A jogharmonizációs módosítások során az óvadékra vonatkozó Ptk.-beli szabályozás teljes egészében újraírásra került1, amely azt a célt hivatott szolgálni, hogy a pénzügyi hitelbiztosítékokról szóló 2002/47/EK irányelv2 és a magyar magánjog szabályai közötti összhang helyreálljon. Az Irányelv egyes, a készpénzen, a tőkepiacokon forgalmazott értékpapírokon és egyéb pénzügyi eszközökön alapított biztosítéki jogok eddig, a magyar jogban nem vagy kellően nem rendezett kérdéseit szabályozza, így a módosítás az általános polgári jogi rendelkezéseken túl, többek között a csődjogi, továbbá a nemzetközi magánjogi szabályokra is kiterjedt.
Az Irányelv alkotói már korábban szembesültek azzal a ténnyel, hogy a dologi hitelbiztosítékok szabályozása a Közösségi tagállamokban a nemzeti jogfejlődések eltérő útjai miatt rendkívüli módon egyediek és így különbözőek, tehát a szerzők által megcélzott és elérni kívánt rendelkezések Közösségi szintre történő emelése, azok általánossá tétele lényegében nem valósítható meg. A szerzők azonban legalább a pénzügyi finanszírozás nemzeti határokon túlnyúló biztosításához szükséges eszközök jogharmonizációját meg kívánták teremteni, amelyek feltétlenül szükségesnek mutatkoztak a pénzügyi szolgáltatások Közösségen belüli szabad áramlásához.
Az óvadék (kaució) a korábban a zálogjog körébe tartozó, önállóan nem szabályozott jogintézmény volt3, s csak a háború előtti magyar magánjogban került a dologi biztosítékok, a szerződést biztosító mellékkötelezettségek (a kötelem megerősítése) körébe tartozó, viszonylagosan önálló jogintézményként szabályozásra, némi utalással a zálogjogi szabályok alkalmazására. A Ptk. eddigi rendszere is jobbára ez utóbbi szabályozási formát tartotta meg s a módosítás, mint azt majd ebből az írásból is láthatjuk, kezdi újra visszaterelni korábbi, "zálogjogi helyére" az óvadék intézményét lényegesen szorosabb szálakkal fűzve a zálogjoghoz. Mindezt úgy teszi, hogy közben érintetlenül hagyja annak alapvető feladatát, nevezetesen, hogy ha a kötelezett nem képes vagy nem akar a szerződésnek megfelelően teljesíteni, úgy a jogosult részére átadott óvadék erre az esetre fedezetet biztosítson.
Az óvadék alapfeladatának változatlanul hagyása mellett azonban az óvadék tárgyának meghatározása, az Irányelv rendelkezéseire figyelemmel, jelentősen átalakult. Míg a korábbi Ptk.-beli szabályozás pénzről, takarékbetétről és értékpapírról tett említést, addig az új szabályozás ennél már lényegesen bővebb kört ölel fel, hiszen az óvadék tárgyául a jövőben szolgálhat pénz, bankszámla-követelés, értékpapír, illetőleg egyéb, más törvényben meghatározott pénzügyi eszköz. Az intézmény tárgyának valóságos bővülését végül is az a jogalkotói megfontolás hozta, amely szakított az Irányelv megszorító értelmezésével, amely szerint készpénz alatt csak a bankszámlapénzt lehet érteni, a bankjegyet és az érmét nem4, s a az újraszabályozott óvadék tárgyai köréből nem zárta ki a nem bankszámlapénz jellegű pénzt sem, így az óvadék tárgya a jövőben is egyformán lehet pénz (bankjegy, érme) és bankszámla-követelés (bankszámlapénz) is. Amennyiben a magyar jogalkotás változtatás nélkül ültette volna át e közösségi szabályozást, akkor a nem bankszámlapénz jellegű pénzt nem lehetett volna óvadékként felhasználni és így az csak a dolgon fennálló zálogjog tárgya lehetett volna, amely azonban felvetette volna a zálogjog szabályozásának kiegészítését.
Korábban az óvadék tárgyaként említett takarékbetétkönyv "kiesését" a rá vonatkozó hatályos szabályozás változása indokolta, hiszen takarékbetétkönyv már csak névre szólóan állítható ki, s így sem maga a takarékbetétkönyv, sem pedig a szerződésen alapuló és a takarékbetétkönyvben megtestesülő követelés nem ruházható át, így biztosítékul sem szolgálhat.
