Csizmadia Tamás[1] - Visegrády Antal[2]: Az Y-séma a skandináv jogi gondolkodásban (JURA, 2003/2., 161-169. o.)

I. Bevezető gondolatok

A skandináv realista jogfilozófia alapkérdése, párhuzamban az amerikai realista irányzattal, hogy mi a jog valójában, hol foghatjuk meg a jogot a valóságban. Ezen túl persze elválik a két iskola. A skandináv realizmusban azonban megjelennek olyan értéktartalmú elemek, amelyek még saját önreflexiójukon belül is idealistának minősülnének. Ezért egy eltorzult szigony két szélső ágának képzeletbeli viszonyán keresztül tudjuk megragadni a jelenséget.

E tanulmány célja az előbb leírt jelenség bizonyítása.

Az ábrán az idealista irányzat két ága a természetjogi és a pozitivista[1] irányzatok, a másik ág pedig a skandináv realista iskola.

Az idealista eszme és a realista gondolkodású jogfilozófiai kategóriarendszer különbségeit kitűnően mutatja be Karl Olivecrona 1951-ben megjelent "Realism and Idealism"[2] című esszéjében. A tanulmány tartalmazza a skandináv realizmus önreflexióját, sok szellemtudományi párhuzamot felvillantó munka. Bemutatóként a realista irányzatok tiszta faktualitását emeli ki az idealista irányzatok érték "value" feltételezettségével szemben. Az idealista irányzatok adják véleménye szerint kétségkívül a meghatározó tendenciát, Hiszen a jogfilozófiát tradicionálisan az idealizmussal hozzák párhuzamba[3]. Felvázolja az "Ought" általi meghatározottság idealista alapjait, majd rátér a pozitivista gyökerekre (a korai pozitivisták a szuverén akarataként definiálták a jogot). Összehasonlítja a természetjog és a pozitivizmus közös gyökerének számító értékmeghatározottságot, vagyis az idealista "Ought" (vagy ha úgy tetszik "Sollen") és arra a meglepő következtetésre jut, hogy tulajdonképp a két irányzat ebben az értelemben nem különbözik egymástól! Ezt a gondolati sémát a következő tetszetős indokrendszerrel támasztja alá. A Begriffsjurisprudenz, vagyis a pozitivizmus német iránya a fogalmak és a jog világának leírásával, továbbá hézagmentes, konzisztens szisztematizációjával próbálta meg kategóriarendszerét megkonstruálni. A jogot történelmi tények és nem a priori posztulátumok, meghatározott idealista prepozíciók alapján próbálták megközelíteni. Viszont ennek a konzisztens rendszernek a gyakorlatban mégis létező hézagait, mint arra egyébként Lundstedt[4] több tanulmányában is rámutat, az analógia, az igazságosság, illetve a méltányosság segítségével fedik be a jogszolgáltatók. Probléma csak akkor merülhet fel, ha a szuverén esetleg másképp testesül meg, mint ahogy az elvárható lenne tőle (pl.

- 161/162 -

diktátor)[5]. Ekkor a természetjog értéktartalmú alapelvei lehetnek csak mentőövek. Olivecrona vizsgálja a modernebb irányzatokat, köztük a természetjogi újjászületést és a kelseni tiszta jogtant, melyek közös gyökereit, összefüggéseit és eltéréseit elemzi. (Például hipotetikus alapnorma és a természetjog alapelvei közötti látható összefüggésre.) A mű továbbviszi a "Sollen"[6] világának jellemzőit, számos érdekességre rávilágítva. A kelseni forradalom irányát a két fő gondolatkör, vagyis az idealizmus és a realizmus között határozza meg. A természetjogi újjászületés és a korai természetjogi gondolkodás szempontjából számos érdekességre és különbözőségre világít rá, például a hagyományos természetjog két oldalára, illetve a modern természetjogi gondolkodás egyes új posztulátumaira[7]. A kelseni tiszta jogtan konzisztenciája és joghézagmentessége Olivecrona szerint hasonlít a természetjogi gondolkodás idealista gyökeréhez, mivel a hipotetikus alapnorma szintén egy idealista jellegű ontikus feltétel, viszont a konceptualista szemlélet és a pozitivista rendszer, továbbá a következetes ideológiamentesség, és a szuverenitás háttérbe szorítása az, ami Kelsent az idealista irányzatú pozitivizmustól már távolabb helyezi. Értékelve tehát a skandináv jogszemlélet egyik alaptézise mu-

tatkozik meg, amely a pozitivista és a természetjogi jellegű irányzatokat is idealistának fogja fel, szemben a realista irányzattal. A gondolatmenet tételei összefoglalva tehát a következők:

a) Mind a természetjogi, mind a pozitivista gondolatmenet posztulál egy metafizikai alapfogalmat, értéktételező. Ennélfogva ontológiailag a "Sollen" a meghatározó pont a rendszerben. (Vagy explicit módon, mint a természetjogi, vagy implicit módon, mint a pozitivista gyökerű irányzatok.)

b) Ennek megfelelően a két fő eszmeáramlat szembeállítható a faktualitásra alapozó amerikai és skandináv realista irányzattal, amely a jogot mint társadalmi tényt fogja fel, és ennek megfelelően építi fel rendszerét.

c) A két realista irányzat a szociológiai, politikai és egyéb társadalomtudományokkal egyező vizsgálódási területű azzal az eltéréssel, hogy más aspektusból, nevezetesen a jog szempontjából szemlélődik. Tehát a "Sein" az irányadó.

Természetesen a két realista irányzat között jelentős eltérések is vannak. A komoly probléma azonban nem is itt van, hanem az idealizmus megközelítésével. Az idealista jogi gondolkodást csak az "is" - "ought" (Sein - Sollen) dualitásán keresztül megragadni nem lehet. Az, hogy értéktartalommal bír-e egy jogfelfogás, nem egyetlen eleme az idealizmus-nak[8]. Sőt! Az idealista megközelítés Platóntól fogva többet jelent[9]. Másrészt, ha gnosszeológiai szempontból, vagyis a megismerő szubjektumán keresztül vizsgálódunk, akkor feltétlenül kötődik érték bármilyen megismerési tárgyhoz. A megismerőtől független megismerési tárgy ugyanis nincs. Ez filozófiai axióma. Ennek ellenére léteznek természettudományok, ezek azonban másmilyen szempontból elemzik a megismerési tárgyukat. A teljes objektivitás nem létezik ugyan, de egy állítás falszifikálhatósága bizonyos segítséget nyújt. A skandináv realista irányzat legszélsőségesebb képviselője Vilhelm A. Lundstedt[10] például természettudományként próbálta meg felfogni a jogtudományt. Vizsgálódjunk tehát tovább, nézzük meg az első alapfogalmat a rendszerben, hogy a realista iskoláról pontosabb képet kapjunk. Logikusan az irányzat első alapfogalmával kell kezdeni, az pedig a társadalmi tény.

