Tanulmányom megírásának célja a sértett jogainak elemzése a nyomozás során. A magánváddal, a magánvádló jogaival - jelentősége ellenére - nem foglakozom, mert ilyen ügyekben csak kivételesen kerül sor nyomozásra. A magánvádas ügyekre jellemző, hogy általában ismert elkövetőkről van szó, bonyolult és közvetett bizonyításra nem kerül sor. A feljelentést általában véve a rendőrségen teszi meg a sértett, de rendőri intézkedés foganatosítására, nyomozási cselekmények elvégzésére nem kerül sor. A magánindítvány jogintézményét, annak kettős arculatát nem elemzem. A magánindítványt a Btk. a büntethetőségi feltételek között helyezi el, a Be. pedig következetesen eljárási feltételként fogja fel. A magánindítvány előterjesztése után a közvádas ügyek nyomozásában nincs eltérő szabályozás, annak megtétele után a sértettet az általános jogok illetik meg. Elsősorban a (csak) sértett, a magánfél, és a pótmagánvádló jogait elemzem és értékelem.
"A sértett fogalma és köre a legnehezebben elhatárolható kérdések egyike."[1] - állapította meg Finkey Ferenc. A sértett fogalmának meghatározása nemcsak elméleti, hanem gyakorlati jelentőséggel is bír. Általános fogalmának meghatározásától függ ugyanis, hogy milyen jogállás illeti meg az eljárás során. Látszólag könnyű helyzetben vagyunk, mert a Be. 51. § (1) bekezdése meghatározza a sértett fogalmát. "Sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette." Ez a fogalommeghatározás anyagi jogi jellegű és valósnak kell elfogadni, ha a bíróság jogerős ítéletében kimondta bűnösnek a terheltet. Arra utal, hogy bűncselekmény megléte esetén sértett is van. Ez a sértetti fogalom azonban processzuális szempontból nem kielégítő. Megítélésünk szerint nem fejezi ki a bűnügyekben szükségszerűen megnyilvánuló valószínűségi mozzanatokat (bűncselekmény gyanúja, gyanúsított, vádlott). Így nem egyeztethető össze az ártatlanság vélelmének alapelvével sem.[2] A szakirodalomban több fogalommeghatározás is szerepel. Móra Mihály szerint: "A sértett - elvileg - az, akinek bármely jogát sértette, vagy veszélyeztette a befejezett vagy megkísérelt bűncselekmény."[3] A szakirodalom specifikus és nem specifikus sértetti kategóriát is megkülönböztet. Specifikus sértett alatt természetes vagy jogi személyeket kell érteni, akik a bűncselekmény folytán valamely sérelmet szenvedtek. Nem specifikus sértett alatt olyan jogintézményeket kell érteni, amelyek absztrakciók (közbiztonság, államigazgatás, közrend).[4] Ez a meghatározás utal arra, hogy vannak olyan bűncselekmények is, amelyeknek nincs sértettjük.
A viktimológia is, az áldozat fogalmának meghatározásánál vizsgálja, hogy a büntetőjog tudományban kimunkált passzív alany és az eljárásjogi sértett fogalma hogyan viszonyulnak egymáshoz. Az elkövetési tárgy olyan fizikai értelemben vett dolog, amire, vagy akire nézve a bűncselekmény elkövetője az elkövetési magatartást tanúsítja. Elkövetési tárgy dolog is és személy is lehet. Ha az elkövetési tárgy személy, akkor e személyt passzív alanynak nevezzük, aki mindig sértett is. Az eljárásjogi sértett fogalom nem azonos a passzív alany fogalmával, sértett lehet természetes személyen kívül jogi személy vagy más szerv is.
A Btk. Különös Részében leírt bűncselekmények közül számos olyan büntetendő emberi magatartás került megfogalmazásra, amelyeknek nincs passzív alanyuk és processzuális értelemben sem egyértelmű, hogy ki vagy kik léphetnek fel sértettként (csalás, gazdasági bűncselekmények, környezetkárosítás, természetkárosítás, stb.).[5]
A sértett fogalmának meghatározása külön tanulmány vagy monográfia tárgya, különösen abban az esetben, ha tisztázni akarjuk, hogy egyes bűncselekmények elkövetésének gyanúja esetén kit, vagy kiket lehet sértettnek tekinteni. A sértett személye különös jelentőséggel bír, elsősorban abban az esetben, ha a sértett egyben pótmagánvádló is.
Jogállását tekintve a sértett négy alapvető minőségben lehet a büntetőeljárás résztvevője, mint:
- általában "csak" sértett,
- különösen pedig magánvádló,
- magánfél,
- pótmagánvádló.
A sértett jogi helyzetét alapvetően az a tény határozza meg, hogy az adott ország igazságszolgáltatási rendszere a legalitás avagy az opportunitás elvére épül. A legalitás a klasszikus büntetőjogi felfogáson alapul, ahogy azt Király Tibor megfogalmaz-
- 143/144 -
ta: "a büntetőeljárásban megvalósítandó büntetőjogi követelmény. Az így felfogott legalitás jelentésének az elemzése legalább két elemét képes feltárni. Az egyik elem arra vonatkozik, hogy bűncselekmények, vagyis minden bűncselekmény miatt alkalmazni kell a büntetőtörvényt, a másik pedig, hogy csak bűncselekmény miatt."[6] A legalitás eszméjének meghirdetésével az állam azt ígéri, hogy bűnüldöző apparátusát a jogalkotásnak rendeli alá olyan módon, hogy ha valamely emberi magatartást büntetni rendel, akkor ezek a szervezetek bűncselekmény gyanúja esetén kötelesek bűnüldöző monopóliumokkal élni. Klasszikus Büntető Rendtartásunk indoklásában Balogh Jenő a legalitás mellett napjainkban is felhozható és érvényes érveket sorakoztat fel: "Hogy az anyagi jog alkalmazását nem szabad egyéni tekintetektől, vagy a célszerűség alkalmi okaitól függővé tenni, oly elemi igazság, melynek bizonyítása felesleges."[7] A legalitás az officialitás által érvényesíthető, amely elv mellett Balogh Jenő meggyőzően érvel: "A törvény feltétlen végrehajtást követel, rendeleteinek megvalósítása nem függhet senkinek szubjektív véleményétől. Ha a törvényhozó oly szempontok számbavételét óhajtja, melyek nem jogiak, ennek kijelentése, az esetek meghatározásával együtt, a törvényre tartozik és nem bízható az állam vagy egyes állami közegek belátására. A jogrendnek legerősebb támasza és a jogegyenlőségnek tartalma éppen az, hogy a bűncselekmény megítélésének szempontja és mértéke mindig és mindenkire nézve változhatatlan. Ezért a büntetőtörvény alkalmazásának egyéni okokból való mellőzhetőségét kizárja a jogállam eszméje."[8] A legalitás sommásan megfogalmazva a következő parancsot írja elő:
- a nyomozó hatóságok kivétel nélkül derítsenek fel minden bűncselekményt és elkövetőt,
- az ügyész minden esetben emeljen vádat, ha a bírósági eljárás ténybeli és jogi feltételei fennállnak,
- a bíróság a bűncselekményre büntetést alkalmazzon.
