A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszéke 2007. október 30-án tartotta a Szegedi Akadémiai Bizottság székházában a májusban kezdett jogtörténeti-jogelméleti konferenciasorozat második tanácskozását. Az interdiszciplináris megközelítést és a különböző jogtudományi területek együttműködését célzó konferencia a középkori jogtudomány kérdéseit járta körül három tudományterület (jogelmélet, jogtörténet, medievisztika) jeles képviselőinek közreműködésével. Az elhangzott előadásokban és felszólalásokban a középkori európai jogtudomány általános problémái mellett nagy hangsúlyt kapott a 15-16. századi magyar jogélet is. Délelőtt az előadók a középkori filozófia és a kialakuló jogtudomány kapcsolatát térképezték fel.
1. Karácsony András: A skolasztika tudományfelfogása című előadásában a középkori jogi/jogtudományi gondolkodás alapjának tekinthető skolasztikus filozófia kétféle Arisztotelész-recepciójáról és ennek következtében a tudományról, valamit a tudományos módszertanról kialakult elképzeléseket mutatta be. Áttekintette a görög filozófia és tudományfelfogás arab közvetítéssel történő áthagyományozódását a keresztény Európában, majd középkori tudományos műhelyek (egyetemek) alaptípusaiban (Bologna, Párizs és Oxford) kialakult "tudomány-kép" eltéréseit elemezte. A 13-14. századi európai gondolkodás - és ezzel összefüggésben a tudományról vallott nézetek - alapvető kérdése az volt, hogy tudománynak tekinthető-e a teológia. Fontos probléma volt, amennyiben tudomány, akkor Arisztotelész felosztása alapján elméleti vagy gyakorlati csoportba sorolható-e be. A domonkosokhoz tartozó Aquinói Tamás a teológiát tudománynak tekintette, méghozzá elméleti tudománynak. Ettől a felfogástól eltérően a ferences rend képviselői Ágostonra alapozva bölcsességnek tekintették. Karácsony professzor úr összefoglalásában megállapította, hogy ezzel az arisztotelészi recepció különbözőségével magyarázható a kísérletező oxfordi és az elméleti párizsi tudományos felfogás kibontakozása. Ez a két hagyomány jelent meg később az újkori tudományfelfogás alapvető filozófiai modelljeiben: az induktív eljárást előtérbe állító baconi és a deduktív leibnizi modellben.
2. Pokol Béla: A glosszátoroktól a kommentátorokig - az intézményi feltételek változása című előadásában a középkori jogi oktatás és jogtudomány kapcsolatát mutatta be három kérdés köré csoportosítva mondanivalóját. Elsőként a bolognai jogi iskola kialakulásával, intézményesülésével és a glosszátorok tevékenységével foglalkozott. Megállapította, hogy a székesegyházi iskolákban művelt teológia oktatási színvonalát a 12. században kezdődött jogi oktatás csak a 13-14. századra érte el, addig nem volt meg a szellemi háttere a magas szintű képzésnek részben azért, mert a jogi iskolák oktatói gyakorló jogászok is voltak. Az önálló jogászi minősítés a legis doctor címmel összefüggésben alakult ki a 12. század közepétől. A tanítás a kezdetektől fogva a Digestára épült, de teljesen szabályozatlan volt. A tanulmányok vizsgához kötése az 1200-as évek elején jelent meg, de csak a bolognai jogtanárrá válás előfeltételét jelentette. Mindenhol elismert képesítést 1291 óta adhatott ki a bolognai egyetem, a 14. századtól pedig már statútumok rögzítették a tanítási és vizsgáztatási rendet. A második vizsgált kérdéskör a 13. század végén az európai jogtudományban bekövetkezett alapvető változás volt, amely öt pontban foglalható össze. A római jog és a kánonjog művelése közeledett egymáshoz, a 16. század elejére a iuris utriusque doctor cím sem volt ritkaság. Az oktatást a városok kezdték ellenőrizni a 13. század végén, megváltozott az oktatók társadalmi presztízse és ezzel összefüggésben az egyetemek szervezete. A kánonjog gyakorlati joggá válásával, a jogi szakvélemények adásával kialakult a kommentárforma és a gyakorló jogászok is hozzájárultak a jogfejlesztéshez. A kommentátorok időszakára Arisztotelész logikai írásain kívül topikája és Cicero retorikája is egyre ismertebbé lettek a jogtudomány művelői körében. A 14. század legelejére pedig a szövegtől egyre inkább elváló magyarázat kezdett megjelenni, amelyet már kommentárnak neveztek. Ezeket a jelenségeket a korábbi jogtörténeti kutatás Savigny nyomán visszafejlődésként értékelte, újabban (Hermann Lage és Maximiliane Kriechbaum) viszont előrelépést látnak a kom-
- 215/216 -
mentátorok fellépésében. A harmadik Pokol professzor úr által vizsgált kérdés a konzíliumadás gyakorlata volt, amely a római responsum-adásból vette a mintát, de tulajdonképpen a középkori egyetemi oktatásban alkalmazott disputából alakult ki. Ez a tevékenység két hatást váltott ki az európai jogtudományban: egyrészt magával hozta a római jog recepcióját a joggyakorlatban, másrészt "korrodálta és részben korrumpálta" a jogászság tudományos orientáltságát. Ez ellen a jelenség ellen léptek fel a jogi humanizmus képviselői az 1500-as évektől azzal, hogy a konzíliumokat tudatosan elválasztották a jogtudományi munkáiktól.
