A bírósági eljárások alapja a szabályszerű kézbesítés, ahhoz ugyanis, hogy a felek az eljárási jogaikat gyakorolni, s az eljárási kötelezettségeiket teljesíteni tudják, elengedhetetlen, hogy az eljárás során keletkezett iratok a felek részére szabályszerűen kézbesítésre kerüljenek.
A szabályszerű kézbesítés a gyakorlatban különösen a nemzetközi vonatkozású, azaz a külföldi lakóhellyel/székhellyel rendelkező fél részvétele mellett zajló eljárásokban okoz problémát, hiszen a bírósági iratok külföldre történő kézbesítése számos esetben nehézkes és drága, így megnöveli az eljárások időtartamát és költségeit is.
A külföldi kézbesítéssel járó fenti nehézségek elkerülése érdekében számos állam jogrendszerében születtek olyan megoldások, amelyek lehetővé teszik, hogy a bírósági iratokat ténylegesen ne kelljen kézbesítés céljából külföldre továbbítani, a kézbesítésre ugyanis fiktív módon, azaz kézbesítési vélelem felállításával kerül sor.
E fiktív kézbesítés legismertebb példája a francia jogban található. Az új francia polgári eljárási törvénykönyv 683. és 684. cikkei értelmében ugyanis valamely határozat külföldön lakóhellyel rendelkező személy részére történő kézbesítése a "parquet"-n (az ügyészségen) keresztül történik alaki kézbesítés útján, amelynek elnevezése a "signification". A "signification" során a kézbesítést végző bírósági végrehajtó a határozat két kiadmányát átadja a francia ügyésznek, aki ellenjegyzi a határozatot, s egy kiadmányt visszaad a végrehajtónak, egy kiadmányt pedig megküld az igazságügyi miniszternek (685. cikk). A bírósági végrehajtó köteles ugyanaznap, illetve legkésőbb a következő munkanapon ajánlott levélben megküldeni a külföldi címzettnek az ügyész által ellenjegyzett határozat hiteles másolatát (686. cikk). Ezen kézbesítési mód elnevezése a "remise au parquet", és egy úgynevezett "signification interne fictive" eljárást (fiktív belső kézbesítést) határoz meg, amely szerint a kézbesítés akkor történik meg, amikor a bírósági végrehajtó a határozat kiadmányait átadja a francia ügyésznek, tekintet nélkül arra, hogy azt a címzett külföldön ténylegesen megkapta-e.[1]
Szintén ismert példa a fiktív kézbesítésre az Egyesült Államokból Illinois államának joga, amely lehetővé teszi, hogy a külföldön bejegyzett, de Illinois államban önálló leányvállalattal rendelkező jogi személy részére szóló iratokat ne az anyacégnek, hanem - kézbesítési megbízottként - e leányvállalatnak kézbesítsék.[2]
Szükségtelenné teszi a külföldi kézbesítés megtörténtének igazolását a német polgári perrendtartás (ZPO) 184. §-a is. Ez utóbbi úgy rendelkezik ugyanis, hogy a külföldi lakóhellyel/székhellyel rendelkező félnek bírói felhívásra német lakóhellyel/székhellyel rendelkező kézbesítési megbízottat kell bejelentenie. Amennyiben e felhívásnak nem tesz eleget, a bíróság postai úton kézbesíti a külföldi lakóhellyel/székhellyel rendelkező fél részére szóló iratokat, s úgy tekinti, hogy az irat a postára adástól számított két hét elteltével e fél részére szabályszerűen kézbesítésre került, függetlenül attól, hogy a kézbesítés szabályszerűsége igazolt-e vagy nem.[3]
A svájci polgári perrendtartás (ZPO) 138. §-a szintén azt írja elő a külföldi lakóhelyű/székhelyű felek részére, hogy adjanak meg egy olyan belföldi címet, amelyre a nekik szóló iratokat szabályszerűen kézbesíteni lehet. Amennyiben mindezt elmulasztják, az iratokat hirdetményi úton kell kézbesíteni nekik.[4]
Ehhez hasonló megoldást választott a lengyel polgári perrendtartás is, amelynek 11355. cikke kimondta, hogy amennyiben a fél lakóhelye, szokásos tartózkodási helye vagy székhelye külföldön van, és a per vitelére Lengyelországban lakóhellyel rendelkező meghatalmazottja nincs, meg kell jelölnie egy Lengyelországban illetőséggel rendelkező kézbesítési meghatalmazottat. Ha a fél nem jelöl meg kézbesítési meghatalmazottat, akkor az e félnek címzett bírósági iratokat a bírósági aktában kell hagyni, és azokat kézbesítettnek kell tekinteni, még akkor is, ha azokat e fél ténylegesen nem kapta meg.[5]
Végül kísértetiesen hasonlít a lengyel polgári perrendtartásra a magyar Pp. 100/A. §-a, amely szerint ha a fél belföldön lakóhellyel/székhellyel nem rendelkezik, bírói felhívásra magyarországi lakóhellyel/székhellyel rendelkező kézbesítési megbízottat kell megjelölnie. Amennyiben pedig e felhívásnak nem tesz eleget, a bíróság e félnek szóló iratokat hirdetményi úton köteles kézbesíteni, amely alól egyedül a keresetlevél és az első tárgyalásra szóló idézés a kivétel: ezeket ugyanis alperesnek hirdetményi úton kézbesíteni nem lehet.
