A XIX. századi változások (geopolitikai, gazdasági, társadalmi és alapjogi, valamint harcászati, védelmi) kihívásai során alkotmányos keretek között kellett az államot hatékonyabbá tenni, ennek eszköze a kivételes hatalmi felhatalmazás. A dualizmus államában már korábban is fellelhetőek voltak ilyen jellegű felhatalmazások, azonban mindegyik csak az állam egy-egy terrénumát érintette, és ezek egyikében sem bástyázta körül megfelelően az alapjogokat (végrehajtó hatalom korlátai). Ennek hatására a helyzet odáig fajult, hogy előbb a darabont kormány az alkotmányossággal szemben kényszerítette a törvényhatóságokat, majd 1909-ben felhatalmazás nélkül, hadiérdekre hivatkozással korlátozták a sajtószabadságot. A különleges intézkedésekről szóló törvény kodifikációját a közös hadügyminisztérium kezdeményezte, és hosszú viták során 1912-ben került a képviselőház elé, ahol azonban valós vita nem alakulhatott ki a kérdésben, hiszen az ellenzéket a folyamatos obstrukció miatt kizárták a képviselőház munkájából. Így rövid vitával és kisebb módosításokkal gyorsított eljárásban fogadták el a törvényjavaslatot. A sajtó - többségében éles kritikájában - az alkotmányosság végét, az abszolutizmus új korszakát látta a törvényben.
A XIX. század második felére az államról alkotott korábbi kép gyökeres változásokon ment keresztül. Egyfelől, egyre szélesebb körben deklarálták az egyének és közösségeik alapvető jogait,[1] amelyeket az állam köteles tiszteletben tartani, sőt egyes jogok esetében már intézményi kereteket is köteles biztosítani. Másfelől, az ipari forradalom jelentős gazdasági, társadalmi, geopolitikai változásokat eredményezett. Ennek következménye a tömegtermelés kialakulása, amelynek köszönhetően óriási nyersanyagigény jelentkezett, mely a nagyhatalmak figyelmét ismételten a meglévő és lehetséges gyarmatok, illetve a gyarmati rendszer újraosztása irányába fordította. Ennek okán egyik nagyhatalom sem kívánt kimaradni az új területek megszerzéséből, a meggyengült nagyhatalmak gyarmati területeinek újraosztásából. Emellett a tömegtermelést nagy mennyiségű
- 70/71 -
árufelesleg követte, melynek új piacokat kellett találni, és ez szintén a harmadik világban kifejtett erőszakban nyilvánult meg.[2]
Ezen tényezők a század végére ténylegesen globálissá tették a gazdasági kapcsolatokat, a nagyhatalmak politikai játszmáinak sakktáblája pedig immár kiterjedt a teljes glóbuszra, mely a vesztfáliai - multipoláris - világrend ethoszának, vagyis a nagyhatalmi egyensúly elvének köszönhetően állandóan forrongott. Ezen imperialista törekvések hatására megjelent az elnyomott népek önrendelkezési törekvése és ezáltal egy újfajta harcmodor - a Carl Schmitt által partizánnak nevezett hadviselési mód -,[3] majd a terrorizmus. Harmadsorban a gyárak kitermelték saját társadalmi osztályukat, a munkásosztályt is, amely életviszonyainak szabályozása révén az állami szabályozás olyan területekre is beszivárgott ahova korábban soha sem, nem beszélve a tömegmozgalmak megjelenéséről. Ezen szabályozási körök a parlamenti demokráciák mindegyikében politikai kérdéssé váltak, s ezen folyamat végére az államban minden politikai kérdéssé vált, tehát létrejött a totális állam.[4]
Ezek együttese jelentősen átalakította a hadviselést, valamint az állam védelmével kapcsolatos kihívásokat is. A hadviselés területén megjelenő modern eszközök révén az egyes hadseregek akciórádiusza jelentősen megnövekedett, a mozgósítási idő töredékére csökkent, az utasítási lánc lerövidült, a tájékoztatás felgyorsult, valamint az új típusú harcmodorok révén az államot és polgárait bárhol és bármikor potenciális veszélyforrások fenyegették. Az abszolút uralkodók hatalmának jelentős korlátozásával, továbbá az alapjogok biztosításával jelentősen csökkent az állam mozgástere, amely korlátok vészidőszakokban már-már az állam létét fenyegették, mivel annak a megváltozott viszonyokra való reagálási képessége jelentősen csökkent. A megoldást a kiforrott vagy kialakulóban lévő jogállamok tekintetében kizárólag alkotmányos keretek között lehetett megtalálni, kialakítani. Ennek módja lett a végrehajtó hatalom számára biztosított kivételes hatalmi felhatalmazás, amely alkotmányos keretek között lehetővé tette a végrehajtó hatalom számára többek között az alapjogok - akár törvény ellenében is - korlátozását, továbbá a közigazgatás hatékonyságának növelését, militarizálását, az egyes döntések meghozatalának gyorsítását.