A legalitás sohasem érvényesült és érvényesül tiszta formában, büntető jogszabályaink mindig ismertek és ismernek olyan jogintézményeket, amelyek az elkövetett bűncselekményt megtorlás nélkül hagyják (pl.: magánindítvány, felhatalmazás, kívánat). A valóságban azonban a fel nem derített bűncselekmények és elkövetők nagy száma, valamint a látens bűnözés miatt nem érvényesülő elvről van szó. A szakirodalom a legalitást együtt tárgyalja az officialitással (hivatalbóliság), és ahogy azt Bárd Károly bebizonyította,[9] gyakran szinonim fogalomként használja. A legalitás a büntető igény érvényesítésének kötelezettségét, az officialitás pedig az állam által erre feljogosított szerveinek jogosultságát fogalmazza meg. Jogosultságot arra, hogy a büntető igényt mások akarata ellenére is, beleegyezése nélkül érvényesítse az adott hatóság. A hivatalbóliság tehát a bűnüldöző szerveket ruházza fel hatalommal. Az officialitás alapelvét hatályos Be. törvényünk "A hivatalból való eljárás, a büntetőeljárás megindítása és a büntetőeljárás akadályai" rendelkezései között fogalmazza meg. Álláspontunk szerint a "hivatalból való eljárás alapelve" helyett a hivatalbóliság fogalmát kell használni, mivel egy eljárással szemben követelményként nem lehet egyfajta eljárást állítani, adott eljárásnak nem lehet eljárás a követelménye.[10] A hivatalbóliság sem érvényesül töretlenül, a különböző szempontokat értékelve a jogalkotó korlátozza a bűnüldöző apparátus monopóliumát (magánvád, a feljelentés elutasítása, és megszüntetése a megalapozottan gyanúsítható személlyel és a fedett nyomozóval, a nyomozás részbeni mellőzése, a vádemelés részbeni mellőzése, a vádemelés elhalasztása, a bizonyítás mellőzése).
A magánvád esetét kivéve az opportunitásnak tett engedményekről van szó. Az opportunitás a modern tettesbüntetőjogi iskola eljárásjogi megfelelője, az igazságszolgáltatás racionalizálásának jegyében megengedi büntetőügyek érdemi elbírálását bírósági ítélethozatal nélkül. Az ügyész diszkrecionális jogkörének elismeréséről van szó, aki mérlegelheti a büntetés hasznosságát, és gazdaságossági vagy politikai szempontokat figyelembe véve mintegy saját hatáskörben a büntetőügyet érdemben elbírálja.
A bűncselekmény közjogi felfogása - a bűncselekmény az egész társadalmat, és az államot is sérti - és a legalitás elfogadása a sértett általános értelemben vett helyzetét erősíti. Az állam a bűnüldöző apparátusával az elkövetőt felderíti, a bizonyítékokat összegyűjti, a terhelttel szemben az ügyész vádat emel, azt képviseli a bíróság előtt, a bíróság pedig méltó büntetést szab ki. Teszik mindezt a sértett helyett! Az opportunitás, amely megengedi a mérlegelési lehetőséget az ügyész számára, bizonytalanságot eredményezhet, kétséges lehet milyen gazdaságossági, politikai és célszerűségi szempontokat vesz figyelembe, amikor nem kezdeményez bírósági eljárást. A büntetés elmaradása pedig általában véve sértheti a sértett érdekeit. A legalitás feltételezi terhelt központú büntetőeljárás kialakítását és felépítését, a garanciák az ő eljárási érdekeit védik, bástyázzák körül, mert az ő büntetőjogi felelősségéről döntenek. A terheltet tilos bűnösként kezelni, mindaddig, amíg bűnösségét a bíróság jogerős határozata meg nem állapította. A Be. egész garanciarendszere ezt a célt szolgálja, hogy valóban csak a bűnöst ítéljék el. A sértett jogi helyzetének erősítése csak a terhelt rovására javítható, mert ha valakinek többletjogosítványt biztosítunk, azt mástól el kell venni. A jogalkotónak tehát egyensúlyt kell teremteni a jo-
- 144/145 -
gok biztosításában olyan módon is, hogy a sértett viktimizációja elkerülhető legyen.
A szakirodalom a sértett jogait különbözőképpen csoportosítja. Kratochvill Ferenc a "sértett bizonyítási, észrevételezési és jogorvoslati jogait különbözteti meg."[11] Tóth Tihamér a sértetti jogok tartalmát illetően a sértett büntetőeljárás alapelveivel (felvilágosítás kérés, a bizonyításban való közreműködési lehetőség, panaszjog, anyanyelv használata, tárgyaláson a nyilvánosság kizárása) a büntetőeljárás sikerének, objektivitásának, teljességének biztosításával (bűncselekmény elkövetésén tetten ért személye elfogása, feljelentés megtétele a sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt, magánindítvány előterjesztése, kizárás bejelentése, igazolási kérelem előterjesztése, iratokba való betekintése) és jogos érdekeinek érvényesítésével kapcsolatos jogokat különböztet meg (jelenlét, kérelem, indítvány és észrevétel megtétele, felszólalási jog).[12] A szerző részletesen ismerteti azokat a Be. által biztosított jogokat, amelyek a sértettet is megilletik, de ezek természetüktől fogva más résztvevőkre is irányadóak (például felvilágosításkérés, panaszjog, anyanyelv használata, feljelentési jog, bűncselekmény elkövetésén tetten ért személy elfogása, jelenlét, indítvány és észrevétel megtétele).