A külföldre történő kézbesítés nehézségeit a fenti nemzeti jogi megoldások mellett a nemzetközi magánjog is igyekezett orvosolni, méghozzá olyan nemzetközi egyezmények kidolgozása útján, amelyek célja a kézbesítés egyszerűsítése és gyorsítása mellett a tisztességes eljáráshoz fűződő alapjog érvényre juttatása, azaz annak biztosítása volt, hogy az eljárást megindító irat alperes részére kézbesítésre kerüljön, illetve alperes a vele szemben indult eljárásról tudomást szerezzen, méghozzá olyan időben, hogy a védekezésre megfelelő módon felkészülhessen.
Ilyen nemzetközi együttműködés: a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet keretében született meg az 1965.
- 99/100 -
évi Hágai Kézbesítési Egyezmény (a továbbiakban: az Egyezmény), amelyet Magyarországon 2005. április 1. napi hatállyal a 2005. évi XXXVI. törvény hirdetett ki. Az Egyezmény a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratok részes államok között történő kézbesítésének rendjét szabályozza.
Az Európai Unió tagállamainak polgári igazságszolgáltatás területén indult együttműködése szintén kiterjedt a tagállamok közötti kézbesítésre, amelynek eredményeként elfogadásra került a 1348/2000/EK rendelet, majd az ezt felváltó, s jelenleg is hatályos 1393/2007/EK rendelet (a továbbiakban: a Rendelet). A Rendeletet a polgári és kereskedelmi ügyekben született bírósági és bíróságon kívüli iratok EU-tagállamok között történő kézbesítése során kell alkalmazni, ideértve Dániát is, ez utóbbi tagállam ugyanis 2007. november 20. napján úgy állapodott meg az Európai Közösséggel, hogy a Rendeletet ő maga is végrehajtja.
Mivel azonban mind az Egyezmény, mind pedig a Rendelet a kézbesítés egyszerűsítése és gyorsítása mellett célul tűzte ki a felek tisztességes eljáráshoz fűződő jogának biztosítását is, kérdésként merül fel, hogy az Egyezmény és a Rendelet elfogadását követően vajon fenntarthatóak maradtak-e a fiktív kézbesítést megengedő nemzeti jogi megoldások, ezek ugyanis - a kézbesítés tényleges megtörténtének elmaradása miatt - nyilvánvalóan nem segítik elő a tisztességes eljáráshoz fűződő jog érvényre jutását.
E kérdésre csak akkor kaphatunk választ, ha megvizsgáljuk, hogy az Egyezmény és a Rendelet által előírt szabályokat milyen esetekben kell alkalmazni, azaz e szabályok felülírják-e a fiktív kézbesítést megengedő nemzeti jogi megoldásokat. Mivel pedig a Rendelet, s annak elődje: a 1348/2000/EK rendelet kidolgozása során az Egyezmény szolgált példaként[6] , az Egyezmény és a Rendelet e körben szinte szóról szóra ugyanúgy rendelkezik, hiszen:
- az Egyezmény 1. cikkének első mondata szerint az Egyezményt akkor kell alkalmazni, amikor bírósági vagy bíróságon kívüli iratot külföldön történő kézbesítés céljából továbbítani kell; ugyanakkor
- a Rendelet 1. cikkének (1) bekezdése értelmében a Rendelet is akkor alkalmazandó, amennyiben bírósági és bíróságon kívüli iratokat kell továbbítani az egyik tagállamból a másikba az utóbbiban történő kézbesítés céljából.
Azt ugyanakkor, hogy a bírósági vagy bíróságon kívüli iratot mikor kell kézbesítés céljából külföldre továbbítani, sem az Egyezmény, sem pedig a Rendelet szövege nem határozza meg.
