 6/7 -

rekonstrukció (Heimbach) szövegéből is hiányzik a szóban forgó, deregulált fordulat, akkor feltehető, hogy annak törlésére tényleg sor került, jóllehet erre a rövidebb rekonstrukció (Scheltema) olykor teljesen érdektelen, fragmentált szövegroncsaiból nem vonható le megerősítő következtetés. Ha például egy Heimbachnál rögzített szöveg a Scheltema-redakcióból 70-90%-ban hiányzik, akkor a Heimbach-féle szöveg hitelességének alátámasztása végett elvégzendő összehasonlítás értelmetlen, hiszen az egyetlen szó hiányára irányulna, amelyre viszont aligha vonható le érdemi következtetés egy olyan Scheltema-féle verzió alapján, amelyből nemcsak a keresett szó, de akár a teljes forráshely hiányzik.[12]

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy jóllehet a Scheltema-kiadás erős szövegkritikai óvatossága általában nem vitatott a bizantinológusok körében, de mégis, az e túlzásokkal szembeni ellenérvek gyengék. Éppen ezért a magánjognak - de talán a "jog" egészének is - már a római ókorban és attól kezdve mindvégig az egyik legfontosabb, legalaposabban kimunkált, legkifinomultabb és legnagyobb terjedelmű intézménye, az adásvétel a Basilika Scheltema-féle kiadása alapján csak korlátozottan kutatható: erre sokkal inkább a Heimbach-féle szöveg kritikus elemzése ad lehetőséget.

Számos esetben tehát nehéz megállapítani, hogy mely források alapul vételével alakult ki az a szöveg, amely ma Heimbach Basilika-redakciójának - számunkra alapvető - 19. könyvében olvasható. A legnagyobb bizánci törvénymű, a hatvan könyvből álló Basilika ugyanis a legtávolabbi kapcsolatban éppen a Digesta és a Codex latin szövegével áll, ugyanis a VI. (Bölcs) Leó császár uralkodása (886-912) alatt kiküldött kodifikációs bizottság számára a jusztiniánuszi kodifikáció latin nyelvű produktumai egyáltalán nem voltak hozzáférhetők (nem csak nyelvileg), hiszen azok akkorra Bizáncban már évszázados távolságban elvesztek.[13]

A Basilika kodifikátorai a 6. századi görög oktatási segédanyagokat és azok átdolgozásait használták. A legkorábbi feldolgozások Jusztiniánusz idejéből valók, szer-

- 7/8 -

zőik az ún. antecessores. Míg az Institúciók esetében a Theophilosz-parafrázis az alapvetés,[14] a Digesta tekintetében a Sztephanosz- és Izidórosz-féle[15] paragraphai, Theophilosz és Izidórosz indexei, valamint Dorotheosz joggyakorlat számára írt fordításai mellett az idősebb Anonümosz és Kürillosz (ő már nem antecessor") summái emelendők ki. A Codex legfontosabb görög kommentárja Thalelaiosz műve, habár az Izidórosz-Indix is nagyobb terjedelemben fennmaradt, nem úgy viszont, mint Anatoliosz és Sztephanosz indexei. (A görög nyelvű Novellák antecessores által kommentált, kivonatolt, indexált, latinra fordított feldolgozásai itt nem vizsgálandók.)

A jusztiniánuszi "Corpus Iuris Civilis" (CIC) 6. századi görög feldolgozásain túl, de még a Basilika előtt számos további, ezekre is épülő forrás létezik, ezek az ún. "régi" scholionok (scholia antiqua), amelyek a Basilika szövegkritikai vizsgálata során figyelembe veendők, nem beszélve a 350 év (533/534 - 892) CIC-től független, újabb keletű császári rendeleti és novelláris jogforrásairól. A scholia antiqua jeletőségére visszatérve, a Digesta vonatkozásában az említett idősebb Anonümosz és Kürillosz munkáihoz az ifjabb Anonümosz, alias Enantiophanész által fűzött scholionok a jelentősek, míg a Codex tekintetében Theodórosz Hermopolitesz Thalelaiosz-kommentárra épülő scholionokra kell figyelemmel lenni.[16]

Ezenkívül az Eiszagogé (885/886[17]) és a Procheirosz nomosz (879?/907[18]) bevezetői (prooimion) szerint I. Baszileiosz uralkodása (867-886) alatt készen volt egy hatvan és egy negyven könyvből álló törvénymű, melyek keletkezése vitatott:[19] nem zárható ki, hogy ezek is alakítólag hatottak az ugyancsak hatvan könyvből álló Basilika (892) szövegére. A retrospektív analízis szempontjából pedig a Basilika utáni évszázadokban született kompilációk közül a Mikhaél Patzész, 11. századi főbíró által elkészített Tipukeitosz (= "mi hol van", vagyis egyfajta index) a jelentős.

A fenti áttekintés célja, hogy világossá váljék: a Digesta -> Basilika és a Codex -> Basilika irányú szöveg-összehasonlítás a forráshelyek tekintetében általában nem végezhető el közvetlenül, a szövegváltozásokat pedig mind Heimbach, mind Scheltema kiadása alapján célszerű egy 350 éves folyamatként (Dig./Cod. 533/534 -> Bas. 892?) felfogni, amelynek eredménye az egyes esetekben nehezen azonosítható előzményekből következő, a többszörösen egymásra épülő forrásrétegek kodifikációjának eredményeként keletkezett szöveg.

- 8/9 -

Ennek előrebocsátásával kell tehát értékelni a tanulmányban elvégzett sokrétű, látszólag közvetlen összehasonlítást (Dig. - Bas., Cod. - Bas.), amely mögött mindig ott van az adott forrással kapcsolatban a kritikai kiadások alapján rendelkezésre álló közbenső vagy utólagos rekonstrukcióra alapot adó forrásanyag. Ez a technika tehát emellett azért is védhető, mert a vizsgált filológiai jelenség a fent vázolt, logikailag zárt trendbe illeszkedik, amely alapot ad az oksági háttér vizsgálatára. Utóbbit pedig, mint látni fogjuk, önmagában ugyancsak nem teszi lehetetlenné az, hogy a szövegmódosulást nem értékelhetjük két, az 533/534. évi latin és a 892. évi görög szöveg - mint két "pillanatfelvétel" - összevetésével, hanem azt egy többlépcsős, harmad évezredes folyamat eredményeként kell felfognunk.

A byzantinológusok újabb munkáikban[20] javasolják a hézagosságuk miatt rendszertanilag is nehezen értelmezhető Basilika-szövegek helyes interpretációja végett a Californiai Egyetem TLG-projektje (Thesaurus Linguae Graecae)[21] által elkészített adatbázis alkalmazását; emellett a kutatást kiterjesztettem az LBG (Lexikon zur byzantinischen Gräzität)[22] adatbázisára is: a két keresőmotor révén végzett keresés nem tett hozzá a szövegelemzési eredményekhez.

3.2. A dereguláció

3.2.1. A dologvétel körében

A klasszikus római jogban alakult ki az a gondolat, hogy az adásvételi szerződés (emptio venditio) tárgya nemcsak a szerződéskötéskor már meglévő testi dolog (res corporalis) és testetlen vagyontárgy (res incorporalis: jog, követelés) lehet (ezek együtt: emptio rei), hanem a szerződéskötés után a teljesítésig be- és megszerzendő, létrehozandó, előállítandó, megszülető, kifejlődő javak is (ez az emptio reivel szemben: emptio sine re). Utóbbi tárgya a jövőbeli dolog (res futura), mely döntően az eladó által előállított, illetve a javarészt természeti úton, emberi közreműködés mellett keletkező, remélt dolog (res sperata), valamint a megszerezni kívánt vagyontárgyak puszta reménye (a res-szel szemben: spes), illetve a célozott javak megszerzése végett szükséges magatartás (a spes mellett a iactus retis).[23]

A római jogtudósok az utóbbi, atipikus eseteket, amelyek a munka-, a vállalkozási és akár a társasági szerződés ugyancsak atipikus eseteiként is felfoghatók lettek volna, mégis az adásvételi szerződés körébe sorolták. Annak szigorú szabályait úgy adaptálták ezekhez, hogy a vevő sajátos veszélyviselési és kockázattűrési kötelezettségét az eredménytől független, feltétlen vételárfizetési kötelezettség kimondásával

- 9/10 -

rögzítették. Ezt a jogi tartalmat pedig képletes nyelvi alakzat, szinekdoché alkalmazásával fejezték ki akként, hogy a szerződést reményvételnek (emptio spei),[24] illetve hálóvetés (iactus retis)[25] vételének nevezték, jóllehet ugyanezeken a forráshelyeken szerepel a dologvételre való kifejezett utalás is, hiszen a példaként hozott tényállások kifejezetten a várt dolgok jövőbeli és bizonytalan fogására - így halfogásra (captus piscium),[26] madárfogásra (captus avium[27], panthera[28]), vadászzsákmányra (indago plagis positis)[29] - irányulnak. Itt azokkal az esetekkel foglalkozunk, ahol a Basilika párhuzamos forrásaiból hiányzik a szinekdoché, azaz: a spes έλπίς.

A "captus" (ki-/meg/fogás) útján végrehajtott foglalással, a későbbi korokban haszonvételi jog alapján történő birtokbavétellel elsajátítható dolgok, így a halak, vadak, madarak (vagy a missilia, vagyis az ünnepi alkalmakkor a nép közé dobált árujegyek, sorsjegyek, értékes ingóságok) jövőbeli, bizonytalan fogásának előre meghatározott, fix vételáron történő megvételéről szóló forrásokban előforduló remény szó (spei emptio) birtokos esete kétféle értelmezést tett lehetővé. "Spei" ugyanis mint genitivus obiectivus a szerződés tárgyaként sensu proprio értelmezhető, s így "emptio spei" fordítása: "reményvétel". "Spei" azonban genitivus causae is lehet, s ekkor a remény sensu metonymico a szerződés célzata vagy motívuma, így "emptio spei" helyes fordítása: "reménybeli vétel". Akárhogyis, a latin szövegben még szereplő szót (Pomp. 9 Sab. D. 18,1,8,1) a Basilika (Bas. 19,1,1,1) elejtette.

A Pomponius-féle Sabinus-kommentár 9. könyvéből a Digesta 18. könyvébe felvett szöveg princípiuma (Pomp. 9 Sab. D. 18,1,8pr[30]) szerint az adásvétel - a fenti kivételektől eltekintve - nem jön létre az eladott dolgok nélkül ("nec emptio nec venditio sine re quae veneat potest intellegi"). Ezt a jogtételt a Basilika mint kivételt tűrő szabályt fenntartotta:

- 10/11 -

Hasonlóképpen nem jön létre az adásvétel az eladott dolgok nélkül. Ugyanakkor a gyümölcsök és jövőbeli sarjadékok jogszerűen eladhatók, mikéntha a termés és a születés eladása történt volna, amelyből olyan kötelem keletkezik, hogyha az eladó akaratán kívüli okból elmarad az eredmény, az a megállapodás része.

