Az ügy körülményei. A kérelmező, Mahmud Mohamed Said eritreai állampolgár, 1967-ben született, jelenleg Hollandiában él. 2001. május 8-án Hollandiába érkezett, ahol 2001. május 21-én menedékjog iránti kérelmet nyújtott be a schipholi repülőtéren. A kérelmező azt állította, hogy egy katonai egységben teljesített szolgálatot és részt vett az Etiópia elleni háborúban. Amikor 2000. június 13-án a háború befejeződött, a csapatokat nem szerelték le, mert az eritreai hatóságok további etióp katonai beavatkozástól tartottak. 2000 augusztusában állománygyűlést tartott a kérelmező zászlóalja, ahol a tisztek közölték, hogy nem megfelelő módon harcoltak. A kérelmező felszólalt és kifogásolta, hogy a tisztek úgy kényszerítették harcra a katonákat, hogy nem adtak megfelelő ellátást, ezért éhesek, szomjasak és fáradtak voltak, a harcot ilyen körülmények között szinte lehetetlen volt folytatni, és ez okozta az áldozatok nagy számát. A kérelmező azt javasolta az állománygyűlésen, hogy katonai egységüket vissza kellene vonni a frontvonalból vagy meg kellene erősíteni. Más katonák is támogatták hozzászólását és vita bontakozott ki.
Nem sokkal az állománygyűlés után a kérelmező azt tapasztalta, hogy a katonai hatóságok követik. 2000. december 5-én azzal vádolták meg, hogy fegyvereik átadására próbálta rábeszélni katonatársait, és ezért egy föld alatti cellában majdnem öt hónapig elzárva tartották. Meghallgatást ügyében nem tartottak, vádat nem nyújtottak be a katonai bírósághoz. 2001. április 20-án egy dzsippel elszállították, egy sofőr és egy fegyveres kísérő jelenlétében. A fogoly nem volt megkötözve vagy lebilincselve. Amikor a járművel út közben egy baleset helyszínére érkeztek, a sofőr és a fegyveres kísérő kiszállt az autóból segíteni a balesetet szenvedett személyeknek. A kérelmezőt magára hagyták, aki így meg tudott szökni. Először Szudánba menekült, majd a holland Breda városában telepedett le.
2001. május 23-án a holland igazságügy-miniszter helyettes gyorsított eljárás keretében visszautasította a kérelmező menedékjogi kérelmét azzal, hogy elmulasztott benyújtani olyan dokumentumokat, amelyek személyazonosságát igazolták, állampolgárságát vagy útitervét alátámasztották volna, így állításai, szavahihetősége kétségbe vonható. A miniszterhelyettes határozatában azt állapította meg, hogy a kérelmező szökésről szóló története valószínűtlen. A kérelmező jogorvoslati kérelmét elutasították. Said a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához benyújtott kérelmében azt állította, hogy az Eritrea területére történő kiutasítás esetén kínzásnak vagy embertelen bánásmódnak lenne kitéve.
A határozat.[2] A bíróság ítéletében megállapította, hogy a kérelmező állításai konzisztensek, így cáfolják a kormánynak azt a feltételezését, hogy beszámolója hiteltelen. A kérelmezői állítások egy részét megerősítette az Amnesty International holland szervezetének Afrika-specialistája is. Bár a benyújtott dokumentumok általános természetűek voltak, nagyon nehéz lett volna meghatározni, hogy milyen további kiegészítő bizonyítékokat kellett volna a kérelmezőnek csatolnia annak érdekében, hogy az események leírásával kapcsolatos állításait alá tudja támasztani. A bíróság arra a megállapításra jutott, hogy erőteljesen valószínűsíti a kérelmező dezertőri mivoltát, hogy már 2001 májusában menedékjog iránti kérelmet nyújtott be, egy évvel az eritreai katonai egységek leszerelése előtt. Bár a háború 2000 júniusában befejeződött, a rendelkezésre álló információk arra engedtek következtetni, hogy az eritreai hatóságok nem szerelték le azonnal fegyveres erőiket. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma által készített emberi jogi jelentés, amely 2005. február 28-án látott napvilágot, ugyancsak említést tett az eritreai kormány által szervezett katonai ellenőrző pontokról, járőrökről és egyes ingatlanokban tartott házkutatásokról. Ezeknek az eljárásoknak a célja a dezertőrök felkutatása volt. Valószínűsíthető, hogy az eritreai hatóságok továbbra is erős katonai készültséget tartottak fenn. Ilyen körülmények között nehéz volt elképzelni, hogy milyen más lehetősége lett volna a kérelmezőnek, mint a fegyveres erők önkényes elhagyása, a dezertálás. Annak ellenére, hogy a szökésről szóló beszámolója néhány ponton kiegészítésre szorult, a bíróság megállapította: mindez nem csökkenti a kérelmezői állítások hitelességét általában, illetve azt, hogy a kérelmező katonaszökevény.
A bíróságnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy a kérelmező hazatérése esetén kínzásnak vagy megalázó bánásmódnak lett volna-e kitéve. Az
- 112/113 -
Amnesty International jelentései részletesen leírták az eritreai dezertőrökkel szemben alkalmazott bánásmódot. A beszámolók kiterjedtek a jogellenes fogva tartásra, valamint olyan speciális kínzási eszközökre, mint kikötözés a tűző napon vagy a kéz- és lábbilincsek fájdalmas használata. Jelentősége volt a holland külügyminisztérium Eritreáról készített jelentésének is, amely ugyancsak azt állította, hogy a katonaszökevényekkel rosszul bánnak. Said már beadványában utalt arra, hogy letartóztatták és fogva tartották az eritreai katonai hatóságok, miután az állománygyűlésen szóvá tette a katonákkal szembeni nem megfelelő bánásmódot. Az is egyértelmű volt, hogy az eritreai hatóságok nyilvántartották a szökevények nevét. A bíróság végül arra a következtetésre jutott, hogy az Eritreába történő kiutasítás esetén a kínzás vagy az embertelen bánásmód valószínű veszélyének lenne kitéve a kérelmező. Mivel a kiutasítás az egyezmény 3. cikkének sérelmét jelentené, az eljárási cselekmény nem hajtható végre.
Kommentár. A döntés kiváló példája annak, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő személy jogainak védelme kapcsán a bíróság hatékony és gyors beavatkozásra képes. A határozat megakadályozta Said származási országába történő kiutasítását, bár a bizonyítékok nem minden kétséget kizáróan igazolták a kérelmező állításait. A döntés alapján a 3. cikkben foglaltak megvalósulásának veszélye már elegendőnek bizonyult arra, hogy a strasbourgi bíróság megakadályozza az esetleges jogsértések bekövetkezését.
Az ügy körülményei. A kérelmező, N. a Kongói Demokratikus Köztársaságból, a korábbi Zaire-ból származik. 1998. július 20-án érkezett Finnországba, ahol politikai menedékjogot kért, mivel hosszabb ideig tagja volt a Divison Specielle Presidentielle (DSP) osztagának, amely a korábbi elnök, Mobutu és családja, valamint tulajdona védelméért volt felelős. A kérelmező egyidejűleg informátora is volt a szervezetnek, jelentéseket szolgáltatott a korábbi elnök magas beosztású tisztjeinek. A kérelmező azt állította, hogy élete és testi épsége veszélyben van, mert a Laurent-Desire Kabila-féle új vezetés, amely 1997 májusában a Mobutu-rezsimet felváltotta, sorra letartóztatta és megölte azokat a személyeket, akik korábban Mobutu elnöknek dolgoztak. A kérelmező azzal is alátámasztotta veszélyeztetettségét, hogy Kongóban a ngbandi törzshöz tartozik, amely egyben Mobutu törzse is, így az új vezetés első számú célpontja lett.
1999-ben a kérelmező egy másik menedékkérővel, E. asszonnyal találkozott, és együtt éltek mindaddig, amíg E.-t 2000. február 22-én kiutasították. Kongóban 2001-ben ismét hatalomváltásra került sor, amelyet követően a helyzet kissé javult az országban. Erre figyelemmel 2001. március 6-án a Finn Bevándorlási Igazgatóság a kérelmező visszatoloncolásáról határozott. Az igazgatóság azzal indokolta döntését, hogy a beadványa pontatlan, elmulasztotta bizonyítani személyazonosságát, továbbá nincs kitéve olyan veszélynek, amely megalapozná az egyezmény 3. cikkében foglaltak megsértését. A kérelmező a döntés ellen sikertelenül fellebbezett a Helsinki Közigazgatási Bírósághoz. Ennek ellenére élettársa, E. asszony közös gyermekükkel visszatért Finnországba. 2002. november 5-én a finn kormány úgy döntött, hogy nem utasítja ki a kérelmezőt mindaddig, amíg az Emberi Jogok Európai Bírósága nem vizsgálja meg kérelmét és nem hoz közbenső intézkedést az ügyben.
A starsbourgi eljárás alatt, 2003. március 4-én a Legfelső Közigazgatási Bíróság visszautasította a kérelmező fellebbezését arra hivatkozva, hogy személyazonossága és etnikai eredete bizonytalan, nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani tartózkodása körülményeit az 1997. május 17-e előtti időszakra vonatkozóan. Döntésében arra is figyelemmel volt, hogy a kérelmező családi élete Finnországban nem volt olyan mértékben megalapozott, ami az egyezmény 8. cikke szerinti védelmet tette volna szükségessé, különös tekintettel arra, hogy egyik szülő sem rendelkezett tartózkodási engedéllyel és más kapcsolatokkal Finnországban. 2003. június 17-én a Helsinki Közigazgatási Bíróság visszautasította N. fellebbezését a menedékjog és a tartózkodási engedély megtagadása tárgyában hozott döntés ellen. 2003. július 16-án az orosz állampolgárságú E. és újszülött gyermeke Oroszországba való kiutasításáról döntöttek, ahol E. két másik gyermeke él. E. Finnországban maradt a Legfelső Bírósághoz történő fellebbezése elbírálásáig. A kérelmező azt állította, hogy a Kongóba történő kiutasítás esetén embertelen bánásmódnak lenne kitéve, különös tekintettel a korábbi elnökhöz, Mobutuhoz fűződő közvetett kapcsolatára. Arra is kitért, hogy magánélethez és családi élethez való jogát is sértené a kiutasítás, miután legközelebbi hozzátartozóival Finnországban él.