II. A probléma megközelítése

Axel Hägerström, az uppsalai iskola alapítójának művei adják meg a kulcsot az alapvető kérdéshez. Hägerström idézendő tanulmánya az "On Fundamental Problems of Law"[11] címet viseli. Lényegében a skandináv realizmus alapvető jellegzetességeit ismerhetjük itt meg a filozófus munkájából. Az értekezés 1939-ből származik. A tanulmány az "illegal" szó értelmezésével kezdődik (a szerző "jogellenesség" értelemben használja), ebből vezeti le a jogrendet érintő nézeteit. Kifejti, hogy a jogellenesség és a jogszerűség kategóriáit a jogtudomány egy "merely fictious reality"-re, vagyis teljesen fiktív valóságra, azaz alapvetően a jogrend parancsaira vezeti vissza. A jogrend fogalmát a kényszerrend kategóriájával párosítja, és a megszemélyesítés feltételével hozza be újra a társadalmi objektivációba. Ehhez hosszú és érdekes levezetésében a "social instinct"[12] (amelyet a társadalomformáló állatoktól a primitív emberi közösségekig vezet) gondolatát teszi hozzá. Az így felállított premisszákból vonja le következtetéseit. A legfontosabbak ezek közül a jogrendszer fenntartásával kapcsolatban a szociális ösztön, pozitív erkölcsi diszpozíció, félelem a külső kényszertől.

Az első meglepő ellentmondást rögtön megfigyelhetjük: Pozitív erkölcsi diszpozíció[13]? Ez a fogalom

- 162/163 -

jogászi szempontból nehezen értelmezhető az idealista jogi gondolkodás fogalomkészlete nélkül. (Merész lenne viszont azt állítani, hogy pusztán csak a természetjogi idealizmus által kidolgozott erkölcsi szemléletmóddal függ össze, hiszen ott nagy eséllyel megelenik egy érzékelhető társadalmi és jogi tényeken túli metafizikus jellegi "Sollen" kategória is).

A következőkben a jogrend mint hatalom felfogását mutatja be Hägerström, azonban fenntartja azt, hogy minden jogrend nem más, mint egy társadalmi gép, ahol a fogaskerekek emberek[14] A mondanivalóját alátámasztandó, számos érdekes példán keresztül eljut a szuverenitás problematikájához, idézve itt Grotiustól Thyrénig számos szerzőt, majd kifejti álláspontját, miszerint a jogrend feltételezi a szuverént, amely a régi elgondolások szerint isteni akarattal ruházódott fel. Álláspontja szerint ezek viszont babonák, a jogtudománynak nincs helyes elképzelése a történelmi folyamat okairól. A tanulmány végkicsengése pedig az, hogy az eredetileg babona által kiváltott érzéseknek el kell veszteniük az emberi elmék feletti hatalmukat. Hägerström ontológiájának objektív értékek létezését tagadó volta a nyelvben wittgensteini hatásokat mutat. Ennélfogva kizárólag a nyelvi forma objektiválja abszolutumokká az érzelmi attitűdöket, tényeket, helyzeteket, ezért Hägerströmöt[15] e gondolatmenet a "Sollen" tudományának tagadásához vezeti el. Ahogy később látni fogjuk, ez a harmadik fő probléma a gondolatmenetével. Az idealizmus tehát elvileg kizáródik a gondolkodó filozófiájából, a metafizikai jogszemlélet (így például az értékszemléletű Begriffsjurisprudenz - továbbá a természetjogi irányzatok), illetve a neokantiánus jogpozitivizmus gondolatmenetének ellentettjét állítja. A hägerströmi felismerés alapozza meg a realista iskola alaphipotéziseit, és tulajdonképp itt kezdődik magára a realizmusra való törekvés - vajon mi is a jog valójában? A gondolatmenetben adott a helyzet, miszerint pszichológiailag kondicionált reakciókra támaszkodnak a fogalmak és gondolatok. Itt a wittgensteini hatástól freudi irányba kanyarodik el Hägerström, továbbá a tabuk - totemek és az ősjog kialakulásának összefüggésében ismét merít a pszichológia XX. századi nagymesterétől. A varázserőből kialakuló "kötelem" és "jog" szavak végül az évszázadok alatt háttérbe szorítják a varázslatokba vetett hitet, ezek alapján viszont a mentális reakció megmarad. Így az évezredes mentális kondicionálás tulajdonképp a jog alapja.[16]

Nos itt az elméletben a következő ellentmondás. Logikus, ha a jog szempontjából nem lehet megfogni a társadalmi folyamatokat, akkor három fő út járható.

1) Valamilyen más társadalomtudományon keresztül vizsgálni tovább az adott kérdést (pl. jogszociológia).

2) A jogtudomány egyik elemző aspektusát választjuk esetleg, és azon keresztül építjük fel a rendszert, de szigorúan a jog marad a fő vizsgálódási terület (pl. pozitivizmus).

3) Filozófiai alapfeltevésből indulunk ki, vagy arra vezetjük vissza a problémát (pl. fenomenológiai jogelmélet).

Természetesen az előbbi felsorolás szempontjai nem merev kategóriák, pusztán irányvonalak (pl. a neokantiánus pozitivizmus). Hägerström tehát az első szempontot választja, ezzel határozza meg az iskola alapgondolatát. Itt kezdődik a problematika következő része.

Először is, mint láttuk, a pozitív erkölcsi diszpozíció posztulál egy nem tényszerű értéket. Sollen, vagyis "kell" alapú, nem beszélve arról, hogy faktuális pozitív erkölcsi diszpozíció nincs, oximoron.

Másodszor, mind a kényszer, mind a társadalmi ösztön nem tiszta tényfogalom. Más kérdés az, hogy valóban vannak ilyen nevű társadalmi tények, csakhogy nem tudjuk meg, hogy a kényszer és a szociális ösztön milyen szempontból fontosak a jogrendszer fenntartásával kapcsolatban.

