1. A kártérítési jogban az elmúlt évtizedben az egyik legszembeötlőbb változás az egészségügyi szolgáltatók felelősségével kapcsolatos jogalkalmazói szemlélet fordulata. Az 1990-es években, az egyébként is kisebb számban megindult perekben az egészségügyi szolgáltatók csak igen kis százalékban kerültek a pervesztes pozíciójába, jelenleg azonban a helyzet egészen más: az egészségügyi szolgáltatókkal szembenálló felek a perek döntő részét, egyes források szerint a jogalap tekintetében 80 %-át megnyerik.[1] Különösen akkor tekinthető magasnak az arány, ha figyelembe vesszük, hogy a szolgáltatók által megnyert perek jelentős részében eleve távoli összefüggést állítanak a felperesek a kialakult egészségromlás és a kórházi kezelés között: többségében eleve alaptalannak látszó igényekről van szó. Azokban az esetekben azonban, ha a felperesi oldal bizonyítani tudja, hogy a kórházi kezelés során vagy azzal egy időben szövődmény lépett fel, a kórházak csak elvétve tudnak pert nyerni. Holott ismert, hogy a szövődmény számos beavatkozás természetes velejárója, tehát elvileg a szövődmény bekövetkezése sem feltétlenül vonná maga után a szolgáltató felelősségét. Még különösebb a kialakult helyzet annak a figyelembe vételével, hogy a kórház a legtöbb perbeli esetben úgy válik pervesztessé, hogy műtéttechnikai hiányosság nem mutatható ki, hanem a felelősség valahol más körben jelentkezik. Azaz: a kétségtelenül pontatlanul "műhibapereknek" nevezett perek a legtöbbször nem a klasszikus értelemben vett "műhibák" miatt végződnek a szolgáltatók szempontjából sikertelenül.
2. Az egészségügyi szolgáltatók felelősségével foglalkozó tanulmányok csak kis részben foglalkoznak azzal, hogy mi a felelősség ilyen gyakori megállapításának az oka. Hiszen számos jogalany igen gyakran alperesi pozícióban áll - így a rendőrségek, ügyészségek, földhivatalok, vadásztársaságok - de ilyen pervesztességi arány valószínűsíthetően egyikük esetében sem mutatható ki. Holott amennyiben egy hatóság kényszerintézkedések sorozatát hozza, határozataival mások jogosultságait korlátozza, kényszerűen károkat is okoz. Nem is abban található a legnagyobb különbség, hogy a hivatkozott szervek magatartásaikkal összefüggésben a kár bekövetkezése sokszor ne lenne bizonyítható - ellenben a kár bekövetkezése esetében is lényegesen nagyobb arányban tudják alperesi pozícióban a felelősség alól kimenteni magukat, mint az egészségügyi szolgáltatók.
Az elveszített perek ilyen módon alakulása értelemszerűen sem az egészségügyi szolgáltatóknak, de közvetve maguknak a betegeknek sem jó. Az egyébként is költségvetési gondokkal küszködő kórházak könnyen kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy a tendencia további erősödésével egyre rosszabb feltételekkel tudnak biztosítást kötni, vagy biztosítás nélkül maradnak, amelynek következtében a megítélt nagy összegű kártérítéseket kifizetni nem tudják, amely szolgáltatók megszűnéséhez vezethet. De még ilyen súlyos jogkövetkezmény hiányában is könnyen belátható, hogy az elveszített perek sok olyan forrást vonnak el a kórházaktól, ezáltal a szolgáltatásaikat igénybe vevő betegektől, amelyekre igen nagy szükség lenne. Forrás hiányában pedig a hiba lehetősége is egyre nagyobb.
