A Magyar Jog 2004 januári száma írást közölt A jogegységi határozatok alkotmánybírósági kontrolljának tervezett törvényi szabályozásáról.1 Felbátorítva Kecskés László és Tilk Péter tanulmányának a Fórum rovatban történt közlésétől, álláspontjukhoz az alábbi hozzászólást fűzöm.
A hivatkozott tanulmány ugyan elsősorban a jogegységi határozatok normatív természetét és lehetséges/szükséges alkotmánybírósági kontrolljukat elemzi, de Kukorelli Istvánra hivatkozva utal a Legfelsőbb Bíróság irányelveire és elvi döntéseire is.2 Habár 1997. október 1-je óta az Alkotmány nem ismeri az irányelvet és az elvi döntést,3 a korábban hozottak a Legfelsőbb Bíróság ellenkező döntéséig "hatályban" maradtak. A közvetlenül vagy közvetve kötelező erővel bíró magatartási szabályt tartalmazó eszközök köre azonban nem korlátozódik a formális "normákra", illetve a jogegységi határozatokra.
A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) szerint a Magyar Köztársaság normatív instrumentumai a jogszabályok és az állami irányítás egyéb jogi eszközei. E normatív eszközök mellett további normatív tartalmú vagy ilyenekhez kapcsolódó szokásokra és "szövegekre" utaló rendelkezéseket is találhatunk az Alkotmányban, illetve (elsősorban az alkotmányos intézményekre vonatkozó) egyéb jogszabályokban.
Ide tartozik mindenekelőtt a törvényjavaslat indokolása, melynek elkészítését a jogalkotásról szóló törvény írja elő az előterjesztő számára (Jat. 40. §). Természetesen nem lehet vitás, hogy a kötelező magatartási szabályt a törvény szövege tartalmazza, és nem az indokolása, minthogy a jogalkotási törvény a törvényt és nem az indokolását nevezi jogszabálynak. Ez nem csak elvi alaptételként, hanem már csak azért is egyértelmű, mert a törvényjavaslat indokolását az előterjesztő az eredeti szövegtervezethez csatolja, amely viszont a parlamenti vita során jelentősen módosulhat. Az indokolás azonban a - parlamenti döntést és kihirdetését követően jogszabállyá, azaz normává váló - törvényhez szorosan kapcsolódó szöveg, amely annak értelmezéséhez is segítséget nyújthat, mivel mindenképpen utal arra, hogy a törvényhozónak milyen elképzelései voltak a megalkotandó magatartási szabályokról. A jogalkotó szándékára hivatkozás az Alkotmánybíróság határozataiban is előfordul,4 de jelentőségét csökkenti, hogy a jogszabályban írtak (az abból értelmezéssel kiolvasható magatartási szabályok) a kötelezők még akkor is, ha a jogalkotó szándéka - akárhonnan is derüljön fény arra - más volt. Ellenkező esetben két párhuzamos jogrend alakulna ki, a jogszabályokból következő, valamint a jogalkotó szándékának megfelelő. Ez viszont - figyelemmel arra, hogy a jogszabály betartása az Alkotmány 77. §-a alapján kötelező - ellenkezne a jogbiztonság alaptételével, vagyis az Alkotmányból folyó azzal a követelménnyel, hogy a követendő magatartási szabálynak egyértelműnek kell lennie.5 Ezzel a korlátozással ugyan, a törvény indokolását mégis normatív tartalmúnak kell tekinteni.
