"A kontinentális jogokban a törvényi és bírói jogfejlesztés úgy állnak egymás mellett, mint Goethe és Schiller a weimari udvari színház előtt Ernst Friedrich August Rietschel világhírű szobrán: egymás kezét fogják, de nem néznek egymásra."
Lábady Tamás
A bíróságok elé kerülő magánjogi jogviták szempontjából a bírói jogalkotás különösen fontos, hiszen mind a felperes, mind az alperes igyekszik a peres eljárás során a kérdéses joghézagokat az általa helyesnek vélt, vagy még inkább az ő érdekeinek megfelelő tartalommal kitölteni. A polgári bíróságok jogfejlesztése, illetve aktivizmusa így kiemelkedő jelentőséggel bírhat minden egyes ítélet meghozatalakor. Ennél fogva szükség van a választott téma tudományos szintű elemzésére.
A bírói jogfejlesztés fogalmának meghatározásakor kiindulópontként szükséges azt leszögezni, hogy Magyarországon a hatalmi ágak megosztásából következően a bíróságok, így a bírák elsődleges feladata is az igazságszolgáltatás, tehát nem a jogalkotás. A bíróságok az eléjük kerülő jogviták során esetenként megállapítják az adott jogintézmény tartalmát, illetve az ahhoz kapcsolódó következményeket. Ezek az eseti döntések azonban válhatnak mindenki számára kötelezővé is; azt a folyamatot, amelynek során az adott bírósági ügyekben hozott döntések normatív hatályúak lesznek, nevezzük bírói jogfejlesztésnek.[1]
A bírói jogfejlesztésre jogszabályi felhatalmazást az Alaptörvény biztosít: az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdése szerint a Kúria a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz annak érdekében, hogy az egységes jogalkalmazást biztosítsa. A Kúria jogegységi határozatai minden bíróságra nézve kötelezőek kifejezve ezzel a határozatok normatív erejét.
A jogegységi határozatokon kívüli bírói jogfejlesztő eszközök köre jelen-
- 89/90 -
tősen átalakult a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (továbbiakban: Bszi.) 2020. április 1. napjától hatályos módosításával. A törvénymódosítást megelőzően a bírói jogfejlesztés eszköztárába tartoztak az Elvi Bírósági Határozatok (EBH) és az Elvi Bírósági Döntések (EBD) is, amelyek a Bszi. akkor hatályos 32. § (1) bek. b) pontja alapján tulajdonképpen kötelező erővel bírtak az alsóbb fokú bíróságok ítélkezési gyakorlatában. A korlátozott precedensrendszer bevezetésével azonban ezen eszközök a Bszi. 25. § (1) bekezdésének módosításával, illetve a teljes 9. alcím hatályon kívül helyezésével kikerültek onnan. A Bszi. 27/A. § szerint "bírói testület, bírósági vezetők, illetve bírák tanácskozása nevében nem tehető közzé olyan jogértelmezési célú állásfoglalás, amelynek meghozatalára törvény nem ad felhatalmazást"; ezen rendelkezésével a jogalkotó 2020. április 1. napjától a bírósági szakmai értekezletek állásfoglalásainak jogfejlesztő-eszköz voltát szintén megszüntette. A Kollégiumi Vélemények vonatkozásában változatlan maradt a szabályozás, ezek normativitása a fellebbviteli rendszerből eredeztethető.
A Bszi. legjelentősebb változása -amely miatt az új szabályozás korlátozott precedensrendszernek nevezhető - azon rendelkezés, hogy minden egyedi határozat, amelyet a Bírósági Határozatok Gyűjteményében közzé kell tenni a Bszi. 163. § értelmében, kötelező a bíróságokra nézve. A Kúria hivatalos lapja azonban 2011 decembere óta viseli a Bírósági Határozatok Gyűjteménye elnevezést, ebből következően a korábban közzétett határozatok nem váltak precedenssé. Az így kialakult precedensektől való eltérés jogszerűségének és szükségességének megállapítása érdekében a Bszi. 12/A. §-ával bevezetésre került egy új jogintézmény, a jogegységi panasz.[2]
Megjegyzendő továbbá, hogy a fenti felsoroláson kívüli, egyéb döntvénytárakban közzétett eseti döntések (például BH, BDT, ÍH) ugyan kötelező erővel nem rendelkeznek, ám ezek vonatkozásában is megállapítható, hogy - akár 2011. december előtt, akár utána születtek (hacsak nem született a korábbi döntéshez képest eltérő jogértelmezés mellett állást foglaló későbbi vagy magasabb szintű bírósági döntés) - az alacsonyabb fokú bíróságok ezen döntésektől ritkán tértek el ítéleteikben.