Megengedett kivételnek tekinti a Basilika is - egyebek mellett - a jövőbeli halfogás vételét, azonban elejti a következő §-ban (Pomp. 9 Sab. D. 18,1,8,1[32]) a Pomponiusnak tulajdonítható "quia spei emptio est" ("mivel ez remény vétele/reménybeli vétel") kommentárt:

Miként kockázatos adásvételt kötnek, ha a halásztól a fogását, vagy a méhbefogást vagy a konzultól, mit kiszórt, veszik meg; s ha elperlik ezeket, mit kell tenni?

A Basilika Heimbach-féle kiadásának szövegéből a spes (έλπίς) egész szövegkörnyezete hiányzik. A "κόττω πράσις" szerkezet latinul Heimbach szerint "alea venditio", az eredeti római szövegben ez "quasi alea emitur". A Basilika tehát a reményt sem a szerződés tárgyaként, sem motívumaként nem ismeri el, és hasonló következetességgel jár el a római "quasi alea emitur" fordulattal is. Jóllehet a római szöveg akár a "kockázatot vesznek" (itt alea alanyesetben áll: "aleă"), akár a "kockázatosan vesznek" (itt alea ablativuszban áll: "alea') fordulattal is visszaadható lenne -hiszen a latin kéziratok nem jelölték ezt a grammatikai különbséget (alea = alea = alea) -, a görög mégis a "κόττω πράσις" fordulatot tartalmazza, amely egyszerűen "kockázatos eladás"-nak fordítható.

A Bas. 19,1,1 töredék I. és II. bekezdése alapján a kockázatos vétel egybeesik az áru nélküli adásvétellel (χωρίς τον πιπρασκομένου πράγματος πράσις, azaz: sine re, quae venditur). Ezt támasztja alá, hogy az emptio rei speratae esete az emptio spei tényállásával itt olyképp olvadt össze, hogy a forrás a "remélt dolog vételének" esetére is megengedte az olyan tartalmú ügylet megkötését, amelyben tisztán a vevő kockázata lesz a várt eredmény eladónak fel nem róható elmaradása. Ebből következik, hogy a vételárral a vevő mindkét esetben feltétel nélkül tartozik (rei speratae és spei emptio esetét leginkább a vételárfizetés feltétlensége különbözteti meg). Ha tehát a függő gyümölcs, jövőbeli termény és szaporulat eladása érvényes ilyen

- 11/12 -

aleatórius módon is, abból per argumentationem a maiori ad minus adódik, hogy a bizánci jogban is van mód kisebb kockázat mellett, vagyis az eredménytől függő hatállyal megkötni a szerződést.[35]

Említést érdemel, hogy a Digesta madárfogási (captus avium) szövege a Basilikában Heimbach szerint méhbefogásra (captus apium) módosult. Kérdés, hogy "madár" és "méh" latinul aprócska eltérése (avis apis) mögött, amely a görögben nyilván számottevő különbséget - ti. ορνις (=avis) <-> μελισσα (=apis) - eredményez, milyen ok állhatott: véletlen szövegromlás-e vagy gazdasági megfontoláson alapuló jogpolitika-e. Utóbbit igazolhatja a méhviasz-gyertyák jelentős piaca, amelyet a világítás és a liturgikus felhasználás miatti kereslet táplált.[36] A szövegromlás esete sem zárható ki ugyanakkor, hiszen több, hasonló nyelvi lapsus-ból (elhallás, félreolvasás) következő fordítási eltérés is található a Digesta és a Basilika párhuzamos szövegei között. Jó példa erre az adózás (vectigal) témakörében van Bochove által nemrég feltárt eset, amely a szurokgyártók (Ulp. 10 ed. D. 50,16,11: picari/-arum) és a halászok (Bas. 2,2,15: τής άλείας - piscari/o/arum) adózása kapcsán veti fel a kérdést: a latinban - a görög szó visszafordítása után - jelentkező minimális különbség oka véletlen szövegromlás vagy tudatos módosítás eredménye volt-e.[37]

3.2.2. A hagyatékvéltel körében

Kizárólag a Heimbach-változatban található meg az az Ulpianus által a reményvétellel párhuzamba állított hagyatékvételi módozat (Ulp. 32 ed. D. 18,4,11[38]), amelyben az adásvétel tárgya "mintegy" (quasi) a "hagyaték reménye" (spes hereditatis); Ulpianus e kommentárja azonban kikerült a szövegből, mégpedig - Daube szerint -feltehetően azért, mert a bizánciak az érvényesnek tekintett adásvételi szerződéssel kapcsolatban a szerződés tartalmának meghatározottságát tekintették mérv-adónak:[39]

- 12/13 -

És ha úgy tetszik, hogy mindaz legyen eladva, amit az eladó (a hagyatékból) bír, vagy úgy állapodnak meg, hogy 'ha van hagyaték, az legyen neked eladva', akkor az eladó, ha tudta, hogy őt a hagyaték nem illeti, csalárdságért felel.

Az emptio hereditatis szavatosságot kizáró mellékegyezménye (talis-qualis-klauzula) értelmezhető az eladó jövőbeli örökösi jogállásáért[41] és a megszerzendő örökség pozitív egyenlegéért való felelősség előzetes kizárásaként is. A csalárdságért (dolus) való felelősség kizárólagossága mind a két esetnek teret enged, hasonlóan a Digestához, mely megtoldja az esetet a jövőbeli halfogás megvételénél fennálló kockázatosságra való utalással (ipsum enim incertum rei veneat, ut in retibus). A később tárgyalandó halászati eset (Cels. 27dig. D. 19,1,12) alapján a hálóvetés és a fogás átadásának szándékos elmulasztása szerződésszegés, a fogás természetes sikertelensége nem. Ha ezzel a hagyatékvételi esetet párhuzamba állítjuk: az örökösi jogállás kizárt voltáról való tudomás a hálóvetés szándékos elhanyagolásával analóg.[42]

3.2.3. A jövőbeli keresetjog átruházása körében

Decius császár (249-251) 250. évi rendelete (C. 8,53,3[43]) szerint az ajándékba kapott, jövőbeli keresetjog ingyenes és visszterhes átruházása (transferre) az ajándékozó teljes beleegyező nyilatkozatával (plena intercedente donatoris voluntate) megengedett. A Basilika mellőzi a remény szót, jóllehet a két fontos antecessor, Theodórosz és Izidórosz Basilika szerkesztői által ismert[44] iratai a római császári rendelethez hasonlóan tárgyesetben (spem = έλπίδα) tartalmazták a remény szót.

- 13/14 -

Ez is azt támasztja alá, hogy a szó törlése csak később, akár a Basilika szerkesztése során is történhetett, és az tudatos volt.[45] A Monomakhosz-jogiskola 11. századi tanára, Attaliotész "Poiéma nomikon"-ja[46] alapján a Basilika-kiadások megegyeznek:

3.3. A recepció I.

Az alábbi esetcsokor három összefüggő témakörbe sorolható. Az összefüggés az, hogy a remény szó (spes, έλπίς) valamennyi esetben a jövőbeli vagyontárgy bizonytalan voltának, nem meghatározható értékének, vagyis egy gazdasági várakozásnak a kifejezésére szolgáló, képletes nyelvi eszköz. Minthogy pedig ez, az előzőektől eltérően, nem esik egybe a remény szerződési tárgyként, ügyleti motívumként történő értelmezésével, a Basilika szövegében a latin alakok recepcióját figyelhetjük meg. A három témakör a következő:

a) az első a hagyaték értékének megállapításával függ össze: a feltételtől függő követelést a halál bekövetkezésekori, azaz a függés alatti, nem meghatározott, így bizonytalan, tehát csupán becsülhető és feltehetően kisebb értéken kell a hagyatékhoz számítani, nem pedig a feltétel bekövetkeztekori, határozott, így valószínűleg nagyobb értéken;

b) a második a váláskor megosztandó vagyon (tkp. a hozomány utolsó évi gyümölcsei) értékének megállapításával kapcsolatos, amikor a szőlőszüret értéke a felek

- 14/15 -

szüret előtti válása miatt csak a válás utáni, következő szüret eredményeként lesz megállapítható, így az nem a szüretkori (határozott, nagyobb), hanem a válás kimondásakori (bizonytalan, kisebb) értéken veendő figyelembe;

c) a harmadik pedig azzal foglalkozik, hogy megterhelheti-e zálogjoggal a sportoló egy jövőbeli győzelméért járó díját, illetve annak reményét: itt is az ügylettárgy bizonytalansága adja az előző tényállásokkal való rokonság alapját, jóllehet ez tilos ügylet.

3.3.1. A feltételtől függő követelés reménye

A jusztiniánuszi Institúcióknak általában a kötelmi várománnyal összefüggésbe hozott[50] szövegében (I. 3,15,4[51]) a "spes" szó az egyszerű nyelvtani értelmezés szerint mint az öröklés része, az átruházás tárgya (spem transmittere) szerepel:

I. 3,15,4: [...] ex condicionali stipulatione tantum spes est debitum iri, eamque ipsam spem transmittimus, si, priusquam condicio existat, mors nobis contigerit. Feltételes ígéretből csak a követelés későbbi létrejöttének reménye fakad, így, ha a feltétel bekövetkezése előtt ér utol a halál, e reményt ruházzuk át [az örökösre].

A töredéket a Basilika teljes egészében elejtette, ez azonban nem támasztja alá a tudatos dereguláció, mert az inkább annak tudható be, hogy a jusztiniánuszi Institúciók helyett annak Theophilosz-féle parafrázisát vették alapul.[52] Ezért egy Institúciószöveg hiánya nem igazolja a tematikus okból végrehajtott deregulációt. A feltételtől függő követelések öröklésére vonatkozó Digestabeli kazuisztikára azonban kiterjedt a Basilika szerkesztőinek figyelme. Az egyik szövegben (Ulp. 62 ed. D. 50,16,54[53]) a "remény" szó megjelenik, és a töredéket recipiáló Basilika is (Bas. 2,2,51) megtartotta azt. A szövegben ugyanis a "spes" és az "έλπίς" annak a függő jogi helyzetnek, avagy annak a gazdasági értelemben vett "várakozás"-nak[54] a leírására szolgál, amelyben a feltételes jogosult van, tehát a "remény" sem ügylettárgyként, sem tranzakciós célként nem interpretálható, mert arra közvetlen szerződési akarat nem irányul.

- 15/16 -

Feltételes jogosultak azok, akik még nem jogosultak a keresetre, de majd jogosultak lesznek rá; vagy olyanok, akiknek reményük van arra, hogy a kereset a javukra fog szólni.