Ennek ellenére e kérdésre látszólag egyszerű válasz adható, hiszen kézenfekvőnek tűnik, hogy amennyiben a fél lakóhelye/székhelye külföldön található, a bírósági vagy bíróságon kívüli iratokat kézbesítés céljából a fél külföldi címére kell továbbítani, így a kézbesítésre az Egyezmény és a Rendelet szabályai alkalmazandók. A válasz azonban már nem ilyen egyszerű akkor, ha figyelembe vesszük a fiktív kézbesítést megengedő nemzeti jogi megoldásokat is, ezek ugyanis lehetővé teszik, hogy a bírósági vagy bíróságon kívüli iratot ténylegesen ne kelljen kézbesítés céljából külföldre továbbítani. A kérdés tehát az, hogy:
- a nemzeti jog szabályai alapján kell-e megítélni, hogy mely esetekben szükséges az iratot külföldre továbbítani, ekkor ugyanis az Egyezmény és a Rendelet ellenére alkalmazhatóak a fiktív kézbesítés nemzeti jogi megoldásai is; vagy
- az Egyezmény és a Rendelet alkalmazása nem mellőzhető egyetlen olyan esetben sem, amikor a fél lakóhelye/székhelye külföldön található, ekkor ugyanis az Egyezmény és a Rendelet kizárja a fiktív kézbesítést.
A fenti kérdésre az Egyezmény és a Rendelet alapján kialakult nemzetközi bírói gyakorlat egymásnak szögesen ellentétes választ adott.
Az Egyezmény 1. cikkét ugyanis a Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) több eseti döntésében akként értelmezte, hogy mindig a fórum joga, azaz a nemzeti jog alapján kell eldönteni: mikor szükséges egy bírósági iratot kézbesítés céljából külföldre továbbítani.[7]
E jogesetekben közös volt, hogy felperesek német bíróságok előtt török lakcímmel rendelkező alpereseket pereltek. A német bíróságok a ZPO 183. §-a alapján minden esetben felhívták a török lakcímmel rendelkező alpereseket arra, hogy terjesszenek elő ellenkérelmet és hatalmazzanak meg egy német lakóhellyel rendelkező kézbesítési megbízottat, továbbá figyelmeztették ezen alpereseket, hogy amennyiben e felhívásoknak határidőben nem tesznek eleget, a bíróság mulasztásos ítéletet fog hozni. E felhívások az Egyezményben foglalt kézbesítési módok egyikén szabályszerűen kézbesítésre kerültek alperesek részére, akik azonban e felhívásoknak nem tettek eleget, ezért a német bíróságok az alperesekkel szemben mulasztásos ítéleteket hoztak. E mulasztásos ítéleteket ugyanakkor a német bíróságok már nem az Egyezmény alapján, hanem a ZPO 184. §-ában foglalt lehetőséggel élve: közvetlenül postai úton küldték meg az alperesek török lakcímére, s úgy tekintették, hogy az ítéletek alperesek részére a postára adástól számított két hét elteltével szabályszerűen kézbesítésre kerültek. A felperesek minden esetben kérték, hogy a bíróságok - ezen ítéletek külföldön történő elismerése érdekében - az Egyezményben foglalt kézbesítési módok alkalmazásával másodszor is kézbesítsék e határozatokat alperesek török lakcímére, amit a bíróságok meg is tettek.