A sértett jogi helyzetének jellemzésére a hazai eljárásjogi irodalomban elterjedt nézet a sértett ügyfélként való megnevezése is. E nézet szerint az ügyfélfogalomra a büntetőeljárási funkciókkal kapcsolatos tevékenységet ellátó alanyok jogi helyzetének és egymáshoz való viszonyának a világos és garanciális meghatározása érdekében van szükség. A büntetőeljárási ügyfélfogalomnak sajátos mondanivalója van, és az ügyfelek egyenlősége is érvényre juthat. Lényegét tekintve meghatározott jogosultságok csoportját jelenti, amelyek a büntetőeljárás különböző szakaszaiban a nem ügydöntő minőségben lévő főszemélyek jogi helyzetét jellemzik, és közreműködésüket biztosítják. Az ügyféli jogosultságokat két csoportra osztja:
- ügymegismerési (jelenlét, iratbetekintés, kérdezési kérdés feltevésének indítványozása, felvilágosításkérés), és
- ügy előbbreviteli (észrevétel és indítványtételi jog) jogokra.[13]
A hatályos törvény nem ismeri az ügyfél fogalmát, a sértett a büntetőeljárás egyik résztvevője. A jogalkotó csak a résztvevők felsorolására vállalkozik, nyilván törvényszerkesztési okból, a (csak) sértett és a magánfél félként nem szerepel az eljárásban. A sértett alapvető eljárási jogairól a Be. 51. § (2) bekezdése rendelkezik. Eszerint a sértett jogosult arra, hogy:
a) - ha e törvény másképp nem rendelkezik - az eljárási cselekményeken jelen legyen, az eljárás őt érintő irataiba betekintsen,
b) az eljárás bármely szakaszában indítványokat és észrevételeket tegyen,
c) a büntetőeljárási jogairól és kötelezettségeiről a bíróságtól, az ügyésztől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon,
d) e törvényben meghatározott esetekben jogorvoslattal éljen.
Az 53. § (1) bekezdése alapján: A sértett az e törvényben meghatározott esetekben pótmagánvádlóként léphet fel... A sértett jelenléti jogát az új Be. látszólag jelentősen kibővíti, hiszen az eljárási cselekményekben jelen lehet - ha e törvény másképp nem rendelkezik - vagyis ahol nem tiltja meg. A nyomozás során viszont úgy rendelkezik: a nyomozási cselekményen az ügyészen, a nyomozó hatóság tagján és a jegyzőkönyvvezetőn kívül csak az lehet jelen, akinek jelenlétét e törvény megengedi (184. § (1) bek.). A sértett jelen lehet tehát a szakértő meghallgatásánál, a szemlénél, a bizonyítási kísérletnél, és a felismerésre bemutatásnál (185. § (1) bek.). A törvény a főszabályt összekeveri a kivétellel, a sértett jelenléti joga a nyomozás során szűk körű, és az eljárási cselekményekről való értesítése mellőzhető, ha ezt a nyomozási cselekmény sürgőssége indokolja. Mellőzni kell az értesítést, ha azt tanúvédelmi szempontok - a tanú zártan kezelt adatai ismertté válnának - indokolják. Közismert, hogy a nyomozó hatóságok gyakran e szabályokra való hivatkozással nem értesítik a sértettet (a gyanúsítottal és a védővel együtt). A sértett iratbetekintési joga kibővült, de a szabályozás módja széttöredezett, nehezen áttekinthető. Nehezen értelmezhető, hogy az "őt érintő iratok" alatt fogalmilag mit kell érteni. Úgy gondolom, a sértett betekinthet minden olyan iratba, amelyek a sérelmére elkövetett bűncselekmény(ek) nyomozásával kapcsolatosak. Az általános szabályoknál a törvény lehetővé teszi, hogy a sértett a nyomozás befejezéséig másolatot kaphat a szakvéleményről, valamint az olyan cselekményről készült iratról, ahol jelen lehetett (70/A. § (2) bek. első mondat). A nyomozásra vonatkozó rendelkezéseknél pedig csak a szakvéleménybe való betekintést teszi lehetővé (186. § (2) bek. a mondat első része).
Visszatérve az általános rendelkezésekhez, a másolat készítéséhez, tulajdonképpen két szabályt találunk, amelyek egymásnak ellentmondanak. Mérlegelési jogkör annak eldöntése, hogy a nyomozás érdekeit mikor nem sérti a másolat készítése, mivel az egyéb iratról akkor kérhet másolatot, ha ez a nyomozás ér-
- 145/146 -
dekeit nem sérti. Ez a jog csak tanúkénti kihallgatása után illeti meg. A nyomozásnál viszont úgy rendelkezik a törvény, hogy a szakvéleményen kívül minden más iratba csak mérlegelés alapján tekinthet be. Úgy gondolom, ezek a rendelkezések számos gyakorlati problémát vetnek fel. Melyik az erősebb? A főszabály vagy a speciális? Láttuk, a jelenléti jognál a törvény összekeveri a főszabályt a kivétellel, ahol a kivétel érvényesül. Véleményem szerint az iratbetekintésnél a főszabálynak kell érvényesülnie, hiszen a jogalkotó eredeti szándéka is a sértett jogainak kiszélesítése volt, és az általános szabály kifejezetten a nyomozásról rendelkezik, akkor pedig a jogalkalmazás során a 186. § (2) bekezdést egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni! További problémát jelent, hogy a nyomozás befejezését követően milyen iratokba tekinthet bele a sértett. Az általános rendelkezések körében másolatot kaphat a nyomozás azon iratairól, amelyek megismerésére a 229. § (2) bek. alapján jogosult (70/A. § (5) bek. b) pont). A nyomozás befejezését követően, ha a sértett pótmagánvádlóként kíván fellépni, akkor az ellene elkövetett bűncselekményre vonatkozó iratokat megtekintheti. Kérdésként merülhet fel, hogy ha a sértett nem kíván pótmagánvádlóként fellépni, akkor miért nem tekintheti meg az iratokat? Az iratismertetés után ugyanis joga van a nyomozás iratait megtekinteni, és gyakorolhatja az őt a nyomozás során megillető más jogokat.
