A gyermekek bírósági és más eljárásokban való részvétele itthon is olyan téma, amellyel számos esetben foglalkozik a hazai szakirodalom is, és nincs ez másként más országokban sem. Annak elfogadottsága ellenére vagy éppen annak következményeként, hogy a gyermeknek a gyermekjogi követelmények alapján joga van ahhoz, hogy az őt érintő kérdésekben véleményt nyilvánítson és azt adott esetben a döntéshozó tekintetbe is vegye, újabb és újabb kérdések ütik fel a fejüket ennek a jognak a tényleges érvényesülésével és érvényesíthetőségével kapcsolatban. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen igen összetett, komplex kérdéskörről van szó. A jelen Külföldi Szemlében ismertetett tanulmányok 2025-ben kerültek közzétételre és több szegmensét érintik a gyermek meghallgatásával kapcsolatos tematikának.
Norvégiában 2022-ben és 2023-ban a gyermek meghallgatásában érintett jogalkalmazókkal készítettek interjúkat, és azok elemzése alapján vont le az ismertetett tanulmány szerzője következtetéseket elsősorban a jogalkalmazói működésre nézve. Az ott rendelkezésre álló és a gyermekek meghallgatásához, véleményük figyelembevételéhez szükséges jogalkalmazói iránymutatás alapján levonhatjuk mi is a következtetést: a gyermek véleményének érdemi meghallgatása nem egyszerű feladat és azoknak a jogalkalmazóknak is, akik ezt folyamatosan megvalósítják, szükségük van támogatásra. Az ausztrál családjogi ítélkezési gyakorlatban megvalósuló gyermekmeghallgatásokat a következő tanulmány elsősorban, de nem kizárólag ausztrál kutatási eredmények alapján elemzi, szintén rámutatva egyebek között arra, hogy nemcsak a gyermekeknek, hanem maguknak a döntéshozóknak is szükségük van érdemi visszajelzésekre. Az új-zélandi helyzetet elemző írás a családon belüli erőszakot átélt, traumatizált gyermekek helyzetére hívja fel a figyelmet, különösen arra, hogy a követelmények ellenére nem mindig megvalósuló meghallgatások során éppen ezeknek a gyermekeknek a véleménye kerül háttérbe a döntéshozatalkor. A tanulmány arra az új-zélandi sajátosságra is felhívja a figyelmet, hogy bár a gyermek az ügyben félként nem vesz részt, mégis rendelkezik - igaz, nem könnyen gyakorolható - fellebbezési jogosultsággal.
Audun Gvbriel Løvlie tanulmánya azt vizsgálja, hogy Norvégiában a döntéshozók milyen főbb problémákkal küzdenek a gyermek meghallgatása terén a gyermeket érintő eljárásokban.[1] A szerző 2022 és 2023 folyamán huszonhárom olyan döntéshozóval készített mélyinterjút, akik a gyermekekkel kapcsolatos bírósági intézményrendszerben vezető pozíciót töltenek be, és ezekben arra keresett választ, hogy milyen módon juttatják érvényre a gyermek meghallgatáshoz fűződő jogát, s ennek során milyen nehézségekkel szembesülnek.
Ami a norvég nemzeti szabályozást illeti, a 15 éven aluli gyermekek rendszerint nem vehetnek részt félként a bírósági eljárásokban, de minden gyermeknek, aki képes véleményét megfogalmazni, joga van ahhoz, hogy meghallgassák. A norvég jog értelmében - a New York-i Gyermekjogi Egyezménnyel[2] összhangban - a gyermekek számára biztosítani kell minden információt a jogaikról, az őket érintő ügyekről és döntésekről, ideértve azt is, hogy milyen következményei lehetnek az őket érintő döntéseknek, a gyermekek által elmondott véleményt miként veszik figyelembe, kikkel osztják meg és hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésre a meghallgatásukhoz: közvetlenül osztják meg véleményüket a döntéshozóval, vagy az őket képviselő személy útján. A fentiekből következően Norvégiában joguk van a gyermekeknek ahhoz, hogy közvetlenül a döntéshozóval beszéljenek, de választhatják azt is, hogy a gyermekek számára kijelölt gyermekjólléti szakértővel osztják meg azt, így összességében a közvetlen és közvetett véleménynyilvánítás lehetősége is rendelkezésre áll. Annak érdekében, hogy a gyermek meghallgatása megfelelően folyjék le, iránymutatást bocsátottak rendelkezésre, amelyeket folyamatosan felülvizsgálnak, s amelyek segítséget nyújthatnak a jó gyakorlatok kidolgozása és fenntartása érdekében.