Az alperesek csak e második kézbesítést követően terjesztettek elő fellebbezéseket a mulasztásos ítéletek ellen, amiket azonban mind a másodfokú bíróságok, mind pedig a Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság elutasítottak. Mindezt azzal indokolták, hogy az eljáró bíróságok helyesen alkalmazták a ZPO 184. §-ában foglalt kézbesítési vélelmet, ehhez képest pedig a fellebbezések elkéstek. Kifejtették ugyanis, hogy az Egyezményt csak akkor kell alkalmazni, amikor egy bírósági iratot külföldön ténylegesen kézbesíteni kell. Azt azonban, hogy a tényleges külföldi kézbesítés szükséges-e vagy nem, mindig a fórum joga, vagyis jelen esetekben a német eljárási jog alapján kell eldönteni. Márpedig a ZPO 184. §-a a szabályszerű kézbesítés érdekében csupán a postára adást követelte meg, így a tényleges külföldi kézbesítés nem volt szükséges, tehát az Egyezmény rendelkezéseit nem kellett alkalmazni.[8]
- 100/101 -
Ugyanilyen következtetésre jutott az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (Supreme Court) a 486 U.S. 694 (1988) - Volkswagenwerk Aktiengesellschaft v. J. Schlunk ügyben hozott döntésében.[9]
Ezen ügyben a felperes alperesként először az Illinois államban székhellyel rendelkező Volkswagen of America Inc-t perelte be, állította ugyanis, hogy a szülei közlekedési balesetben bekövetkezett halálában közrehatott e cég által gyártott és forgalmazott gépkocsi hibás tervezése és gyártása is. A Volkswagen of America Inc azzal védekezett, hogy e gépkocsit nem ő tervezte és nem is ő gyártotta, ezért a felperes keresetét kiterjesztette, s alperesként perbe vonta a Volkswagen of America Inc anyavállalatát: a németországi székhellyel rendelkező Volkswagenwerk AG-t. A keresetlevelet ugyanakkor a felperes nem e német cég székhelyére küldte meg, hanem a Volkswagen of America Inc részére, arra hivatkozott ugyanis, hogy ez utóbbi cég teljes mértékben a Volkswagenwerk AG tulajdonában áll, így Illinois állam törvényei értelmében a leányvállalat az anyavállalat kézbesítési megbízottjának minősül, ezért a kézbesítés szabályszerű volt.[10]
A Volkswagenwerk AG alperesként azonban kifogást emelt a kézbesítés szabályszerűsége ellen, arra hivatkozott ugyanis, hogy a kézbesítésre az Egyezményt kellett volna alkalmazni, hiszen az ő székhelye Németországban található, ezért a keresetlevelet a felperesnek az Egyezmény 1. cikke alapján az ő német székhelyére kellett volna továbbítania az Egyezményben előírt kézbesítési módok valamelyikén.
E kifogást azonban sem az első- és másodfokú bíróság, sem pedig a Legfelsőbb Bíróság nem találta megalapozottnak.
Ezen álláspontot a Legfelsőbb Bíróság azzal indokolta, hogy az Egyezmény nem határozza meg: mely esetben kell kézbesítés céljából külföldre továbbítani egy iratot, ezért e kérdésre szükségképpen a fórum jogát, azaz jelen esetben Illinois állam törvényeit kell alkalmazni.
Ennek alátámasztására idézte az Egyezményt kidolgozó értekezlet jegyzőkönyveit, amelyek arról tanúskodtak, hogy a jugoszláv küldöttségtől kifejezett módosító javaslat érkezett arra nézve, hogy az Egyezmény szövege rögzítse: a belső jogra tartozik annak eldöntése, hogy mikor kell egy iratot ténylegesen külföldre továbbítani. Ezen módosító javaslatot azonban a küldöttek végül azért vetették el, mert az egységes álláspontjuk az volt, hogy már az Egyezmény 1. cikkének utóbb elfogadott, s jelenleg is hatályos szövegéből nyilvánvaló: e kérdést mindig a fórum joga dönti el.
A Legfelsőbb Bíróság utalt arra is, hogy az Egyezménynek két célja van. Az egyik az, hogy központi hatóság létrehozásával segítse a külföldre történő kézbesítést, amit a fenti értelmezés nem érint. A másik pedig az, hogy biztosítsa: a külföldi alperes tudomást szerezhessen a vele szemben indult eljárásról. Ez utóbbi körben a Legfelsőbb Bíróság is elismerte, hogy a fenti értelmezés e célt nem feltétlenül szolgálja, hiszen a belső jogra bízza annak eldöntését, az Egyezmény mikor alkalmazható. Rámutatott azonban arra is, hogy egyik részes államról sem feltételezi olyan belső szabályok elfogadását, amelyek megkerülnék az Egyezmény rendelkezéseit olyan esetekben, amikor indokolt az iratok tényleges külföldi továbbítása. Sőt: kifejtette azt is, hogy az általuk választott értelmezés nem akadályozza meg azt, hogy a felek önkéntes módon akkor is alkalmazzák az Egyezmény rendelkezéseit, amikor az nem lenne kötelező, elősegítve ezzel a határozat külföldön történő elismerhetőségét.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az iratokat csak akkor kell kézbesítés céljából külföldre továbbítani, ha ezt a szabályszerű kézbesítéshez a fórum joga kifejezetten előírja. Mivel azonban Illinois állam joga lehetővé tette, hogy a külföldi anyavállalat részére szóló iratokat kézbesítési megbízottként annak önálló jogi személyiséggel rendelkező belföldi leányvállalata részére kézbesítsék, a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az Egyezményt nem kell alkalmazni, így a Volkswagenwerk AG alap nélkül emelt kifogást a kézbesítés szabályszerűsége ellen.