A határozat.[4] A bíróság megállapította, hogy a kérelmező nyolc évvel ezelőtt hagyta el a Kongói Köztársaság területét. Nem volt kizárható, hogy az ottani hatóságok letartóztatják és megalázó bánásmódban részesítik korábbi tevékenysége miatt. Ugyanakkor ez a veszély az idő múlásával fokozatosan csökkent. A 2001-es társadalmi változások új helyzetet eredményeztek az afrikai országban. A bíróság jelentőséget tulajdonított annak is (bár nem tartotta döntő fontosságúnak), hogy a kérelmező nem volt közvetlen kap-
- 113/114 -
csolatban Mobutu elnökkel és nem töltött be magas katonai tisztséget, amikor az ország elhagyására kényszerült. Megállapította viszont, hogy azok az egyéb tényezők, mint a kérelmező törzsi hovatartozása, illetve kapcsolata befolyásos emberekkel, ugyancsak fontos lehet, amikor a kiutasítást követő veszélyek kerülnek megvizsgálásra. Bár az elmúlt időszakban több, Mobutut támogató személy tért vissza a Kongói Köztársaság területére, ennek a bíróság nem tulajdonított kiemelt jelentőséget azt vizsgálva, hogy milyen veszélyekkel kell szembenéznie a kiutasított személynek. Annál jelentősebb körülményként értékelte, hogy a kérelmező informátorként szolgált Mobutu elnök speciális védelmi egységénél, magas rangú személyeknek jelentéseket továbbított. Ez a körülmény azonban valószínűsítette, hogy a 3. cikk tilalma alá eső megalázó vagy embertelen bánásmódnak lehet kitéve, ha kiutasítják a Kongói Köztársaság területére. A bíróság hozzátette, hogy az ilyen típusú bánásmód nem feltétlenül az állami hatóságok részéről merülhet fel, hanem a Mobutu elnök "uralkodása" során joghátrányokat szenvedő személyek és azok családtagjai részéről.
Mindezek alátámasztották, hogy a kérelmező a Kongói Köztársaság területére történő belépésekor zaklatásnak, letartóztatásnak, sőt rosszabb esetben kivégzésnek válhatna áldozatává. Oka volt tehát azt feltételezni, hogy joggal számíthat az életét, testi épségét veszélyeztető körülményekre, és arra is, hogy a hatóságok nem tesznek meg mindent védelme érdekében. Az sem volt kizárható, hogy a kiutasítással kapcsolatos sajtóhírek ráirányították a figyelmet a kérelmező személyére, aki immár közvetlen veszélynek volna kitéve, ha származási országába visszatér. Ilyen körülmények között, az előtte lévő bizonyítékokat értékelve, a bíróság arra a következtetésre jutott, joggal feltételezhető, hogy a kérelmező kínzásnak vagy megalázó bánásmódnak válhat áldozatává a Kongó területére történő kiutasítása esetén. Mindez pedig az egyezmény 3. cikkének sérelmét jelentené. Ennek megállapítása mellett a bíróságnak nem kellett tovább vizsgálnia a panasznak az egyezmény 8. cikkével kapcsolatos vonatkozásait. Mindezekre figyelemmel a finn hatóságok N. kiutasítását nem hajthatták végre.
Az ügy körülményei. A kérelmezők egy boszniai muszlim család tagjai, akik 2003-ban érkeztek Svédországba, ahol menedékjogot, valamint tartózkodási engedélyt kértek. Az állították, hogy a család egyik kiskorú gyermeke, a negyedik számú kérelmező, Down-kórban szenved, és hazájában nem kaphat megfelelő kezelést. Továbbá azt állították, hogy az apa (az első számú kérelmező) nem volna biztonságban, ha vissza kellene térnie Bosznia és Hercegovina területére, mert egy olyan rendőri egység tagjaként szolgált, amely a szervezett bűnözéssel kapcsolatba került személyek letartóztatásában működött közre. A svéd migrációs bizottság elutasította a kérelmet, és döntésében arra utalt, hogy a beadványban említett fenyegetések a bosnyák állam tekintetében nem állapíthatók meg, továbbá a kérelmező nem tudta egyértelműen bebizonyítani, hogy a szarajevói hatóságok nem volnának képesek megvédeni őt az esetleges atrocitásoktól.
A kisgyermek egészségügyi helyzetével kapcsolatban arra a következtetésre jutott a bizottság, hogy az orvosi ellátás Bosznia és Hercegovinában is elérhető, és a magasabb szintű egészségügyi ellátás svédországi lehetősége önmagában nem ad lehetőséget a svédországi letelepedésre. A kérelmezők fellebbeztek a döntés ellen, de a másodfokon eljáró Fellebbviteli Bizottság elutasította beadványukat. Később új jogorvoslati kérelmet terjesztettek elő, amelyet szintén elutasítottak. A kérelmezők olyan orvosi igazolásokat is benyújtottak, amelyek azt tanúsították, hogy a gyermek egészségügyi állapota svédországi tartózkodása idején sokat javult. Ezek a kedvező változások abban az esetben maradhatnak tartósak, amennyiben Svédországban vagy valamely más nyugati állam területén tartózkodik, ugyanis ezek az országok képesek a legkorszerűbb kezelési lehetőséget biztosítani.
A határozat.[6] A bíróság döntésében utalt arra, hogy a kérelmezők nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani azokat a fenyegetéseket, amelyeket a szervezett bűnözésben érintett személyek részéről szenvedtek el. Továbbá az sem volt egyértelműen megállapítható, hogy a bosnyák hatóságok ne lettek volna képesek egy ilyen fenyegetés megfelelő elhárítására. A kisgyermek egészségügyi állapotára vonatkozó kérelmezői állásponttal kapcsolatban a strasbourgi szerv arra a következtetésre jutott, nincsenek bizonyítékok arra, hogy a gyermek boszniai lakóhelyén nem állnak rendelkezésre a Down-kór kielégítő kezelésének lehetőségei, még akkor sem, ha az nem pontosan ugyanolyan színvonalon történik, mint Svédországban. A 3. cikk alkalmazásában egy Down-kóros beteg esete nem hasonlítható össze egy halálos beteg személyével. Mindezekre figyelemmel a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmezők Bosznia és Hercegovina területére történő kiutasítása nem eredményezné az egyezmény 3. cikkének sérelmét, így a kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánította.