A bírói jogfejlesztés alapja tehát - a fentiekből következően - egy joghézag, így a bírói jogalkotás valamilyen hiányos vagy homályos rendelkezés kiegészítésére vagy értelmezésére irányul. Ahogy azt Lábady Tamás is említi "A magyar magánjog tana" című könyvében - és ez a mű megjelenése óta hatványozottan igazolható -, a társadalmi, gazdasági és szociális viszonyok felgyorsult ütemű változása következtében a jogalkotó nem képes az élet minden területét naprakészen szabályozni.[3] Kifejezetten igaz ez az állítás a magánjogra, hiszen a magánjogi kapcsolatok különösen sokrétűek lehetnek, amely tényből adódóan indokolt újabb és újabb jogintézmények megjelenése. Ebből eredően szükségszerű a magánjogi jogalkotás során az absztrakció olyan fokú alkalmazása, melynek eredményeként
- 90/91 -
születendő normákat az eseti döntések fognak kitölteni valódi tartalommal.
A bírói jogfejlesztés számos jogintézmény szabályait egyértelműsítette már a magyar polgári jogban. A következőkben olyan jogszabályi rendelkezések bírói jogfejlesztés keretében történő tartalommal való kitöltését vizsgálom, amelyek az emberek polgári jogi, elsősorban kötelmi viszonyaiban jelennek meg.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) a szerződések érvénytelensége körében két kategóriát különböztet meg: a semmisséget és a megtámadhatóságot. A semmiség érvénytelenségi okai között, a célzott joghatás hibájának egyik eseteként szerepel a nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző szerződés[4] (a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényben - továbbiakban: régi Ptk. - a jóerkölcsbe ütköző szerződés még a tilos szerződések körén belül került szabályozásra, de az ekkor kialakult elvek a Ptk. szabályozása kapcsán is irányadóak).
A Ptk. ugyanakkor nem határozza meg exemplifikatív felsorolás szintjén sem, hogy mit tekint jóerkölcsbe, illetve nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző szerződésnek, sőt a törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolásában sem található erre semmilyen utalás. A Kúria a jogegységi határozatok szintjén a 6/2013. Polgári Jogegységi Határozatában a devizaszerződések kapcsán utal arra, hogy a nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközést a jogalkotó nem definiálta, annak megítélését a bíróságokra bízza. Ezen jogegységi határozat támpontként visszautal egy korábbi Bírósági Határozatra, amely kimondja, hogy "jó erkölcsbe ütközőnek minősül az a szerződés, amelyet jogszabály ugyan nem tilt, de az azzal elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, és ezért az általános társadalmi megítélés is egyértelműen tisztességtelennek minősíti".[5] A fenti definícióra utal egyebekben Elvi Bírósági Határozat is (EBH 2005.1234).
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a fent hivatkozott Bírósági Határozatban a Legfelsőbb Bíróság kialakított egy irányvonalat annak vonatkozásában, hogy mi minősülhet jóerkölcsbe ütköző szerződésnek, ám ez a "meghatározás" továbbra is bírói jogfejlesztést igényel, hiszen nem állapítja meg egyértelműen azt az esetkört, amely jóerkölcsbe ütközővé teszi a szerződést.
