Magyarországon a választási részvétel szintje a rendszerváltozás kezdete óta európai viszonylatban is elég alacsonynak számít. A 90-es évekbeli részvétel még a közép-kelet-európai országok átlagát sem érte el. Az 1990-es országgyűlési választásokon az első fordulóban a választójogosultak 66 %-a, a második fordulóban 45 %-a, 1994-ben az első fordulóban 68,9 %-a, a második fordulóban 55,1 %-a vett a részt. 1998-ban ez tovább csökkent, az első fordulóban 56,26 %-os, a másodikban pedig 57,01 %-os volt a részvétel. 2002-ben viszont ismét felszökött, az első fordulóban 70,53 %-os, a második fordulóban pedig 73,51 %-os volt.
Felvetődhet a kérdés, hogy esetleg lehetne-e valamilyen módon kezelni a részvétel viszonylag alacsony szintjét. A nyugat-európai államok tapasztalatai azt mutatják, hogy igen. Ezen a téren pozitív és negatív jellegű eszközöket különböztetünk meg. A pozitív jellegűek azok, amelyek azt segítik elő, hogy a szavazás napján lakhelyétől távol tartózkodó szavazó is gyakorolhassa választójogát, pl. igazolással szavazás, mozgóurnás szavazás, meghatalmazott útján való szavazás, postai levél útján való szavazás, külképviseleteken való szavazás vagy elektronikus szavazás útján. A negatív jellegűek szankciók alkalmazásával mozdítják elő a szavazáson való részvételt. Ilyen a kötelező szavazás.
A kötelező szavazás azt jelenti, hogy bizonyos államok polgárainak jogi kötelezettsége a választásokon való részvétel, s ha ezt nem teszik, velük szemben szankciókat alkalmaznak. Pontosabb lenne kötelező megjelenésnek hívni, mivel a szavazóktól azt kívánják, hogy a szavazás napján jelenjenek meg a szavazóhelyiségben. Titkos szavazás esetén ugyanis nincs reális lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk azt, hogy ki szavazott és ki nem.[1] Ez valóban így van, nem tudhatjuk, hogy a választó tényleg adott le szavazatot vagy csak üresen dobta be a szavazólapot az urnába.
Mint láthatjuk, a kötelező szavazás emelheti a részvétel szintjét, hiszen ha a részvételt kötelezővé tesszük, és a távolmaradást szankcionáljuk, nyilván ettől tartva többen fognak szavazni, mintha nem lenne szankció. Azonban arra is gondolnunk kell, hogy a szavazók bizonyos része ezzel a megoldással nem feltétlenül fog szimpatizálni. Nyilván lesznek, akik engedelmeskednek, mások viszont a nyílt vagy burkolt tiltakozás eszközét is választhatják. Nyílt tiltakozás esetén dacolva a szankciókkal, a választó nem megy el szavazni. A burkolt tiltakozás esetén pedig arról van szó, hogy a választó a szankciótól tartva elmegy ugyan szavazni, de tudatosan elrontja szavazatát, ami így érvénytelennek minősül. A kötelező szavazás esetén pedig ezzel a hatással is mindenképp számolni kell.
Ahhoz tehát, hogy képünk legyen arról, hogy a kötelező szavazás esetleges bevezetése mennyire volna alkalmas a választási részvétel növelésére, alapvetőn két fő következménnyel kell számolnunk. Pozitív, hogy emelkedik a részvétel, negatív pedig, hogy növekedhet az érvénytelen szavazatok száma. Fontos annak a tisztázása, hogy a két fő hatás közül melyik az erősebb.
Ehhez azonban alapjaiban még azt is szükséges tudnunk, hogy a kötelező szavazás az alkalmazó országokban hogyan valósul meg.
- 161/162 -
A kötelező szavazás gyakorlatát eléggé esetlegesnek lehet mondani. Maria Gratshew egy skálán helyezi el ezeket az államokat, ami a szimbolikus, alapvetően eszköznélküli rendszerektől a nem szavazó állampolgárokat nyomon követő és ellenük szigorú szankciókat alkalmazó rendszerekig terjed:[2]
a) Néhány államban tehát formálisan kötelező szavazás érvényesül, de nincs igazi hajlandóság arra, hogy érvényesülését ki is kényszerítsék. Ebben szerepet játszik ennek technikai nehézsége, és a szükséges források hiánya. A kötelezővé tétellel az a cél, hogy világosan kinyilvánítsák, hogy mi az állampolgárok kötelessége. Ezek az államok azt remélik, hogy a puszta törvényi rendelkezés az állampolgárokat ösztönözni fogja arra, hogy részt vegyenek a szavazáson. Ez a rendszer jellemző Bolíviában, Dominikában, Egyiptomban, Guatemalában, Hondurasban és a Fülöp-szigeteken, a kötelező szavazás eltörléséig pedig Costa Ricában, Thaiföldön, Gabonban, Olaszországban és Hollandiában működött. Azonban joggal vethető fel a kérdés, hogy egy ország kötelező szavazást alkalmaz-e, ha a szavazástól való távolmaradás esetén nincs büntetés, vagy van, de azt sosem vagy alig alkalmazzák.
