Mario Talamanca római professzor egy közelmúltban megjelent tanulmányában rámutatott arra, hogy az érvénytelenségnek a jogügylet hatályosságával, ill. hatálytalanságával való viszonya, s ugyanígy az érvénytelenségnek a jogügylet létezésével, ill. nemlétezésével való viszonya is problémákat, sőt zűrzavarokat idéz elő.[1] Különösen igaz a nagy olasz romanista megállapítása az ókori római jogra nézve, hiszen a római jogtudósok oly sok más, a mai jogász számára alapvető dogmatikai kategóriához hasonlóan az érvénytelenség, ill. a hatálytalanság fogalmát sem alkották meg.
Ennek megfelelően az antik római jogi terminológiában még nem alakult ki az érvénytelenség modern fogalmának megfelelő latin szakkifejezés. Az egyes modern jogi nyelvekben a jogügyletek semmisségének, megtámadhatóságának, ill. hatálytalanságának megjelölésére leggyakrabban használt kifejezések (pl. fr. nullité, ol. invaliditá, sp. rescisión, ol. inefficacia, port. ineficacia) latin ekvivalenseivel a római jog forrásaiban főnévi alakban (pl. nullitas, rescissibilitas, invaliditas, inefficacitas), tehát elvontan jelölve az érvénytelenség, ill. a hatálytalanság fogalmát, nem találkozunk.
- 203/204 -
Reinhard Zimmermann az érvénytelenséggel összefüggésben, de általános érvénnyel szögezi le, hogy "a római jogtudósok nem voltak tekintettel dogmatikai szépségekre".[2] Valóban, az absztrakció viszonylag alacsony szintje, ill. az elméleti-dogmatikai kérdésföltevések hiánya általában jellemző a római jogtudósok gondolkodásmódjára. Ez a tapasztalat fokozott mértékben verifikálható az érvénytelenség tekintetében, hiszen ez a kimondottan elméleti fogalom magas szintű absztrahálást igényel. Azon túl, hogy az érvénytelenség fogalmának modern elméleti megközelítése a római jogban fel sem merült, a római jogtudósok kevéssé dolgozták ki a jogügyletek érvénytelenségének tanát - írja Max Käser is.[3] A hazai szakirodalomban Weiss Emília is rámutat arra, miszerint "a jogügylet, a szerződés, az érvénytelenség általános kategóriáit a római jog nem dolgozta ki".[4]
Az érvénytelenség római jogi témakörével kapcsolatos, a tankönyvekben, kézikönyvekben és a témával foglalkozó monográfiákban, ill. tanulmányokban foglalt fejtegetések szinte kivétel nélkül a terminológiai sokrétűségre vonatkozó megállapításokkal kezdődnek. Részletekbe menő kutatásai eredményeképpen már Gradenwitz rámutatott arra, hogy a római jogban az érvénytelenség (Ungültigkeit) megjelölésére nem létezett adekvát szakkifejezés.[5] A forrásokban több mint harminc olyan kifejezést, szóösszetételt[6] találunk, amelyekkel a római jogtudósok az egyes jogügyletek érvénytelenségét, ill. joghatás kiváltására való alkalmatlanságát kívánták kifejezni.[7] A nagy olasz romanista, Salvatore
- 204/205 -
Riccobono is rámutat arra, miszerint a rómaiak nem rendelkeztek precíz terminológiával a jogügyletek semmisségének és megtámadhatóságának területén.[8 ]Legújabban Staffhorst is megállapítja, hogy a római jogra nézve az érvénytelenség hiányzó elméleti, ill. fogalmi rendszere miatt a semmisség kategóriáját nem lehet egy meghatározott latin nyelvű fogalomra visszavezetni.[9] A német romanista is rendkívül sokszínűnek ("äußerst vielfältig") minősíti a római jogtudósok által a jogügylet érvénytelenségének megjelölésére használt kifejezéseket.[10] Ehhez hozzátehetjük, hogy még kevésbé lehet az érvénytelenségen belül az egyes, a modern magánjogi dogmatika által kialakított és a római jogba visszavetített alkategóriák (pl. részleges érvénytelenség, abszolút, ill. relatív érvénytelenség) vonatkozásában konzekvens szóhasználatról beszélni a római jog forrásait tekintve.
