A gyermek nevelését, a gyermekről való gondoskodást hagyományosan a szülő feladataként, alkotmányos jogaként és egyúttal kötelezettségeként határozzuk meg. Előfordul azonban, hogy a szülő[1] nem él vagy a gyermeket a jogainak, legjobb érdekének védelmében nem szabad a nevelésében tartani, mert arra alkalmatlan, illetve mert a gyermeket súlyosan veszélyezteti. Alapvető nemzetközi jogi és alkotmányos elvárás, hogy a szülői jogok gyakorlásától megfosztott szülő gyermekei esetében az államnak kell azt a személyt kijelölni, aki átveszi a feladatot.[2] A nevelés kötelezettség (is), amit valakinek gyakorolnia kell, nem fordulhat elő, hogy azt senki sem gyakorolja. Az államnak a szülő pótlására, a szülői felügyelet helyettesítésére, így a gyermek részére gyámot kell rendelnie. A gyám lesz az a személy, akinek gondoskodnia kell a gyermek jogainak érvényesüléséről, biztosítania a gondviselését, nevelését és a képviseletét.[3] Más megközelítésben mondhatjuk, hogy a szülő (és akár család) nélkül maradt gyermeknek feltétlen joga van a gyámrendeléshez,[4] hiszen ez és csak ez garantálhatja megfelelően a gyermek számára, hogy a jogai és érdekei gyakorlásához kellő szükségleteit biztosítsák.
A gyámság rendszere szerteágazó, így nehézségbe ütközünk, ha össze szeretnénk hasonlítani az unokáját gyámként nevelő nagyszülő és azon személy helyzetét, aki a gyermekotthonban nevelkedő gyermek gyámságát látja el.[5] Alapjogi szempontból is meg kell különböztetni egymástól ennek megfelelően a hagyományos, magánjogi jogintézményként leírható gyámságot és a családjukból kiemelt, gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermekek esetében alkalmazott, közjogi vonásokkal bíró - a magyar jogi terminológia szerinti - gyermekvédelmi gyámságot.[6] Utóbbi esetre jellemző, hogy az állam nem egyszerűen kijelöl egy a gyermek nevelésére alkalmasnak talált személyt (hozzátartozót), hanem professzionális, hivatásos gyermekvédelmi gyámra bízza a feladatot (és működteti e gyámsági rendszert).[7] Az állam mindkét esetben átmenetileg, de a gyakorlatban akár tartósan is szerepet kap a hiányzó, alkalmatlan szülő helyettesítésében, a gyermekvédelmi gyámság esetében pedig kvázi szülői szerepbe kerül. A kvázi állami szülőség mindaddig fennáll, amíg a gyermek végleges sorsa, státusa nem rendeződik, azaz például nem térhet vissza a szüleihez, illetve a családjához vagy nem találnak számára örökbefogadó szülőt, családot.
Jelen tanulmány azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi történik akkor, ha a gyermeki jogok klasszikus hárompólusú (gyermek, szülő, állam) viszonyrendszere a szülőre tekintettel megváltozik: a szülő halála vagy alkalmatlansága miatt átmenetileg ténylegesen vagy a szülői joggyakorlásra figyelemmel kétpólusúvá redukálódik (gyermek, állam). Kérdéseket vet fel már az a helyzet is, amikor a szülő egy tragikus esemény folytán véglegesen kikerül ebből a viszonyrendszerből. Nem kevésbé érdekes az a helyzet, amikor a szülő a nevelés-
- 26/27 -
hez való jogát/kötelezettségét nem gyakorolhatja, a magyar jogi terminológia[8] szerint nincs szülői felügyeleti joga. Az első esetben tipikusan - bár nem kizárólagosan - az államtól független gyám (pl.: a gyámságot vállaló hozzátartozó), a második esetben pedig jellemzően az "állami" gyermekvédelmi gyám látja el e feladatot. Utóbbi során pedig külön aleset, amikor - ahogyan a magyar hatályos gyermekvédelmi rendszerben is - elválnak egymástól a gyermek jóllétének biztosításával (nevelés, gondozás, gondoskodás) és a legjobb érdekének védelmével (képviselet, vagyonkezelés, a gyermek sorsát érintő ügyek) kapcsolatos feladatok, előbbit a nevelőszülő vagy a gyermekotthon munkatársai, míg utóbbit a gyermekvédelmi gyám látja el.