A Basilika adásvételi szövegei közül csupán egy tartalmazza a "remény" kifejezést, és ez az Institúciókhoz hasonlóan szintén a feltételes követelés öröklésével kapcsolatos. A lex Falcidiát tárgyaló töredék (Gai. 18. ed. prov. D. 35,2,73,1[56]) arról szól, hogy az örökhagyó halála idején még függő feltételhez kötött követelésnek -mint hagyatéki vagyontárgynak - az értékét hogyan kell meghatározni. Itt tehát az öröklés tárgya nem a "remény" - miként a Basilika szövegéből más ok miatt kiesett Institúció-szövegben -, hanem maga a függő követelés. A Basilikában recipiált szöveg is azt a dilemmát veti fel, hogy vajon a függő követelést mely időpontra nézve kell értékelni, és a jogosult (stipulator) vagyonához hozzáadni, illetve a kötelezett (promissor) vagyonából levonni: a jogutódláskori (függés alatti, kisebb) értéken-e vagy a feltétel post mortem bekövetkezésekori (feltehetőleg nagyobb) értéken-e. A szöveg Heimbach-féle verziója megegyezik a Scheltema-kiadás szövegével, amelyet a Florilegium Ambrosianum és a Peira alapján állítottak össze. Itt csak a konkrét szövegösszefüggést idézem:

[...] a feltételes követelések [...] annyiért számítandók hozzá az örökhagyó vagyonához, amennyiért azok reménye eladható [...]

A feltételes, függő hatályú követelést tehát a halál bekövetkeztekor megállapítható, bizonytalan, kisebb értéken kell az elhunyt jogosult hagyatékához számítani. Az értékbecslés alapja az, amit egy bizonytalan aktívum határozottá válásához fűzött várakozás jelent követeléskezelési szempontból. Itt a remény tranzakciós kontextusa, vagyis a reá közvetlenül irányuló szerződési akarat hiányzik, mert az "έλπίς αΰτών πραϑήναι" fordulat, hasonlóan a római "quanti ea spes obligationis venire possit" szöveghez, annak kifejezésére szolgál, hogy a hagyatéki vagyontárgy, a füg-

- 16/17 -

gő követelés értékbecslése tekintetében a halál függés (Schwebezustand) alatti időpontja a meghatározó. A "spes venire potest" fordulat ellenére tehát nem arról van szó, hogy a remény általában eladható, hanem arról, hogy a függő követelés a hozzá fűzött várakozás alapján "mennyiért lenne eladható" (ut quanti venire possit).

3.3.2. A következő szüret reménye

Ulpianus Sabinus-kommentárjának a Digestába felvett (Ulp. 31 Sab. D. 24,3,7,3[58]) töredéke[59] azt vizsgálja, hogyan kell egy bizonytalan vagyontárgy értékét megbecsülni. A szöveg a jövőbeni szőlőtermés értékének kiszámítására szolgáló módszer alkalmazásával foglalkozik a válás esetén megosztandó vagyon, vagyis a hozomány utolsó évi gyümölcsei értékének megállapítása kapcsán.[60]

Ha a bérleti szerződés több hónapig tart, úgy vélem, hogy ha a válás a szüret előtt történik, a szőlőtermést a következő szüret reménye szerint kell megállapítani.

A forrásszöveg a reményt itt sem ügylettárgyként használja, hanem arra mint képszerűen meghatározott értékmérési irányelvre tekint. Ezért nem különös, hogy azt a Basilika recipiálta. A következő szüret reménye (spes futurae vindemiae = έλπίς τής τρΰγης) tehát csupán arra a kérdésre ad feleletet, hogy a formuláris per, illetve a bizánci császári perrend bírájának milyen módszerrel kell felbecsülnie egy jövőben meghatározottá váló vagyontárgy értékét: a váláskori bizonytalan, vagy a szüretkori (válás utáni) meghatározott értéken-e. Jól látható a korszakokon átívelő következetesség: a Digesta és a Basilika hasonlóan ítél mindkét esetben: a hagyaték értékét a halál, a megosztandó vagyon értékét a válás időpontjában kell megállapítani, az érték bizonytalan volta ennek nem akadálya, a becslés alapja pedig a gazdasági várakozás.

- 17/18 -

3.3.3. Jövendő sportgyőzelem díjának reménye

Alexander Severus 233. évi rendelete (C. 8,16,5[62]) szerint tilos zálogjoggal terhelni annak a díjnak a reményét (spem praemiorum pignerare), amelyet a sportoló győzelme esetén nyerhet el. A rendelet jogpolitikai indoka, hogy a sport és a verseny tisztasága, a római gondolkodásban dicsőnek tartott, kemény emberi erőfeszítés eredményének erkölcsi értéke csak úgy óvható meg, ha a győzelem és az azért remélt jövedelem a verseny előtt nem eshet a hitelezők áldozatául.[63]

Nem terhelhető záloggal a díj, amit a győzelemért remélnek.

A tilalmat tehát a Basilika is fenntartja, míg azonban a Codex főnévi alakban, vagyis a mondat tárgyaként jelöli meg a reményt (spem pignerare), addig a Basilika óvakodik ettől, és "spes"-t (έλπίς) igei alakban (έλπίζω = sperare) recipiálja. A zálogjog a tilalomra tekintettel tehát sem a "díj reményét", sem a jövőbeli, bizonytalan díjat nem terhelheti, ezért a győzelem mint feltétel bekövetkezésével hatályosuló zálogszerződés tilos. A párhuzamos tilalom miatt tehát a főnévi és igei alak eltérésének a recepció szempontjából nincs jelentősége.

3.4. A recepció II.

Az előző két fejezetben a szinekdoché funkcióját betöltő "spes" deregulációját, illetve recepcióját vizsgáltuk. Ez a fejezet azonban a "jogi képes beszéd" (szinekdoché) másik esetének, a "hálódobás" megvételének (iactum retis emere) recepcióját elemzi.

A jövőbeli, nem pontosan meghatározható dolgok fix vételáron történő megvételéről szóló, a bizonytalanságot és a kockázatviselést a "remény" jogügyleti tárggyá, avagy motívummá tételével kifejező Digesta-hely (D. 18,1,8,1) mellett két további fragmentum, így Cels. 27 dig. D. 19,1,12[65] és Ulp. 32 ed. D. 19,1,11,18[66] tényál-

- 18/19 -

lása is megegyezik a reményvételi tényállások egyikével, jóllehet előbbi esetében a "halfogás", utóbbinál a "hálóvetés" a vétel tárgya (D. 18,1,8,1: "captus piscium emitur = D. 19,1,12: "iactum retis emero"). A Celsus digestáiból a jusztiniánuszi Digestába felvett szöveg (D. 19,1,12) a "spes"-hez hasonlóan szinekdochikus kifejezéssel, a "iactum retis emere" kifejezéssel ugyancsak sensu metonymico ragadja meg az ügylet bizonytalan kimenetele miatti szerződési kockázatot.

Minthogy azonban mindkét párhuzamos Digesta-hely kerüli a "spes" kifejezés használatát, és helyette egy alternatív szinekdochét tartalmaz, ez a képletes megfogalmazás már megtalálható a Heimbach-féle Basilika-szövegben: "iactum retis [a piscatore[67]] emere" -> "βόλον άλείας άγοράσω". A βόλος a iactus-hoz hasonlóan "dobás"-t, "hajítás"-t jelent, azonban az összehasonlító filológia (közelebbről Euripidész: Bacchánsnők, 847[68]) alapján az valójában - kifejezetten - a "iactus/ captus retis", vagyis a "hálóvetés/-fogás" megfelelője.

A D. 19,1,12 a "megvett hálóvetés" várt eredményének az eladó miatti (ti. nem megy ki halászni, vagy a fogást nem adja át) elmaradásáról, míg a D. 19,1,11,18 a jogszavatosság kizárt voltáról szól. Előbbi a Basilika Scheltema-kiadásából hiányzik, a Heimbach-redakció viszont a Tipukeitosz alapján rekonstruálva, töredékesen tartalmazza azt.

És arról, hogy a halászháló kivetését veszem meg, és a halász nem akarja hálóját kivetni, vagy azt, amit fogott, nekem nem adja át.

A diszpozíció hiánya miatt a szöveget rendszertanilag kell értelmezni részint a közvetlenül megelőző fragmentum (Bas. 19,8,11,1-2, lásd alább), részint a témakör sedes materiae-je (Bas. 19,1,7,1) alapján. A római szöveg szerint a marasztalási összeg a hálóvetés elmulasztása esetében (iactare retem piscator noluit) a relatíve bizonytalan, szokásos fogás becsült értéke (incertum eius rei aestimandum est), míg akkor, ha az eladó a tényleges fogás átadását mulasztja el (si quod extraxit piscium reddere mihi noluit), a perelhető érték a tényleges fogás becslőesküvel megállapított értéke (id aestimari debet quod extraxit).

pertineat, veluti cum futurum iactum retis a piscatore emimus aut indaginem plagis positis a venatore, vel pantheram ab aucupe: nam etiamsi nihil capit, nihilo minus emptor pretium praestare necesse habebit. = A bona fides szerinti szerződés nem tűr olyan megállapodást, hogy a vevő nem jutván az áruhoz, az eladó a vételárat megtarthatja. Kivéve talán, [...], hogyha az eladó átveszi a vételárat, ámbár a vevőhöz az áru el nem jutott; amikor például a halásztól vesszük meg hálójának jövőbeni kivetését, vagy a vadásztól az általa felállított csapda zsákmányát vagy a madarász zsákmányát. Bizony mégha semmit nem fognak, a vevő a vételár megfizetésével tartozik.

- 19/20 -

Az e forráshely előtti, terjedelmes ulpianusi szakaszt (D. 19,1,11,18) a Basilika rövidítve és átstrukturálva, de a lényeget tekintve intakt formában megőrizte, jóllehet elvetette a "iactum retis emere" (hálóvetés vétele) figuratív kifejezést, és helyette a neutrális "halászat" (άλείας) szót használta - a római joghoz hasonlóan kizárva a szavatosságot. A Heimbach- és Scheltema- kiadás között nincs lényegi eltérés, előbbi a Fabrot-féle Szünopszisz és a Tipukeitosz, utóbbi a Zepos-féle Szünopszisz alapján rögzítette a szöveget:

Megeshet, hogy az eladó a vételárral gazdagodik, de a vevő a dolgot nem szerzi meg, mint halászat és vadászat esetén: ha semmit nem fogtak, a vevő a vételárral tartozik.

Az elsőként citált szövegben megjelenő "κάν γάρ μηδέν κρατηϑή"-fordulat és benne különösen "κρατηϑή", vagyis a "κρατέω" (= meg/ki/fog) ige konjunktív, E/3 személyű, passzív, aorisztoszi (elbeszélő múlt idejű) alakja ad eligazítást: a vevő vételárfizetési kötelezettsége ugyanis csak attól független, hogy nem fogtak semmit, de ebből a feltételes mellékmondat logikája alapján az következik, hogy az eladónak a vételár perlésére a fogás megkísérlése ad alapot, másként fogalmazva: hálókivetés hiányában a kifizetett vételár vissza is perelhető (recuperatio pretii), hiszen az "id quod interesf-fordulattal kifejezett érdekkiegyenlítő funkció így is érvényesülhet.[71] Eszerint az eredményesség irreleváns, tehát a vevőre esik mind a fogás haszna, mind az üres háló vesztesége. Akkor tehát, ha a fogás átadásának elmaradása a fogás sikertelenségére vezethető vissza, a vételár jár. Nem jár viszont a vételár abban az esetben, ha a fogás átadása azért maradt el, mert az eladó a hálóvetést elmulasztotta, vagy a fogás átadását megtagadta (ahogy Celsusnál D. 19,1,12 alatt). A vevő eladóval szembeni követelése értelemszerűen a szokásos vagy a tényleges fogás értékéhez igazodhat - a becslés (aestimatio) lehetőségét a Basilika adásvételről szóló, 19. könyve számos helyen fenntartotta.