A Kúria eseti döntéseiben számos alkalommal meghatározta már, hogy mit tekint a joggyakorlat alapján egy-egy konkrét ügyben nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző feltételnek. A bérleti szerződések kapcsán például megállapította, hogy akkor minősíthető egy szerződés jóerkölcsbe ütközőnek, ha "bizonyított, hogy a felek a bérleti szerződés rendeltetésével ellentétes érdekeket érvényesítettek, illetve az egyik félnek a jóhiszeműség és tisztesség alapelvi követelményeivel
- 91/92 -
szembehelyezkedve tudatosan biztosítottak egyoldalúan privilegizált helyzetet".[6] A Kúria szerint nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek minősül az a szerződés is, amelyben egy tag a gazdasági társaság egyetlen hasznot hajtó vagyontárgyát kívánja megszerezni, amely gazdasági társaságot a tagok már nem kívánnak működtetni.[7]
A feltűnő aránytalanság a Ptk. szabályai szerint megjelenhet megtámadhatósági és semmiségi okként is a szerződés érvénytelensége körében.
A Ptk. 6:98. § (1) bekezdése szerint "ha a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értéke között anélkül, hogy az egyik felet az ingyenes juttatás szándéka vezetné, a szerződés megkötésének időpontjában feltűnően nagy az aránytalanság, a sérelmet szenvedett fél a szerződést megtámadhatja". A törvényben, valamint a törvényjavaslat Általános Indokolásában ebben az esetben sem utal a jogalkotó arra, hogy mi tekinthető értékaránytalanságnak, illetve feltűnő értékaránytalanságnak. A bíróságok ítélkezési gyakorlata a feltűnő értékaránytalanság vagy -ahogy a régi Ptk. fogalmaz - értékkülönbség (a korábban alkalmazott gyakorlat itt is irányadó, elvi különbség nincs a két fogalom között) megállapításánál egy konkrét Legfelsőbb Bírósági állásfoglalásra, méghozzá a PK. 167. számú állásfoglalásra támaszkodik, amely 1986-ban Bírósági Határozatként is közzétételre került. Ezen vélemény alapján az eset összes körülményének figyelembe vétele szükséges a feltűnő értékaránytalanság megállapításához; a feltűnő jelző kiemelten fontos, hiszen önmagában az, hogy a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között értékkülönbség van, nem eredményezi a szerződés megtámadhatóságát.[8] Kiemelendő azonban, hogy a fenti állásfoglalás sem tartalmaz konkrét arányszámot vagy összeget arra vonatkozóan, hogy mikor minősül a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás feltűnően értékaránytalannak, ennek megállapítását minden esetben a bíróság mérlegelési körében hagyja.
A Legfelsőbb Bíróság egyik eseti döntésének tényállása szerint I. r. alperes 3.300.000,- Forint összegű kölcsönt nyújtott I. r. felperes számára; a kölcsönszerződés biztosítékaként a felek opciós szerződést is kötöttek felperes ingatlana vonatkozásában a kölcsönösszeggel megegyező vételáron. I. r. felperes nem teljesítette a kölcsönszerződésből eredő fizetési kötelezettségét a megjelölt határidőben, így I. r. alperes élt vételi jogával; I. r. felperes a szerződést feltűnően nagy értékkülönbözetre (illetve más jogcímekre is) hivatkozva megtámadta. A feltűnő értékaránytalanság szempontjából releváns (az ügy más kérdésekre is kiterjedt) még, hogy az ügy I. r. alperes felülvizsgálati kérelmével a Legfelsőbb Bírósághoz került, amely a szakértői vélemény alapján megállapította, hogy az ingatlan forgalmi értéke 6.653.000,- Forint volt. A Legfelsőbb Bíróság ítéletében hivatkozott arra, hogy a PK. 167. sz. állásfoglalás alapján a bíróságnak nem az értékaránytalanságot, hanem csupán a feltűnő értékkülönbözetet kell kiküszöbölni, így az ingatlan vételárát 5.300.000,- Forintban állapította meg.[9]
- 92/93 -
A Ptk. 6:97. § az uzsorás szerződés vonatkozásában kimondja, hogy "ha a szerződő fél a szerződés megkötésekor a másik fél helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt kötött ki, a szerződés semmis". Megállapítható tehát, hogy a Ptk. a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti feltűnő értékkülönbséget semmiségi okként is szabályozza, amennyiben azt a másik fél helyzetének kihasználásával kötötték ki; a két érvénytelenségi okot alapvetően ez különbözteti meg. Ezek alapján a joggyakorlat az uzsorát a feltűnő értékaránytalanság szubjektív vagy minősített esetének is nevezi.[10] Arra vonatkozóan, hogy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás szempontjából mi minősül feltűnően aránytalannak a feltűnő értékaránytalanságnál kifejtettek az irányadóak (jogirodalom csaknem egésze amellett foglal állást, hogy a Ptk. által az uzsoraszerződés tényállásában nevesített előny a feltűnő értékaránytalanság szabályánál szereplő szolgáltatással egyezik meg).
