2001. december 13-án nagy jelentőségű ítéletet1 hozott az Európai Közösségek Bírósága, amely egyes magánjogi tárgyú irányelvek egymáshoz való viszonyát rendezte, valamint a fogyasztói hitelezés gyakorlatának jelentős átalakulását hozta. A német jogtudomány képviselői és a gyakorló jogászok sokat foglalkoztak az ítélettel, amelyet többen "az Európai Bíróság fogyasztóknak adott karácsonyi ajándéka"-ként2 emlegettek. A nagyszámú cikkből és hozzászólásból látható: az Európai Bíróság ítélete ugyanúgy irritálja a német magánjogi tudományt, mint a többi fogyasztóvédelmi irányelvvel kapcsolatos döntés3.
A tényállás szerint a felperesek (Georg és Helga Heininger) az alperes Bayerische Hypo- und Vereinsbank AG-t az általuk kötött hitelszerződés felbontása miatt perelték. Kérték a kifizetett kamat és a felmerült költségeik megtérítését, összesen 118 443,81 márkát, valamint annak megállapítását, hogy az alperesnek a hitelszerződésből adódóan semmilyen igénye velük szemben nem áll fenn.
1993 márciusában egy lakás vételárának finanszírozásához vettek fel a felperesek az alperestől hitelt 150 000 márka értékben, amelyet ennek megfelelő mértékben jelzáloggal biztosítottak. Az ügylettől való elállás4 lehetőségéről a felpereseket a házaló kereskedelemről szóló (német) törvénynek megfelelően nem tájékoztatták.
1998 januárjában benyújtott keresetükben a felperesek a házaló kereskedelemről szóló törvénynek megfelelően a hitelszerződés megkötéséhez szükséges szerződési akaratnyilatkozatukat visszavonták. Azt állították, hogy egy általuk ismert, egyéni vállalkozóként az alperesnek dolgozó ingatlanügynök őket több ízben meghívás nélkül otthonukban felkereste, és rábeszélte őket a lakás megvásárlására és a hitel felvételére. Később derült ki, hogy a lakás értéke csak 50 000 márka, és az ügynök az ügyletből jelentős mértékű jutalékot kapott.
A német Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felperest nem illeti meg az elállási jog a fogyasztói hitelről szóló törvény 7. §-a alapján, mert reálhitel-szerződésre a törvényt nem lehet alkalmazni [3. § (2) bek.]. Másrészt az elállási jog a házaló kereskedelemről szóló törvény 1. §-a alapján sem áll fenn, mert a házaló kereskedelemről szóló törvény 5. § (2) bekezdése azt kizárja (ha az ügylet a fogyasztói kölcsönről szóló törvény alá is tartozik). Ugyanakkor a német Legfelsőbb Bíróság észlelte a problémát: amennyiben a házaló kereskedelemről szóló törvény alapján az elállási jog megilleti a felperest, a per eldöntése arra vezetne, hogy az elállási jog a fogyasztói kölcsönről szóló törvény 7. § (2) bekezdés harmadik mondata alapján a hozzájáruló nyilatkozat megadásától számított egy év eltelte után megszűnik. A házaló kereskedelemről szóló irányelv 5. cikk (1) bekezdése alapján azonban, vagyis ha a szükséges tájékoztatást nem adták meg, az elállási jog határideje nincs korlátozva. Szükséges volt tehát a két irányelv viszonyának rendezése, valamint egyértelmű állásfoglalás abban a kérdésben, hogy helyesen ültette-e át a német jogalkotó a házaló kereskedelemről szóló irányelvet.
Ilyen előzmények után a német Legfelsőbb Bíróság a következő két kérdést terjesztette előzetes döntési eljárásban az Európai Bíróság elé:
1. Felöleli-e a Tanács 1985. december 20-án meghozott 85/577 számú irányelve a fogyasztóvédelemnek azt az esetét is, amikor az üzlethelyiségen kívül megkötött szerződés egyben reálhitel-szerződés is, és ezen irányelv 5. cikke vonatkozásában az előírt elállási jog előnyben van-e a Tanács által 1986. december 22-én meghozott fogyasztói hitelszerződésről szóló 87/102 számú irányelvvel szemben?