A harmadik probléma, hogy az ősjog, a "varázserő", a "tabuk" mind nehezen vizsgálható fogalmak, ezért megfoghatatlanok a belőlük kialakuló folyamat vezérfonalai is. Ezt az irányzat nem támasztja alá kellően kidolgozott szociálpszichológiai kutatásokkal. Mivel ez utóbbi nem alátámasztott, a nyelvfilozófiai szempontból vizsgálódás sem hozza meg a kellő eredményt.

ad 1. Viszály a faktualitás és értékek között. Az előbb említett első problémát Lundstedt próbálta kibontani, és a tényszerűség talajára helyezni. A "The Relation between Law and Equity"[17] címmel írt munkájában kellene tehát kérdésünkre választ kapnunk. A szerző már tanulmánya bevezetőjében leszögezi, hogy az "equity" szót nem az angolszász jogrendszerbeli fogalomként ismert equity értelemben fogja használni, hanem a kontinentális európai, illetve skandináv értelemben - kiegészítő fogalomként (gyakran ekvivalensen a "justice" kategóriával). Így a tanulmány címét magyarra talán röviden és legjobban "A jog és igazság közti viszony"-ként lehet fordítani. Az értekezés rendkívül erős kritikát indít meg a jogot a méltányosságból, illetve igazságosságból származtató jogeszme felé. A tanulmány kezdetei a felelősség és a culpa összefüggéséből indulnak ki. Ezt a rendszert bizonyos szempontból a jogi parancs hiányával cáfolja. Ez a pozitivista álláspont egyfajta kritikája. A további hosszú fejtegetéseiben az alapjogokon keresztül a performákon át a rá jellemző Ulpianus-citációkig (Lundstedt római jogot és polgári jogot is oktatott) bizonyítja be dekonstruktív módszerrel a jogfilozófia számos hibáját, amely a metafi-

- 163/164 -

zikai nézetrendszer, a szubjektivitás és a valóságtól elrugaszkodottság miatt alakult ki. Állandóan ostorozza a "common sense of equity", illetve a "common sense of justice"-ot[18]alkalmazókat, vagyis az általános értelemben vett igazságosságot és méltányosságot, mint a jogrendszer alapját. Álláspontja szerint az addigi jogi ideológiát is el kell vetni, ugyanis az ugyanazon alapul, amin az előző idealisztikus rendszerben az igazság, vagyis szintén metafizikai szempontú és nem faktuális. Kiemeli azonban, hogy a jog a társadalmi működésben kihagyhatatlan, nélküle a társadalom összeomlik. Lundstedt ezek után taglalja a társadalmi ösztön szükségességét és jelentőségét, a társadalomban játszott szerepét. Érdekes példaként említi, hogy a jogot a hagyományos értelemben vett igazságra illetve méltányosságra alapozni olyan, mint "a taligát a ló elé befogni".[19]

A cikk egészéből kikövetkeztethető a szerzőjének álláspontja:

a) A jogi tevékenység a társadalmi működéshez nélkülözhetetlen.

b) Az idealisztikus - metafizikus irányzatok helyett a társadalmi - kollektív érdekeknek kell meghatározniuk a jogot.

Lundstedt tekinthető tehát a legszélsőségesebbnek a skandináv jogfilozófusok között.[20] Erre utal Lundstedtnek a jogtudományt empirikus szempontból megragadó véleményrendszere, elutasító magatartása a jogszabályok személyes értékelése, illetve a metafizikai entitásokkal szemben. Analizálva Lundstedt politikai gyökereit, ezt összevetve fejtegetéseinek posztulátumaival és végkövetkeztetéseivel, a társadalmi valóság és a társadalmi érdek fogalmakat állíthatjuk centrumpozícióba. Ennek következében érthetővé válik, hogy az uppsalai egyetem professzora számára a jog és a kötelezettség szavak nem fejeznek ki a tapasztalat által megerősíthető tényeket, pusztán megjelölések, amelyek a helyes cselekvési irányt mutatják meg. Ez az aspektus, mint azt később Alf Ross-nál is látjuk, szintén megkérdőjelezhető.

Összehasonlítva az irányzat "lázadóját" Bentham és Pound megközelítésével, arra a megállapításra juthatunk, hogy velük szemben a lundstedti jogfilozófia nem ideológiai alapon, például a megközelíthetetlen "igazság" fogalomkörével operálna, hanem a társadalmi valóság, az emberekben gyökerező érvek azok, amelyek meghatároznák kategóriarendszerét. További hasznos adalék, hogy az a jog, amely a valódi többség érdekével ellentétes, ám valamely titokzatos metafizikai értelemben vett "közérdek" nevében megtartják, nemcsak politikai és morális, hanem racionális alapon is elutasítandó.

A probléma itt is az, amit már eddig is észrevettünk. Hiába az éles kritika, hiába a társadalmi valóság kategóriarendszere, mégsem találhatunk semmilyen utalást arra, hogy miben és hogyan nyilvánul meg ez a társadalmi valóság. Nem lelvén ilyet, annak körülírásához kénytelenek lennénk Rousseau volonté général elméletéhez visszatérni. Ennek használatát viszont Lundstedt metafizikainak minősíti, tehát elutasítja, másrészt a volonté général is nehezen megragadható entitás. További problémát jelent az, hogy egyes jogtechnikai kérdésekben miként érvényesül a társadalmi valóság. Példának okáért a "lex posterior derogat priori" elvet akár népszavazásra is lehetne bocsátani, de értelmetlen. A jogszabályok személyes értékelése, amelyet Lundstedt oly hevesen bírál, bizonyosan nehezen elkerülhető, tekintve, hogy a jogot emberek alkotják, értelmezik és alkalmazzák, továbbá a társadalmi valóság viszonyai azt is eredményezhetik, hogy egyes területeken egyáltalán nem érvényesül a jog.