Az Egyezmény 1. cikkét a fentiekkel egyezően értelmezte a holland Legfelsőbb Bíróság (Hoge Raad) is a Segers and Rufa BV v. Mabanaft GmbH ügyben 28 I.L.M. 1584 (1989) szám alatt hozott döntésében.[11]
Ezen - holland székhelyű felperes és német székhelyű alperes között indult - perben szintén abban kellett állást foglalni, hogy mely esetben kell egy bírósági iratot külföldre kézbesíteni, azaz mikor kell alkalmazni az Egyezményt. A holland Legfelsőbb Bíróság e körben maga is azt állapította meg, hogy a belső jogra, azaz jelen esetben a holland eljárási jogra tartozik annak eldöntése, hogy szükséges-e az adott irat külföldre történő továbbítása, mivel pedig a holland Pp. az iratok külföldre történő továbbítását kifejezetten előírta, a Legfelsőbb Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy az Egyezményt alkalmazni kell.
A fenti ítéletek jól mutatják, hogy az Egyezmény 1. cikkének alkalmazása során az az álláspont vált elfogadottá, hogy a fórum joga alapján kell eldönteni: szükséges-e egy irat külföldre történő továbbítása, az Egyezményt ugyanis ezen értelmezés szerint kizárólag ebben az esetben kell alkalmazni. Mindez azt is jelenti, hogy az Egyezmény önmagában nem zárja ki a belső jogban kialakult fiktív kézbesítési módok használatát. Azon esetekre ugyanis, amikor a fórum joga megengedi a fiktív kézbesítést, az iratot a szabályszerű kézbesítés érdekében ténylegesen nem kell külföldre továbbítani, így ilyenkor az Egyezmény nem alkalmazható.
Az Európai Bíróság az Alder v. Orłowska ügyben C-325/11 szám alatt meghozott előzetes döntésében a Rendelet 1. cikkének értelmezése során ezzel szögesen ellentétes álláspontra helyezkedett.
E jogeset tényállása szerint a Németországban lakóhellyel rendelkező Alder házaspár lengyel bíróság előtt pénz megfizetésére irányuló keresetet indított a Lengyelországban lakóhellyel rendelkező Orłowski házaspár ellen. Az eljáró lengyel bíróság a lengyel Pp. 11355. cikke alapján felhívta felpereseket, hogy egy hónapon belül jelentsék be a bíróságnak a kézbesítendő iratok átvételével Lengyelországban meghatalmazott kézbesítési megbízottjukat, s egyben tájékoztatta őket, hogy az erre rendelkezésre álló
- 101/102 -
határidő eredménytelen lejártát követően a felpereseknek címzett leveleket az iratok között hagyják, és azok kézbesítettnek tekintendők. Mivel azonban felperesek e felhívásnak nem tettek eleget, a lengyel bíróság a lengyel Pp. 11355. cikkében foglalt kézbesítési vélelmet alkalmazva további iratokat a felpereseknek már nem küldött, s az eljárást a kereset elutasításával zárta le. A felperesek ezt követően az eljárás újbóli lefolytatása iránt keresetet nyújtottak be, s a fenti ítélet hatályon kívül helyezését, valamint az ügy újbóli vizsgálatát kérték. Arra hivatkoztak, hogy a tárgyalásra szóló idézés tényleges kézbesítésének mellőzése révén a korábban eljárt bíróság megsértette a Rendelet előírásait, megfosztotta őket a perben történő eljárás lehetőségétől, s a külföldi állampolgárságuk miatt hátrányos megkülönböztetésnek tette ki őket. A lengyel elsőfokú bíróság azonban az eljárás megismétlése iránti keresetet elutasította. A felperesek fellebbezése folytán eljárt lengyel másodfokú bíróság ugyanakkor hatályon kívül helyezte ezen ítéletet, mivel úgy értékelte, hogy a kézbesítési vélelem feltételezése ellentétes a Rendelettel, és az ügyet új határozat hozatala végett visszautalta az elsőfokú bírósághoz.
Az elsőfokú bíróság azonban nem osztotta ezt az álláspontot, úgy értékelte ugyanis egyrészről, hogy a Rendelet nem alkalmazható az alapeljárásra, mivel csakis azokat ez eseteket szabályozza, amikor a nemzeti perrendtartás alapján kézbesíteni kell valamely bírósági iratot egy másik tagállamban. Másrészről úgy ítélte meg, hogy az iratok kézbesítésének vélelmét felállító szabály nem jelent közvetlen hátrányos megkülönböztetést, és még ha közvetett hátrányos megkülönböztetést is jelentene, akkor is igazolná azt az eljárás szabályszerű lefolytatásának célkitűzése, tekintettel az iratok külföldre történő kézbesítésének nehézségeire és költségeire, vagy akár megvalósíthatatlanságára. Ezért az elsőfokú bíróság úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az Európai Bírósághoz fordult annak tisztázása érdekében, hogy a lengyel Pp. 11355. cikkében foglalt fiktív kézbesítési mód összeegyeztethető-e a Rendelettel, s megvalósít-e hátrányos megkülönböztetést.