- 114/115 -
Kommentár. Az ítélet egyértelműen rögzíti, hogy a megfelelő minőségű egészségügyi ellátáshoz való jog nem jelenti a családi élethez és a magánélethez való jog olyan aspektusát, amely alapján valaki egy meghatározott ország területén való tartózkodásra jogosult, kivéve, ha halálos betegség kezeléséről van szó. Ebben az esetben az élethez és az emberi méltósághoz való jog erősebb, mint a tagállam kiutasításhoz fűződő érdeke.
Az ügy körülményei. A kérelmezők, egy házaspár és három gyermeke, miután lemondtak román állampolgárságukról, hontalanná váltak. 1990-ben hagyták el Romániát, Németországba költöztek, és 1993-ban elvesztették román állampolgárságukat. 2002 márciusában a német hatóságok kiutasították őket Romániába. Megérkezésükkor a bukaresti repülőtér tranzitjában megtagadták tőlük a Román Köztársaság területére való belépést. 2002. április 1-jén rendőrök néhány orvos kíséretében a tranzit területére léptek, hogy kórházba szállítsák a kérelmezőket és más hontalanokat. A felek álláspontja eltér a tekintetben, hogy ezen intézkedés kapcsán milyen események történtek. A kérelmezők azt állítják, hogy a rendőrök fenyegették és bántalmazták őket, míg a kormány állítása szerint a kérelmezők támadták meg a hivatalos személyeket. Az első számú kérelmező (eredménytelenül) közigazgatási eljárást indított a határrendészeti szervek ellen, amelyben ügyének szabályellenes kivizsgálását és a rossz bánásmódot kifogásolta. A kérelmezők azt is panaszolták, hogy a tartózkodási helyükül kijelölt tranzit körülményei katasztrofálisak voltak. Különböző betegségekben szenvedtek és nem kapták meg a megfelelő orvosi ellátást. A román állam tagadta ezeket az állításokat. A kérelmezők ugyancsak kifogásolták, hogy a strasbourgi bírósággal történő levelezésüket a román hatóságok ellenőrizték: leveleiket felnyitották, a válaszokat pedig csak késve kaphatták meg.
A határozat.[8] A kérelmezők az egyezmény 3. cikkében foglaltak megsértését kifogásolták. A bíróság elsőként a 2002. április 1-jén lezajlott eseményekkel kapcsolatban folytatta le vizsgálatát. Megállapította, hogy a rendőrök intézkedése jogszerű volt, célja a hontalanok kórházba és más, erre kijelölt helyre történő szállítása volt. Azt, hogy a kérelmezőket megtámadták és bántalmazták, semmilyen orvosi igazolás nem támasztotta alá, ráadásul Mogosék nem tettek lépéseket a feltételezett erőszak nyomainak rögzítésére. Az egyetlen bizonyíték az események után készített videofelvétel volt, amely vörös foltokat rögzített az első számú kérelmező hátán. Miután ez a felvétel rossz minőségű volt és forrása bizonytalan, nem tudta a sérülések okozásával kapcsolatos kétségeket eloszlatni. A hivatalos személyek vonatkozásában lefolytatott vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a rendőrök a kérelmezők megfékezésére törekedtek, erőszakot nem alkalmaztak. Ellenben az is megállapításra került, hogy a kérelmezők agresszíven viselkedtek és ellenálltak a rendőri intézkedésnek. Állításaiktól eltekintve semmi más bizonyíték nem támasztotta alá azt, hogy erőszakos cselekmények áldozatául estek, amelynek kapcsán az egyezmény 3. cikkében szereplő jogaikat korlátozták; erre figyelemmel a bíróság a 3. cikkben foglaltak megsértését nem állapította meg.
A bíróság a kérelmezők tranzitbeli életkörülményeit is megvizsgálta. Megállapította, hogy a kérelmezők több esetben visszautasították az élelem átvételét, és egyáltalán azt, hogy bármilyen jogi kapcsolatba lépjenek a román hatóságokkal. Továbbá nem tudták bizonyítani, hogy a repülőtér tranzitjának körülményei nem voltak megfelelők. Mind a román hatóságok közlései, mind az Európa Tanács börtönkérdéseket vizsgáló bizottságának jelentései ellentétben álltak a kérelmezői állításokkal. Az egészségügyi ellátás vonatkozásában az ítélet megállapította, hogy több esetben megvizsgálták a kérelmezőket, akik visszautasították a kórházi kezelést. Minderre figyelemmel nem volt megállapítható, hogy a tranzitban biztosított életfeltételek ellentétesek lettek volna az egyezmény 3. cikkében foglalt követelményrendszerrel, amiért a kérelmet ebben a vonatkozásban is elutasították.