Pótmagánvádlóként való fellépés esetén csak az ellene elkövetett bűncselekményre vonatkozó iratokba tekinthet be, az iratismertetés után viszont valamennyi iratot elolvashatja. Azokat is, amelyek nem az ő sérelmére elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatosak. Nem tartom szerencsés megoldásnak, mert az olyan ügyekben, ahol több gyanúsított által, különböző sértettek sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt folyik eljárás, a sértettek tudomást szerezhetnek a másik sérelmére elkövetett bűncselekményről is. Ez sértheti a másik sértett és természetesen a gyanúsított egyéb jogait. Nehezen értelmezhető, hogy iratismertetés után a sértettet a "nyomozás során megillető más jogok" alatt fogalmilag mit kell érteni. Indítványozási, észrevételezési jogot? Esetleg a nyomozás részbeni mellőzéséről szóló, vagy egyéb más határozatot ez alkalommal kézbesítenek számára? Összhangban a Miniszteri Bizottságnak az áldozatok büntetőjogi, és eljárásjogi helyzetéről szóló R (85). 11 sz. ajánlásával az új Be. a nyomozó hatóságok és az ügyész értesítési kötelezettségét írja elő a sértett részére a nyomozás elrendeléséről és a vádemelésről. Érthetetlen viszont, hogy miért nem kell a sértettet értesíteni a nyomozás elrendeléséről, ha ő tette a feljelentést (170. § (3) bek.). Az indítvány és észrevételezési joggal kapcsolatban a nyomozás során a sértettnek azonos jogállása van a gyanúsítottal és a védővel. A legfontosabb érdemi határozatokat kézbesíteni kell a részére, és azok ellen jogorvoslattal élhet. Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a sértett jogállása a bírósági eljáráson "sorvadó" tendenciát mutat, mintegy elszegényedik a jogköre.[14] A vádlott és védő a tárgyaláson a kihallgatottakhoz közvetlenül intézhetnek kérdést, a sértettnek pedig megmarad a közvetett kérdezési joga, perbeszédet nem tarthat, csak felszólalhat. Az 1954. évi V. Bp-n megszüntette a sértett érdemi fellebbezési jogát büntetőügyekben. Ezt a jogát azóta sem "kapta vissza". Az ún. szocialista eljárási kódexek többsége megadta a sértettnek az érdemi fellebbezési jogot, a magyar Be. nem. A szakirodalomban általánossá vált az a nézet, hogy a fellebbezési jog megadása egyenlő lenne a vádemelési jog gyakorlásával. Ügyészi fellebbezés hiányában is az adott ügy átesett a megfelelő törvényességi szűrőkön, ezért a bíróság ítéletét törvényesnek kell elfogadni. De lege ferenda javaslom a sértettnek megadni a fellebbezési jogot az I. fokú bíróság ügydöntő határozata ellen. Itt most nem a büntetés nemére és mértékére gondolok. A felmentés jogcíme lehet olyan, amellyel a sértett nem ért egyet (pl.: bizonyítottság hiánya, büntethetőséget kizáró ok, vagy eljárás megszüntetése esetén büntethetőséget megszüntető egyéb ok miatt). A büntetés nemére és mértékére vonatkozóan nem javaslom a fellebbezési jog gyakorlását, mert a sértett érthető okoknál fogva (őt rabolták ki, erőszakolták meg) nem ért egyet a kiszabott büntetés mértékével. Az ügydöntő határozat egyéb részeivel szemben - akár képviselője segítségével is - viszont érdemben vitatkozhat az ügyész ellenére is. Abban az esetben viszont, ha az ügyészszel egyidejűleg jelenti be a fellebbezést, úgy gondolom, nem késlelteti a másodfokú bírósági eljárás lefolyását a sértett fellebbezése, mert a másodfokú bíróság a fellebbezéssel megtámadott ítéletet az azt megelőző bírósági eljárással együtt felülbírálja, függetlenül a fellebbezéssel élő kilététől.
Közismert, hogy a sértett eljárási kötelezettségei a tanú kötelezettségeihez igazodnak, mert az eljárás során tanúként hallgatják ki. Így a tanú kötelezettségei a sértettre is irányadóak. Köteles a sértett a szakértői vizsgálatot eltűrni, és a szakértő munkáját minden adatszolgáltatási módszerrel elősegíteni. Jelenleg a (csak) sértettek jogállására jellemző, hogy "valahogyan elsüllyedtek a tanú szerepben, és talán az ügyész, a bíróság sem vár tőlük többet."[15] Legtalálóbban Tremmel Flórián fogalmazta meg a sértett
- 146/147 -
büntetőeljárásban betöltött helyzetét és funkcióját. A magyar büntetőeljárásban mindinkább az első számú tanúvá degradálódik szerepe, igaz, mint tanú "első az egyenlők között."[16]
"Magánfél az a sértett, aki a büntetőeljárásban polgári jogi igényt érvényesít" (54. § (1) bek.). A törvény elismeri, hogy a bűncselekmény nem csak közérdeket, hanem magánérdeket is sért. Ha a sértettet a bűncselekmény során magánjogaiban is megsértették, akkor lehetőség nyílik arra, hogy a büntető perben érvényesítse kártérítési igényét. Ebből a szempontból a magyar büntetőeljárás a francia jogrendszerhez hasonlít, szemben az angolszásszal, amely büntetőperben nem engedi meg a polgári jogi igény érvényesítését. A Csemegi Kódex az igazságos büntetés kiszabásánál a tettarányos megtorlást fogadta el zsinórmértékül, így megkezdődött a "sértett kivonulása" a büntetőeljárásból. Szerepe csökkent, de francia mintára az ún. adheziós eljárás keretében lehetőség nyílt arra, hogy az őt ért kár megtérítése érdekében polgári jogi igényt terjesszen elő. Klasszikus Bp-nek elismerte ezt az igényt, a magánfelet viszont, ha fő- vagy pótmagánvádlóként nem lépett fel, nem tekintette ügyfélnek. Tisztázni kell, mi is az a polgári jogi igény. Fogalmába beletartozik a polgári jog felelősségi és reparációs rendszere. A büntetőeljárás során elsősorban a tényleges anyagi kár megtérítését lehet kérni, de lehetőség van az elmaradt haszon és egyéb költségek megtérítésére is. A kárigény származhat munkajogi, szövetkezeti, társasági stb. vagyoni igényekből is. Az ún. nem vagyoni kár (erkölcsi kár vagy "fájdalomdíj" díj) érvényesítésére nincs lehetőség a büntetőeljárás során. Ha a sértett a büntetőeljáráshoz polgári jogi igényével csatlakozik, akkor "adhéziós eljárásra" kerül sor. Az "adhéziós eljárás" lényegében véve olyan büntetőeljárás, amely keretében polgári jogi jogvita (kártérítési per) is folyik. A Be. polgári jogi igény érvényesítésének három konjuktív előfeltételét írja elő.
Okozati összefüggést: közvetlen okozati összefüggésnek kell lenni a kár keletkezése és az eljárás tárgyát képező bűncselekmény (esetleg szabálysértés) között. A bírói gyakorlat szerint a bűnügyben nem érvényesíthető az a polgári jogi igény, amely nem közvetlenül a bűncselekmény folytán, hanem annak távoli következményeként keletkezett (BH 1984.). A kötbér sem érvényesíthető (BH 1990.328).