b) Vannak olyan államok, ahol hajlandóság mutatkozik ugyan a kikényszerítésre, ez azonban elég gyenge. Hatása ennek is lehet, pl. Ausztriában abban a négy körzetben, ahol kötelező a szavazás, magasabb azt átlagos részvétel, mint az országos átlag. Némely országban nem szükséges kikényszeríteni a kötelező szavazást, mert a választási részvétel kitűnő.[3] Ez jellemző Argentínában, Ausztria négy tartományában (Bécs, Tirol, Voralberg, Karintia) Brazíliában, Chilében, Ecuadorban, Görögországban, Liechtensteinben, Mexikóban, Peruban és Törökországban.
c) Vannak olyan államok is, ahol szigorú szankciókat alkalmaznak a nem-szavazókkal szemben. Pl. Ausztrália, Belgium, Ciprus, Fidzsi- szigetek, Luxemburg, Nauru, Szingapúr, Svájc (Schaffhausen kantonban). Ez volt a jellemző Uruguayban is, azonban 1970 óta a törvényt gyakorlatilag nem alkalmazzák.
Több ország biztosít a nem-szavazóknak ún. mentesülési lehetőséget is. Pl. akkor kötelező szavazni, ha a szavazó regisztrálja magát, de regisztrálni nem kötelező. Több országban, pl. Ausztráliában a választás napján való távollétet alapos indokkal lehet igazolni, ezzel elkerülve a szankciókat. Kérdés, hogy milyen indokokra lehet hivatkozni, hogy ne minősüljön mulasztásnak a szavazáson való meg nem jelenés: pl. betegség, testi fogyatékosság, utazás miatti távollét. Mentesülhetnek-e bizonyos csoportok a kötelesség alól, pl. írástudatlanok, időskorú személyek?[4] Néhány államban, pl. Luxemburg, Brazília, Ecuador a 70 év felettieknek nem kötelező a szavazás.
Ausztráliában elég hatékony szankcionálási rendszer működik. Nemcsak a szavazás, hanem a névjegyzékbe vétel is kötelező, bár ez utóbbival kapcsolatban engedékenyebbnek tűnnek, ami a bevándorlók magas számára, és arra vezethető vissza, hogy a fiatalok viszonylag nagy arányban mulasztják el a névjegyzékbe vételt. Az Ausztrál Választási Bizottság kimutatta, hogy a 18 és 24 év közötti választójogosult lakosság 78%-a vetette fel magát a névjegyzékbe, míg az összes választójogosultnál ez az arány 93%-os.[5]
A szavazásakor a választó nevét megjelölik a választói névjegyzékben. Ezt később számítógéppel ellenőrzik, hogy azonosítsák, hogy mely névjegyzékbe felvett választó nem szavazott.[6] A nem-szavazók nyomon követése úgy történik, hogy minden választási biztos a választás napja után minden körzetben egy listát és címjegyzéket készít azokról, akik elmulasztották a szavazáson való megjelenést. A körzeti választási bizottság elnöke a szavazástól számított három hónapon belül a nem-szavazó címére elküld egy büntetési felszólítást. Ettől akkor tekint el, ha meggyőződött arról, hogy a szavazó meghalt, a szavazás napján nem tartózkodott Ausztráliában, vagy ha vele szemben választójogból való kizáró ok áll fenn, vagy alapos indoka volt arra, hogy elmulassza a voksolást. [Ausztrál választási törvény 245. szakasz (2)-(4) bekezdés] Ilyen indok lehet pl. a szavazás napján való betegség vagy cselekvőképtelenség.[7] Alapos indokként kell elfogadni, ha a választó által gyakorolt vallás előírásai szerint tartózkodnia kell a szavazástól. [Tv. 245. szakasz (16) bek.]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