Végül a bíróság a kérelemnek a levelezés korlátozásával kapcsolatos vonatkozásait vizsgálta meg. Miután Mogosék nem vitatták, hogy a tértivevényeken szereplő aláírás az övék, nem volt bizonyítható, hogy a Strasbourgból részükre megküldött levelek ne érkeztek volna meg a címzettekhez. Ami a küldemények késve történő továbbítását illeti, ilyen körülményre a hivatalos dokumentumok nem utaltak, a leveleken szereplő pecsétek azt jelezték, hogy a címzettek idejében megkapták a küldeményeket és azokat idejében továbbították részükre. A bíróság azt is megállapította, hogy a kérelmezők bármikor szabadon elhagyhatták a tranzitvárót, továbbá a tartózkodási hely elhagyásával és az oda történő visszatéréssel kapcsolatos szabályokat a román állam megfelelően állapította meg. Mivel a levelezéssel kapcsolatos jogok nem kerültek megsértésre, a bíróság nem marasztalta el Romániát az egyezmény 34. cikkében foglaltak megsértésében.
- 115/116 -
Az ügy körülményei. A kérelmező Siwa-Akofa Siliadin togói állampolgár, párizsi lakos, aki 1994. januárjában, tizenöt évesen érkezett Franciaországba a togói származású, de francia állampolgár D. asszonnyal. D. megígérte, hogy bevándorlói státuszt szerez neki és megoldja az oktatását, amíg a kislány a ház körüli munkában segédkezik neki. D. asszony azonban nem nyújtott segítséget a kislány számára, és a család fizetetlen alkalmazottjaként tartotta házuknál, még az útlevelét is elvette. 1994 októberében D. kölcsönadta a kérelmezőt egy baráti párnak, B.-éknek, hogy segítsen nekik a ház körüli munkák elvégzésében és a gyermekfelügyeletben. A kislánynak azt mondták, csak néhány napig, B. asszony gyermekének megszületéséig kell az új háznál maradnia. De miután B.-ék gyermeke megszületett, B. asszony úgy döntött, hogy magánál tartja a kérelmezőt. "Mindenesként" reggel fél 8-tól éjszaka fél 11-ig szünet nélkül foglalkoztatta a fiatal lányt. Külön engedéllyel hagyhatta csak el a lakást és vehetett részt a vasárnapi istentiszteleteken. A leány a gyermekek hálószobájában aludt a földön, és levetett régi ruhákat viselt. Pénzt nem kapott, csupán egy alkalommal: D. édesanyja 76 euró értékű francia frankkal segítette ki.
1998 júliusában a kérelmező jelezte az egyik szomszédnak helyzetét, aki informálta a Modern Rabszolgaság Elleni Bizottság nevű civil szervezetet. Magánvádas eljárást indítottak a B. család ellen azzal, hogy sérülékeny, függő helyzetben lévő személyt fizetetlenül és nem megfelelő körülmények között tartanak lakásukban, ami megvalósítja a büntető törvénykönyv 225. § (13) bekezdésének sérelmét. Ugyancsak a vád tárgyát képezte, hogy a lakás és a munkafeltételek nem feleltek meg az emberi méltóság minimális szintjének, ami a 225. § (14) bekezdését sértette. A vádlottakat tizenkét hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték első fokon, továbbá 15 245 euró kártérítés megfizetésére kötelezték. Ezen túlmenően 2003 októberében egy munkaügyi bíróság 31 328 euró részletekben történő megfizetésére kötelezte a családot. A kérelmező beadványában az egyezmény 4. cikke sérelmének megállapítását kérte azzal, hogy a francia büntetőjog nem tette lehetővé számára a megfelelő jogorvoslatot a kényszermunka következményeinek szankcionálására.
A határozat.[10] A bíróság megállapította, hogy az egyezmény 4. cikke, amely a rabszolgaság és a kényszermunka tilalmával foglalkozik, alapvető értéke a demokratikus társadalmaknak. Egyike azon egyezményes rendelkezéseknek, amelyeket nem elég az államnak a gyakorlatban betartania, de meg kell teremtenie a szükséges feltételeket a kérdéses rendelkezések belső jogba történő átültetésével kapcsolatban, továbbá köteles kialakítani a tilalom érvényesüléséhez szükséges intézményi hátteret. A döntés utalt arra, hogy az egyezmény mellett számos más nemzetközi szerződés is bünteti a rabszolgatartást, illetve a kötelező és a kényszermunkát. Amint az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése is rámutatott: a rabszolgaságot mintegy százötven évvel ezelőtt már eltörölték, de a házi rabszolgaság továbbra is létezik Európában, és ezreket, legfőképpen nőket érint. A modern társadalmakban elvárható követelmény volt, hogy az államok biztosítsák a kérdéses cselekmények büntetőjogi védelmét és szankcionáljanak minden olyan cselekményt, amely a rabszolgaság vagy a kényszermunka kérdéskörébe sorolható.
A bíróság megállapította, hogy Siliadin több évig dolgozott a B. családnál anélkül, hogy szabadnapja lett volna. Tette mindezt akarata ellenére és fizetség nélkül. A kérelmező, aki Franciaország területére érkezése idején kiskorú volt, jogellenesen tartózkodott egy külföldi állam területén, és joggal tarthatott attól, hogy a rendőrség, amennyiben felfedi kilétét, letartóztatja. Mindezt megerősítette az őt munkára kényszerítő család is, akik többször is felhívták a figyelmét arra, hogy az állam részéről büntetésre számíthat. Ilyen körülmények között a bíróság megállapította, hogy az egyezmény 4. cikke szerinti kényszermunkát végeztettek a kérelmezővel. Az ítélet rögzítette: annak ellenére, hogy a kérelmezőt megfosztották személyes szabadságától, a bizonyítékok nem támasztották alá, hogy rabszolgaságban tartották volna: B. család nem gyakorolt tulajdonosi jogokat felette, és nem kezelte pusztán munkaeszközként. Mindezekre figyelemmel a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos értelemben vett rabszolgaság tényállása a kérdéses ügyben nem volt megállapítható.