Mindez különösen elgondolkoztató azzal együtt, hogy az elveszített perek döntő hányadában feltételezhető, hogy a kórház valójában nem követett el semmilyen mulasztást, valójában minden szakmai szabályt betartott, ennek ellenére a szövődmény elkerülhetetlen volt - de ezt bizonyítani nem tudja. Nagy valószínűséggel ez a tendencia mindaddig jelentősen nem fog megváltozni, amíg az egészségügyi szolgáltatók illetve az érdekükben fellépő személyek még mindig a tíz évvel ezelőtti jogalkalmazásból indulnak ki, de akkor sem, amikor a büntetőjog és a polgári jog azonos tényállás mellett egészen eltérő következményeinek különbségeit nem veszik figyelembe. Az ártatlanság vélelmével ugyanis gyökeresen szembenállónak látszik a jogellenes károkozás vélelme - holott mindez a jogalkalmazás szempontjából nem ellentmondás.
3. A felelősség feltételeinek részletes elemzését az is szükségessé teszi, hogy az utóbbi időszakban egyébként is jelentősen emelkedtek a személyiségi jog sérelmével
- 243/244 -
kapcsolatos perek. Mint ahogy arra tanulmányában Fézer Tamás rámutat: "Ez a fordulat nem csupán a jogi környezet változásával magyarázható, sokkal inkább külföldi hatásokat vélhetünk benne felfedezni."[2]
Megfigyelhető, hogy a kórházak felelősségét érintő perek igen nagy részben azért végződnek a szempontjukból eredménytelenül, mert - a klasszikus műhiba hiányában is - nem tudnak megfelelően eleget tenni bizonyítási kötelezettségeiknek, így például nem tudják bizonyítani a teljes körű, megfelelő tartalmú tájékoztatást, vagy azt, hogy a kialakult károsodás elhárítása, megelőzése érdekében a tőlük elvárható gondossággal jártak volna el. Így vélekedik tanulmányában Kaprinay Zsófia: "Talán meglepő, de az elmúlt évek polgári peres gyakorlata azt mutatja, hogy az orvosok elleni kártérítési igényekhez nem elsősorban a szoros értelemben vett szakmai műhibák vezettek, hanem tájékoztatási kötelezettség megsértéséből... eredő sérelmek."[3]
4. A jelen rövid tanulmány az okozatosság fogalmi értelmezésében bekövetkezett szemléletváltozásra, és az ebből következő bizonyítási terhek változására igyekszik felhívni a figyelmet. Ezzel kapcsolatban rámutat arra az ilyen jellegű perekben még mostanában is igen gyakran tapasztalható téves felfogásra, amely szerint az egészségügyi szolgáltatónak a polgári jogi felelősség alóli mentesülését eredményezi, amennyiben nem bizonyítható, hogy a kezeléssel összefüggésben jelentkező szövődmény miért alakult ki.
Gyakran tartalmaz az ilyen jellegű perekben az alperesi ellenkérelem ugyanis olyan kitételeket, amelyek szerint a szövődmény (egyéb következmény) akár más okokból, más helyen, más időben is kialakulhatott.
Amennyiben ugyanis nemcsak az orvosi kezelés, hanem más körülmény is kiváltó oka lehetett az adott szövődmény kialakulásának, akkor ennek a megfelelő szakvéleménnyel történő alátámasztása nagy valószínűséggel eredményezi a büntetőjogi felelősség alól való mentesülést, azonban önmagában a polgári jogi, azaz ebben az esetben kártérítési felelősség alóli mentesülést sohasem.
A jogalkalmazás szemléletbeli változása nem független egyébként a kártérítési jog gyakorlatától, ugyanazon az elvi alapon nyugszik az egészségügyi szolgáltató felelőssége, mint általában bármely más jogalany kártérítési felelőssége - értelemszerűen a szolgáltatás speciális vonásaiból, az Egészségügyi Törvény rendelkezéseiből eredő jellegzetességekkel.
5. A legutóbbi évtizednek az egészségügyi szolgáltatók felelősségét érintő legnagyobb jogalkalmazói szemléletváltozása a gyógyulási esély elvételének nem az okozatosság, hanem a kimentés körében történő értékelése lett.
A jogalkalmazás ugyanis az esélyt a gyógyulásra a személyhez fűződő értékként kezeli, amely csökkenése vagy elvesztése nem vagyoni kárnak minősül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
