Montesquieu szerint "...az ítéletek [...] sohase legyenek mások, mint pontos törvényszövegek", mert "az ország bírói [...] csupán a törvény szavait kimondó szájak [...]".[1] De miként ítéljen a bíró, ha a törvény szövege olyan általános elvárást fogalmaz meg, amelynek a konkrét ügyre való alkalmazása szükségképpen egyfajta jogalkalmazói értékelést, mérlegelést igényel? Olyan törvényi tényállások bírói megítélését kívánom az alábbiakban értékelni, amelyeknek az alkalmazását a jogalkotó (bölcsen belátva, hogy lehetetlen minden konkrét esethez egyedi tényállást alkotni és ahhoz egyedi jogkövetkezményt előírni) meghatározott keretek között átengedi a jogalkalmazónak. Jól láthatóan tehát nem az úgynevezett bírói jogalkotás szövevényes kérdéskörét, s nem is a szabályt felülbíráló bírói gyakorlat ítélkezéselméleti kérdéseit[2], illetve a bonyolultabb jogértelmezést igénylő úgynevezett nehéz ügyeket, hanem "csupán" a jogalkalmazás néhány olyan szeletét érintem, amely a törvényszöveg egyedi ügyre való alkalmazásának sajátos bírói megközelítését igényli, azaz - Montesquieu fentebb idézett szavaival élve - "a törvény szövege" és az azt "kimondó szájak" közötti harmónia kialakítását szolgálja.
1. Általános megjegyzések
2. A felek együttműködési kötelezettsége - a munkavállaló keresőképtelenségének igazolása (két jogeset egybevetése)
3. A munkáltatói felmondás okszerűsége
4. A munkáltató azonnali hatályú felmondásának elfogadható indoka
5. Rövid összegzés
Dr. Darák Péter, a Kúria elnöke a tizenharmadik magyar jogászgyűlésen Az ítélkezés személyessége címmel tartott előadását az alábbi állítással kezdte.
"Ha valaki egy nehéz ügyről azt mondja: a jogszabályok szerint döntöttem, a döntés bizonyos szempontjait elhallgatja. Nem mond igazat."
Az előadásból az tűnik ki, hogy nemcsak a "nehéz", hanem bármely ügy elbírálása, illetve az ehhez vezető folyamat (nyugodtan nevezzük peres eljárásnak) magán viseli az ítélkező bíró személyiségét. Idézi Molnár Ambrust, aki szerint egyre nagyobb szerephez jut a bíró szakmai felkészültsége mellett élettapasztalata, az egyes ügyekkel kapcsolatban kialakuló álláspontja, meggyőződése és egyéni belátása.[3] Sok bizonyíték nem szükséges ennek az állításnak az igazolására, ha a bíró pervezetését szemléljük. Hasonlóan, szinte valamennyi pertípusban eltérő lehet a tényállás megállapításához vezető út, ezen belül pedig különösen a bizonyítékok mérlegelése, bár e téren kétségtelen: több (bizonyított) ítéleti tényállást nem állapíthat meg a bíró.