A bíróság a kötelező, illetve kényszermunkára vonatkozó kérelmekkel kapcsolatban megállapította, hogy a kérelmezőnek naponta tizenöt órában kellett ház körüli feladatokat ellátnia, a vasárnapi napot is beleértve. Amikor a fiatal lányt édesapjának egy rokona Franciaországba hozta, nem saját akaratából döntött úgy, hogy a B. családnál munkát kíván végezni. Mint fiatalkorú, nem voltak anyagi forrásai, nehéz és ingatag helyzetben volt, semmilyen más lehetőséggel nem rendelkezett a franciaországi tartózkodásra, mint a B. családnál történő "elhelyezkedés". A kérelmező teljesen az ót foglalkoztató család kényénekkedvének volt kitéve, miután útlevelét és más doku-
- 116/117 -
mentumait elvették tőle, és azzal az ígérettel kecsegtették, hogy bevándorlási státuszát elintézik. Ez a későbbiekben soha nem történt meg. Erre vonatkozó önálló kezdeményezés pedig a kérelmező részéről elképzelhető sem volt, mert joggal félt a letartóztatástól, ezért nem is mert a lakásból kimozdulni. Ha hozzátesszük, hogy iskolába nem járt, annak ellenére, hogy ilyen tartalmú ígéretet tettek édesapjának, a kérelmezőnek semmilyen reménye nem volt helyzete javulására és teljesen az őt "befogadó" család befolyása alá került. Erre figyelemmel megállapítható volt, hogy a kérelmezőt az egyezmény 4. cikke szerinti szolgaságban tartották.
Ezt követően a bíróság megvizsgálta, hogy a francia jogalkotás megfelelt-e az egyezmény azon követelményének, hogy az államnak pozitív intézkedéseket kell foganatosítania a 4. cikkben foglalt jogok védelme kapcsán. Ezzel összefüggésben utalt a Parlamenti Közgyűlés által elfogadott 1523 (2001.) ajánlásra, amely szerint egyetlen Európa tanácsi tagállam sem tiltja meg kifejezetten a házi rabszolgaságot büntető törvénykönyvében. A rabszolgaság és a szolgaságban tartás nem volt külön törvényi tényállásként szabályozva a francia büntetőjogban sem. A B. család ellen a büntető törvénykönyv 225. §-a alapján indult eljárás. Ez azonban nem hagyományos közvádas vádemelés volt, az eljárás az ügynek csak a polgári aspektusait volt képes rendezni. Amint azt 2001-ben a francia Nemzetgyűlésnek a vonatkozó kérdéskörrel foglalkozó bizottsága is megállapította, a francia büntető törvénykönyv idevágó rendelkezései meglehetősen széles körű jogértelmezést tesznek lehetővé a bíróságok számára a rabszolgaság és a szolgaság jogintézményének megítélésével kapcsolatban. Erre figyelemmel a testület megállapította, hogy a hatályos büntetőjogi szabályozás nem biztosított a kérelmezőnek speciális és hatékony jogvédelmet azokkal a cselekményekkel szemben, amelyeknek áldozatává vált. Azt is megjegyezte, hogy az emberi jogok és az alapvető szabadságok fokozott védelme nagyobb határozottságot és egyértelműbb megfogalmazásokat kíván a vonatkozó jogi szabályozások megalkotása során. Minderre figyelemmel arra a következtetésre jutott, hogy a Francia Köztársaság nem felelt meg az egyezmény 4. cikkéből következő aktív állami magatartás kritériumának, ezért az állam megsértette az egyezményt.
Kommentár. A bíróság meglehetősen ritkán értelmezi a 4. cikkben védett jogokat és tilalmakat. Sokan gondolják azt, hogy a modern társadalmakban ilyen esetek csak ritkán fordulnak elő. Valójában arról van szó, hogy a harmadik világból Európába érkezők nagy számban "termelik" az ilyen típusú jogsértéseket, amelyek közül azonban sok felderítetlen marad. Érdekessége az ügynek, hogy pontosan rögzíti a rabszolgaság és a szolgaság tényállása közötti különbséget, ez utóbbiban elmarasztva az alperes francia államot.