- 20/21 -

3.5. Következtetések

A jusztiniánuszi Digesta (533) és Codex (534) magas kockázatú szerződésekkel kapcsolatos, elvi jelentőségű forrásainak a leóni Basilika (892?) szövegében való továbbélésével összefüggésben az alábbi három jelenség körvonalazható.

1) A Basilikából hiányzik a "spes" olyan kontextusa, ahol az a római jogi, latin szövegben a szerződés tárgyaként, motívumaként értelmezhető (dereguláció).

2) A Basilikában megtalálható a "spes" olyan kontextusa, ahol az a római szöveg alapján a szerződés tárgyaként, motívumaként nem értelmezhető, hanem az - mint a gazdasági várakozások képletes szinonimája - érdek- és értékmérő szempont (recepció I.).

3) A Basilikában megtalálható a "iactus retis" olyan kontextusa, amely a "spes" képletes nyelvi eszközzel egyenértékű (recepció II.).

E három jelenség alapján két további filológiai tényre vonhatunk le következtetést.

1) A "spes" deregulációja és recepciója logikailag zárt, egymással összefüggő egységet képez, így az egy tendencia része, amely tudatos szerkesztői lépést valószínűsít.

2) A "iactus retis" recepciója azt támasztja alá, hogy a Basilika szerkesztőinek és az általuk felhasznált kéziratok (mutatók, átiratok, összefoglalások) szerzőinek nem az okozhatott problémát, hogy egy jogi, normatív[72] szövegben képletes beszédmóddal fejezzék ki az eset által felvetett jogkérdés eldöntésének lényegét, hanem a háttérben olyan indok állhatott, amely kifejezetten a "spes" normatív alkalmazását gátolta olyan esetekben, amikor azt a Digesta (Codex) a szerződés tárgyaként, motívumaként szerepeltette.

Ezek a filológiai jelenségek tehát tendenciózusak, így mögöttük valószínűleg nem egy véletlenszerű tény vagy körülmény, hanem inkább tudatos emberi cselekvés áll, amelyet - lehetséges céljai, motívumai tekintetében - érdemes további vizsgálat tárgyává tenni.

4. A dereguláció jogpolitikai indokai

A szövegváltozás indokai körében három főhipotézisünk a következő: a régi jog megtisztítása, a jog "regrécizálása", azaz "visszagörögösítése" és a keresztény államvallás jogpolitikai hajtóereje. A Makedón-dinasztia birodalmi céljait és jogalakító tevékenységét befolyásoló számos faktor közül - általában véve - ugyancsak a keresztény szemlélet, illetve a birodalom és a szokások fokozatos "hellenizálása" mint tényezők szerepét emeli ki a neves bizantinológus, Spyros Troianos is.[73]

- 21/22 -

4.1. A szövegtisztításról

A Makedón-dinasztiához tartozó császárok hangsúlyt fektettek a régi törvények megtisztítására (άνακάϑαρσις τών παλαιών νόμων), sőt a források ellentmondásoktól való megtisztítása már Jusztiniánusz alatt érvényesült, de a 9. században annak célja átalakult, ugyanis a törvények megújítása I. Baszileiosz (867-886) alatt arra irányult, hogy az Izauri-dinasztia (717-802) római joggal ellentétes jogrendjét teljesen "kiirtsa". Ez nyilván túllépett az anakatharszisz (άνακάϑαρσις) jusztiniánuszi kortól érvényesülő fogalmán, amelyet Bölcs Leó 94. novellájának bevezetője az alábbiak szerint - lényegében az eredeti állapotába - restituált:

"[...] nemcsak a jogi szöveg ama rendelkezéseinek eltörlése, amelyek megfogalmazása gyakran torzította a jogviták helyes rendezését, hanem minden más olyan rendelkezés megszüntetése is, amelyek hosszú idő után feledésbe mentek, és a polgári életbeli használatból való kiveszésük miatt teljesen holtnak, illetve mintegy érintetlennek tűnnek."[74]

A novellákkal egykorú Basilika első kiadásának korábban kétségbe vont hitelességű, azonban mostanában egyre inkább hitelesnek elismert[75] bevezetése (Prooim. 21-24) szerint:

"[...] mindent, ami ellentmondásos és a gyakorlatban már nem alkalmazható, hiszen sok ősi rendelkezést felülírtak a későbbiek, kiküszöböltünk, és kizártunk a szövegből mindent, ami nem szükségesnek, hanem feleslegesnek tűnik [...]"[76]

Mások mellett Pieler és Troianos egybehangzó következtetése szerint a jogtisztítás a régi törvényekhez (πλάτος τών παλαιών νόμων) kapcsolódik, amely a jusztiniánuszi jog[77] e korban ismert formáját jelenti. Jóllehet a Basilika rekonstruált szövege és a scholia antiqua a romanisztikának is a segítségére lehet, különösen a Digesta szövegének kritikai értékelése során,[78] mégis, a "jusztiniánuszi jog" latin (Digesta, Codex) szövegeinek a modern jogtudomány által feltárt, három-, ritkábban négyszintű belső történeti rétegződéséről aligha lehetett ismerete a 9. századi kompilátoroknak. A reményvétel alapforrásán (D. 18,1,8,1) példásan bemutatható a Digesta három rétegű szövegszerkezete: itt az alapot Masurius Sabinus civiljogi összefoglalása, a "Iuris civilis libri tres" adja (Kr. u. 1. sz.; dőlt), ehhez járul Sextus Pomponius

- 22/23 -

rövid kommentárja (2. sz.; dőlt-aláhúzott), valamint a Tribonianus vezette jusztiniánuszi bizottság (6. sz.; álló, aláhúzott) interpolációja:

Aliquando tamen et sine re venditio intellegitur, veluti cum quasi alea emitur, quod fit cum captum piscium vel avium vel missilium emitur: emptio enim contrahitur etiam si nihil inciderit quia spei emptio est: [...]

Az első két réteggel tehát a Basilika kompilátorai és az általuk felhasznált görög jogtudósiratok szerzői valószínűleg nem lehettek egészen tisztában, ugyanakkor a harmadik szövegrétegre - retrospekció útján - éppen a Basilika szövegéből vonható le következtetés, hiszen a Makedón császárok jogpolitikája, mint láttuk, éppen arra irányult, hogy a megtisztított jusztiniánuszi jogot megőrizzék. A reményvétel főforrásának (Pomp. 9 Sab. D. 18,1,8,1) három rétege tehát szövegréteg-elemzés (Textstufenanalyse) alapján az alábbiakkal indokolható.

- A Kr. u. 1. századig nem merültek fel a D. 18,1,8,1 alatti szövegben látottakhoz hasonló jogi problémák az adásvétellel kapcsolatban. A senatus consultumok és az edicta perpetua nem érintik a kérdést, jóllehet néhány közülük az ügyleti kockázatok másfajta kérdéseivel (szerencsejáték-követelések, hatalomalatti kölcsönének peresíthetetlensége, ügyvédi sikerdíj tilalma stb.) foglalkozik. Eszerint a sine re venditio lehetőségének felmerülése, másként fogalmazva a D. 18,1,8pr-ban megjelenő "alapelv" (nec emptio nec venditio sine re quae veneat potest intellegi) áttörése Sabinus korára esik, mert korábbi juristára utaló forrásunk a témában nincsen: D. 19,1,11,18 alatt ugyanis Ulpianus már a későbbi Salvius Iulianus (Pomponius kortársa) "számlájára írja" a jövőbeli, bizonytalan halfogás fix vételáron történő megvételével összefüggő probléma hasonló megoldását. Ez tehát az első szövegréteg Sabinus civiljogi összefoglalásából.

- D. 19,1,11,18 alatt Iulianus és a reá hivatkozó Ulpianus is hallgat a "spei emptio"-ról, és hasonló a helyzet Celsusnál (D. 19,1,12) is. Iavolenus, Sabinus kortársa és Iulianus mestere D. 18,4,10 alatt kizárólag a hagyatékvétel körében utal arra, hogy a szavatosságkizárásos vétel esetén "mintegy a hagyaték reménye" (quasi spes hereditatis) az eladás tárgya. Bár Iavolenus korábbi jurista, mint Pomponius, így a spei emptio kifejezés hozzá is köthető lenne, de a kifejezés általános értelemben csak az utóbbinál jelent meg. Jóllehet spes használata a jogi forrásokban gyakori, az egyes fogalmak csak a 3. századi juristák (Ulpianus, Paulus, Modestinus, Tryphoninus, Hermogenianus) munkáiban kerültek elő, míg az 1-2. századbeli források azokat a jogi tartalmakat, amelyeket a 3. századiak már a "remény" szóval fejezik ki, még körülírással jelenítették meg (a "születés reménye" helyett "a megfogantak"; vö. Iul. 69 dig. D. 1,5,26; Cels. 28 dig. D. 38,16,1). Ezen túlmenően van olyan forráshely, ahol Pomponius nem használta a remény kifejezést (Pomp. 4 SC D. 38,4,13,2), ámbár egy ezzel egyező tényállásra Paulus már jónak látta annak használatát (Paul. 42 ed. D. 38,2,4,2). Pomponius kortársa, Marcellus a "remény" kifejezést nem technikai értelemben alkalmazta (Marcell. 28 dig. D. 11,8,2). "Spes" efféle alkalmazására a császári rendeletekben csak 294-ben került sor (C. 6,59,8 Diocl. et Maxim.).

- 23/24 -

Eszerint szinte biztos, hogy a Sabinushoz fűzött "quia spei emptio est" kommentár Pomponius magyarázata. Ez a második szövegréteg.

- A valószínűsíthető harmadik szövegréteg a klasszikus jogtudósiratok (Sabinus, Pomponius) szövegét módosító-kiegészítő, Jusztiniánusz korabeli, a többi szövegrészt valószínűleg nem érintő betoldás (emblema Triboniani): "cum quasi aleă/alea emitur, quod fit". "Alea" - mint láttuk - alanyesetben (aleă) és módhatározóként (alea) is érthető, azonban De Visscher éppen a Basilika Heimbach-féle szövegére utalva (Bas. 19,1,7: κόττω = alea) az utóbbit tartotta helyesnek.[79]

Arra tehát nem vonható le érdemi következtetés, hogy a 9. századi szövegtisztítási törekvések keretében került volna sor a "quia spei emptio est" szövegrész törlésére a Jusztiniánusz előtti jogtól való megszabadulás jegyében. Ez annál is inkább kizárható - miként arra többek között Troianos[80] is rámutat -, mert a régi jogtudósiratok már Jusztiniánusz előtt eltűntek, és a jogi oktatás a szkoliaszták (σχoλαστικoι) sokkal kevésbé teoretikus mélységű és inkább a retorikai metódust alkalmazó módszerére tért át, amely a Novellae és az Institutiones előadását célozta, míg a Digesta és a Codex feledésbe merült, és oktatásukra a már említett idősebb Anonümosz és Kürillosz összefoglalásai alapján került sor. Az egyházi eredetű jogi források (szent kánonok) oktatása szintén összefoglaló munkák alapul vételével folyt, és a 679. évi római zsinat körüli vita[81] kapcsán újabb kutatások igazolják, hogy a Digesta az egyház életében már a 7. században sem fejtett ki hatást, mert az Rómában nem állt rendelkezésre. III. (Izauri) Leó (717-741) törvényerejű tankönyve, a Baszileiosz alatt eltörölt Eklogé (740) bevezetője (Prooim. 36-39[82]) szintén megerősíti ezt.