A társadalmi és kollektív érdekek vizsgálatának fontosságával teljes mértékben azonosulni lehet, valóban jogos ez az aspektus. Azonban a jogdogmatika és a jogalkotás, illetve a nemzetközi jogi kötelezettségek rendszere mára olyan mértékben szakmaivá vált, hogy annak egyes elemeit lehetetlen pusztán, vagyis kizárólagosan a társadalmi-kollektív érdek szempontjából vizsgálni. Másrészt a célról való adekvát decízió egy döntő intézményt feltételez, mivel a kollektív érdek sem tökéletesen egy irányú, sőt gyakran szembenálló érdekcsoportok álláspontjai között kell döntést hozni.

ad 2. A második ellentmondás, vagyis a kényszer és társadalmi ösztön kontra faktualitás Olivecrona a "Recht und Gewalt"[21] című 1940-ben megjelent munkájában a címnek megfelelően a jog és kényszer problematikáját elemzi. A híres skandináv jogbölcselő a kényszer nyilvánvaló államlétbeli alkalmazásáról értekezik, melyben utal annak jelenlétére az állam által szabályozott összes területen ("kényszerrendszer"). A kényszer szerepét büntetőjog és a civiljog területén is bemutatja, rávilágítva arra a tényre is, hogy a fogalom a civiljogban nem olyan direkt módon jelenik meg. A kényszer pszichikai jellegét emeli még ki és annak "Machtmittel" szerepére, vagyis hatalmi eszköz jellegére mutat rá. A jog és kényszer közötti ellentét alcím alatt finomítja elméletét, megközelíti a jogot, mint kényszer által garantált rendszert, illetve ellentételezi azt az emberek pszichikai reakciójának elemzésével, a reális szinttel. Következő kérdése "Wird das Recht durch Zwang garantiert?" Válaszában metafizikai állításnak minősíti azt, hogy a jog a kényszeren keresztül garantált. Kifejti, hogy ez a gondolatmenet szintén idealista koncepció. Ismerteti a jogtudomány általános szokását, amely primer és szekunder jogszabályok között tesz különbséget. Ez alapján rendszerezi a büntetőjogot és a magánjogot az előbbi csoportosítás szerint. Az első halmazba azok a normák tartoznak, amelyek jogokat és köte-

- 164/165 -

lezettségeket fogalmaznak meg az individuum számára, a másodlagos szabályok pedig meghatározzák azokat a szankciókat, amelyek az elsődleges szabályok megszegését követik. Az így felépített hagyományos rendszert pedig a civiljog és a büntetőjog sajátos rendszerében villantja fel. A szisztémát végigviszi számos más jogterületen és a szervezett kényszer fogalmába beleértelmezi az általános pszichikai nyomás kategóriáját is. Hangsúlyozza, hogy az államban a jog szervezett kényszerrel párosul. Felhívja azonban a figyelmet arra, hogy a szervezett kényszer lényegében indirekt természetű, és az emberekre nem feltétlenül pozitívan hat.

A kényszer jogi kontextusban szemlélt elmélete nem új,[22] metafizikai állításként definiálni azt, hogy a kényszer biztosítaná a jog érvényességét, mégis cáfolható. Tökéletesen igaz, hogy a kényszer általános fogalom, de ettől nem feltétlenül metafizikai kategória.[23] Feltehetjük a kérdést: Akkor mi teszi érvényessé? A jogi imperatívusz? Netán a pszichológiai reakciók és ezeken belül például a racionális belátás? Olivecrona ezt állítja, és nehezen cáfolható ez a gondolat. Ismét a tényszerűség talaján állva meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szervezett állami kényszerrendszer szerepére és fontosságára ő maga is rámutat, azonban hangsúlyozza annak indirekt természetét. Igaz, hogy indirekt, de mégis alkalmazható. Valóban, egyet kell értenünk pusztán a kényszer nem garantál semmit, de a többi tényező egyenként szintén nem.[24] Itt ebben a pillanatban jutunk el oda, ahol az Olivecrona és a többi skandináv jogbölcselők által oly gyakran bírált idealista szemléletmódú szerzők is állnak: egy jogon túli fogalom az elméletben jogon túli kérdéseket implikál, amelyet további filozófiai eszközrendszerrel kell megoldani, és egy elméleti gyökérre vezetődik vissza a gondolatmenet. A skandináv jogbölcselők e helyett az eszközrendszer helyett a társadalmi valóság és a társadalmi tények kategóriáival próbálták az elméleti láncot lezárni, adósak maradtak azonban e kategóriák kidolgozásával. (Például mi az az általános pszichikai nyomás? Általános fogalma persze mindenkinek van erről, de tudományosan nem bizonyítunk azzal, ha bevezetünk egy megválaszolatlan kategóriát.) Nem is beszélve arról, hogy "a facto ad ius non datur consequentia" - vagyis a tényből a jogosságra nem lehet következtetni, mondták már a rómaiak.

Továbbvizsgálva a kérdést, Olivecrona 1971-ben kiadott "The Nature of the Legal Rules"[25] című munkájában a hatályba léptetett és kihirdetett normák jogi természetét elemző tanulmányát kell górcső alá vennünk. A viselkedés mintázata c. fejezetben a Szerző ideatumra és imperatumra bontja a normát. Az ideatum a meghatározott szituáció, ennek két tagja van, a requizitum és az agendum, vagyis a meghatározott helyzet és az ebben a helyzetben való tényleges cselekvés. Az ideatum két tagjának szerepét tovább pontosítja, rámutat, hogy a requizitum pontos megállapítása jelentős nehézségeket okozhat bonyolultabb jogi szituációkban az ítélkezési gyakorlatban. Felhívja a figyelmet arra is, hogy az ideatum kompozíciója szituációfüggő, és nem mellékesen különböző technikákat alkalmaztak különböző történelmi időszakokban és területekben. Az ideatumok társadalmi jellegű szerepét az auktor 2 fő kategóriára osztja, az egyik a jogalkalmazás számára fontos, a másik végső célja pedig az emberi viselkedést irányítása.

Lényegében az általunk is ismert hipotézis - diszpozíció - szankció felosztás másik megközelítését ismerhetjük itt meg. Kár, hogy ebben a rendszerben is kell utalni egy rekvizitumra, amely viszont absztrakt kategória, nem egy esetben (pl. büntetőjogban) etikai kapcsolatokat mutat fel. Másrészt az agendumnak is meg kell felelnie egyfajta értéknek (előző példánkkal élve negatív szempontból, tehát azzal, hogy a körülírt magatartást nem tanúsítják). Véleményünk szerint egy konceptuálisan kidolgozott rendszerben kell gondolkodnunk, tehát a jogszabály ideatumának (hipotézisének) egyaránt fontos szerepe van mind a jogalkalmazás, mind az emberi viselkedés számára. Igaz, hogy vannak pl. nevelő jellegű szabályok, de mereven elválasztani a kategóriákat nem indokolt. A következő eleme a jogi normának az imperatív rész, ezeket Olivecrona a parancsok osztályába sorolja. Egyszerű példán, a "csukd be az ajtót" szituáción vezeti végig a problematikát. Elmélete alátámasztásául Austin, Kelsen, végül Hart munkáit idézi. Az independens[26] imperatívusz (független imperatívusz) a személyi kötöttségektől mentes parancs a Szerző által alkalmazott rendszerben. Az impera-tív kategórián belül megkülönbözteti az imperantum fogalmát is, ez tulajdonképp az előbbi "tónusa" (The imperantum is the tone and bearing of the speaker). A partikuláris imperatív kategóriája pedig vertikális osztást jelent a norma imperatívuszában (pl. alanyi körében, vagyis csak egy meghatározott alcsoportnak címzett, vagy akár jogállást szabályoz) gyakran annyira "vékony" pallóra terelve az imperatívuszt, hogy az már nem is tekinthető annak.[27] Felmerül a kérdés az olvasóban, hogy ebben az esetben a szabály mennyiben tekinthető jognak.