A fenti példák a per olyan elemeire utalnak, amelyek a döntés meghozatalának folyamatát érintik, de nincsenek, még pontosabban: nem lehetnek kihatással az ítélet tartalmára. Bármennyire eltérő is a pervezetés vagy a bizonyítás menete, a helyesen megállapított tényállás alapján csak egy helyes ítélet hozható. De vajon mit tekinthetünk "helyes" ítéletnek? Feltehetőleg azt, amelyik megfelel az adott ügy elbírálása szempontjából releváns jogszabályi előírásnak. Az esetek túlnyomó többségében ennek a megítélése nem túlságosan bonyolult feladat, mivel a perek jelentős részét tényállásbeli vita generálja, ezért a bíró által megállapított tényállásból szükségképpen, sőt evidenciaként következik a döntés. Számos példa hozható fel erre a munkaügyi ítélkezésből. Így például, ha a munkavállaló igazolja, hogy a beosztott munkaidejét meghaladóan végzett munkát, triviális a rendkívüli munka ellenértének megfizetésére irányuló igény megalapozottsága, s ennek összegszerűségét is a törvény szabja meg. Vagy ha igazolja a munkavállaló, hogy teljesítette a kitűzött prémiumfeladatot, minden bizonnyal meg is ítéli ennek az összegét a javára a bíró. A munkaügyi perek többségében tehát a döntés tartalmát aligha befolyásolja, pontosabban befo-
- 21/22 -
lyásolhatja a bíró személyisége és értékrendje, ítélete akkor lesz törvényes, ha a tényállásra illő jogszabályt alkalmazza, úgy is fogalmazhatunk: a törvény szövegét, következésképpen annak értékrendjét (is) közvetíti. Hankiss Elemér a következőképpen írja le ezt a helyzetet. "Elkerülhetetlen, hogy a bíró világnézete, erkölcsi meggyőződése, műveltsége, tudása vagy tudatlansága ne befolyásolja ítéleteit. Nap mint nap, újra és újra meg kell küzdenie saját függőségeivel, a függetlenség lehetséges legnagyobb mértékének eléréséért".[4]
Ugyanakkor a munkajogi szabályozásban is léteznek olyan jogintézmények, amelyek a döntés tartalmát érintően is mérlegelési lehetőséget adnak a bíró számára. Az alapelvek jellegéből is következik, hogy egy konkrét tényállásra való alkalmazásuk diszkrecionális elemeket is magában foglal. Így például annak a megítélése, hogy adott helyzetben mi tekinthető "jóhiszemű" vagy "tisztességes" eljárásnak, egyfajta morális elvárás kifejeződése, amely mögött nyilvánvalóan egy értékrend áll. Még eklatánsabb példa erre a "jó erkölcsbe" ütköző megállapodás érvénytelenségének kimondása. Ugyancsak bírói diszkréciót igényel a munkáltatói felmondás "okszerűségének", vagy annak az elbírálása, hogy a fél azonnali hatályú felmondása valóban a másik fél "jelentős mértékű" és "lényeges" szerződésszegésén alapul. Hangsúlyozni kell: a bírói mérlegelés ilyen fajta megengedettsége korántsem jelentheti az ítélkezés esetlegességét és kiszámíthatatlanságát. Persze könnyű az előző tételmondat leírása, de eléggé nehéz annak a bemutatása, hogy a szóban lévő, általános jogi kategóriák miként nyernek világos, követhető tartalmat. Ezt azért kell a munkajogi szabályozás kapcsán hangsúlyozni, mert közismert módon ezeknek a rendelkezéseknek a mindennapos alkalmazása elsősorban laikusokra hárul, tehát a jogalkotó elsősorban tőlük várja el a jogkövetést. Számukra a legitim értelmezést, tehát az előzőekben említett szabályok konkrét tartalmát szinte kizárólag a bírói gyakorlat szolgáltatja, nem véletlen ezért, hogy szinte rendszeresen olvashatunk akár a legpopulárisabb sajtótermékekben, újabban a közösségi oldalakon is bírósági döntésekről. Az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása érdekében pedig elég erőteljes jogi szabályozás érvényesül[5], s ami ennél lényegesebb, az ezen szabályok által biztosított jogkörével él is (elsősorban) a Kúria. Jól látható tehát, hogy - ideális esetben - nem az egyes bíró, hanem a bírói szervezet által kimunkált értékrend dominál a konkrét ügy elbírálása során. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyes bírák felfogása ítélkezési gyakorlatként összegződik, ami egyben objektív mérceként (követendő ítélkezési gyakorlatként) működik olyan értelemben, hogy háttérbe szorítja, sőt: kiiktatja az értelmezésnek az eljáró bíró szemléletéből fakadó szubjektív elemeit. Visszatérve a (javarészt laikus) jogalkalmazókra, nyilván teljesíthetetlen az az igényük, hogy minden sajátos élethelyzetre a joggyakorlat által elfogadott ítéleti megoldást találjanak. Az viszont jogos elvárás lehet részükről, hogy a bírói gyakorlat világos elvi alapon álljon, ami eligazítást adhat a hasonló helyzetek helyes megítélésében. Ezt az igényt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a bírói gyakorlatban kifejeződő értékrend legyen olyan egyértelmű és kiszámítható, ami a jogértelmezést, következésképpen a jogalkalmazást is egyértelművé és kiszámíthatóvá teszi. Más kérdés, hogy a bíró az adott tényállás elbírálásához kötött, így ítéletében (helyesen) kifejezetten tartózkodik általános elvek és tételek kinyilatkoztatásától. (Erre az 5. pontban még visszatérek.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
