Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az emberi jogok világnapja alkalmából rendezett, ma már hagyománnyá vált konferencián már évek óta előadást tarthatok Önöknek. A felkérés szerint az Európai Unió jövőjéről kell beszélnem. E témával kapcsolatban alkotmánybíróként rögtön a nemzeti identitás problémaköre jutott eszembe, így erről szeretném Önökkel gondolataimat megosztani.
Ha röviden össze kellene foglalnom mondandómat, az a következőképp hangzana: A nemzeti identitások védelme nélkül az EU-nak nincs jövője. Vagy ha van is, abból a jövőből, én, köszönöm, nem kérek. Miért is gondolom ezt így?
Biztos ismerik azt a bonmot-t a brexitről, miszerint "a britek szerencsések. A brexit előtt minden problémájukért az EU volt felelős. Most itt van nekik a brexit." Mivel huxitről szó sincs, nekünk magyaroknak nincs mivel takaróznunk, mi minden problémánkért szerencsénkre még az EU-t okolhatjuk.
Így van ez a nemzeti identitásunkat érő vélt vagy valós sérelmek esetében is. A viccet félretéve úgy vélem, hogy a nemzeti identitásról szóló valódi párbeszédnek meghatározó szerepe van az Európai Unió jövőbeli fejlődésére.
Az Unió legújabb alapszerződése, az úgynevezett Európai Unióról szóló szerződés 4. cikk (2) bekezdése értelmében az Unió tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti identitását. Azaz maga a legfontosabb európai uniós jogforrás biztosítja a jogi lehetőséget arra, hogy az uniós szervek és a tagállamok között az identitásról békés és gyümölcsöző párbeszéd alakulhasson ki.
Ez a nemzeti identitásra vonatkozó új rendelkezés kifejezetten nagy szakirodalmi érdeklődést generált, és mára már több alkotmánybíróság is foglalkozott a jogilag nehezen meghatározható "nemzeti identitás" kérdésével.[2] Ezen vizsgálódások alapján a nemzeti identitás három értelmezését lehet elkülöníteni.
Az első, legszűkebb értelmezés szerint ez a tagállamoknak adott "engedmény" csak azokra az esetekre vonatkozik, ahol a tagállami alkotmányok az alapjogok uniós védelmi szintjénél magasabb védelmi szintet garantálnak az egyének számára. Azaz lényegében nemzeti identitás helyett alkotmányos identitásról van inkább szó, és az egyedi tagállami identitásnak csak azt a szeletét ismeri el az Unió, ahol a tagállami alkotmány védelmi szintje meghaladja az uniós alapjogvédelmi szintet. Az adott tagállam ezt az általa biztosított többletvédelmet az uniós kontextusban az ún. alapjogi fenntartás révén tudja érvényesíteni. Ilyen alapjogi fenntartással például a német Szövetségi Alkotmánybíróság több alkalommal élt is már. Egy esetben például egy uniós jogon alapuló aktus, egy európai elfogatóparancs végrehajtását akadályozta meg a német alkotmányos identitás szigorúbb mércéjére tekintettel.[3]
A magyar Alkotmánybíróság is vindikálta magának az alapjogi kontroll lehetőségét egy a témánk szempontjából igen fontos határozatában. Az ún. kvóta-ügyben,[4] ami a menekültek kvóta alapján történő automatikus elosztása kapcsán született, a magyar Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy fenntartja magának a jogot az alapjogi védelem biztosítására. Ugyanakkor az Európa-barátság jegyében azt is kimondta a magyar Alkotmánybíróság, hogy az Európai Alapjogi Charta, illetve az intézményesített uniós védelmi mechanizmusok alapján azt kell vélelmezni, hogy az uniós jogi aktusok tiszteletben tartják az alapjogokat.[5]
A második lehetséges szűk értelmezés szerint a nemzeti identitás fogalmát kizárólagosan az Európai Unió Bíróságának van hatásköre értelmezni. E megközelítés értelmében a luxemburgi székhelyű bíróság az egyedüli és kizárólagos fórum annak eldöntésére, hogy az adott szabály vagy aktus kapcsolatban áll-e a
- 40/41 -
tagállam nemzeti identitásával. Azaz az adott tagállam nemzeti identitását nem maga az érintett tagállam, hanem az uniós bíróság értelmezi és védelmezi. E megközelítés jogalapját a már említett alapszerződés egy másik cikkelye, a 19. cikk (1) bekezdése biztosítja. Ennek értelmében az Európai Unió Bírósága jogosult az uniós jog értelmezésére, így a nemzeti identitás fogalmának konkrét tartalommal való megtöltésére is. Az Európai Unió Bírósága esetről esetre egyedileg mérlegelheti, hogy az uniós jogszabály végrehajtása hátrányosan érinti-e a tagállam nemzeti identitását.