Olivecrona a "The Imperative Element in the Law"[28] című tanulmánya többek között az imperatív mód Austini értelmezésével ismerteti meg az olvasót, szemléletes példát állítva elénk az imperatív mód jellegéről a katonai nyelvezetből. Kitérhetnénk az imperatív teória kritikusaira is, Gray, Lundstedt, illetve Bierling nevét említhetjük itt ebben a kontextusban. A promulgációs aktust elsődleges im-

- 165/166 -

peratív jelnek értelmezi, magát a jelenséget górcső alá véve rávilágít, hogy a promulgáció pillanatától kezdve a szöveg a törvényhozói akarat kinyilvánításának minősül. A jogszabályok másodlagos imperatív jellegét a "this is law", vagyis "ez jog" kitételnek megfelelő tényezők implikálják. A performatív imperatívuszokat "kreatívnak", vagyis jogviszonyt realizálónak minősíti a Szerző és idézi Black professzort, illetve Austint.[29]

Tehát pozitivista fogalomkészletet használ, amely visszavisz bennünket a skandináv jogfilozófusok által bírált pozitivista elméletekhez. A promulgációs aktus ugyanis feltételez egy promulgálót, ami viszont visszavezet a szuverénhez. Olivecronát elemezve hangsúlyozzuk, hogy a jogszabály az emberek magatartására irányul és célja az emberek cselekvéseinek befolyásolása. Ez a teljességgel indokolható és szimpatikus álláspont a későbbiekben azonban más irányba fordul el. Kiemelendő, hogy a jogszabály tartalma Olivecrona szerint egy képzeletbeli bíró képzeletbeli ténykedése egy hipotetikus helyzetben.[30] Itt figyelhetjük meg (az amúgy nem körülírt) fakticitástól való eltávolodást. Kézenfekvő a neoanalitikus Dworkin[31] bírójával párhuzamba hozni az elméletet, az ő Herkulese is hipotetikus, és azt maga Dworkin is beismeri, hogy a valóságban nem létezik ilyen bíró. Tehát Olivecrona hipotetikus bírója sajnos a jogszabályokat sem tudja máshogy, csak képzeletben értelmezni. Akkor viszont hol van a tényszerűség? Olivecrona gyakorlati hatással bíró törvények alkotására vonatkozó elmélete, amely a skandináv jogbölcselő szerint a népesség körében meglevő, alkotmányra vonatkozó általános állásfoglalás eredménye, amely egyben a törvényhozók hatalmának közvetlen forrása is. Itt is megjelenik a nordikus jogelméletre oly jellemző posztulátum, amely a törvény erejét nem a jog idealista megközelítésén keresztül vezeti le, hanem az állampolgár értelmére és gondolkodására alapoz. Ez a koncepció csak mélységesen optimista nézőpontból tartható, ugyanis a jogszabályokat megszeghetik.[32]

Olivecrona álláspontja szerint nincs alapvető különbség erkölcsi és jogi normák között, mert a különbség nem a szabály objektivitásában, hanem a kiváltott pszichikai reakcióban keresendő. Az értékelés kiterjed a jogtudós azon véleményére is, miszerint a jog nem az állam alkotása, mivel az állam és jog nem egymástól függetlenül létező entitás. Az állam viszont biztosítja azt a törvényhozó apparátust, amely az emberi pszichére hatékonyan ható normákat képes alkotni. Az így alkotott szabályok "független imperatívuszok", mivel nem személyes utasításon, hanem egy nagyobb konglomerátum utasításán alapulnak. Így a jogszabály tekintetében személyes emberkapcsolati jellegű utasítás helyett az állami "független imperatívusz" lép előtérbe. Kiemelendő, hogy ez fölbontható több alapelemre is, a parancs tekintetében, asszociálhatjuk itt különösen a jogalkotást, bírói jogot, illetve a szokásjogot. Az Olivecrona-féle normatan két elemet alkalmaz, egy tett, vagyis cselekedet képét, illetve néhány imperatív szimbólumot. Hangsúlyozandó azonban, hogy a szabályok csak papírra vetett szavak, a valóság az egyének pszichológiai reakciója. Olivecrona elleni argumentumaink a fentieken kívül tehát a következők: nem állnak empirikus vizsgálatok a jogtudós egyes állításai mögött, illetve a pszichológiai jogmodell eltúlzott, lelkivilágra való fókuszálása, különösen pszichológiai kutatások nélkül nem feltétlenül vonja maga után a jogász szakma képviselőinek kifejezett érdeklődését. ("Kávéházi teoretizálás.")[33] Még egy adalék: Olivecrona is adós marad azzal, ami a realitást ténylegesen megalapozza: Mégis hogyan reagálnak az emberek a valóságban a jogra?