Bölcs Leó 94. novellájának és a Basilika fent idézett bevezetője a szövegtisztítások okaként utal a gyakorlat megváltozására és a feleslegességre. A gyakorlat megszakadása kizárható, mert bár az értékjegyek nép közé szórása (iactus missilium, D. 18,1,8,1 -> ΰ'πάτεία = "konzuli nagylelkűség", Bas. 19,1,7,2) során a fix ár ellenében végzett begyűjtés valóban idejétmúlt, a halászat és a méhészet termékei iránti kereslet továbbra is aktív volt, és ezek forgalmának ügyleti alakzata a piaci készvétel mellett minden bizonnyal csak a fix áron történő "hálóvetés-vétel" lehetett. A norma redundanciája észszerű feltételezésnek tűnik, hiszen míg Pomponius korában (2. sz.) a "mivel ez remény vétele" (quia spei emptio est) nyomatékosító kommentár a

- 24/25 -

dolog nélküli adásvétel (sine re venditio) több esetében szükséges volt, a posztjusztiniánuszi adásvételi jog színvonalát tekintve a fordulat akár felesleges is lehetett. Ezek szerint a dereguláció általánosabb magyarázata továbbra is aktuális, ezért át kell térni a további két jogpolitikai indokra: a regrécizálásra és a kereszténységre.

4.2. A jog birodalomépítést segítő visszagörögösítéséről

A recepció II. esete körében láttuk, hogy a jövőbeli halfogás fix áron történő megvétele római forrásainak (D. 19,1,11,18 és D. 19,1,12) képletes formuláját, a "hálódobást venni" (iactum retis emere) kifejezésmódot a Bas. 19,8,12 átvette (βόλον άλείας άγοράσω), miközben Bas. 19,8,11,1-2 fenntartotta azt a római álláspontot, hogy a vevő veszélyviselési és kockázattűrési kötelezettsége a fogás - nem az eladó magatartása miatti - elmaradására is kiterjed.

A jövőbeli halfogás vétele körében a "hálódobást venni" fordulat az ezzel foglalkozó római jogtudósok (Sabinus, Pomponius, Celsus és Ulpianus) működése alatt, vagyis a Kr. u. 1-2. században a görög és a latin auktorok műveiben is előkerült: ugyanannak a közismert történetnek a leírása során. Valerius Maximus, Plutarkhosz és Diogenész Laertiosz egyezően adja elő a történetet, Suetonius a zárójelben írt variánssal. Eszerint ióniai (római) fiatalok megvették a milétoszi (ostiai) halászok által kivetett hálót, de a hálóba a halak helyett a delphoi jósda papnője, Püthia háromlábú, áldozati aranyedénye (arannyal teli, varrt kosár) került. Hogy a váratlan lelet a halászoké vagy a vevőké-e, megoldatlan vitához vezetett. A szövegek a történet magvát adó eseményre ugyanazt a latin, görög és vegyes nyelvi fordulatot használják:

- 25/26 -

Az irodalmi és a jogi forrásokban felmerülő, nyilvánvaló párhuzamok a jogtudományban ahhoz a filológiai szempontokat nem kellően tekintetbe vevő, leegyszerűsítő tézishez vezettek, hogy a βόλος (bolus) = iactus retis adásvétel tárgyaként, céljaként való megjelölését a rómaiak a görög irodalomból vették át. Ezt a nézetet képviselte már Pothier[90] és Story[91] is, újabban pedig Daube. Utóbbi szerint e sajátos üzlet szellemisége inkább görögnek, mint rómainak tűnik, sőt az a görög földrajzi viszonyokkal is jobban összhangban van.[92]

Az események egyszerűsége folytán reális történeti maggal bíró történet valóban görög helyszínen játszódhatott, ugyanakkor az nem a görög szerzők, hanem egy latin közvetítő útján szivárgott be a római juristák gondolkodásába. Az egy-két generációval Sabinus előtt élt Valerius Maximus ugyanis maga is megírta a később Plutarkhosz s még később Diogenész Laertiosz által is rögzített történetet, amelynek jogi akkulturációja a kronológia és a latin nyelv miatt valószínűsíthetően az ő írása által történt. Valerius Maximus, szemben görög szerzőtársaival, jogi értékelést is fűzött a szöveghez - kifejezve a disszenzust: míg ugyanis a halászok a halfogást adták el (captura piscium - D. 18,1,8,1: captus piscium), a vevők a hálódobást vették meg (iactus), s abba beleértendő minden "besodródó dolog" (fortuna):

[...] a piscatoribus in Milesia regione [e]verriculum trahentibus quidam iactum emerat. extracta deinde magni ponderis aurea mensa Delphica, orta controversia est, illis piscium se capturam vendidisse adfirmantibus, hoc se fortunam ductus emisse dicente.[93]

[...] a milétoszi kerületben a hálójukat kivető halászoktól valaki megvette a hálódobást. Kifogtak azonban egy delphoi, nagy súlyú, aranyedényt, melyről vita támadt köztük, hiszen a halfogást adták el, de a hálóba sodródó javakat vették meg.

A római jogi forrásokba tehát valószínűleg latin közvetítéssel került a "iactum emere szinekdoché, de ez nem zárja ki, hogy a 6-9. századi görög jogtudósok éppen Plutarkhosz és Diogenész Laertiosz e két műve alapján találták "kellőképp görögösének a "hálódobást venni" kifejezést, hiszen az újabb kutatások szerint a két szerző párhuzamos életrajzai a középkor hajnalától a kora újkorig - s különösen Bizáncban - nagy hatást fejtettek ki.[94] Könnyen lehet tehát, hogy a Plutarkhosz által írt Szolón életrajzban található "πριαμένων τόν βόλον" kifejezés és Diogenész Laertiosz Thalész-életrajzának "βóλον άγοράσαι" fordulata hasonlóképpen volt inspirálója a Bas. 19,8,12 alatti "βóλον άλείας άγοράσω" szavaknak, miként Valerius

- 26/27 -

Maximus "capturam piscium vendere" és "iactum emere" szavai ihlették Sabinus "captumpiscium emere" fordulatát (D. 18,1,8,1), illetve a "iactum retis emere" szavakat Celsus digestáinak 27. könyvében (D. 19,1,12), valamint Iulianus digestáinak 15. könyvében (D. 19,1,11,18). Mindez persze ma már legfeljebb csak valószínűsíthető, így az oknyomozást folytatnunk kell.

4.3. A keresztény jogpolitikáról

Nem magától értetődő, hogy a kereszténységet államvallásként gyakorló Bizánci Birodalomban vallási okból ne lett volna elfogadható egy olyan jogi szöveg, amely a szerződési kockázatot és a vevő sajátosan széles körű veszélyviselési kötelezettségét azzal a képletes szóhasználattal fejezte volna ki, amely a reményt - mint a három isteni (teológiai) erény egyikét - visszterhes vagyonjogi ügyletek pénzért megvehető tárgyaként, avagy vagyoni érdekek mozgatórugójaként értelmezi. Nem magától értetődő: ugyanis a nagy egyházszakadás utáni nyugati (jezsuita) kanonistákat -így Molinát, Gómezt és Turrit - nem zavarta, hogy a reményt[95] az adásvétel kifejezett tárgyaként koncipiálják (sola spes venditur[96] = "a puszta reményt adják el"). Ebből persze vice versa sem vonható le az a következtetés, hogy a Basilika szövegéhez használt forrásokat formáló korszak, vagyis a 6-9. század bizánci kereszténysége számára is elfogadható lett volna az effajta képletesség egy jogi szövegben.

- 27/28 -

alkalmassá az ember képességeit arra, hogy részesedjék az isteni természetből (2Pt 2,4). Ezzel fölkészítik arra, hogy élete kapcsolatban legyen a Szentháromsággal, így megalapozzák a keresztény ember erkölcsi cselekvését, és formát adnak az összes ún. erkölcsi erénynek. A politeista reménykedésnek az örökélet reményévé való átalakítása mellett kiemelendő az ugyancsak a politeista hagyományban gyökerező, a Szentírásban is számos helyen előforduló kép, a halászat újraértelmezése a halász apostolok "emberhalásszá" kreálása által (Mt 4,19: άλιεΰς άνϑρώπων), amely ugyancsak az üdvösség útján értelmezhető.

Spes és έλπίς teológiai értelme tehát már majdnem fél évezreddel a Makedóndinasztia idején végbement kodifikációk előtt rögzült. A négy evangéliumot és Pál leveleit ugyanis a részegyházak már a 2. század közepe óta az apostoli tanítás hiteles hiteles tanúságaként fogadták el, de az első hivatalos dokumentum, amelyben a kanonikus szövegek rögzítve vannak, Alexandriai (Nagy) Szent Athanasziosz antiarianista püspök, egyháztanító 367-ből származó 39. húsvéti körlevele, melyben a zsidó hagyomány ószövetségi könyvei mellett felsorolja a huszonhét újszövetségi iratot, amelyek az istentiszteleten és az egyházi életben kizárólagosan használhatók. Atanáz e körlevelére ma is úgy tekint a keleti és a nyugati egyház, mint az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának dokumentumára. Zsinati szinten ezt a kanonikus listát az I. (Szent) Damasus pontifikátusa (366-384) alatt tartott római zsinaton (382) kelt Decretum Damasi erősítette meg.[97] Az egyház tehát a 4. század óta ezeket az iratokat az isteni kinyilatkoztatás kanonikus részének tekinti, és ez a döntés kötelező érvényű.