- 29/30 -
A fent említett interjúk elemzését követően négy nagy kérdéskör rajzolódott ki, amelyek tekintetében a legtöbb nehézség felmerült; ezek a következők: a gyermek érettségének megítélése (ezt minden válaszadó problémás területként jelölte meg), a sérülékenység problémaköre, amelynek részét képezi a gyermek szüleivel, őket gondozó személyekkel kapcsolatos lojalitáskonfliktusa, a részvétel tényleges megvalósítása, ideértve azt is, hogy miként kell a gyermekkel kommunikálni és végül a döntéshozó feladatai akkor, ha új információk kerülnek napvilágra vagy a döntéshozónak kétségei vannak saját kompetenciáit illetően (utóbbit a válaszadók 78 százaléka jelölte meg).
A norvég jogalkotás - a Gyermekjogi Egyezménnyel összhangban - megköveteli, hogy a véleményalkotásra képes gyermekek véleményét életkoruk és érettségük szerint vegyék tekintetbe, és ez szükségessé teszi azt, hogy a gyermek véleményalkotási képességét és érettségét felmérjék. Nehéz a döntéshozónak felmérni a gyermek érettségét, mert - ahogy azt az egyik interjú során elmondták -, nincs olyan bizonyíték, amely alapján ez egyértelműen megállapítható lenne. Az érettség megállapításához adalékot jelentenek a gyermek képességei, amelynek egyik alapja az, hogy a gyermek miként formálja gondolatait, hogyan fejezi ki magát, továbbá a gyermek tapasztalatai és életkora. A gyermek sérülékenysége szintén több részkérdést felvet. Egyike ezeknek az, hogy milyen terhet jelent a gyermek számára a meghallgatása és ez összefüggésbe hozható azzal is, ha egy gyermeket többször lenne szükséges meghallgatni az eljárás során, de azzal is, ha a gyermekkel nem osztanak meg valamennyi szükséges információt.
A gyermek részvételének tényleges megvalósításával kapcsolatban a döntéshozónak nem az a feladata, hogy kikérdezze a gyermeket, hanem az, hogy olyan biztonságos közeget hozzon létre számára, hogy a gyermek megossza véleményét, meglátásait, jövőre vonatkozó elképzeléseit. A gyermek véleménynyilvánítása lehetőség és jog számára, és nem kényszeríthető arra, hogy véleményt nyilvánítson. Amennyiben a gyermek megosztja álláspontját a döntéshozóval, az eljáró bíróság számára dilemmát jelent annak megítélése, hogy azt mennyiben lehet vagy kell bizonyítékként tekintetbe venni.
Az interjúk alapján következtetéseket lehetett levonni arra nézve, hogy a gyermek meghallgatásával kapcsolatos iránymutatás mennyiben segíti a döntéshozók munkáját és eljárását. A meginterjúvoltak jónak tartották, hogy ez rendelkezésre áll, de egyúttal számos kritikát is megfogalmaztak azzal kapcsolatban, hogy mennyiben nyújt valódi segítséget. A szerző figyelemre méltónak tartotta, hogy ilyen pozitívan értékeltek egy olyan iránymutatást, amely valójában némiképp megszorítja a döntéshozók döntési lehetőségeit és korlátokat szab mérlegelési szabadságuknak, ugyanakkor elismerte, hogy önmagában már szerencsés lépésként értékelhető az is, hogy kidolgozásra került. Hozzátette ugyanakkor, hogy miután a megkérdezettek munkajogi szempontból kapcsolatban állnak az iránymutatás kidolgozóival, pozitív értékelésüket ez is befolyásolhatta. A válaszok alapján azt a következtetést is levonta a szerző, hogy az iránymutatás segítséget nyújthat azoknak, akik döntéshozóként először találkoznak ezzel a problematikával, és hozzájárulhat a gyermekjogok érvényesítésével kapcsolatos dilemmák tudatosításához, de nem segít abban, hogy a már tapasztaltabb döntéshozók meg is oldják ezeket a dilemmákat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