3. Szabó Béla: Sikeres megújulás vagy zsákutca? A jogi humanizmus - az utókor mérlegén címmel tartott előadása a jogi humanizmus utóbbi évtizedekben megfigyelhető átértékelését tekintette át. A jogi humanizmus legfontosabb hatása, hogy a ius commune utána már nem volt azonos a középkorival. A humanizmus általános jellemzője az eredeti antik forrásokhoz történő visszatérés középpontba állítása volt. A jogtudományban a 16. században jelent meg az, hogy a teljes antik irodalmat bevonták a vizsgálódásba, helyreállították az eredeti szövegeket és történetiségében vizsgálták a forrásokat. Megjelent az az igény is, hogy racionális rendszert adjanak a joganyagnak. A jogi humanizmuson belül három (négy) irányzat azonosítható. Az ókortörténeti irányzat, amelynek képviselői szövegkritikai kutatásokat folytattak, ezzel részben kikezdték a korábbi szerzők tekintélyét. A szisztematikus irányzat rendszerszerűségre törekedett, alapelvek meghatározását tűzték ki célul követői. A pedagógiai irányzat a jogi oktatásban hozott változásokat, az eredeti források ismeretét állította a középpontba, a logikát felhasználva ésszerűen tanítani és tanulni jelszavát hangoztatta, valamint az előadás helyett a gyakorlatra helyezte a hangsúlyt. A negyedik (kiegészítő) irányzat Németalföldön a 17. század második felében jelent meg és a nemzeti jogok felé nyitást jelentette. Az utókor elhanyagolhatónak tekintette a jogi humanizmus hatását, amelynek eredményeit csak a jogi oktatásban ismerték el valamilyen szinten. Ehhez képest az 1970-es években a megkezdődött az átértékelés, teret nyert az a megállapítás, hogy a jogi humanizmus korlátozott mértékben hozzájárult a jogtudomány megújításához.
4. A három előadást rövid vita követte, majd A jog tudománnyá szerveződésének kérdései a középkorban címmel Frivaldszky János tartott előadást. A középkor végi-koraújkori természetjogi és jogbölcseleti gondolkodás alapkérdéseit elemezte, a rendszerképződés korabeli formáit és eszközeit mutatta be. Szerinte igazából Hugo Grotius kezdte el az axiomatikus rendszer alkalmazását, amelyben a dialektika már csak egy eszköz volt, míg korábban Cicero és a rá épülő középkori felfogásban egyszerre rendszeralkotó és cselekvési eszköz. Az előadó részletesen elemezte a tudomány-eszmény skolasztikusokat követő átalakulását. Véleménye szerint a 16. századnál korábban nem keresték azt az egy axiomatikus elvet, amelyre a fel lehet építeni az adott tudományt - jelen esetben a jogtudományt. Amikor viszont Grotius és követői "megtalálták", akkor alapjaiban megváltozott a jogi gondolkodás is, egyfajta "primitív jogfelfogás" alakult ki, amely elvált az erkölcsteológiai alapoktól.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