E kérdés megválaszolása során az Európai Bíróság először azt vizsgálta meg, hogy vajon tényleg a nemzeti jogra tartozik-e annak eldöntése: mikor kell egy iratot kézbesítés céljából egy másik tagállamba továbbítani. E körben azt állapította meg, hogy a Rendelet a másik tagállamba történő kézbesítésnek csupán két esetét vonja ki a saját hatálya alól, mégpedig egyrészt, ha az irat címzettjének lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye ismeretlen, másrészt pedig, ha a címzett az eljárás helye szerinti tagállamban képviselőt hatalmazott meg. Más esetekben, amennyiben a bírósági iratok címzettje külföldön rendelkezik lakóhellyel, az Európai Bíróság szerint az iratkézbesítés szükségszerűen a Rendelet hatálya alá esik. Mindezekre tekintettel megállapította, hogy nem a nemzeti jogra van bízva annak eldöntése: milyen esetekben van szükség az iratok külföldre történő továbbítására, hiszen ez teljesen megakadályozná a Rendelet egységes alkalmazását, mivel nem kizárt, hogy a tagállamok e tekintetben eltérő megoldásokat írnának elő.
Ezt követően az Európai Bíróság azt vizsgálta meg, hogy a Rendelettel összeegyeztethetőek-e a lengyel Pp. 11355. cikkéhez hasonló fiktív kézbesítési eljárások. E körben pedig arra a következtetésre jutott, hogy a Rendelet kimerítően felsorolja a lehetséges kézbesítési módokat, ezért ettől eltérő módon nincs lehetőség kézbesíteni. Kifejtette ugyanakkor azt is, hogy bár a Rendelet célja a kézbesítés egyszerűsítése és gyorsítása, ezen célok nem járhatnak a védelem jogának gyengítésével, a védelem joga pedig megköveteli az iratok valódi és tényleges átvételét. Mivel pedig a lengyel Pp.-hez hasonló fiktív kézbesítési módok alkalmazása esetén az iratok valódi és tényleges átvétele nem biztosított, e kézbesítési mód ellentétes a védelemhez való joggal is.
Mindez tehát azt jelenti, hogy az Európai Bíróság teljes mértékben kizárta a nemzeti jogban kialakult fiktív kézbesítési módok alkalmazását a polgári és kereskedelmi ügyekben szültetett bírósági és bíróságon kívüli iratok tagállamok közötti kézbesítése során.
Ezen - rendkívül szigorú - álláspontot több kritika is érte.
Ezek egyrészt azon alapultak, hogy az Európai Bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy - szemben a francia "remise au parquet"-val - a lengyel Pp. nem automatikusan alkalmazott fiktív kézbesítési módot, hanem egy kézbesítési megbízott kijelölésére irányuló kötelezettség szankciójaként. Ezért az Európai Bíróságnak e szankciót nem önmagában, hanem az elmulasztott kötelezettséggel együtt kellett volna megvizsgálnia. Márpedig e kötelezettség teljesítése nem jelent számottevő terhet a felek számára, különös figyelemmel arra is, hogy számos perben kötelező a jogi képviselet, ami viszont nem ellentétes az EU jogával. Ha tehát a jogi képviselőt előíró belső jogi rendelkezések összeegyeztethetőek az EU jogával, akkor csak egyetlen okból merülhet fel az, hogy a kézbesítési megbízottat megkövetelő eljárási szabályok EU-jog-ellenesek, ez pedig a közvetett diszkrimináció. Míg ugyanis a kötelező jogi képviselet minden peres félre egyaránt vonatkozik, a kötelező kézbesítési megbízott túlnyomórészt értelemszerűen más országok állampolgárait érinti, így közvetve valóban felmerülhet, hogy diszkriminációt valósít meg. Ezt azonban adott esetben indokolttá teheti az a tény, hogy a fél részére történő külföldi kézbesítés - még a Rendelet alkalmazása mellett is - sokkal bizonytalanabb, költségesebb és hosszabb, mint a kézbesítési megbízott részére történő belföldi kézbesítés.[12]
Mások azért fogalmaztak meg kritikát az Európai Bíróság fenti döntésével szemben, mert az tovább bonyolította az eddig sem egyszerű külföldi kézbesítést. Ennek oka az, hogy továbbra sem világos: mikor kell az iratot az egyik tagállamból egy másik tagállamba továbbítani, kérdés ugyanis, hogy e körben a fél lakóhelyének van-e jelentősége, s ha igen, továbbra is bizonytalan, hogy pontosan mit kell "lakóhelynek" tekinteni. Ezen kérdés megválaszolása a kritikát megfogalmazók szerint nem a jogalkalmazóra, hanem a jogalkotóra tartozik, ezért az Európai Bíróság akkor járt volna el helyesen, ha a Rendelet hatályának érintése nélkül csupán azt állapította volna meg, hogy a lengyel Pp. vitatott rendelkezései sértik a tisztességes eljáráshoz fűződő jogot.[13]
E kritikák ellenére nem lehet kétséges, hogy az Európai Bíróság C-325/11. számú ítéletét követően a polgári és kereskedelmi ügyekben született bírósági és bíróságon
- 102/103 -
kívüli iratok EU-tagállamok közötti kézbesítése során egyetlen fiktív kézbesítési mód sem alkalmazható.