Az ügy körülményei. A kérelmező Maria Isabel Aristimuno Mendizabal spanyol állampolgár, tarnosi (Franciaország) lakos, aki 1984-ben egy korábbi ETA-vezető spanyol állampolgárhoz ment feleségül. Férje 1984-től 1992-ig szabadságvesztés büntetését töltötte, lánya 1984-ben született, francia állampolgár. Mendizabal asszony 1975 szeptembere óta él Franciaországban és 1976-ban politikai menedékjogot kapott. Spanyolországban a Franco-rendszer bukása után új politikai helyzet alakult ki, erre figyelemmel 1979. március 14-én menekültstátuszát visszavonták. Az ezt követő tíz évben ideiglenes tartózkodási engedélyekkel maradhatott francia területen, amelyeket évente hosszabbítottak meg. 1989. december 27-én tartózkodási engedélye megújítása és munkavállalási engedély kiadása iránti kérelmet nyújtott be. A Tarnos városi önkormányzat három hónapos engedélyt biztosított részére, amely tizenöt alkalommal, háromhavonta került meghosszabbításra. Ennek az igazolványnak a birtokában munkavállalási lehetőséggel rendelkezett. 1993 és 2003 decembere között ismét három hónapos igazolásokkal látták el, és csak folyamatos bizonytalanságban maradhatott új hazája területén. 1994-ben a kérelmező ötéves tartózkodás iránti kérelmet nyújtott be az illetékes prefektushoz, de választ nem kapott, és a Pau-i Közigazgatási Bíróság is elutasította beadványát. 2003 decemberében tízéves tartózkodási engedélyt kapott egy 2003-as jogszabályra figyelemmel, amely eltörölte az Európai Unió állampolgárai számára azt a kötelezettséget, hogy tartózkodási engedéllyel kell rendelkezniük a letelepedéshez. A kérelmező beadványában azt kifogásolta, hogy a francia hatóságok több mint tizennégy éven keresztül csak tartózkodási igazolást adtak neki anélkül, hogy határozatukban az őt egyébként megillető tartózkodási jogot biztosítottak volna számára.
A határozat.[12] A bíróság döntésében leszögezte, hogy az egyezmény esetjoga nem biztosítja a külföldiek számára egy ország területére való belépést és az ott-tartózkodást minden körülmények között. A tagállamok ellenőrizhetik a területükre belépő személyek
- 117/118 -
személyazonosságát, szabályozhatják ott-tartózkodásukat és kiutasíthatják a külföldi állampolgárokat. Ugyanakkor a bíróság azt is megjegyezte, hogy a kérelmező, mint uniós állampolgár, közvetlenül az uniós közösségi szabályok alapján jogosult Franciaország területén tartózkodni és tartózkodási engedélyt kapni. Ezt az engedélyt ötéves időtartamra kell megadni. A bíróság a közösségi jogra és a tagállami kötelezettségekre figyelemmel értelmezte az egyezmény 8. cikkét.
Az a tény, hogy a kérelmező tizennégy éven keresztül nem kapott állandó tartózkodási engedélyt, kétségtelen összeütközésbe került magánélethez és családi élethez való jogával. A bíróság rámutatott, hogy a kérelmező hosszú időn keresztül jogszerűen tartózkodott Franciaország területén, így a külföldiekre vonatkozó szabályok szerint tízéves tartózkodási engedélyre lehetett volna jogosult. Továbbá 1992. január 1-jétől, amikor Spanyolország vonatkozásában az uniós csatlakozás átmeneti időszaka lezárult, a kérelmező mint uniós állampolgár Franciaország területén jogosult volt tartózkodási engedély birtoklására a római egyezmény 48. cikke és az 1612/68. közösségi rendelet, valamint az 1968. október 15-én kibocsátott 68/360-as EK-irányelv alapján. Azok a francia jogszabályok, amelyek átültették a fent említett közösségi jogszabályokat, előírták, hogy az uniós állampolgárok, amennyiben foglalkoztatottak vagy önfoglalkoztatottak, tartózkodási engedélyre jogosultak. Az első engedély öt évre szól és egy alkalommal automatikusan további tíz évre lehet megújítani. A francia belügyminisztérium a prefektusokhoz eljuttatott körlevelekkel felhívta a figyelmet arra, hogy a közösségi állampolgároknak hat hónapon belül meg kell adni a tartózkodási engedélyt, amennyiben a jogszabályokban foglalt feltételeknek egyébként eleget tesznek. Ilyen körülmények között a bíróság arra az álláspontra jutott, hogy a francia hatóságok által tizennégy éven keresztül véglegesen el nem bírált ügy nem volt összhangban az egyezmény 8. cikkében foglalt követelményrendszerrel. Erre figyelemmel az egyezményben foglaltak megsértését állapította meg.
Az ügy körülményei. A kérelmező Myra Xenides-Arestis ciprusi állampolgár, görög ciprióta, 1945-ben Nicosiában született és jelenleg is ott él. A kérelmező egy ingatlan tulajdonosa az Ayos Memnon kerületben, Famagustában, a jelenlegi török fennhatóság alatt álló Észak-Cipruson. Az egy üzletből, egy lakásból és három házból álló ingatlant édesanyjától kapta ajándékba. Az egyik ház az övé, ahol sokáig férjével és gyermekeivel lakott, az ingatlan többi részét pedig családtagjai használták vagy bérelték. Ugyancsak a tulajdonába tartozik egy gyümölcsös. A kérelmezőt 1974 augusztusában megfosztották tulajdonától, amikor a török hatóságok Észak-Ciprus területéről kitoloncolták a görög cipriótákat. 2003. június 30-án az Észak-Ciprusi Török Köztársaság parlamentje törvényt fogadott el az Észak-Ciprusi Török Köztársaság területén található ingatlanok elvételével kapcsolatos kárpótlás tárgyában. Miután a Ciprus újraegyesítését célzó úgynevezett Annan-tervet 2004. április 24-én népszavazás során a görög közösség elutasította, a törvény nem lépett hatályba.
A kérelmező beadványában az egyezmény 8. cikkében védett magánélethez és családi élethez való jogának sérelmét kifogásolta, valamint az első jegyzőkönyvben számára biztosított tulajdonhoz való jog megsértését rótta fel Törökországnak. Ugyancsak megemlítette beadványában, hogy a török katonai szervek nem tették lehetővé, hogy tulajdonát birtokolja és használja, pusztán arra figyelemmel, hogy görög ciprióta, ortodox vallású, ami az egyezmény 14. cikkét is sérti.