Ha belegondolunk, elég faramuci helyzet ez. Egy, a nemzeti identitásokról vajmi keveset tudó szerv egyedül illetékes a kérdésben. Az uniós bíróság gyakorlatának áttekintése alapján valóban arra a következtetésre juthatunk, hogy Luxemburg tényleg nem bocsátkozik valódi párbeszédbe a tagállami alkotmánybíróságokkal. Kivételes, főleg nyelvhasználattal kapcsolatos esetekben ismeri el csupán a tagállamok nemzeti identitását az uniós joggal szemben. Az Unióban a luxemburgi bíróság joggyakorlata alapján lényegében egy sántikáló, klaudikáló rezsim alakult ki: az uniós bíróság sokszor azt sem akarja meghallani a tagállamok részéről, amit egyébként a tagállamok jóindulatúan közölni akarnak.
A harmadik, általam szorgalmazott értelmezés szerint nemzeti identitásra vonatkozó uniós szerződési cikk lehetőséget teremt a valódi bírósági párbeszédre a luxemburgi bíróság és a tagállami alkotmánybíróságok között. E párbeszéd véleményem szerint nélkülözhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a nemzeti identitásból fakadó közösségi igények harmonikusan érvényesülhessenek. Véleményem szerint az új alapszerződés világossá tette, hogy az uniós és tagállami jogrendszerek hierarchikus modellje helyett a jogrendszerek közötti egyenjogúságra és hálózatiságra helyezendő a hangsúly. E megközelítés alapján a tagállami alkotmányjognak létezik egy olyan tartománya, amely kikerülhet az uniós jog elsőbbségének abszolút fennhatósága alól. Ez pedig pontosan a nemzeti identitás kérdésköre. Ezen a területen a nemzetközi szakirodalomban a német Bogdándy és Schill által is hangsúlyozott kölcsönös bírósági párbeszédnek, és az ún. kompozit alkotmányosságnak[6] kellene érvényesülnie.
Mindebből szükségképpen adódik az a kérdés, hogy a nemzeti identitás és az uniós jog kollíziója esetén milyen esetekben és milyen feltételek mellett bír elsőbbséggel a tagállami jogértelmezés az EU jogával szemben?
Úgy vélem, könnyebben meg tudjuk válaszolni ezt a kérdést, ha világosan látjuk a nemzeti identitás végső jogalapját.
Többen az állami, illetve tagállami szuverenitásban látják a nemzeti identitás jogalapját. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a nemzeti identitás végső alapját a konkrét, egyenlő méltósággal bíró emberi személy képezi.[7] Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy az egyének saját döntésüktől és akaratuktól teljesen függetlenül egy meghatározott földrajzi területre, egy számukra kívülről adott nyelvi, etnikai, vallási és történelmi valóságba születnek bele.
A nemzeti identitás végső jogalapját nem az országhatár, vagy olyan nehezen meghatározható, "fiktív" tulajdonságok jelentik, mint az etnikai származás, vagy a közös nyelv, hanem az a kényszerű állapot, hogy az egyén szükségszerűen alá van vetve olyan döntések hatalmának, amelyek őt bizonyos származási, nyelvi, vallási és történelmi okokból közvetlenül és meghatározóan érintik. Pusztán emiatt, a méltóságát alapvetően érintő "alávetettségi" helyzet miatt joga van arra, hogy beleszólhasson mindazon politikai döntésekbe, amelyek hazája nyelvi, etnikai, vallási jellemzőit komolyan érintik.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