Később, a kétségbevonhatatlan tekintélynek számító egyházatyák szerint, akiknek sora keleten a 8. század közepén, Damaszkuszi Szent Jánossal (†749) lezárult, a hit, a remény és a szeretet erénye isteni avagy teológiai erény, mert forrásuk, tárgyuk és céljuk a szentháromságos egy Isten. Már Szent Ágoston (354-430) is így foglalt állást a hit, remény, szeretet isteni erényének sajátos egységet képező dinamikájáról írt enchiridionjában (De fide, spe et caritate 2,7[98]), amelynek hatása ugyanakkor Konstantinápolyban vitatott.[99] Damaszkuszi János az Ekdosis-ban (Exp. fid. 4.10) a zsidókhoz írt levél (Zsid 11,1) hitfogalmát úgy határozza meg, mint "az Isten

- 28/29 -

által nekünk adott ígéretekbe és kéréseink meghallgatásába vetett magabiztos és kétségtelen reményt".[100]

Ezzel szemben a politeista római hitrendszerben a Remény istennője (Spes bona, Augusta) valódi isteni kultusz tárgya volt, aki a latin auktoroknál főként a jobb jövőben való bizalmat, illetve a termelőknek, kereskedőknek a status quo kedvező megváltozásához fűződő várakozását testesítette meg.[101] Nyilvánvaló, hogy ebben a szellemtörténeti környezetben, szemben a keresztény államvalláson alapuló világnézettel és az ezáltal meghatározott jogpolitikával, a spei emptio kifejezés alkalmazása jól beágyazott volt, míg a 6-9. századi bizánci kereszténység szellemi horizontja a remény fogalmát nem degradálhatta sem a vagyoni forgalom tárgyává, sem a vagyoni érdekek mozgatórugójává. "Έλπίς", vagyis a remény ugyanis nem a földi dolgok várását jelentette, hanem az elképzelhető legnagyobb jóhoz fűzte az embert, amely nem más, mint az őt a képére és hasonlatosságára szeretetből teremtő (Ter 1,21), háromságos Isten remélt közössége. ■

JEGYZETEK

* A tanulmány az MTA ÁJTB Római Jogi és Európai Magánjog-történeti Albizottsága 2022. június 17-én tartott ülésén elhangzott, "A spei emptio római fogalmának dekanonizációja Bizáncban" c. előadásom bővített változata. Az előadást a Société Internationale "Fernand de Visscher" pour l'Histoire des Droits de l'Antiquité (SIHDA) 75., jubileumi, a brüsszeli Szent Lajos Egyetemen rendezett kongresszusán is elmondtam 2022 őszén. Az előadás szerkesztett változata megjelent: Revue Internationale des Droits de l'Antiquité 71 (2024) 305-340. A témát in statu nascendi lásd Benke József: Reményvétel (Budapest: HVG-ORAC 2011) 208-216.

** A dolgozatban hivatkozott szentírási idézetek a Szent István Társulat-féle kiadásból (2013) valók.

[1] Legújabban: Martin Pennitz: "Der verkaufte partus futurus einer unfruchtbaren Sklavin - D. 19.1.21pr. (Paulus 33 ad edictum): Zur Inexistenz des Kaufobjekts im klassischen römischen Recht" in Wolfgang Faber - Sonja Janisch (szerk.): Festschrift Peter Mader (Wien: LexisNexis 2022) 237244.; Uő: "Zu ,emptio' und venditio' bei 'res futurae', der 'spes' und den sog. 'res extra commercium': Über Kaufgegenstand und Terminologie bei den klassischen Juristen" Index 2023. 406-456.; Uő: "'Erbschaftskauf und Hoffnungskauf': Vertragsgegenstand und aleatorische Ausgestaltung bei der venditio hereditatis nach klassischem Juristenrecht" in Evelyn Höbenreich - Marlene Peinhopf (szerk.): Zur Erinnerung an Gunter Wesener. Schriften zu seinem 90. Geburtstag anlässlich des Symposiums am 3. Juni 2022 in Graz (Lecce: Edizioni Grifo 2023) 59-91.

[2] A metaforától való elhatároláshoz lásd Andreas Blank: Einführung in die lexikalische Semantik für Romanisten (Tübingen: Niemeyer 2001) 81-82.

[3] A dolgozat nem vizsgálja sem a hagyatékvétel alapeseteit (D. 18,4,1 - Bas. 19,4,1; D. 18,4,1 -Bas. 19,4,1; D. 18,4,13 - Bas. 19,4,12), sem a kötelmi követelés visszterhes átruházását a behajthatóságért való szavatosság előzetes kizárásával (D. 21,2,14,3 - Bas. 19,11,10; D. 18,4,4-5 -Bas. 19,4,4-5), sem a haszonélvezeti jog gyakorlásának visszterhes átengedését (D. 18,6,8,2 -Bas. 19,6,2).

[4] A datálás nehézségeinek részletes bemutatását ld. Andreas Schminck: "Frömmigkeit ziere das Werk. Zur Datierung der 60 Bücher Leons VI." Subseciva Groningana vol. III. 1989. 19-114.

[5] Carl Wilhelm Ernst Heimbach: Basilicorum libri LX. Lib. I-V. (Leipzig: Barth 1833-1850).

[6] Herman Jan Scheltema - Douwe Holwerda - Nicolaas van der Wal (szerk.): Basilicorum libri LX (Groningen: Wolters, 1953-1988).

[7] Eduard Zachariä: "Rezension zu Basilicorum libri LX von Heimbach" Kritische Jahrbücher für deutsche Rechtswissenschaft Jahrg. 6 = Bd. 11 1842. 481-509., 481-482.

[8] Frederick Henry Lawson: "Bemerkungen zur Basilikenhandschrift Coislinianus 152" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 49 (1929) 202-229., 202-203.

[9] Herman Jan Scheltema: "Probleme der Basiliken" Legal History Review 1935/3. 320-346., 320.: "sehr unvollständig und außerdem mitunter irreführend".

[10] Fritz Pringsheim: Zum Plan einer neuen Ausgabe der Basiliken. Begründung ihrer Notwendigkeit und Gesichtspunkte für ihre Herstellung (Berlin: Akademie-Verlag 1956) II. fejezet passim.

[11] Lásd például Hylkje de Jong: 'Eντολή (mandatum) in den Basiliken (Leiden: Brill 2020).

[12] A probléma nemcsak a "spes", hanem a "iactum retis emere" (hálóvetés megvétele) esetével kapcsolatban is felvethető például Zachariä von Lingenthal - Heimbach korrektúrájaként használt -Supplementuma kapcsán. Vö. Bernard H. Stolte: "Thirty Years Later. Past, Present and Future of Editing the Basilica" Subseciva Groningana vol. X. 2019. 163-186., https://doi.org/10.21827/sg.10.35589. Vajon a korrekcióra használt palimpszeszt esetében a teljes szöveghiány és ehhez képest Heimbachnál a szinekdochikus kifejezés hiánya mint részleges szöveghiány ugyanarra az okra vezethető vissza? A válasz lehet pozitív és negatív is. A Digesta egymást követő két forráshelye (D. 19,1,11,18 és D. 19,1,12) esetében a Zachariä által használt kézirat megőrizte a halászattal és a vadászattal kapcsolatban is, hogy "előfordulhat olyan eset, amikor az eladó megtarthatja a vételárat, jóllehet semmit sem adott a vevőjének" (Bas. 19,8,11), de a "futurum iactum retis emere" szövegrész, akárcsak Heimbachnál, itt is hiányzik, míg a Heimbachnál Bas. 19,8,12 alatt megtalálható "iactum retis emere" szöveg görög megfelelője itt ugyancsak hiányzik. Lásd Carl Eduard Zachariä von Lingenthal, Supplementum editionis Basilicorum Heimbachianae (Leipzig: Barth 1846), 257, 264, 270. Eszerint a korrektív palimpszesztből kimaradt valamennyi szinekdochikus fordulat.

[13] A Basilika kompilátorai nem közvetlenül a Digesta, az Institutiones és a Codex latin szövegéből merítettek, hanem a jogi oktatásban kialakult görög parafrázisokat és fordításokat használták. Ld. Wolfgang Kaiser: "Justinian and the Corpus Iuris Civilis" in David Johnston (szerk.): The Cambridge Companion to Roman Law (Cambridge: Cambridge University Press 2015) 119-148., 127., https://doi.org/10.1017/CCO9781139034401.

[14] Szerzősége vitatott: J. H. A. Lokin: "Theophilus Antecessor" Tijdschift voor Rechtsgeschiedenis 1976/3-4. 339-344.

[15] Izidórosz Digesta-szövegeihez lásd legújabban Lothar Thüngen: "Unterricht des Antezessors Isidor über das Beweisrecht (D. 22.3-5), Versuch einer Palingenesie" Revue Internationale des Droits de l'Antiquité 2020-2021. 291-350.

[16] Spyros Troianos: Die Quellen des byzantinischen Rechts (Berlin et al.: De Gruyter 2017) 94-99., 112., https://doi.org/10.1515/9783110531695-009.

[17] Vö. Troianos (16. lj.) 191-192.

[18] Az Eiszagogé és a Procheirosz Nomosz egymáshoz való, kronológiai viszonya ellentmondásos. A mára erősen vitatott nézetek a Procheirosz megelőzte az Eiszagogét, az újabb kutatások azonban 907-re teszik a Procheirosz keletkezését. A nagy dátumkülönbség okainak érdekes részleteit ld. Troianos (16. lj.) 196-198.

[19] Tom van Bochove: "Preluding the basilica, but how? The final paragraph of the preface to the Prochiron reconsidered" Subseciva Groningana vol. IX. 2014. 267-318., 270-273.

[20] Hylkje de Jong: "Using the Basilica" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 2016. 286-321., 290., 314., 318., 320., 321.

[21] Lásd: http://stephanus.tlg.uci.edu/.

[22] Lásd: http://stephanus.tlg.uci.edu/lbg/#eid=1.

[23] A "venditio rei/venditio sine re", az "in rerum natura non esse", a "res futura" és a "res sperata" fogalmi kategóriái körében érvényesülő kockázati eltéréseihez ld. részl. Benke 2011 (**. lj.) 112117.; ld. továbbá Pennitz három nagyobb tanulmányát (1. lj.) passim.

[24] D. 18,1,8,1 (Pomponius -> Sabinus); D. 18,4,11 (Ulpianus -> edictum).

[25] D. 19,1,11,18 (Ulpianus -> edictum); D. 19,1,12 (Celsus).

[26] D. 18,1,8,1.

[27] D. 18,1,8,1.

[28] D. 19,1,11,18. Itt a "panthera" szó a második, ritkább jelentésében áll, amely szerint az egy vadászat teljes zsákmányát (az összes elejtett vagy befogott vadat együtt) jelenti.

[29] D. 19,1,11,18.

[30] Nec emptio nec venditio sine re quae veneat potest intellegi. Et tamen fructus et partus futuri recte ementur, ut, cum editus esset partus, iam tunc, cum contractum esset negotium, venditio facta intellegatur: sed si id egerit venditor, ne nascatur aut fiant, ex empto agi posse. = Az adásvétel az eladott dolog nélkül nem képzelhető el. A jövőbeli termés és szaporulat azonban úgy adásvétel tárgya lehet, hogy amikor az elválás (születés) megtörtént, mivel az ügylet teljes, az adásvétel befejezettnek tekintendő. Ha azonban az eladón múlott, hogy a betakarítás vagy a fiallás elmaradt, akkor a vevő ex empto perelheti.

[31] Innentől kezdve a görög citátumhoz tartozó lábjegyzetben Heimbach latin fordítását közlöm. Itt: Item sine re, quae venditur, venditio non contrahitur: fructus tamen et partus futuri recte venduntur, et his editis venditio facta videtur, ex quo contractus initus est: sed si propter venditoris voluntatem non fiant fructus, convenitur.