A sértetti minőséget: kizárólag a sértettet megillető polgári jogi igény érvényesíthető (engedményezés, munkaviszonnyal összefüggésben harmadik személynek okozott kár nem).
A sértetti minőség evidensnek tűnik, viszont az olyan bűncselekményeknél, ahol nincs sértett, az állam javára való marasztalásnak nincs helye. A bírói gyakorlat lopás esetén nemcsak az eltulajdonított dolog tulajdonosának, hanem ideiglenes őrzőjének és használójának is megengedi a polgári jogi igény előterjesztését (FBK. 1991/32). A terhelti minőséget. A polgári jogi igényt kizárólag a terhelttel szemben lehet érvényesíteni, olyan személlyel szemben nem, aki a polgári jog alapján felelősséggel tartozik, de a büntetőügynek nem terheltje.
A polgári jogi igény csak kérelemre bírálható el, a hivatalbóliság alapelve nem érvényesül. A kérelem nincs alakszerűséghez kötve, tartalmát tekintve nem kell megfelelnie a Pp-ben leírt keresetlevél elemeinek. A nyomozás során a sértett a polgári jogi igény biztosítására kérheti a zár alá vétel elrendelését. A zár alá vétel érdekében elrendelt biztosítási intézkedés is polgári jogi igény érvényesítése esetén csak kérelemre történhet, mivel a két kényszerintézkedés elrendelésének feltételei azonosak. A büntetőperben a büntető felelősséget kell kimerítően tisztázni, ami a polgári jogi felelősséggel általában véve nem esik egybe. A bűnösség kimondásához gyakran elég a kár hozzávetőleges megállapítása, a polgári jog szerint azonban a kártérítésre való kötelezés a pontos összegszerűség megállapítását követeli meg. Ez az egyik oka annak, hogy a bíróság a magánfél polgári igényét egyéb törvényes útra utasítja. Célszerűnek tartanám, ha de lege ferenda jelentkezne az a szabályozási mód, hogy a zár alá vétel elrendelése kötelező lenne a polgári jogi igény biztosítására is. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a sértett nem kívánja kárának megtérülését. Ha polgári bíróság dönt - az esetek nagy többségében ez így is történik - a kártérítési perben, legalább lesz miről döntenie, mert a terheltnek nem marad ideje vagyontárgyainak elidegenítésére, megterhelésére, elrejtésére stb. A kriminálpolitika egyik központi témájává vált a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésének és az ehhez kapcsolódó kompenzációs elképzeléseknek a kidolgozása. A viktimológiai szakirodalom a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésének, illetve megtérülésének következő lehetséges formáit különbözteti meg:
- a bűnelkövető általi jóvátételt,
- az állam általi kártalanítást,
- az önkéntes áldozatsegítő szervezetek által kínált lehetőségeket,
- a biztosítási alapon történő kártérítést.[17]
Jelentőségénél fogva csak a bűnelkövető általi jóvátételre kívánok utalni. Ennek egyik formája a mediáció, a tettes-áldozat közötti egyezség. A büntető törvénykönyvek és büntetőeljárási kódexek a múlt században
- 147/148 -
nem fűztek jogkövetkezményt a bűncselekménnyel okozott kár megtérítéséhez. A viktimológiai kutatások hatására a büntető jogtudomány kereste és keresi azokat a lehetőségeket, amelyek az áldozatok védelmét szolgálják. Ideértve a kárjóvátételt is. A magyar büntetőjog, amely a legalitást fogadta el vezérelvként, büntetőjogi eszközökkel csak szűk körben támogatja az elkövető általi jóvátételt. Közismert, hogy az áldozatokat a sérelmükre elkövetett bűncselekmények gyakran egzisztenciálisan és erkölcsileg tönkreteszik. Úgy vélem, el kell gondolkodni azon, hogy a Btk. meglévő szankciórendszerébe hogyan illeszthetők be azok a kedvezmények, amelyeket az elkövető kap kárjóvátétel esetén, például a tevékeny megbánás szabályainak enyhítésére. A bűncselekmény felfedezése után is lehetne az enyhítő szakaszt alkalmazni, ha az elkövető a kárt egészben megtéríti vagy megtesz minden tőle elvárhatót a kár megtérítése érdekében. Ez a kedvezmény akkor illetné meg, ha a vádemelés elhalasztásának nem állnak fenn a feltételei. Az esetek nagy többségében az elkövetők végrehajtandó szabadságvesztés büntetés elkerülése érdekében valószínűleg vállalnák a kár megtérítését. Ösztönözni lehetne az elkövetőt kárjóvátételre a feltételes szabadságra bocsátás és a mentesítés (akár törvényi vagy bírósági) során adott különböző kedvezményekkel is. Önálló szankcióként milyen feltételekkel alkalmazható a kártalanításra kötelezés? Végrehajtandó szabadságvesztés büntetés helyett mikor lehet végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés büntetést alkalmazni? Az elkövetői kártétel megvalósulása érdekében ezeket a kérdéseket véleményem szerint elemezni és megvitatni kell.
A viktimológiai kutatások eredményeinek hatására a Be. törekszik a legalitás elvének keretén belül a terhelt és a sértett viszonyának érzékeny egyensúlyát megteremteni. A sértett jogállásának kiszélesítése érdekében és a következetes ügyészi vádmonopólium ellensúlyozására "visszatért" a pótmagánvádló. A Be.-ben a pótmagánvád szabályozása nehezen áttekinthető, gyakran követhetetlen. Ez a törvényszerkesztési megoldás nem szerencsés, mert a laikus sértettnek nem ad egyértelmű és világos szabályozást (ügyvédi képviselet esetén sem).