A római jogi források érvénytelenséggel kapcsolatos terminológiának kérdéskörét a hazai szakirodalom eddig nem vagy csak per tangentem tárgyalta, de az újabb nemzetközi romanisztikai irodalmat tekintve is csak legújabban jelent meg néhány, ilyen tárgyú, ill. erre a témára is kitérő szakmunka. A terminológiai sokszínűség konstatálása mellett hangsúlyozzuk azt az ezzel szorosan összefüggő körülményt is, hogy a római jog mindvégig, még Iustinianus idején is kazuisztikus jelleggel szabályozta azokat az eseteket, amikor a szerződés valamilyenjogi hiba folytán érvénytelennek minősült.
E helyütt csupán röviden utalunk arra, hogy a források alapján gyakran az sem világos, hogy a római jogban egy szerződés - persze modern terminológiával élve - mikor tekinthető nemlétezőnek és mikor érvénytelennek. Az Ulpianustól származó nevezetes forrásszöveg (Ulp. D. 2, 14, 1, 3) alapján első látásra kétséges, hogy a római jogban a megegyezést nem tartalmazó szerződés semmisnek vagy nemlétezőnek tekinthető-e, hiszen a "nulluni" kifejezés használata a szerződés semmisségére és nemlétezésére egyaránt utalhat. Véleményem szerint a forrásszöveg ("nullum esse contractual, nullam obligalionem, quae non habeat in se conventionein") értelmezése alapján azt a következtetést célszerű levonni, hogy az ilyen szerződés, mivel lényege, sőt immanens, fogalmi kritériuma: a megegyezés hiányzik, nemlétezőnek tekintendő. Kérdés az is, hogy nemlétező, vagy érvénytelcn-c az olyan adásvételi szerződés, amely a vételárban való megállapodást nem tartalmazza. Ulpianus (D. 18, 1,2, 1) szerint nincsen adásvétel, ha a vételárban
- 205/206 -
való megállapodás hiányzik ("sine pretio nulla venditio est").[11] Megítélésem szerint, mivel az adásvétel esszenciális tartalmi elemében: a vételárban való megállapodás hiányzik, a szerződés nemlétezőnek tekintendő. A hivatkozott források, valamint számos további, korábbi tanulmányaimban már részletesebben tárgyalt forrásszöveg elemzése alapján is úgy tűnik, hogy a modern kor jogtudósai által is viszonylag ritkán használt fogalom lényegét implicite már a római jogtudósok is ismerték.[12] Bár a contractus non existens modern elméleti kategória, a római jogba bizo-
- 206/207 -
nyos megszorításokkal visszavetíthető. Ez. persze egy mélyebb, jogelméleti összefüggésekkel is rendelkező problémára irányítja rá a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a modern fogalmak római jogba, ill. az antike Rechtsgeschichte irányzatára[13] figyelemmel általában az antik jogokba történő visszavetítése során mindig gondolni kell az anakronizmus csapdájának elkerülésére, a retro-projekciós módszer alkalmazásának lehetőségeire, korlátaira, ill. sok esetben akadályaira.
Mitteis, Hellmann,[14] Betti,[15] Di Paola,[16] valamint Staffhorst[17] kutatási eredményeire is támaszkodva megállapíthatjuk, hogy a római jogtudósok általában a következő kifejezéseket használják azokra az esetekre, amikor nem ítélték lehetségesnek a felek által célzott joghatások beállását: nullum esse, nullius viomenti esse, non valere, nullas vires habere, effectum non habere, inefficax esse, pro non facto haberi, non videri factum, non intellegi, non esse, non consistere, non contrahi, nihil agere (facere), inutilis, irritus, ratum non haberi, inanis, vitiosum esse, vitiari, frustra facere, non posse, non licere, non permitti, prohiberi, impedire, obstare, corrumpere, infirmare (inftrmari), non nocere, non officere, non obesse, non prodesse (proficere), non teneri, non tenere (obtinere), non obiigari, non deberi (debere), non fieri, non facere, non acquirere, actio non datur, actio denegatur, actio non competit, actio peti non posse, compelli non posse, cogendum non esse, ius (facultatem, potestatem) non habere faciendi, recte (iure) non fieri (facere), iustum non haberi, servari non oportere, evanescere, nihil esse in, nihil momenti habere, non sequi, perimi, remitti, sine
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