Kérdés egyik oldalról, hogyha csak átmenetileg is, de hogyan alakul ebben a speciális helyzetben a gyámság alatt álló, ezen belül különösen a gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedő gyermekek alapjogi joggyakorlása. Másik oldalról pedig érdemes lehet azt is megvizsgálni, hogy hogyan lehet elemezni az állami döntéssel kijelölt személyek, a gyámok, így különösen a gyermekvédelmi gyámok (és nevelőszülők) alapjogi jogállási helyzetét[9] a szülőkhöz képest. Távolabbról nézve úgy tűnhet, a jogosultságaik és kötelezettségeik olyanok, mintha szülők lennének, döntenek, nevelnek, gondoskodnak, miközben - ahogyan azt látni fogjuk - alapjogi szempontból biztosan nem lehetnek szülői alapjogi jogállásban. Abban az esetben, ha viszont nem szülők, akkor felmerül a kérdés, hogy rendelkeznek-e e minőségükben bármilyen alapjoggal, például hivatkozhatnak-e lelkiismereti szabadságukra a gyermekkel összefüggő döntések során, amit a szülők esetében az alkotmányos gyakorlat elfogad. Mindezek az elméletinek látszó dilemmák különösen az élesebb, megosztóbb, gyors döntéseket igénylő helyzetekben, például az egészségügyi beavatkozások elvégzése és az önrendelkezési jog gyakorlása kapcsán a gyakorlatban is rendszeresen, visszatérő jelleggel aktiválódhatnak. (Kérdés lehet például, hogy "megakadályozhatja-e" a gyermekvédelmi gyám a 14 év feletti gyámoltja esetében az abortusz elvégzését azzal, hogy nem adja meg a hozzájárulását.)
Mindehhez alapvető tételnek kell tekintenünk, hogy a gyermeki léten (azaz 18 év alatti életkoron) alapuló joggyakorlás állami-közhatalmi korlátozásának nincs "önlegitimációja", azaz azt nem lehet semmilyen esetben sem automatikusan elfogadni (vö. korlátozás a gyermek saját érdekében, a gyermek önvédelme), hanem azt alkotmányosan igazolni kell.
A gyámok jogállása, ezzel összefüggésben pedig a gyámolt gyermekek alapjogi joggyakorlása tekintetében - legyen szó akár hagyományos, akár gyermekvédelmi gyámságról - a mintát, a kiindulópontot elismerten a szülő jogállása, neveléshez való joga, kötelezettsége, illetve ezzel szoros összefüggésben, egymásra hatásban a gyermek alapjogi joggyakorlási képessége jelenti. Így indokolt áttekinteni a szülői joggal/kötelezettséggel kapcsolatos fogalmi elemeket.[10]
A szülő neveléshez való jogát egy sajátos szerkezetű, dinamikus, erős morális tartalommal bíró alapjogként foghatjuk fel, amelynek a címzettje a szülő, miközben az egy másik személy, a gyermek életét, sorsát, illetve alapjogi joggyakorlását alapjaiban érintő jog, amely jogi oldalról döntések (tilalmak, engedélyek) meghozatalának folyamataként ragadható meg. A szülő neveléshez való joga kétarcú jogintézmény. Egyfelől önálló tartalommal bíró, a szülő által az állammal szemben kikényszeríthető, az alkotmányok által tipikusan deklarált, az arányossági teszt figyelembevételével korlátozható alapjog. Másfelől a gyermek nevelése a szülővel szemben dominánsan számonkérhető, akár alkotmányos kötelezettség is: a szülőnek a neveléshez való jogát gyakorolnia kell, azt nem lehet nem gyakorolni vagy a gyakorlásáról lemondani.
A gyermekek alapjogi joggyakorlása kapcsán alapvetés, hogy a szülő egyetlen esetben sem a gyermek adott alapjogát (pl.: önrendelkezési jogát) gyakorolja döntési helyzetben, hanem mindig a neveléshez való jogát/kötelezettségét.[11] A szülő neveléshez való joga/kötelezettsége gyakorlásának tartalmát a gyermek legjobb érdekének megfelelő eljárás, döntéshozatal tölti ki. A kérdés tehát minden vizsgált esetben az, hogy hogyan határozható meg a gyermek legjobb érdeke. Annak az eldöntése ugyanakkor, hogy mi a "legjobb" a gyermek számára, nem kevésbé végső kérdést vet fel, mint azt, hogy mi magának az életnek a célja és mik az alapvető értékei.[12] A Gyer-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