[32] Aliquando tamen et sine re venditio intellegitur, veluti cum quasi alea emitur. Quod fit, cum captum piscium vel avium vel missilium emitur: emptio enim contrahitur etiam si nihil inciderit, quia spei emptio est: [...] = Néha azonban elképzelhető az eladás a dolog nélkül is, például amikor mintegy kockázatot vesznek, miként a halfogás, a madárfogás, vagy a missilia-fogás vételekor. Az adásvétel ugyanis létrejön, mégha semmit nem fognak is, mivel ez a remény vétele. [...]

[33] A Scheltema-redakció a Ferrini-féle Tipucitus III. kötet 46. o. alapján csupán az alábbi hiányos, értékelhetetlen töredéket közli: "Οΰ συνίσταται πράσις χωρίς τοΰ πιπρασκομένου πράγματος ... [a.f.]" Lásd: Contardus Ferrini et al. (szerk.): Μ. Κριτου Του Πατζη Τιπουκειτος: Sive librorum LX Basilicorum summarium (Romae: Typis Polyglottis Vaticanis 1914-1951).

[34] Etiam alea venditio contrahitur, veluti cum captus piscium, vel apium, vel missilium emitur: et si evicta fuerint, quid fieri debent.

[35] E probléma római jogi gyökereihez lásd Volker Kurz: "Emptio rei speratae «pura» oder «sub condicione»?" Labeo 1914. 194-209.

[36] Erről részletesebben Ioannis Motsianos: "Some Thoughts About the Use and the Making of Beeswax Candles in Byzantium" in Ioannis Motsianos - Karen S. Garnett (szerk.): Glass, Wax and Metal, Lighting Technologies in Late Antique, Byzantine and Medieval Times (Oxford: Archaeopress 2019) 210-216., https://www.doi.org/10.2307/j.ctvndv5k4.3.

[31] Van Bochove szerint valószínűleg a Basilika szerkesztői által használt, az idősebb Anonümosz által készített, görög nyelvű Digesta-fordítás egy olyan, latin nyelvű, vulgárjogi Digesta-összefoglalás (rövidítés) alapján készülhetett, amelynek szövegében már megjelent a kritikai kiadások által eredetinek vélt "picariarum" szóról a hitelesnek el nem fogadott "piscariarum" szóra való áttérés, és ennek görögre fordítása eredményezte a szembeötlő eltérést. Lásd Thomas Ernst van Bochove: "Fish or Pitch? On the role of B. 2,2,15,1 in the constitution of the text of D. 50,16,11,1" in Maria Youni - Lydia Paparriga-Artemiadi (szerk.): Constantinos G. Pitsakis In Memoriam = Contributions to Legal History, Vol. 11 (Athens: Academy of Athens 2023) 83-91., 88-91.

[38] Nam hoc modo admittitur esse venditionem 'si qua sit hereditas, est tibi empta', et quasi spes hereditatis: ipsum enim incertum rei veneat, ut in retibus. = Bizony ily módon is elfogadható az eladás: »ha bármi is lesz a hagyaték, az legyen általad megvéve«, mely mintegy a hagyaték reménye. Itt is meg nem határozott dolgot adnak el, miként a hálókban.

[39] David Daube: "Certainty of Price" in David Daube (szerk.): Studies in the Roman Law of Sale. Dedicated to the Memory of Francis de Zulueta (Oxford: Clarendon 1959) 9-45., 13.: "[...] the Byzantines cut out his [Ulpian's - B. J.] comment, concentrated on the secondary question of certainty or uncertainty and declared the sale valid."

[40] Et si placuerit, id tantum venire, quod iuris venditor habeat, aut dictum sit: si qua hereditas est, est tibi vendita: et si scierit venditor, ad se non pertinere hereditatem, quomodo de dolo teneatur.

[41] Vö. Paul. 14 Plaut. D. 18,4,13.

[42] A szakirodalom ellentmondásos: J. A. C. Thomas: "Venditio hereditatis and emptio spei" Tulane Law Review 1959. 541-550., 541., 549.; Max Kaser: "Erbschaftskauf und Hoffnungskauf" Bullettino dell'Istituto di Diritto Romano 1971. 45-59., 54., 57.; Alfredo Calonge: La compraventa civil de cosa futura: Desde Roma al la doctrina europea actual (Salamanca: Imprenta Núñez 1963) 44.; Magdolna Szűcs: "L'eredita futura come oggetto del contratto (patto) nel diritto classico e postclassico" Revue Internationale des Droits de l'Antiquité 2012. 197-216.; Maria Federica Merotto: "Riflessioni sulla disposizione dell'eredità futura (?): Nuovi spunti palingenetici per l'esegesi di D. 18.4.11 (Ulp. 32 ad ed.)" Quaderni Lupiensi di Storia e Diritto 2020. 143-160.; Elena Marelli: La compravendita dell'eredità in diritto romano (Torino: Giappichelli 2020) 69-74.

[43] Spem futurae actionis plena intercedente donatoris voluntate posse transferri non immerito placuit. = Hogy a jövőbeli kereset reménye az ajándékozó teljes beleegyezésével átruházható, nem tartjuk érdemtelenségnek.

[44] Egyesek szerint törvényerejük volt (G. E. Heimbach, J.-A.-B. Mortreuil), mások szerint nem hivatalos szövegek voltak (K. S. Zachariä von Lingenthal, C. W. E. Heimbach), megint mások szerint a Basilikához annak 11. századi revíziója során is hozzáfűzhették azokat (A. Schminck). Részletesen lásd Troianos (16. lj.) 227.

[45] Miként a módszertani összefoglalóban utaltam rá: a Basilika szerkesztői a Codex esetében Thalelaiosz és Anatoliosz kommentárját használták.

[46] Ennek bevezetése szól Izidórosz szerepéről. Lásd Ioannis D. Zepos - Panagiotes Zepos: Jus graeco-romanum. Vol. 7 (Athen: Phexes 1931) 416. Vö. Troianos (16. lj.) 63-64.

[47] Potest quis etiam futuram actionem alicui donare.

[48] Lásd ehhez röviden (szakirodalommal) Troianos (16. lj.) 112., 115-116., 206., 215.

[49] Thüngen szerint a 2. scholionban Izidórosz Decius meglehetősen terjedelmes reskriptumát annak tényleges jogi tartalmára sűrítette. A BS 2769/3 - 4 ad Bas. 47,1,37 palingenéziájához lásd Lothar Thüngen: "Zum Codex-Unterricht des Antezessors Isidor, Versuch einer Palingenesie" Privatveröffentlichung in Academia.edu (2021) 1-46., 9.: "In Scholion Nr. 2 komprimierte Isidor das von Decius recht gespreizt formulierte Reskript auf seinen tatsächlichen Gehalt. Das Lemma lautete wohl in der Ékdosis: 'Decius Spem futurae'. Dann folgte vermutlich die Ergänzung in Z. 4, zusammen 31 Buchstaben, zuzüglich eines diakritischen Zeichens nach dem Lemma."

[50] A várományt Finkenauer az értelmezés, nem a fordítás körébe utalja: Thomas Finkenauer: "Stipulation (Verbalkontrakt)" in Ulrike Babusiaux et al. (szerk.): Handbuch des Römischen Privatrechts (Tübingen: Mohr Siebeck 2023) 564-624., 591., https://doi.org/10.1628/978-3-16-160139-2. Hasonlóan Andreas Wacke: "Die Konstruktion des Anwartschaftsrechts aus bedingter Übereignung und der favor dotis bei Ulpian D. 23.3.91" in Pascal Pichonnaz et al. (szerk.): Spuren des Romischen Rechts, Festschrift fur Bruno Huwiler (Bern: Stämpfli 2007) 651-674., 673.

[51] [...] ex condicionali stipulatione tantum spes est debitum iri, eamque ipsam spem transmittimus, si, priusquam condicio existat, mors nobis contigerit. = Feltételes ígéretből csak a követelés későbbi létrejöttének reménye fakad, így - ha a feltétel bekövetkezése előtt ér utol a halál - épp ezt a reményt ruházzuk át.

[52] Troianos (16. lj.) 206.

[53] "Condicionales creditores" dicuntur et hi, quibus nondum competit actio, est autem competitura, vel qui spem habent, ut competat. = Feltételes jogosultaknak nevezzük azokat, akiket egyelőre nem illet meg a kereset, de akik majd élhetnek azzal; mint akiknek reményük van, hogy perelhetnek.

[54] Wacke szerint itt spes inkább a nyomatékosabb jellegű, objektív "várakozás" ("Erwartung") kifejezéssel fordítandó, semmint a szubjektív, nem annyira eredményközpontú "remény" szóval. Wacke (50. lj.) 673-674.

[55] Heimbach latin fordítása megegyezik a Digesta-szöveggel (D. 50,16,54): Condicionales creditores dicuntur et hi, quibus nondum competit actio, est autem competitura, vel qui spem habent, ut competat.

[56] Magna dubitatio fuit de his, quorum condicio mortis tempore pendet, id est an quod sub condicione debetur in stipulatoris bonis adnumeretur et promissoris bonis detrahatur. sed hoc iure utimur, ut, quanti ea spes obligationis venire possit, tantum stipulatoris quidem bonis accedere videatur, promissoris vero decedere. [...] = Nagy volt a kétség azokról, akiknél a feltétel a halál idejében függőben van, azaz, hogy vajon a hitelezőnek a vagyonához számíttatik-e az, amellyel valaki feltételesen tartozik, és az adósnak a vagyonából levonatik-e az. De azzal a joggal élünk, hogy amennyiért a kötelezettségnek ez a reménye eladható, annyiban a hitelező vagyonához látszik hozzáadódni, az adósét pedig csökkenteni.

[57] [...] debita conditionalia aut tanti in bonis testatoris computantur, quanti spes eorum venire potest, aut [...]

[58] Item si messes eius anni, quo divortium factum est, colonum ex forma locationis sequantur, ante vindemiam soluto matrimonio nihilo minus pecunia messium in computationem cum spe futurae vindemiae veniet. = Ha a termés a házasság felbontásának évében a bérleti szerződés feltételeinek megfelelően a bérlőé volt, és a házasságot a szüret előtt felbontják, a termésből származó pénzt a következő szüret reménye szerint kell kiszámítani.

[59] Jan Dirk Harke: Libri ad edictum - libri ad Sabinum. Zu den sogenannten Kommentaren des Domitius Ulpianus (Berlin/Boston: De Gruyter 2022) 119-121., https://doi.org/10.1515/9783110773736. A régebbi szakirodalomból: C. F. von Glück: Ausführliche Erläuterung der Pandecten. Teil XXVII, Abt. 2 (Erlangen: Palm'sche 1826) 292-293.; Philipp Lotmar: "Die Verteilung der Dosfrüchte nach der Auflösung der Ehe" Jherings Jahrbücher 1894. 225-298., 244-245.; Leo von Petraľycki: Vom Standpunkt des positiven Rechtes und der Gesetzgebung. Drei civilrechtliche Abhandlungen (Berlin/Boston: De Gruyter 1892) 11.

[60] A hozomány házasság alatt és után beszedett gyümölcseiről: Jakob F. Stagl: "Ehegüterrecht" in Ulrike Babusiaux et al. (szerk.): Handbuch des Römischen Privatrechts (Tübingen: Mohr Siebeck 2023) 876-923., 895-896., https://doi.org/10.1628/978-3-16-160139-2.