Mindez egyértelműen felveti annak szükségességét, hogy a jogalkotó a fenti ítélettel közvetlenül érintett lengyel Pp. mintájára módosítsa a magyar Pp. 100/A. §-át.
A lengyel Pp. 11355. cikke ugyanis az Európai Bíróság jogi álláspontjának tükrében utóbb akként módosult, hogy a kézbesítési megbízott kijelölésére vonatkozó kötelezettség csak azon peres feleket terheli, akik lakóhelye/székhelye nem belföldön vagy az EU-ban található, így nem maradt belső jogi lehetőség arra, hogy a lengyel bíróság fiktív kézbesítési módot alkalmazzon egy másik EU-tagállamban lakóhellyel/székhellyel rendelkező féllel szemben.[14]
Mindaddig pedig, amíg a magyar Pp. 100/A. §-a a fentiekkel egyező módon módosításra nem kerül, az Európai Bíróság C-325/11. számú ítéletére tekintettel a magyar bíróságoknak félre kell tenniük e jogszabályi rendelkezést minden olyan esetben, amikor a fél lakóhelye/székhelye az Európai Unión belül található. Ilyen esetekben e felek részére szóló iratokat a Rendeletben előírt módon kell kézbesíteni, s nem lehet hirdetményi kézbesítést alkalmazni még akkor sem, ha e fél kézbesítési megbízottat bírói felhívás ellenére sem jelentett be.
A külföldre történő kézbesítés megnöveli az eljárások időtartamát és költségeit. Ezért e nehézségek elkerülése érdekében számos állam jogrendszere fiktív kézbesítési módokat dolgozott ki, amelyek szükségtelenné teszik a külföldre történő tényleges kézbesítést.
E fiktív kézbesítési módok alkalmazását nem korlátozza az Egyezmény, az ugyanis - az e körben kialakult egységes nemzetközi bírói gyakorlat tükrében - csak olyan esetekben alkalmazható, amikor a fórum joga szerint a szabályszerű kézbesítéshez nem mellőzhető az irat külföldre történő tényleges továbbítása.
Az Európai Unió tagállamaiba történő kézbesítés során ugyanakkor fiktív kézbesítési módok alkalmazására nem kerülhet sor. Az Európai Bíróság C-325/11. számú ítélete szerint ugyanis kizárólag a Rendeletben előírt kézbesítési módokat lehet használni akkor, ha a címzett lakóhelye/székhelye egy másik tagállamban található. Ennek tükrében a jogalkotónak a magyar Pp. - hirdetményi kézbesítést megengedő - 100/A. §-át ezzel egyezően módosítani, a bíróságoknak pedig a hirdetményi kézbesítést már e módosítás előtt is mellőzni kell.
Felhasznált irodalom:
Peter Bert: The Hague Service Convention, Default Judgments, and Deemed Service under German Law, https://lettersblogatory.com/2012/09/21/the-hague-service-convention-default-judgments-and-deemed-service-under-german-law
Fanny Cornette: Case of the Day: Alder v. Orlowska, https://lettersblogatory.com/2013/01/24/case-of-the-day-alder-v-orlowska
Aleš Galič: Service abroad in civil and commercial matters - from the Hague Conventions to the EU 1393/2007 regulation, http://www.prafak.ni.ac.rs/files/zbornik/3%20Ales%20G.pdf
Nagy Adrienn: A Tanács 1348/2000/EK rendelete, In: Wopera Zsuzsa - Wallacher Lajos (szerk.): Polgári eljárásjogi szabályok az Európai Unió jogában. Complex Kiadó Kft, Budapest, 2006.
