Ez a rövid esszé az elmúlt években megjelenő és egyre erősödő új közgazdasági törekvéseket mutatja be a teljesség igénye nélkül. A tanulmány kiemeli az újítások átütő voltát és egyben rámutat a diszciplináris sajátosságokból adódó korlátokra is.
Az elmúlt évtized közbeszédében aligha volt gyakrabban használt kifejezés, mint a címben szereplő "unortodoxia", más néven a nem szokványos gazdaságpolitikai megoldások elterjedése. Igaz ez a politikai szintre, a döntéshozók világára, a közéleti vitákra és a szakmai közönségre is. A magyar modelltől a görög csődön át az európai és az amerikai válságkezelés mikéntjéről, céljairól és eszközeiről szóló elemzésekig az egyik visszatérő felvetés az, hogy "most már minden másképp van, mint eddig volt", vagyis hogy semmi nem érvényes abból, amit eddig tudni véltünk. Nem meglepő módon a tudományos igényesség és a tan tisztaságának őrei e felvetésekre még a korábbiaknál is erőteljesebb befelé fordulással, elzárkózással válaszolnak. Ők a korábbi - Samuelsonig visszavezethető, immár hét évtizedes - ismeretek változatlan érvényét hangoztatják. Eszközük a newtoni mechanika művelésére kifejlesztett matematikai elemző apparátus feltétlen tisztelete, és a tárgyalásmód ebből adódó - sokszor az eredményeket megelőlegező - leszűkítése, amit a tudományosság egyetlen kritériumának tekintenek.[1]
Mit is értünk "unortodoxián"? Magyarországon a rendszerváltozás óta rendre jelen voltak olyan szerzők, akik gondolataikat nem a tudományban megszokott módon és eszközökkel, a tények rendszerezett kifejtésével és a korábbi ismeretekkel/tételekkel való egybevetésben fejtették ki. Őket azonban inkább "alternatív közgazdászoknak" nevezték, és maguk is gyakorta eképpen jellemzik műveiket. E szerzők főképp napi- és hetilapokban valamint kevéssé ismert, nem szaktudományos kiadóknál, sőt gyakran saját kiadásban megjelent könyvekkel vétetik magukat észre. Megcélzott piacuk a széles közvélemény - "bekerülni a tévébe" - és nem az egyetemek, az akadémiai tudomány művelőinek világa, sőt utóbbiak elismerését nem is keresik.
Az unortodoxia fogalma ezzel szemben a 2010-et követő időszak gazdaságpolitikájának önjellemzéseként és igazolásaként terjedt el. Mivel ez az időszak sosem volt jellemezhető előzetes terveken, kiforrt elméleteken alapuló döntéshozatallal, az unortodoxia a gazdaságpolitikai elmélethez képest jogos meglátás. A tanulságokat egy kiterjedt önértékelésben elemző Matolcsy György a korábbi időszak trendjeivel és törekvéseivel való szembefordulást, megfogalmazásában a trendfordulót tekinti a legfőbb jellemzőnek. A leghangsúlyosabb az összegzésben is az, hogy a döntéshozatal kiszabadult a korábbi közgazdasági gondolkodás kötöttségeiből, illúzióiból és értékrendjéből, és ehelyett a szerkezeti reformokat helyezte a középpontba.[2]
A nemzetközi közgazdasági irodalomban némiképp másképp értelmeződött ez a fogalom. Magyarul is megjelent, sok tekintetben irányadó kötetében a Nobel díjas, és az amerikai közpolitikai vitákban naponta megszólaló Paul Krugman (2012)[3] szembeszáll a magyar gyakorlatot - okkal-ok nélkül - jellemző adósságfékezéssel és az egykulcsos adórendszer fémjelezte kínálati oldali törekvésekkel. Számára a mennyiségi
- 415/416 -
könnyítés/QE, quantitative easing - a pénzmennyiség laza kalibrálása és a költségvetési egyensúly háttérbe szorítása - a megoldás kulcsa, vagyis a megelőző két évtized gazdaságpolitikai "dogmáival" való szembemenetelés.