ad 3. Avagy tényleg csak a nyelvi forma objektiválja abszolútumokká[34] a jogfogalmakat? Elöljáróban a válasz Ross híres "Tű-tű"[35] című munkájában igenlő. Ross tulajdonképpen itt folytatja a Hägerström által megkezdett utat. A tanulmány rendkívül ismert, kezdő ötletét egy Ybodon nevezetű antropológus vizsgálata adja, aki a Noit-cif törzs életét tanulmányozta. Az említett törzs a tű-tű szavát a tabu megfelelőjeként használja, amely különböző szituációkban alkalmazott. Valójában egy jelentés nélküli szó. Fontosságát Ross elemzésében az adja, hogy az asszerció és a preszkripció egyaránt megjelenik, azaz mind az állítás, mind az előírás egy szóban megjelenik. Ezekután szemléletes példákkal mutatja be a kifejezés alkalmazását és jelentését. Így pl.: A. Aki megette a főnök ételét, az tű-tű. B. Aki tű-tű, annak tisztulási ceremónián kell átesnie. C. Tehát aki megette a főnök ételét, annak tisztulási ceremónián kell átesnie. (Azaz x=y, y=z, tehát z=x., a Szerző bizonyítása szerint.) A következő nyelvfilozófiai fejtegetéseken keresztül párhuzamot von a modern jogi gondolkodás és a tabukat alkalmazó törzs gondolkodása és nyelvhasználata között. A szemléletes gondolatmenetben szemantikai vizsgálattal érdekes gondolatot fogalmaz meg, lényegében tagadja, hogy a jogi kifejezések valóságra utalnának. A tényszerű jelenségek egyedül a feltételt tartalmazó jogi tények, illetve a feltételezett jogkövetkezmények, a kettő közti jogi szakkifejezéseknek nincs valós jelentésük, pusztán technikai jellegűek. Ennek a gondolatmenetnek megfelelően a jogi fogalmak helyett használhatjuk akár az említett törzs tű-tű szavát, vagy akár az "öreg sajt" kifejezést is, a konklúzió ugyanúgy érvényes marad. A végkövetkeztetésben párhuzamot von a modern civilizációnk és az ősrégi kultúra gondolkodása között, amelyet a nyelv szerkezete megtartott. Ezzel is bizonyítja a

- 166/167 -

természetfölötti-mágikus gondolkodás és a jog kialakulása közötti kapcsolatot.

Ross következő esszéje, a "Definition in Legal Language"[36] 1958-ban látott napvilágot. A definíció a jogi nyelvben témakörére szűkíti vizsgálódását, analitikus hermeneutikai módszert alkalmazva. Argumentumként fölteszi a kérdést, hogy az empirikus posztulátum vonatkozik-e a jogi nyelv terminusaira? Kelsennel szembehelyezkedve kijelenti, hogy az érvényesség nem más, mint szociális tények terminológiájával definiálható társadalmi hatékonyság ("social effectiveness definable in terms of social facts"). Ez azt is jelenti, hogy az érvényes jog redukálható megfigyelhető szociális tényekre. Véleménye szerint néhány jogi kifejezést nem lehet explicit módon behelyettesítéssel definiálni. Ez a gondolatmenet tulajdonképp a Tű-tű-ben már megismert koncepcióra vezet vissza, az érvelése is hasonló elemeket vonultat fel. Végső következtetésként pedig ugyanazt vallja, mint az előbbi munkában, vagyis, hogy egyes jogi kifejezések teljességgel jelentés nélküliek. Következő gondolatban feltett dilemma is erre vonatkozik: Miért van ez így és milyen más módon lehet az előbbieket definiálni? A felelet a miért kérdésre szintén a Tű-tű-ben megismert bizonyítási formán alapul. A problematika második részére a választ a "Vészjósló csapás az esszencializmusra." alcímben találhatjuk meg. A címből már sejthetjük a nemleges végkicsengést. Tehát az előzőek alapján nincs más mód. Ahogy Ross írja: "It is impossible to deduce anything from the concepts which is not already included in them". A definíciók szerepéről a kódexekben és jogszabályokban azonban jelentősen pozitívabban ír: a definíciókat ténylegesen a jogalkotás speciális technikáinak tartja. Ez a technika itt magas szintű absztrakciót, szisztematizációt igényel. A kérdés, hogy ezek közül melyek rendelkeznek kötelező erővel és melyek nem. A válasz szerint a szisztematikus koncepció fogalmai nem kötelezőek, míg a technikai definíciók igen. Érdekes egy "tiszta faktualitásra" alapozó skandináv realistától ilyen dolgokat olvasni, hiszen a nyelvi forma mellett itt már nem jelenik meg az állami kényszer, még kritikai szemléletben sem.

Tulajdonképp a jog jogtalanításáról beszélhetünk, valójában egyfajta beszédmóddá válik a jog. Ez a gondolatmenet folytatódik a "Directive Speech"[37] című 1968-ban napvilágot látott tanulmányban. Itt Ross nyelvfilozófiai fejtegetéseket folytat az ismert skandináv realista fogalmi keretben. Az esszé annak boncolgatásával kezdődik, hogy direktív (vagyis utasító) nyelvtani módban egy mondat egy viselkedési minta direktíváját fejti ki. Ezekután a személyes direktívákat osztja fel beszélő érdekeltségű direktívára. A fent említett kategóriákat 3 csoportra osztja: Szankcionált direktívákra, autoritatív direktívákra és szimpátia alapján kondicionált direktívákra. Ross rendszerében megmutatkozik, hogy az indikatív és direktív mód között a választóvonal nem kizáró. Itt már tisztán látszik Ross gondolatának lényege, amely a fentiek alapján a teljes "jogtalanítás" felé vinné el a jogi gondolkodást.

A dán Alf Ross elméleteit kezdetben, a jogfogalom tekintetében a skandináv realizmus ősatyjának, Hágerströmnek a jogfogalmával állíthatjuk párhuzamba. Fontos, hogy Rossra oly jellemző a szemantikai elemzés (és az, hogy nem tartja reális tartalommal bíró szemantikai entitásnak a bizonyos jogi szakkifejezéseket) mellett ki kell térni Ross álláspontjára, amely pontosítja a "jog", illetve a "tulajdon" szavak reális tartalommal való felruházódását, mégpedig az ítélkezési folyamatban. Ez az objektiváció elvileg a realitásra fókuszál, csakhogy sajnos a gondolatmenet kilép mind a szemantikai elemzés, mind a pszichológiai elmélet területéről. Talán e tekintetben a jogi normák leíró analízisének egyik alapkérdését, az érvényességet emelhetjük ki, amely a jog "doktrínaszerű" tanulmányozását teszi lehetővé. Tulajdonképpen Rossnál emiatt kétoldalú az érvényességkoncepció, hiszen megmarad valami a kelseni pozitivizmus érvényességkategóriájából, de sajátos új elemmel bővül. Itt kapcsolódik be ugyanis a skan-dinávoknál fókuszban álló társadalmi és emberi tényező, vagyis az, hogy a jogalkalmazó szervek, illetve a bírák e normákat társadalmilag kötelezőnek tapasztalták és érezték. Ross "érvényes jog" kategóriája a nézőpontunkban a bírák ténykedése (azoknak esetleges előre megjósolhatósága) felé fókuszálódik, amely bizonyos értelemben a jog hatékonyságának egyes kérdései felé vezet el (érvényesség-érvényesülés). Persze nem szabad elfelejteni, hogy a normák rendszerét értelmezési sémaként kell felfogni ahhoz, hogy kellő pontossággal lássuk a modellt. Lényeges Ross irányítási, illetve hatásköri normákat megkülönböztető elmélete, vagyis a cselekvést előíró, vagy megtiltó, továbbá a hatalmat-autoritást posztuláló típusok megkülönböztetési kategóriarendszere. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a többi skandináv gondolkodótól eltérően ez a megközelítés (éppen azért, mert Ross érvelése szerint a gyakorlatban mindkét kategória hivatalnokokra, illetve bíróságokra való iránymutatásokra redukálható, nem feltétlenül az emberekre általában vonatkozik) nem a skandináv gondolkodóktól megszokott emberközpontú vonal, hanem a bíróságokat állítja centrumba. Idáig pusztán a modell annyiban kritizálható, hogy legalább ugyanannyira szubjektív, mint az általa vitatott elméletek.