A határozat. A bíróság megállapította, hogy a kérelmező helyzete egyértelműen megkülönböztethető a Loizidou-esetben szereplő kérelmezőétől, akinek ügyében 1996. december 18-án hozott határozatot a bíróság. Ebben az irányadó döntésben a török fennhatóság alá tartozó Famagustában élő személy jogairól volt szó. Miután a kérelmező 1974 óta a sziget görög részén tartózkodott, nem volt lehetősége a határátlépésre és tulajdonjogának gyakorlására. A bíróság, amint arra már egy korábbi ítéletében (Ciprus kontra Törökország, 2001. május 10.) utalt, a beadványt tevő görög ciprióta kitoloncolása minden vonatkozásban megfosztotta magán- és családi élethez való jogának gyakorlásától az érintettet, és az egyezmény 8. cikkének megsértése miatt elmarasztalta az államot.
A bíróság a tulajdonhoz való jog sérelmének vizsgálata kapcsán leszögezte: a török kormány folyamatos katonai ellenőrzést gyakorol Észak-Ciprus területén, így felel az ottani hatóságok döntéseiért. Az a tény, hogy a görög ciprióták elutasították az Annan-tervet, nem igazolhatja az őket érő folyamatos jogsértéseket. A bíróság megállapította, hogy a kérelmező ingatlanának jogos tulajdonosa. A fentiek alapján a bíróság nem látta okát, hogy eltérjen a Loizidou kontra Törökország ügyben levont következtetéseitől. A Loizidou-ügyben a kérelmezőnek 1974 óta
- 118/119 -
nem engedték meg tulajdonjogának gyakorlását, így az elvesztett minden ellenőrzést az őt megillető vagyontárgyak tekintetében. A tulajdonhoz való hozzáférés folyamatos lehetetlenné tétele az első jegyzőkönyvbe foglalt tulajdonhoz való jog megsértését jelenti. Nem lehet igazolni, hogy a török megszállást követően teljes mértékben megtagadták a kérelmező tulajdonjogát és folyamatosan megakadályozták annak gyakorlásában, ráadásul ingatlanát kártérítés nélkül kisajátították. Mivel a kérelmező esetében sem volt lehetőség a tulajdon birtoklására, használatára és az azzal történő rendelkezésre, továbbá még kártérítést sem kapott a jogkorlátozás miatt Törökországtól, arra a következtetésre jutott a bíróság, hogy az állam megsértette az első jegyzőkönyvet.
A hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó kérelem vizsgálata kapcsán a bíróság megállapította, hogy az egyezmény 8. cikke és első jegyzőkönyve vizsgálatát követően nem szükséges a 14. cikkel kapcsolatos kérelem elbírálása. Egyidejűleg utalt arra, hogy a döntéssel elbírált ügy egy megoldatlan problémakörnek csupán az egyik eleme. Mind a magánélethez és a családi élethez való jog, mind a tulajdonhoz való jog korlátozását valósítják meg az Észak-Ciprusi Török Köztársaság hatóságai annak a mintegy 1400 cipriótának a vonatkozásában, akik hasonló tartalmú kérelmükkel a bírósághoz fordultak. A strasbourgi bíróság felhívta a figyelmet arra, hogy a török hatóságoknak jogorvoslati lehetőséget kell bevezetniük annak érdekében, hogy a tulajdonuktól megfosztott ciprusi állampolgárok vonatkozásában az egyezményben szereplő jogok védelmét biztosító rendelkezések hatékonyan érvényesülhessenek Észak-Cipruson. A bíróság egyidejűleg rendelkezett arról is, hogy Észak-Ciprus török kormányának három hónapja van a megfelelő jogorvoslati lehetőségek bevezetésére.
Kommentár. A határozat egy akut emberi jogi problémára, a megosztott Ciprus északi részén élő, jogaiktól megfosztott görög ciprióták helyzetére hívja fel a figyelmet. Amint arra több korábbi döntés is utalt, Törökország felelős az Észak-Cipruson elkövetett jogsértésekért. Újdonsága az ügynek, hogy figyelmezteti Isztambult, hogy a Xenides-Arestis ügyéhez hasonló esetek tömegesen fordultak elő, ezért a török államnak rövid határidón belül hatékony eljárást kell kidolgoznia a belső jogorvoslati lehetőségek biztosítása érdekében. Különösen fontos lehet a nemzetközi szerv által megfogalmazottak betartása akkor, amikor Törökország uniós csatlakozása napirenden van és az egyes tagállamok (és azok lakossága) nem egységes a csatlakozás támogatásában. ■
JEGYZETEK
[1] 2345/02. számú kérelem.
[2] 2005. július 5-i ítélet.
[3] 38885/02. számú kérelem.
[4] 2005. július 26-i ítélet.
[5] 17416/02. számú kérelem.
[6] 2005. szeptember 27-i határozat.
[7] 20420/02. számú kérelem.
[8] 2005. október 13-i ítélet.
[9] 73316/01. számú kérelem.
[10] 2005. július 26-i ítélet.
[11] 51431/99. számú kérelem.
[12] 2006. január 17-i ítélet.
[13] 46347/99. számú kérelem.
[14] 2005. december 22-i ítélet.
Visszaugrás