2. Abban az esetben, ha a Bíróság az első kérdésre igennel válaszol: Megakadályozza-e a nemzeti jogalkotót a házaló kereskedelemről szóló irányelv abban, hogy azokban az esetekben is alkalmazza az elállási jog határidejét, amikor a fogyasztói hitelről szóló törvény 3. § (2) bek. 2. pontja értelmében a házaló kereskedelem tárgya reálhitel-szerződés, és az irányelv 4. cikke által előírt tájékoztatás elmaradt?
Az Európai Bíróság válaszában a következőket fejtette ki:
Az első probléma abból adódott, hogy nem volt világos: a megkötött szerződés házaló kereskedelem körében kötött szerződésnek minősül-e. A kérdés vizsgálatánál az Európai Bíróság arra mutatott rá, hogy a házaló kereskedelmről szóló irányelv - 1. cikke alapján - minden szerződésre vonatkozik, amelyet ebben a cikkben meghatározott esetekben, vagyis a vállalkozó fogyasztónál tett látogatása során kötöttek meg. Az irányelv 4. és 5. indokolását is relevánsnak találta, vagyis azok a szerződések, amelyeket a vállalkozó üzlethelyiségén kívül kötöttek, arról felismerhetőek, hogy a szerződési tárgyalások kezdeményezése a vállalkozó szabályai szerint történik, annak előkészítésében a fogyasztó nem vesz részt. Legtöbb esetben nincs lehetőség az ajánlott minőséget vagy árat összehasonlítani. Ez a "meglepetési momentum" nem csak a házaló kereskedelemnél, hanem más szerződéseknél is fennáll, amelyeket a vállalkozó kezdeményezésére az üzlethelyiségen kívül kötnek. Az irányelv arra irányul, hogy megadja a fogyasztónak a lehetőséget a szerződéses kötelezettségek újbóli átgondolására, biztosítja a jogot, hogy a fogyasztó 7 napon belül a szerződéstől elálljon.
Lényeges körülménynek találta az Európai Bíróság azt is, hogy az irányelv 3. cikke kimerítő jelleggel felsorolja azokat a szerződéstípusokat, amelyekre az irányelv nem vonatkozik. Az alapeljárásban vizsgált szerződés ún. "reálhitel-szerződés"5. A kérdés az, hogy ez a szerződés az irányelv 3. cikk (2) bekezdés a) pontja alá tartozik-e (építési szerződések, ingatlan eladására és bérletére vonatkozó szerződések, valamint ingatlanra vonatkozó egyéb joggal kapcsolatos szerződések), amely szerződések vonatkozásában az irányelv alkalmazása kizárt.
A felperesek véleménye megegyezett a francia, olasz és osztrák kormány, valamint a Bizottság álláspontjával, mely szerint az irányelvben megfogalmazott kivételek [3. cikk (2) bekezdés a) pont] a reálhitel-szerződésekre nem vonatkoznak.
Az alperes - hasonlóan a német és a spanyol kormányhoz - lényegében azt az álláspontot képviselte, hogy a reálhitel-szerződés ingatlanhoz kapcsolódó jog, mert a dologi jog (a hitelt biztosító jelzálogjog) az ingatlanhoz kapcsolódóan keletkezik.
A kérdés eldöntésében az Európai Bíróság elsőként azt állapította meg, hogy saját, a közösségi jog fogyasztóvédelmi előírásait vizsgáló joggyakorlata alapján csak szűk körben állnak fenn kivételek a fogyasztóvédelmi előírások alól6. Azt is megállapította, hogy ha egy reálhitel-szerződés valamely jogot ingatlanhoz kapcsol (mert a nyújtott hitelt jelzáloggal kellett biztosítani), ez a tény önmagában még nem elég ahhoz, hogy ezt a szerződést a házaló kereskedelemről szóló irányelv 3. cikkének (2) bekezdése a) pontja alapján ingatlanra vonatkozó joggal kapcsolatos szerződésnek tekintsük.
A Bíróság ítéletében leszögezte: a fogyasztót a házaló kereskedelemről szóló irányelvvel védeni kell. A védelem, amelyet a fogyasztónak nyújtanak a vállalkozó üzlethelyiségén kívül kötött szerződéseknél, azáltal nem lehet nélkülözhető, hogy a hitelszerződést jelzáloggal biztosítják. Ebből következően megállapította a Bíróság, hogy az a hitelszerződés, amely az alapeljárás tárgya, egyúttal a házaló kereskedelemről szóló irányelv hatálya alá is tartozik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