Itt kezdődnek azonban a szemantikai szemléletmód problémái. Maga az analitikus hermeneutikai

- 167/168 -

elemzés[38] nem okozna a jogelmélettel foglalkozók számára nehézséget. A dilemmát az kelti bennünk, hogy a gondolatmenet voltaképp a jog megszüntetése felé vezet. A jogfogalmak és jogi kifejezések Ross szerint nem léteznek. Ha az elméletet követjük, posztuláljuk, hogy a jogi szavak a valóságban nincsenek, tehát üres szavakká válnának olyan fogalmak, amelyeknek lényeges szerepe van számos jogágban. Ha követnénk, a magánjogban például megszűnne a "tulajdon" szó, el lehetne képzelni milyen kaotikus állapothoz vezetne ez az ítélkezési folyamatban. A bírák "érzetei" - bármennyire tapasztaltak is - véleményünk szerint nem biztosítanak kielégítő objektivitást. Ez az elmélet egyébként - jogosan - még magának Olivecronának a bírálatát is kiváltotta. Tehát csak a tényállás és a jogkövetkezmény maradna meg ezek szerint, a kettő között "érzetek" közvetítenének. Egyrészt amúgy is "meredek" feltételezés volt Rosstól a tű-tű szóval párhuzamba hozni évezredekkel későbbi jogfogalmakat (és jelentés nélkülinek deklarálni azokat), másrészt a formállogika szabályai szerint önmagában minden szó tartalom nélkülivé tehető. Az előző mondat első részének bizonyítására a következő érveket lehet megemlíteni.

1/ Az, hogy egy szemantikai referenciaközegben egy szó (nevezetesen a tű-tű) szó nem jelent semmit, attól még az adott törzs számára más szemantikai referenciaközegben[39] jelentéssel bír. (Vagyis a tabu szóval egyenlő.)

2/ A történeti párhuzam szerint a modern jogfogalmak is referencia nélküli szavak. Ebben az esetben is meg kell cáfolni Rosst, ugyanis a jogfogalmak a történeti fejlődés alatt kialakult referenciával rendelkeznek, vegyis évezredek alatt kialakult és kidolgozott jelentéstartalommal bírnak.

Ross szerint a jog sajátossága tehát nem annak tartalmi jellemzőiben rejlik, hanem a sajátos utasító vagy direktív beszédben. Azonban itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a jogi analízis helyett nyelvtani analízist használni nem jelent többet, mint "cseberből vederbe kerülni". Végül az objektivitásából kiforgatott jog ugyanúgy szubjektív és metafizikai ítéleteknek esik áldozatul, mint az általa kritizált megoldás.

III. Záró gondolatok

Az eddigiekben kifejtettekkel összhangban tehát láthatjuk, hogy az Y szára e realista irányzatnál is az idealistább nézőpontok felé tolódik el. Ezt alátámasztja az a nézet, mely szerint a skandináv realisták a szó szoros értelmében nem voltak realisták (l. pl. kötelesség fogalma), csak tágabb, technikai értelemben. Szemben a gyakorlatorientált amerikai realistákkal (pl. Frank), "könyvtárszagú" koncepciókat dolgoztak ki.[40] Túlságosan a szemantikára koncentráló álláspontjuk további problémákat vet fel. Ellentmondásos az az álláspontjuk, hogy elutasítják a transzcendentalitást és a metafizikai szemléletmódot, miközben ők is a jog általános jellemző vonásait kutatják.

Pozitív szerintünk viszont egyfelől az, hogy a jogi fogalmak, kifejezések, kategóriák meghatározatlanságának hibáira rámutattak és felhívták a figyelmet arra, hogy a jogászok kötelessége a jogrendszer valamennyi ágában felfedni és kiiktatni azokat.

Javukra írható az is, hogy ellentmondásos kényszer és érvényességfogalmaik ellenére exportálták és vitára bocsátották e problémákat, és igen nagy szerepet játszottak a konszenzus létrejöttében.[41] ■

JEGYZETEK

[1] Pl. erről szintén értekezik Joachim Renzikowsky: Naturrechtslehre versus Rechtspozitivismus, In: Archiv für Rechts-und Sozialphilosophie

[2] Olivecrona, Karl: Realism and Idealism: Some Reflections on the Cardinal Point in Legal Philosophy, In: Scandinavian Legal Realism-Skandináv jogi realizmus (Szerk. Visegrády Antal) Jogfilozófiák sorozat, Szent István Társulat, Budapest 2003. 50-57. o.

[3] "Idealism is doubtless the dominating tendency." illetve "Legal philosophy is, indeed, traditionally identified with idealism" Uo.

[4] L. például: Lundstedt, Anders Vilhelm: Az újragondolt jogi gondolkodás, In: Modern polgári jogelméleti tanulmányok (Ford: Sajó András, Szerk. Varga Csaba) Budapest 1977. 113-124. o.

[5] "Otherwise, the norms of law would be mere commands backed by threats of force, merely the legal will of the dictator or a ruling clique" : Olivecrona, Karl Realism and Idealism....

[6] L. egyező véleményénen van: Theo Mayer-Maly: Rechtswissenschaft, Carl Haber, Darmstadt 1990. 47-51. o

[7] L. Erről bővebben Koller, Peter: Theorie des Rechts, Böhlau, Wien-Köln-Weimar 1992. 117-126. o.

[8] Ezt a nézetet követi pl. Helmut Coing, Peter Koller stb.

[9] L. erről bővebben Ádám Antal: Kérdések és válaszok a filozófiában. Jura 2003. 1. sz.