Történetileg a sértettnek, mint pótmagánvádlónak a fellépését az Európai Büntető Perrendtartások közül klasszikus Büntető Perrendtartásunk engedte meg a legtágabb körben és szabályait a legszabatosabban fogalmazta meg. A pótmagánvád bevezetése mellett az alábbi érveket sorakoztatták fel. A nem főmagánvádra üldözendő bűncselekmények esetén a vád korlátlan átadása az ügyésznek veszélyeket rejthet magában az anyagi igazság megállapításában. A bíróságnak nincs joga vád nélkül eljárni, és bárkit elítélni, vád elejtése esetén pedig a legnagyobb bűnös is megmenekülhet. Az ügyészséget, amely közigazgatási szervezet, az Igazságügyi Minisztérium és a kormány is utasíthat. Így előállhat olyan helyzet, hogy a kormány pártszempontokat figyelembe véve utasítja az ügyészséget, hogy a számára fontos személyt politikai okokból elvonja az igazságszolgáltatás elől. Az ügyészség kizárólagos vádmonopóliuma megbontja a büntetőper személyeinek szükséges egyensúlyát is. A bíróság tekintélyét és hatalmát aláásná, hiszen vádelejtés után az eljárást meg kell szüntetni akkor is, ha a bíróság meg van győződve a vádlott bűnösségéről.[18]
Természetesen a pótmagánvád ellenében is felhozhatók jelentős ellenérvek:
- a büntetőjogi felelősségre vonás, a büntetés joga kizárólag az államot illeti meg, tehát érvényesítéséért is kizárólag az államot képviselő közhatalommal felruházott személy léphet fel,
- a sértett az ügyben elfogult, hajlamos megalapozatlan, törvényes alapot nélkülöző fellépésre, akár indulatból, vagy bosszúvágyból is,
- a bíróságok munkaterhét fölöslegesen növelik a megalapozatlan vádindítványok.[19]
A pótmagánvád mellett felhozható érveket a szakirodalomban megfogalmazták az első Bp. megalkotásakor, így azokat nem kívánom megismételni. Szükségessége mellett felhozható még az az érv is, hogy ha a terheltet megilleti az a jog, hogy büntetőjogi felelősségéről bíróság döntsön, akkor indokoltnak látszik a sértett előtt is megnyitni a bírósági út lehetőségét. Meg kell adni azt a jogot, hogy az őt ért sérelemről bíróság döntsön. A Be. a pótmagánvádló fellépését a következő esetben engedi meg:
- a feljelentést elutasították, vagy a nyomozást megszüntették,
- az ügyész a vádemelést részben mellőzte,
- az ügyész a vádat elejtette. (53. § (1) bek.).
Pótmagánvádlóvá viszont csak akkor válhat a sértett, ha
- a feljelentés elutasítását, vagy a nyomozás megszüntetését követően panasszal élt, amit elutasítottak, majd ezután vádat emelt (199. § (2) bek.),
- ügyészi vádelejtés esetén a törvényes határidőn belül vádindítványt nyújtott be (267. § (3) bek., 312. §).
Ha a felettes ügyész a sértett feljelentést elutasító határozata ellen bejelentett panaszát elutasította, akkor
- 148/149 -
a sértett a határozat közlésétől számított 30 napon belül pótmagánvádlóként léphet fel. A pótmagánvád lehetőséget a Be. alapvetően attól teszi függővé, hogy a feljelentést milyen okból (milyen jogcímen) utasították el.
A sértett csak abban az esetben léphet fel pótmagánvádlóként, ha a feljelentést azért utasították el, mert a cselekmény nem bűncselekmény, vagy büntethetőséget kizáró ok áll fenn, kivéve a gyermekkort és a kóros elmeállapotot, továbbá az elkövető halálát (199. § (2) bek. a) pont) (199. § (3) bek.). A törvény normaszövege félreértésre adhat okot. Feljelentés elutasítása után a sértett csak akkor léphet fel pótmagánvádlóként, ha a feljelentést kizárólag a 174. § (1) bek. a) vagy c) pontja alapján utasították el. Az elkövető halála, a Btk. 32. §-ban megfogalmazott nevesített büntethetőséget megszüntető okokkal együtt, mint elutasító ok, a 174. § (1) bek. d) pontjában került szabályozásra. A normaszöveget elemezve így arra a következtetésre lehet jutni, hogy elévülés és kegyelem esetén vádindítványt lehet benyújtani. A jogalkotónak nyilvánvalóan nem ez volt az eredeti szándéka, nem is lehetett, mert a Be. az elévülést függetleníti a személy büntethetőségétől, azt az időmúlástól függő eljárási akadályként értékeli. A büntetőeljárás megindításának vagy továbbfolytatásának akadálya áll fenn, ha a cselekmény büntethetősége függetlenül a gyanúba került személy büntethetőségétől, megszűnik. Tehát, nem meghatározott személy büntethetősége szűnik meg elévülés miatt, hanem a büntetőeljárásra való jogosultság szűnik meg időmúlás folytán. Az állam büntetőjogi igényétől egészben vagy részben kegyelemmel lemondhat. A kegyelmezési jogot az állam nevében az arra jogosult szerv, illetve személy meghatározott eljárási rend keretében gyakorolhatja. A feljelentés elutasítása esetén a kegyelem fajtái közül az úgynevezett eljárási kegyelmet (pertörlést) kell megemlíteni. Az eljárási kegyelem olyan büntethetőséget megszüntető ok, amellyel az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetése után, de még annak jogerős elbírálása előtt kegyelmeznek meg. A kegyelem ez esetben az eljárás megszüntetését, és ennek folytán teljes büntetlenséget eredményez. A kegyelem tehát olyan természetű jogintézmény, amelynek gyakorlása után sem közvád, sem pótmagánvád nem jelenthető be. Nem emelhető pótmagánvád, ha hiányzik a bűncselekmény gyanúja. A gyanú fogalmára viszont nem lehetséges értelmező rendelkezésben olyan fogalmat meghatározni, amelyet mind az elmélet, mind a gyakorlat elfogad. Gondoljunk csak az alapos gyanú fogalmáról lezajló közel három évtizedes elméleti vitára! Finszter Géza szerint "az egyszerű" gyanú nem szubjektív vélekedés vagy megérzés, hanem a valóság tényein alapuló valószínűségi következtetés.[20] Hangsúlyozza, hogy a megismerési folyamat szempontjából a nyomozó hatóság tudomására jutott objektív adatokból levont valószínűségi következtetésről van szó; arról, hogy feltehetően bűncselekmény történt. Bócz Endre szerint a bűncselekmény "egyszerű" gyanúja annyit jelent, hogy "az észlelt tények létrehozó okaként a közfelfogás szerint több lehetőség egyikeként feltétlenül adódjon a bűncselekmény."[21] Az észlelt tények okainak elemzésekor bárki juthat arra a következtetésre, hogy akár bűncselekmény miatt is bekövetkezhettek. Király Tibor a "gyanút a valószínűség értékű kijelentések" közé sorolja. "Gyanú esetén nagyobb legyen a valószínűsége annak, hogy bűncselekmény történt, mit annak, hogy nem történt."[22] Álláspontunk szerint a gyanú átmenet a nem tudás és a tudás között. A büntetőeljárás kezdetén az eljáró hatóság tudása rendkívül részleges és ideiglenes, következésképpen elsősorban csak - gyakran igen csekély mértékben megalapozott és megbízható - sejtés vagy feltevés. A nyomozás elrendelésekor meglévő gyanú lényegét tekintve valószínűség, és pedig a valószínűségnek mind pszichikai, mind logikai értelmében. A valószínűség a megbízhatóság, a hit, a hitelt érdemlőség alacsony fokát jelenti, szemben a bizonyossággal.[23]
A gyanú fogalmát tehát sokféleképpen lehet értelmezni, mind elméleti, mind gyakorlati szempontból. Egységes, mindenki számára elfogadható fogalmat nem lehet adni, ezért indokoltnak tartom, hogy a sértett abban az esetben is kapja meg a pótmagánvád jogát, ha az elutasítás oka a bűncselekmény gyanújának hiánya volt. A gyanú hiányának okát kimondani nyilvánvalóan csak értékelő "elemző tevékenység után lehet megállapítani, és ha csekély is a valószínűsége a bűncselekmény megtörténtének, meg kell adni a pótmagánvád lehetőségét. A sértett a vádindítvány benyújtásakor még szolgáltathat olyan adatokat, amelyek a gyanú meglétét alátámasztják.