Politikailag kevésbé, szakmailag viszont erőteljesebben radikális álláspontot képvisel a szintén Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz (2015).[4] Ő a közgazdasági elméletből - okkal és ok nélkül - kikopott keynesi elméletet megújítva, számos ponton változtatva, a szerkezeti szempontokat és az egyenlőtlenség csökkentését, valamint a józan ész vezérelte kormányzati politika aktív jelenlétét szorgalmazza. Stiglitznél a költségvetési politika mozgástere a multiplikátor nagyságától függ: ha a gazdaság érzékeny a pénzügyi jelzésekre, lehet élénkíteni, de ugyanezért a megszorítás hatása is sokszorozódhat. Hasonlóképp a szegény rétegek tartós leszakadása sem többletmunkára és teljesítményre ösztönzőket teremt, ahogy az a mikro-ökonómia tankönyveiben foglaltakból következne, hanem a mélyszegénység jól ismert csapdáit, a foglalkoztatás és fogyasztás válságát.
Anélkül, hogy hosszasan folytatnánk a szakirodalmi áttekintést, világosan kell látnunk, hogy a közgazdasági tudományok is - mint annyi más tudományszak - a válság hatására változik, "teher alatt nő a pálma". Immár nem érhetjük be az elegáns modellekkel, ha a kérdés az, hogy a válságok miért húzódnak el, vagy hogy korábban hathatós fegyverek bevetése miért nem hoz eredményt, méghozzá a legfejlettebb országokban sem, a kifinomult intézményi háttér mellett sem, a legjobb egyetemekről kikerült szakértők kezében sem.
Az efféle egybevetéseknél természetesen szem előtt kell tartanunk azt az alapvető módszertani meglátást, hogy az elmélet sosem arra szolgál, hogy minden egyes esetet megmagyarázzon. Hasonlóképp egy ellenpélda még nem dönt meg egy bonyolult érvrendszert, különösen - ha mint mondjuk a kémiában vagy a fizikában - kellő elméleti magyarázat adható az eltérések okára. Épp ezért nem kérdéses, hogy igaza van Bod Péter Ákos[5] - sok tekintetben önironikus - kötetének, ami épp erről szól. A döntéshozót mindig sokféle szempont vezérli, amelyek közül az elmélet csak az egyik, többnyire nem is a legfontosabb. A részvevő megfigyelő időről-időre észleli: a kommunikációs, a választási szempontok, a látszatok vagy épp az előzetes adatok megbízhatatlansága számos olyan döntést eredményez, ami aligha illeszthető a racionális várakozások föltételezésére építő, főáramú elméletnek, az évtizedek óta uralkodó neoklasszikus szintézisnek a szemléleti és elemzési keretébe.
Mindez jó esetben nem szegi se az elmélet, se a gyakorlat művelőinek kedvét. Hiszen ez a tudományszak háromszáz éve szól arról, hogy az élet újabb és újabb kérdéseket fogalmaz meg, és e megoldatlanságok új elméleti válaszokat szülnek. Nem volt ez másképp a német történeti iskola, a keynesianizmus, a neoklasszikus elmélet, majd az idézett Nobel díjasok által is képviselt új keynesi iskola elterjedése és uralma idején, az osztrák iskola vagy az új intézményi közgazdaságtan térnyerésének szakaszában sem. Mivel a helyzetről nemrégiben könyv terjedelmű áttekintést közöltünk,[6] ehelyütt csak néhány összegző megjegyzést fogalmazunk meg, amelyek részletes igazolása, szakirodalmi adatolása a hivatkozott kötetekben található.
A közgazdaságtudományban - mint más területeken, így a művészetekben is - minden korszaknak megvan a maga fő iránya. Ez részint ízlésbeli, részint keresleti tényezőkre, új ismeretek és elemzési eszközök megjelenésére, valamint nem utolsó sorban a tudományon és a közéleten belüli erőviszonyokra vezethető vissza. Ezek együttes hatására - különösen történeti visszapillantásban - rendre megállapítható, mi volt a fő sodor. Témánk szempontjából a lényeg az, hogy az elmúlt 25-30 évben szerte a világon kialakult a közgazdasági kutatásnak és az oktatásnak egyfajta amerikanizált szabványa.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