Az óvadéki szerződésben a felek abban állapodnak meg, hogy a jogosult a részére óvadékként átadott pénzből, bankszámla-követelésből, értékpapírból és egyéb, külön törvényben meghatározott pénzügyi eszközből közvetlenül kielégítést kereshet (de nem köteles arra), ha a kötelezett nem vagy nem szerződésszerűen teljesít. Óvadékot bármely jogviszony (szavatossági, jótállási kötelezettség) biztosítására ki lehet kötni, jellemzően azonban tartós jogviszony esetén szokás azt nyújtani. Óvadék szerződésen és jogszabályon egyaránt alapulhat.
Az óvadék érvényes létrejöttéhez az erre irányuló szerződésen túl annak átadása is szükséges. Az Irányelv a pénzügyi biztosítéki jog létrejöttéhez, érvényességéhez, harmadik személyekkel szembeni hatályosulásához, kikényszeríthetőségéhez, bizonyítás során való elfogadásához semmilyen alakszerűségi követelmény teljesítését nem teszi szükségessé5. Az óvadék kikötésére tehát a módosítás sem rendel kötelező alakszerűséget, így a felek az óvadék nyújtásában akár írásban, szóban vagy ráutaló magatartással is megállapodhatnak. A 3. cikk (2) bekezdése ugyanakkor kimondja, hogy ettől függetlenül az Irányelv szabályai csak akkor alkalmazhatók, ha a biztosítékot már a jogosult rendelkezésére bocsátották (a jogosult uralma, rendelkezése alá került), és e rendelkezésre bocsátás írásban vagy azzal jogilag egyenértékű, azaz valamely más eszközzel (például elektronikus úton) igazolható módon bizonyítható.
A rendelkezésre bocsátás e körben tág gyűjtőfogalomként szolgál, mivel az egyaránt jelentheti a birtokbaadást (fizikai átadást), átutalást, nyilvántartásba vételt, illetőleg az óvadék tárgyául szolgáló eszköz egyéb, olyan módon történő jelölését, amelynek alapján később egyértelműen megállapítható, hogy az a jogosult birtokába, ellenőrzése alá került. A rendelkezésre bocsátás célja, hogy a biztosítékul lekötött eszközök azonosíthatóak, egyedileg meghatározhatóak legyenek, így például a dematerializált értékpapírok esetében elegendő annak bizonyítása, hogy azokat az adott számlán jóváírták. E fenti szabályok látszólagosan ellentmondanak egymásnak, ugyanakkor az ellentét feloldható, hiszen az Irányelv nem magát a szerződés létrejöttét köti írásbeliséghez, hanem az óvadék tárgyának rendelkezésre bocsátását, s így az utólagos dokumentálás kényszere nem a szerződéskötéshez, hanem csak ez utóbbi mozzanathoz szükséges.
Az átadás nélkül alapított "óvadékra" a továbbiakban is a zálogjog szabályait kell alkalmazni s ennek törvényi kimondása egyértelművé teszi, hogy az át nem adott óvadék, az ügyletet önmagában még nem teszi érvénytelenné, hiszen az zálogjogként érvényes lehet.
A felek abban is szabadon állapodhatnak meg, hogy a jogosult az óvadékot használhatja-e, rendelkezhet-e vele, vagy azt köteles zárolva tartani s ahhoz nem nyúlhat hozzá mindaddig, amíg a szerződésszegéssel kielégítési joga meg nem nyílik. A szabad rendelkezés alatt a tulajdonosként való rendelkezés (értékesítés) jogát is értenünk kell, azonban a jogosult legkésőbb a biztosított követelés esedékessé válásáig (lejártáig) köteles helyettesítő biztosítékot nyújtani, amely ex lege a biztosíték eredeti tárgyának helyébe lép. A biztosíték eredeti tárgyának felhasználása, az azzal való rendelkezés tehát nem szünteti meg az eredeti biztosítéki jogot, s az egyenértékű fedezettel való helyettesítés ezért nem új óvadékot hoz létre, hanem az eredeti biztosítéki jog terjed ki ex lege a helyettesítő eszközökre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