Ha a felettes ügyész a sértettnek a nyomozásmegszüntető határozat ellen bejelentett panaszát elutasította, a határozat közlésétől számított 30 napon belül a sértett pótmagánvádlóként léphet fel (53. § (2) bek, 199. § (2) bek. b) pont. A Be. - hasonlóan a feljelentés elutasításához - a megszüntetés jogcímétől teszi függővé a pótmagánvád jogának megadását. Így a sértett pótmagánvádlóként léphet fel, ha a megszüntetés oka a következők közül bármelyik volt: a cselekmény nem
- 149/150 -
bűncselekmény, a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény, ha nem a gyanúsított követte el a bűncselekményt, nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el, büntethetőséget kizáró ok állapítható meg (kivéve a gyermekkor és a kóros elmeállapot). A Be. 199. § (3) bekezdésben tett, az elkövető halála, mint kizáró rendelkezéssel kapcsolatban ugyanazt lehet elmondani, amit a feljelentés elutasításáról. A panasz elutasítása esetén az ügyésznek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a sértett az ellene elkövetett bűncselekményre vonatkozóan az iratokat megismerje (229. § (2) bek.). A sértett az iratok elolvasása után tud érdemben dönteni, hogy pótmagánvádlóként fellép vagy nem. A feljelentés elutasításkor a sértett elsősorban jogi természetű indokok, még a nyomozás megszüntetésekor már a ténybeli jellegű indokok alapján dönthet.
Pótmagánvádlóként való fellépése esetén ún. vádindítványt készít, amelynek tartalmi elemei csaknem azonosak a vádirattal (230. § (2) bek.). A vádindítványnak tartalmaznia kell: a vádlott személyi adatait, a vád tárgyává tett cselekmény leírását, a cselekmény jogi minősítését, a bejelentett polgári jogi igényt, a tárgyalásra idézendők és értesítendők névsorát. Ezenkívül meg kell jelölnie azokat az indokokat is, hogy a feljelentés elutasítása vagy a nyomozás megszüntetése ellenére indítványozza a bírósági eljárás lefolytatását. A sértettnek érdemben kell vitatkoznia, akár jogi indokokra, akár ténykérdésekre hivatkozik. Vádindítványában meg kell győznie a bíróságot arról, hogy a feljelentés elutasítása vagy a nyomozás megszüntetése törvényi alap nélkül történt. Ennek érdekében meg kell jelölnie a bizonyítási eszközöket, és indítványt tehet további bizonyítási eszközök beszerzésére is. Nyomozás megszüntetése esetén a nyomozás ténybeli megállapításait értékelnie, elemeznie kell, a megállapított tényekből további tényekre következtetni. A Be. a jog- és ténykérdések vitatása miatt írja elő a kötelező ügyvédi képviseletet. A vádindítvány benyújtása jogi hatását tekintve nem azonos a vádirat benyújtásával. A vádirat benyújtása a közvád emelésének az egyik formája (az előszóban történt vádemelés mellett), a bírósági eljárás megindításának alapja. A vádindítványt a bíróságnak el kell bírálnia. Elutasítja alaki okból, ha:
- határidőn túl nyújtották be,
- a pótmagánvádlót ügyvéd nem képviseli, kivéve, ha a pótmagánvádló jogi szakvizsgával rendelkezik,
- nem az arra jogosult adta be (231. § (2) bek. a)-c) pontok).
Az alaki okból történő elutasítás esetén az ügyvédi képviselet pótolható, a határidő túllépés nem, itt jogvesztő határidőt állapít meg a törvény. Érdemi okból történik az elutasítás, ha a vádindítvány ténybeli és jogi alapja nyilvánvalóan hiányzik. Az érdemi okból történő elutasítás számos elméleti és gyakorlati problémát vet fel, biztos vagyok abban, hogy tanulmányok és cikkek sorozata jelenik meg e témakörben. A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy a vádindítványnak milyen ténybeli és jogi feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a bíróság elfogadja. A Be. nem fogalmazza meg a közvád emelésének a feltételeit. Ugyanúgy nem fogalmazza meg azt sem, hogy a vádindítvány elfogadásának milyen ismérvei vannak. Úgy vélem, abból kell kiindulni, hogy a közvád emelésének és a vádindítvány elfogadásának jogi hatása azonos. A vádindítványból törvényes vád lesz, amelyhez a vádemelés jogi hatásai fűződnek. A megismerés oldaláról vizsgálva nem értek egyet azokkal a szerzőkkel, akik a vádemeléshez megkövetelik az ügyésztől az olyan objektív megalapozottságú - bizonyossági erejű - belső meggyőződést, mint ami követelmény a mindenkori bíróval szemben.[24] Úgy gondolom, ha ez a helyzet megvalósulna - a nyomozás befejezésének eredménye a bizonyosság lenne -, a bírósági szakasz elveszítené önállóságát, függetlenségét, talán feleslegessé is válna. A tényállás megállapításának a kötelezettsége a bíróságra hárul, az alap-
- 150/151 -
elvek (itt a kontradiktóriumra, a közvetlenségre és a fegyverek egyenlőségének elvére, a nyilvánosságra gondolok) elsősorban a bírósági szakban érvényesülnek, garanciát nyújtva az eljárás törvényességére.