Az Alkotmány 7. §-a értelmében a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. Az Alkotmány tehát ebben az esetben nem nemzetközi szerződésről, dokumentumról vagy bármiféle írott szövegről beszél - amelyeket a Jat. értelmében jogszabályban kell kihirdetni, ha általánosan kötelező magatartási szabályt tartalmaz (Jat. 16. §) -, hanem általánosan elismert szabályokról, melyek közé nyilvánvalóan a nemzetközi szokásjogon alapuló szabályok is tartozhatnak.6
A legfontosabb, a jogalkotási törvényben nem említett normatív eszköz az Alkotmánybíróság határozata. Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesség megállapítása esetén megsemmisíti a törvényeket és más jogszabályokat, határozata pedig - az Alkotmány felhatalmazása alapján a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata alapján elfogadott, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) szerint - mindenkire kötelező. Határozata tehát mindenképpen normatív tartalmú: ez különösen akkor érhető tetten, amikor az alkotmányellenességet kimondó és a jogszabályt megsemmisítő határozat rendelkező része a jogszabály szövegét kötelező erővel törli az egyéb normatív eszközök közül. Az alkotmánybírósági törvény egyértelműen arról beszél, hogy a határozat kötelező, ugyanakkor arról is rendelkezik, hogy a határozatot meg kell indokolni, lehetővé teszi továbbá azt, hogy az Alkotmánybíróság tagja különvéleményt csatoljon az iratokhoz (Abtv. 25-26. §). Az Alkotmánybíróság döntésétől eltérő különvéleményt, és a - törvényben nem szereplő, de a gyakorlatban kialakult - párhuzamos véleményt, amely csak a döntés indokolásától tér el, az Alkotmánybíróság nem csak az iratokhoz csatolja, hanem határozatával együtt közzé is teszi.7
A magatartási szabályt - ebben az esetben a jogalkalmazónak címzett tilalmat valamely jogszabály alkalmazására - a határozat rendelkező része tartalmazza, ez egyértelműen kötelező, mégpedig a törvény rendelkezése folytán mindenkire. Ebből viszont az következik, hogy a kötelező magatartási szabály - a normatív tartalom - az indokolásból nem olvasható ki, pontosabban: a rendelkező résznek ellentmondó indokolás nem "ment" a rendelkező résznek megfelelő magatartási kötelezettség alól. Úgy tűnik tehát, hogy az alkotmánybírósági határozat és indokolása egymással hasonló viszonyban áll, mint amit a jogszabályok esetében láttunk.
Csakhogy az Alkotmánybíróság határozatának rendelkező részét és indokolását egyszerre készíti egyazon testület, a két szövegrész tehát nem válik el egymástól. A jogalkotás, illetve az indokolási kötelezettséggel érintett szűkebb terület, a törvényhozás esetén a jogszabály megalkotása teljesen elválik az indokolás megszerkesztésétől: a jogalkotó a tervezetet beterjesztő indokolásától függetlenül dönt, döntésének egyetlen valódi indoka pedig az akarata: sic volo, sic iubeo! Az Alkotmánybíróság (és persze a rendes bíróságok) határozatának indokolása ezzel szemben a döntésük megmagyarázását, racionális igazolását jelenti.8 Anélkül tehát, hogy eldöntenénk, hogy az Alkotmánybíróság határozatai mennyiben tekinthetők egy-egy kérdést a stare decisis erejével eldöntő aktusnak,9 illetve hogy indokolásuk mely részei tekintendők ratio decidendi, és mely részük obiter dictum súlyú szövegeknek, pusztán a döntést igazoló jelleg miatt elmondhatjuk, hogy a tartalom normativitása szempontjából az Alkotmánybíróság határozatának indokolása "erősebb", mint a törvény indokolása.
Az előző megállapítás természetesen csak az Alkotmánybíróság határozatának "hivatalos" indokolására igaz. Ez tartalmazza ugyanis a döntés jogi racionalitással10 megírt magyarázatát, ez adja legitimitását, ez biztosítja, hogy az ne legyen önkényes.11 A párhuzamos indokolás szintén a rendelkező részről, vagyis a döntésről szól, mégsem hivatalos: nem győzte meg a döntést meghozó többséget, ezért nem ez a döntés "hivatalos" indoka, bizonyosan nem tartalmazza a ratio decidendit, semmilyen vonatkozásban nem lehet kötelező az ebben leírt vélemény, ezért normativitása a hivatalos indokoláshoz képest csekélyebb. Méginkább elmondható ez a különvéleményről, amely a hivatalos rendelkező részhez képest is eltérő szöveget tartalmaz, nemcsak a döntés hivatalos indokait, hanem a döntést magát is vitatja, kötelező tartalmi eleme így nem is lehet, tartalma szerint tehát a döntés kritikája, jogirodalom.12
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