[10] A fő gondolatmenetet már 1925-ben elkészítette, és publikálta: Lundstedt, Anders Vilhelm: Superstition or Rationality in Action for Peace?... A Criticism of Jurisprudence, London 1925

[11] Hägerström, Axel: On Fundamental Problems of Law, In: Scandinavian Legal Realism-Skandináv jogi realizmus (Szerk. Visegrády Antal) Jogfilozófiák sorozat. Szent István Társulat, Budapest 2003. 3-13. o.

[12] Uo. Továbbá társadalmi ösztönről szólva Lundstedt idézi Sorokin-t is az Újragondolt jogi gondolkodás című művében.

[13] L. pl. Peschka Vilmos: Az etika vonzásában. Jogtudományi értekezések. Akadémiai Kiadó, Budapest 1980

[14] "The legal order is nothing but a social machine, in which the cogs are men" :Hägerström, Axel: On Fundamental problems of law.

[15] Vö. McCoubrey, H. & D. N. White Textbook of Jurisprudence, London 1993. 169. o.

[16] Megjegyzés: A mentális kondicionálás szerepét érintőlegesen említi Geiger: Geiger, Theodor: Die Masse und ihre Aktion (Ein Beitrag zur Soziologie der Revolution) Ferdinand Enke, Stuttgart 1926

- 168/169 -

[17] Lundstedt Anders Vilhelm:The Relation between Law and Equity (1950), In: Scandinavian Legal Realism-Skandináv jogi realizmus (szerk. Visegrády Antal) Jogfilozófiák sorozat, Szent István Társulat, Budapest 2003. 13-19. o.

[18] Uo. Ezenkívül a pontos terminológia magyarul "általános értelemben vett igazság". Ezzel párhuzamosan használja a fogalmat Lundstedt az Újragondolt jogi gondolkodás c. munkájában is. (l. 4. lábjegyzet).

[19] "However basing the law on the common sense of equity and justice is the same as putting the cart before the horse", Uo.

[20] Lloyd: Introduction to Jurisprudence, London 1985 5th ed. 822. o.

[21] Olivecrona, Karl: Recht und Gewalt In: Scandinavian Legal Realism-Skandináv jogi realizmus (Szerk. Visegrády Antal) Jogfilozófiák sorozat, Szent István Társulat, Budapest 2003. 19-30. o.

[22] Pl. Kelsen, Hans: A jog, mint az erőszakalkalmazás monopóliumával rendelkező kényszerrend, In: Modern Polgári jogelméleti tanulmányok (Szerk. Varga Csaba) Budapest 1977. 8-9. o.

[23] L. a metafizikaiságról: Habermas, Jürgen: Az ész egysége hangjai sokféleségében, In: Válogatott tanulmányok, Atlantisz, Budapest 1994

[24] A kényszer nélkülözhetetlenségéről l. Kelsen, Hans: Az erőszak nélküli közösség eszméje, In Modern polgári jogelméleti tanulmányok (Szerk. Varga Csaba) Budapest 1977. 10. o-tól

[25] Olivecrona, Karl: The Nature of the Legal Rules, In: Law as Fact, London 1971, (2. kiad), 5. fej, 115-134. o.

[26] Bizonyos szempontból hasonlít Ross Directive Speechben kifejtett elméletéhez, feltéve, ha egységesen értelmezzük a Valid Law-ban taglaltakkal. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Ross koncepciója jelentősen kidolgozottabb, és a pszichológiai tényezők megtartása mellett a kényszerrendszer érvényességben játszott szerepét nem utasítja el, mint Olivecrona. Ross ebből a szempontból Kelsennel rokon elméletet vall. L. erről bővebben: Baurmann, Michael: Legal Authority as a Social Fact, In: Law and Philosophy, March, 2000, Vol 19, No. 2. 246-278. o., illetve Jordi Ferrer i Beltrán: Berichte und Kritik: Die Kompetenznormen in der Rechtsttheorie von Alf Ross. Eines oder Mehrere Modelle? In: Rechtstheorie, 27. Band, Duncker&Humblot, Berlin 1996, 4. Heft. 539-551. o., és Szabó Miklós: Alf Ross, In: Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből (Szerk. Szabó Miklós) Prudentia iuris, Miskolc 1999. 259-263. o.

[27] Olivecrona, Karl: The Nature of the Legal Rules; In: Law as Fact. London 1971. 133-134. o.

[28] Olivecrona, Karl:The Imperative Element in the Law: In: Scandinavian Legal Realism-Skandináv jogi realizmus (Szerk. Visegrády Antal) Szent István Társulat, Budapest 2003

[29] Austin parancsteóriájával tehát beszűrődik a pozitivista szemlélet, l. Austinról: Cotterell, Roger: The Politics of Jurisprudence, Butterworths, London & Edinburgh 1989. 52-79. o.

[30] L. erről bővebben Visegrády Antal: A skandináv jogi realizmus helye és szerepe az északi jogelméletben: In Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat, Aula 2003

[31] L. erről bővebben: Cotterell, Roger: The Problem of the Creative Judge: Pound and Dworkin, In: The Politics of Jurisprudence, Butterworths, London & Edinburgh 1989. 150-177. o., Visegrády Antal: Jog és Állambölcselet, Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2002. 28-33. o.

[32] Például ezen a véleményen van Kelsen is: Kelsen, Hans: Az erőszak nélküli közösség eszméje: In: Modern polgári jogelméleti tanulmányok (Szerk. Varga Csaba) 1977. 10. o-tól

[33] L. Visegrády Antal: A skandináv jogi realizmus helye és szerepe az északi jogelméletben: In Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat, Aula, 2003, illetve Harris, J.W.: Legal Philosophies, London 1980. 100-101. o.

[34] L. fönt Hagerströmnél az elmélet megalapozását.

[35] Ross, Alf: Tű-tű, In: Scandinavian Legal Realism-Skandináv jogi realizmus (szerk. Visegrády Antal) Szent István Társulat, Budapest 2003. 98-106. o.

[36] Uo. 106-112. o.

[37] Uo. 136-159. o.

[38] Párhuzamban pl. Hart-tal

[39] Vö. Cabrera, Carlos Alarcón: Semantic Validity and Normative Syllogism, In: Rechtstheorie, Duncker & Humblot, Berlin 1994. 473-484. o.

[40] A jelenlegi jogbölcseleti álláspontok kezdenek ebben a kérdésben megegyezni. L. pl. Peczenyk álláspontját.

[41] Vö. Cruzon, L. B.: Jurisprudence. London 1988. 208209. o.