- 71/72 -
A kiegyezést követően még a vajúdás óráit pihenve, de már megjelent az igény az állam hatékonyságának növelésére vészidőszakok idejére. A véderőtörvény vitája során Deák úgy fogalmazott, hogy "[a]z állam első és legfontosabb feladata megvédeni az országot kül- és belellenség ellen. A végrehajtó hatalom köteles őrködni a haza biztonsága fölött, az alkotmányos törvényhozás pedig tartozik gondoskodni arról, hogy a kormány minden időben s minden eshetőségek ellen elegendő s a célnak teljesen megfelelő védelmi eszközök felett rendelkezhessék a haza védelmére."[5] Ezt szemlőtt tartva a véderőről szóló 1868. évi XL. törvény úgy fogalmazott, hogy "[a] hadsereg és hadi tengerészet hivatása Ő Felsége összes birodalma mindkét állama területének külellenségek elleni megvédése és a belrend és biztosság fentartása."[6] Ezzel "[a] jogalkotó egyértelműen amellett foglalt állást, hogy speciális szabályozás mellett, de meg kell tartani annak a lehetőségét, hogy a fenyegető veszélyek elhárítására az állami erőszak szerveket a legszélesebb körben, a hatékonyság maximalizálásával használhassák fel [...]."[7] Míg a honvédségről szóló 1868. évi XLI. törvénycikk felhatalmazást biztosított a honvédelmi miniszternek arra - ha nem is túl széles körben, de kellően ködösen fogalmazva -, hogy jogosult "[m]indazon intézkedésekre, melyek a honvéderőnek gyors kiállítására és harczképességnek állandó fenntartására megkívántatnak"[8] továbbá "[h]a a fővezérség az országnak csatatérré leendő előkészítését követelné, ez iránti közreműködésre."[9] Ezen szabályozás magába kódolta a végrehajtói önkény lehetőségét, ezt azonban némiképp korlátozta a kiegyezés alkotmányos rendszere.[10] A benne rejlő veszélyek ellenére ezen rendelkezéseken az1889-es véderőtörvény sem változtatott.
A katonai bűnvádi perrendtartás és az azt kiegészítő határozványok mozgósítás idejére szintén tartalmaztak kivételes felhatalmazást, amikor is lehetőség volt a katonai igazságszolgáltatást kiterjeszteni polgári személyekre is "[a]z állam hadi ereje ellen elkövetett büntettek miatt [...]."[11] Ezen túlmenően a bírói felsőbbségi joggal rendelkező parancsnokot ruházták fel több bíróságot megillető hatáskörrel. A szóban forgó rendelkezések legsúlyosabb hiányossága, hogy a kötelezően alkalmazni
- 72/73 -
rendelt[12] katonai bűnvádi perrendtartást a magyar országgyűlés soha nem fogadta el, az az osztrák perrendtartás magyar nyelvű fordítása volt, amely nyilvánvaló szervezeti eltéréseit rendeleti úton kívánták orvosolni.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