A vádemelés (vádindítvány) feltételeit a Be. egyéb rendelkezéseiből kell kikövetkeztetni. A gyanúsítottá válás feltétele a megalapozott gyanú. A vádemelés során a megalapozott gyanúnak két irányban kell fennállnia: cselekményre és személyre.[25] A magunk részéről nem kívánjuk meg a vádemeléshez a megalapozott gyanút, elegendőnek tartjuk a valószínűség magasabb fokát, a cselekményre és a személyre meglevő "nyomatékos gyanút". A megalapozott gyanú nem fejezi ki igazán a nyomozás feladatát. A nyomozás során a tényállást olyan mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e (164. § (2) bek.). A nyomozásnak nem feladata a "perrendszerű bizonyítékok" beszerzése. A "megalapozott" jelző azért sem szerencsés, mert a tényállást az elsőfokú bíróságnak kell megállapítania, fellebbezés bejelentése esetén pedig a másodfokú bírósági eljárás egyik feladata annak megvizsgálása, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megalapozott-e.
A vádindítvány elfogadása után a bíróságnak lehetősége van arra, hogy megkeresse az ügyészt bizonyítási eszközök felkutatása céljából (268. §). Feltételezem, hogy erre akkor kerül sor leggyakrabban, ha a sértett a feljelentés elutasítása után lép fel pótmagánvádlóként, mert ebben az esetben nyomozás nem volt, így nincsenek felderített bizonyítékok és iratok sem. Természetesen ez előfordulhat abban az esetben is, ha volt nyomozás, de a pótmagánvádló olyan bizonyítási eszköz megszerzését indítványozta, amelyet jellegénél fogva a tárgyaláson a bíróság nem tud beszerezni. A vádindítvány elfogadása után a bíróságnak el kell végezni az előkészítés során előírt feladatokat, amellyel kezdetét veszi az elsőfokú bírósági eljárás. Utaltam arra, hogy a pótmagánvád szabályozása széttöredezett, nehezen követhető, nem szerencsés a többszörös utalásos technika. Véleményem szerint mind a jogalkalmazónak, mind a sértettnek áttekinthetőbb szabályozást lehetett volna adni azzal, ha a pótmagánvád szabályait külön eljárások körében, önálló fejezetben fogalmazták volna meg.[26]
Összegzésképpen megállapítható, hogy a sértett jogai a nyomozás során - annak titkossága ellenére - kiteljesedtek. Iratbetekintési jogában jelentős változások történtek az 1973. évi I. törvényhez képest. A régi Be. szerint csak a nyomozás befejezését követően tekinthette meg az őt érintő iratokat. A nyomozás befejezéséig iratbetekintési joga azonos lett a gyanúsított iratbetekintési jogával. Jelentős előrelépés az is, hogy a nyomozó hatóság, és az ügyész - a legfontosabb érdemi határozatok kézbesítése mellett - értesíteni köteles a sértettet a nyomozás elrendeléséről és a vádemelésről. A bírósági eljárásban jogállása nem változott, megmaradt annak "sorvadó" jellege. Legnagyobb előrelépésnek a pótmagánvád sértett részére történő "visszaadása" tekinthető. A nyomozó hatóságoknak és az ügyésznek már a feljelentés felvételekor számolniuk kell azzal, hogy a sértett gyakorolja a pótmagánvád jogát, ha törvénysértő határozatot hoztak, vagy eljárási cselekmények elvégzését elmulasztották. ■
JEGYZETEK
[1] Finkey Ferenc: Magyar büntető perjog tankönyve. (teljesen átdolgozott 4. kiadás) Grill Károly könyvkiadó vállalata, Budapest 1914. 223. o.
[2] Tremmel Flórián: A magánvád. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1985. 127-131. o.
[3] Móra Mihály szerk. Büntetőeljárási jog, Egyetemi jegyzet. Budapest 1956. I. 132. o.
[4] Károly Endre: A victimológia a modern kriminológia új irányzata. Budapest 1969. 132. o.
[5] Görgényi Ilona: A viktimológia; Gönczöl-Korinek-Lévai: Kriminológiai alapismeretek. Bűnözés - Bűnözéskontroll. Corvina, Budapest 1996. 101. o. (A tankönyv viktimológiai részét Görgényi Ilona írta.)
[6] Király Tibor: A legalitás a büntetőeljárásban. Jogtudományi Közlöny 1986. 5. sz. 205. o.
[7] Az Igazságügyi Miniszter által az 1892-1897. évi országgyűlés negyedik ülésszakában a Képviselőház elé terjesztett Bűnvádi Perrendtartás törvényjavaslatához Indokolás. Budapest 1895. 155. o.
[8] Bp Indokolás. uo. 155. o.
[9] Bárd Károly: Legalitás és bűnüldözés. Jogtudományi Közlöny 1986. 9. sz. 405-406. o.
[10] Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2001. 77. és 92. oldalak
[11] Kratochwill Ferenc: A sértett jogi helyzete a magyar büntetőeljárási jogban. ELTE, Budapest 1990. 41-45. o.
[12] Tóth Tihamér: A sértett jogállása a büntetőeljárásban. Belügyi Szemle 1974. 1. sz. 14-15. o.
[13] Cséka-Király-Kratochwill-Szabóné-Vargha: Magyar Büntető Eljárási Jog I. Egységes Jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest 1982. 97-99. és 154-155. oldalak
[14] Tremmel Flórián: i.m. 170. o.
[15] Király Tibor: A sértett a büntetőeljárásban. Magyar Jog és Külföldi Jogi Szemle 1968. 2. sz. 80. o.
[16] Tremmel Flórián: i.m. 171. o.
[17] Görgényi Ilona: i.m. 101. o.
[18] Finkey Ferenc: A Magyar Büntető Eljárás Tankönyve. Politzer Zsigmond kiadása, Budapest 1988. 151. o.
[19] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 182-183. o.
[20] Finszter Géza: Az alapos gyanú kriminalisztikai fogalma. Belügyi Szemle 1980. 9. sz. 19. o.
[21] Bócz Endre: Gondolatok az alapos gyanú fogalmáról. Rendőrségi Szemle 1962. 11. sz. 1042-1047. o.
[22] Király Tibor: a 19. végjegyzetben i.m. 309. o.
[23] Tremmel Flórián: i.m. 351. o.
[24] A 9. végjegyzetben hivatkozott Egységes jegyzetnek ezt a részét Kratochwill Ferenc írta.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző főiskolai adjunktus Rendőrtiszti Főiskola.
Visszaugrás