Laszczuk & Wspólicy Attoneys at Law Bulletin Issue 9/2013, http://www.laszczuk.pl/uploaded/ bulletin_issue_9_2013_(48).pdf
Felhasznált jogesetek:
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának (Supreme Court) 486 U.S. 694 Volkswagenwerk AG v. Herwig J Schlunk ügyben hozott döntése, http://openjurist.org/486/us/694
A holland Legfelsőbb Bíróság (Hoge Raad) Segers and Rufa BV v. Mabanaft GmbH ügyben 28 I.L.M. 1584 (1989) szám alatt hozott döntése, file:///C:/Users/User/Downloads/International%20Legal%20Materials%20Volume%2028%20issue%206%201989%20[doi%2010. 2307%252F20693394] %20--%20THE%20NETHERLANDS-%20SUPREME%20COURT%20DECISION%20IN%20SEGERS%20AND%20RUFA%20BV%20v.%20MABANAFT%20GMBH%20(Hague%20Service%20Convention).pdf
A Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) VI ZR 222/11, VI ZR 226/11, VI ZR 288/11, VI ZR 227/11, VI ZR 239/11. számú eseti döntései (http://www.juris.bundesgerichtshof.de)
L. A. Geelhoed főtanácsnok C-522/03. sz. ügyben írt indítványa
Az Európai Bíróság C-325/11. számú ítélete ■
- 103 -
JEGYZETEK
[1] Idézi: L. A. Geelhoed főtanácsnok C-522/03. sz. ügyben írt indítványának 12. és 13. pontja
[2] Illionios long-arm statute [Ill.Rev.Stat., ch. 110, 2-209(a)(1) (1985)] , idézi: az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 486 U.S. 694 Volkswagenwerk AG v. Herwig J Schlunk ügyben hozott döntése
[3] http://www.gesetze-im-internet.de/englisch_zpo/englisch_zpo.html#p0724
[4] Idézi: Aleš Galič: Service abroad in civil and commercial matters - from the Hague Conventions to the EU 1393/2007 regulation 69. p. (http://www.prafak.ni.ac.rs/files/zbornik/3%20Ales%20G.pdf)
[5] Idézi: az Európai Bíróság Alder v. Orlowska ügyben C-325/11. szám alatt hozott ítéletének 9. pontja
[6] Nagy Adrienn: A Tanács 1348/2000/EK rendelete, In: Wopera Zsuzsa - Wallacher Lajos (szerk.): Polgári eljárásjogi szabályok az Európai Unió jogában. Complex Kiadó Kft, Budapest, 2006. 335. o.
[7] Bundesgerichtshof VI ZR 222/11, VI ZR 226/11, VI ZR 288/11, VI ZR 227/11, VI ZR 239/11 (http://www.juris.bundesgerichtshof.de)
[8] E jogesetek elemzésére lásd: Peter Bert: The Hague Service Convention, Default Judgments, and Deemed Service under German Law, https://lettersblogatory.com/2012/09/21/the-hague-service-convention-default-judgments-and-deemed-service-under-german-law
[9] http://openjurist.org/486/us/694
[10] Illionios long-arm statute [Ill.Rev.Stat., ch. 110, 2-209(a)(1) (1985)]
[11] file:///C:/Users/User/Downloads/International%20Legal%20Materials%20Volume%2028%20issue%206%201989%20[doi%2010.2307%252F20693394] %20--%20THE%20NETHERLANDS-%20SUPREME%20COURT%20DECISION%20IN%20SEGERS%20AND%20RUFA%20BV%20v.%20MABANAFT%20GMBH%20(Hague%20Service%20Convention).pdf
[12] Aleš Galič: Service abroad in civil and commercial matters - from the Hague Conventions to the EU 1393/2007 regulation 73-75. o. (http://www.prafak.ni.ac.rs/files/zbornik/3%20Ales%20G.pdf)
[13] Fanny Cornette: Case of the Day: Alder v. Orłowska, https://lettersblogatory.com/2013/01/24/case-of-the-day-alder-v-orlowska
[14] Laszczuk & Wspólicy Attoneys at Law Bulletin Issue 9/2013, http://www.laszczuk.pl/uploaded/ bulletin_issue_9_2013_(48).pdf
Lábjegyzetek:
[1] A szerző európai jogi szaktanácsadó bíró, Miskolci Törvényszék.
Visszaugrás