[61] Sin autem locationi supersint menses, puta post messem matrimonio ante vindemiam soluto: eorum quoque merces computatur cum spe vindemiae.

[62] Spem eorum praemiorum, quae pro coronis athletis pensitanda sunt, privata pactione pignerare minime admittendum est [...] = Annak a díjnak a reményét, amelyet a sportoló győzelme esetén nyer el, a felek megállapodásával elzálogosítani a legkevésbé sem megengedett. A hazai szakirodalomban ld. Gedeon Magdolna: Az antik Róma "sportjoga" (Budapest: Novotni 2005) 59-60.

[63] David Daube: "Purchase of a Prospective Haul" in David Cohen - Dieter Simon (szerk.): David Daube, Collected Studies in Roman Law. Vol. 1 (Frankfurt a. M.: Klostermann 1991) 553-560., 555-556.; Andreas Wacke: "Athleten als Darlehensnehmer nach römischem Recht" Gymnasium 1979. 149-162., 149-151., 161-162.

[64] Praemia, quae sperantur pro corona, pignori dari non possunt.

[65] Si iactum retis emero et iactare retem piscator noluit, incertum eius rei aestimandum est: si quod extraxit piscium reddere mihi noluit, id aestimari debet quod extraxit. = Hogyha hálóvetést veszek, és a halász nem akarta hálóját kivetni, úgy ennek bizonytalan értéke becsülendő fel; míg akkor, ha a kifogott halat nem akarta nekem átadni, akkor felbecsülni azt kell, amit kifogott.

[66] Neque enim bonae fidei contractus hac patitur conventione, ut emptor rem admitteret etpretium venditor retineret. nisi forte, [...], ut venditor nummos accipiat, quamvis merx ad emptorem non

[67] Lásd D. 19,1,11,18.

[68] Lásd Euripidész: Bacchánsnők c. tragédiája 847. sorában, βόλος adnotációját. Robert Ylverton Tyrrell (szerk.): The Bacchae of Euripides, With a Revision of the Text and a Commentary (London: Macmillan 1906) 112.

[69] Et de eo, quid fiat, si iactum retis emero, et iactare rete piscator nolit, vel id, quod extraxit, mihi non praestet.

[70] [...] Nam fieri potest, ut venditor pretium lucretur, et emtor rem non habeat, velut in piscatione et venatione. Nam etiamsi nihil captum fuerit, tamen emtor pretium praestat.

[71] Wolfgang Ernst: "Klagen aus Kauf (actio empti, actio venditi)" in Ulrike Babusiaux et al. (szerk.): Handbuch des Römischen Privatrechts (Tübingen: Mohr Siebeck 2023) 2039-2288., 2147., https://doi.org/10.1628/978-3-16-160139-2.

[72] Troianos (16. lj.) 210-211.

[73] Az antikvitásra utaló "hellenizáció" kifejezést Troianos idézőjelben használja: Troianos (16. lj.) 109.

[74] E helyütt Pieler fordítását vettem alapul. Ld. Peter Pieler: "Άνακάθαρσις τών παλαιών νόμων und makedonische Renaissance" Subseciva Groningana vol. III. 1989. 61-77., 66-67. (Kurziválás tőlem.)

[75] Lásd Troianos (16. lj.) 209.; Zachary Chitwood: Byzantine Legal Culture and the Roman Legal Tradition, 867-1056 (Cambridge: Cambridge UP 2017) 33., https://doi.org/10.1017/9781316861547.

[76] Az eredeti szöveget és a német fordítást lásd Andreas Schminck: Studien zu mittelbyzantinischen Rechtsbüchern (Frankfurt am Main: Löwenklau 1986) 22-23. (Kurziválás tőlem.)

[77] Pieler (74. lj.) 67.; Troianos (16. lj.) 170.

[78] Carl Wilhelm Ernst Heimbach: "Über den Nutzen der Basiliken und der sogenannten alten Scholien für die Kritik des Digestentextes" Zeitschrift für Rechtsgeschichte 1863. 319-366.; Scheltema (9. lj.) 320-346., https://doi.org/10.7767/zrgga.1863.II.1.319.

[79] Lásd Fernand de Visscher: La vente de choses futures et la théorie du risque contractuel (Bruxelles: Goemaere 1914) 17.

[80] Troianos (16. lj.) 108-110.

[81] Kuttner állította, Kaiser cáfolta, hogy a zsinaton a Digesta vagy annak kivonata rendelkezésre állt volna. Lásd Stephan Kuttner: "An Implied Reference to the Digest in Pope Agatho's Roman Synod of 679." Zeitschrift der Savigny-Stiftung far Rechtsgeschichte Romanistische Abteilung 1990. 382-384.; vele szemben Wolfgang Kaiser: "Zur angeblichen Benutzung der Digesten auf einer römischen Synode des Jahres 679." Zeitschrift der Savigny-Stiftung far Rechtsgeschichte Kanonistische Abteilung 2013. 341-346., https://doi.org/10.7767/zrgka.2013.99.1.341.

[82] Az autentikus, Burgmann-féle kiadás és fordítás szerint: "[...] felismerve, hogy a császári elődeink által adott törvények sok könyvben vannak leírva, és tudva, hogy egyesek számára a bennük foglalt jelentés nehéz, mások számára pedig egyáltalán nem elérthető". Ludwig Burgmann (szerk.): Ecloga. Das Gesetzbuch Leons III und Konstantinos' V. (Frankfurt am Main: Löwenklau 1983) 162-163.

[83] Diederik Burgersdijk: "Valerius Maximus' Facta et dicta memorabilia and the Roman Biographical Tradition" in Jeffrey Murray - David Wardle (szerk.): Reading by Example: Valerius Maximus and the Historiography of Exempla (Leiden: Brill 2021) 287-315., https://doi.org/10.1163/9789004499423_013.

[84] Heiko Sebastian Westphal: Valerius Maximus on Moderatio: A Commentary on Facta et Dicta Memorabilia 4.1 (Thesis, University of Western Australia 2018) 229-233.

[85] "[...] apiscatoribus in Milesia regione everriculum trahentibus quidam iactum emerat."

[86] "[...] ξένων έκ Μιλήτου πριαμένων τόν βόλον οΰπω φανερόν όντα.." Theodor Doehner (szerk.): Πλουταρχου Βιοι./ Plutarchi Vitae. Vol. I (Parisiis: Didot 1857) 96.

[87] "[...] piscatores trahentes rete adieruntetpepigerunt, bolum quanti emerent; nummos solverunt." A "bolus" mint görög-latin kevert szóhasználat kritikai elemzését lásd David Wardle: "Did Suetonius Write in Greek?" Acta Classica 1993. 91-103.

[88] H. S. Long (szerk.): Διογένης Λαέρτιος: Βίοι καί γνώμαι τών έν φιλοσοφία εΰδοκιμησάντων (Oxford: Clarendon 1964).

[89] "[...] γάρ Ίωνικοΰς τινας νεανίσκους βόλον άγοράσαι παρά Μιλησίων άλιέων.." Vö. Bias I, 82-83. James Miller (szerk.), Diogenes Laertius, Lives of the Eminent Philosophers, transl. Pamela Mensch (Oxford: Oxford University Press 2020) 12-13., 31.

[90] Robert-Joseph Pothier: Traité du contrat de vente. Tom. 1 (Paris et al.: Debure et al. 1772) 7.

[91] W. W. Story: A Treatise on the Law of Contracts. Vol. 2 (Boston: Little, Brown & Co. 1856) 274. (4. lj.).

[92] Daube (63. lj.) 554.

[93] John Briscoe (szerk.): Valeri Maximi facta et dicta memorabilia. Vol. I. (Stuttgart et al.: Teubner 1998) 4.1.ext.7.

[94] Christian Kaiser: Das Leben der Anderen im Gemenge der Weisheitswege. Diogenes Laertios und der Diskurs um die philosophische Lebensform zwischen Spätantike und Früher Neuzeit (Berlin: De Gruyter 2012) 208-209., https://doi.org/10.1515/9783110294736.

[95] A nyugati teológia nagy alakjaitól származó remény-definíciókat ld. Szilágyi Emőke Rita: Spes quid sit - a második teológiai erény definíciója, [2008], http://sermones.elte.hu/page/362tan_plaus_szemoke.pdf.

[96] A részleteket lásd Friedrich Endemann: Die Lehre von der emptio rei speratae und emptio spei und deren Bedeutung für das heutige Recht (Wien: Hölder 1885) 26-27.; újabban Alfredo Calonge: La compraventa civil de cosa futura. Desde Roma al la doctrina europea actual. (Salamanca: Univ. de Salamanca 1963) 103-123.

[97] Diós István (szerk.): Magyar katolikus lexikon. XII. kötet (Budapest: SZIT 2007) s.v. Szentírás kánonja. Lásd még E. A. Livingstone - M. W. D. Sparkes - R. W. Peacocke (eds.): The Concise Oxford Dictionary of the Christian Church (Oxford: Oxford University Press 2013) 91-92., https://doi.org/10.1093/acref/9780199659623.001.0001.

[98] Sigisbert Mitterer (Hg. u. übers.): "Enchiridion oder Buch vom Glauben, von der Hoffnung und von der Liebe (De fide, spe et caritate)" in Sigisbert Mitterer (szerk.): Des heiligen Kirchenvaters Aurelius Augustinus ausgewählte Schriften [=Bibliothek der Kirchenväter, 1. Reihe, Band 49] (München: Kösel & Pustet 1925) 387-502., 395-396.

[99] Az erős befolyást törekszik igazolni Michael Rackl: "Die griechischen Augustinusübersetzungen" in Miscellanea in onore di Francesco Ehrle, Scritti di storia e paleografia. Vol. I. (Roma: Biblioteca Apostolica Vaticana 1924) 1-38. Ellentétes álláspontot képvisel Berthold Altaner: "Augustinus in der griechischen Kirche bis auf Photius" Historisches Jahrbuch 71 (1952) 37-76. Legújabban lásd Barbara Crostini: "Augustine in the Byzantine World to 1453" in Karla Pollmann - Willemien Otten (szerk.): The Oxford Guide to the Historical Reception of Augustine (Oxford: Oxford University Press 2013) 726-734., https://doi.org/10.1093/acref/9780199299164.001.0001.

[100] Dionys Steinhofer (ford.): "Des Johannes von Damaskus genaue Darlegung des orthodoxen Glaubens" in Bibliothek der Kirchenväter 1. Reihe, Bd. 44 (München: Kösel 1923) 202.

[101] Feliratok: CIL vol. VI pars I, 2043; vol. X, 3315 és 6645; vol. XIV, 415, 2158 és 2804; auctores: Dion. Hal. Ant. Rom. 9,24,4; Plaut. Rud. 232-233; Cic. Sest. 10, Phil. 10,12, Clu. 24, Marcell. 3; Verg. G. I,219-226; Val. Max. Fact. et dict. mem. 4.1.ext.1; Petron. Sat. frag.III; Tac. Ann. III,18; Apul. Met. I,24-25. Vö. ugyanakkor Sen. Ep. VIII,3.