A Ptk. XXVI. fejezetében (A szerződés megerősítése) a jogalkotó a foglaló és a kötbér jogintézménye esetén is a bíróság mérlegelési körébe utalja a túlzott mértékű foglaló vagy kötbér mérséklését. A túlzott mértékű foglalót vagy kötbért kifejezetten a kötelezett kérelmére lehet mérsékelni.
A Ptk. ugyanakkor nem határozza meg azon összeget vagy arányt, amely egyértelművé tenné, hogy mikor minősül a foglaló vagy kötbér eltúlzottnak. A Kúria ezen jogintézményekre vonatkozó eseti döntései között - amelyek a korábban kifejtettek szerint kötelező erővel bírnak a bírói gyakorlatra - egy 2017. évi felülvizsgálati indítvány tárgyában hozott és közzétett döntés az, amely meghatározza azokat a körülményeket, amelyeket a bíróságoknak a túlzott mérték megállapításának eldöntése során figyelembe kell venniük. A Kúria szerint a túlzott mérték értékelése szempontjából elsődlegesen az arányosságot szükséges mérlegelni, tehát a szolgáltatás és a kötbér értékének egymáshoz való viszonyát. Ezen túlmenően a helyes álláspont kialakításához a bíróságnak vizsgálnia kell a jogosultnak a teljesítéshez fűződő érdekét, a szerződésszegő magatartás enyhébben vagy súlyosabban megítélhető voltát, az okozott hátrány nagyságát és a felek helyzetét.[11]
A Ptk. kötelmi jogi könyvének harmadik részében az egyes szerződésekhez kapcsolódóan szintén számos helyen található olyan rendelkezés, amelynek tartalommal való megtöltése bírói jogfejlesztést igényel. Az ajándékozási szerződés vonatkozásában a Ptk. 6:237. § (5) bekezdése kimondja, hogy "a szokásos mértékű ajándék visszakövetelésének nincs helye".
Egyéb, magasabb szintű értelmezési eszköz hiányában a bírói gyakorlat feladata kialakítani azt, hogy mi tekinthető szokásos mértékű ajándéknak. A közzétett eseti döntések között ebben az esetben azonban időben lényegesen korábbi Legfelsőbb Bírósági ítéletek
- 93/94 -
szerepelnek, amelyek a szokásos mértékű ajándék meghatározásának körülményeit elemzik. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a szokásos mérték megállapításakor figyelembe kell venni az ajándék értékén túl, az ajándékozás tárgyát, az ajándékozó vagyoni helyzetét, az ajándékozással elérni kívánt célt, valamint a családban uralkodó felfogást is.[12] Véleményem szerint ezen tényezők közül az ajándékozó vagyoni helyzete a legmeghatározóbb, hiszen ezen körülmény valamennyi másik, fenti felsorolásban szereplő tényezőt befolyásolja.
A szokásos mértékű ajándék megállapításának az ajándék visszakövetelésére irányuló kereseti kérelem szempontjából kulcsszerepe lehet, hiszen amennyiben a bíróság arra a következtetésre jut, hogy az ajándék szokásos mértékűnek tekintendő, úgy a kereseti kérelmet elutasítja. Fontos leszögezni azonban azt is, hogy ellenkező esetben, tehát ha a bíróság szerint az ajándék nem szokásos mértékű, akkor ezen tény önmagában nem vezet az ajándék visszaköveteléséhez, ehhez további, a Polgári Törvénykönyvben meghatározott esetek[13] valamelyikének teljesülése is szükséges.
A Ptk. a felelősség egyes eseteire vonatkozó rendelkezések között helyezi el a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség szabályait. A veszélyes üzemi felelősség definiálásaként a Ptk. 6:535. § (1) bekezdése kimondja, hogy "aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni". A törvény, illetve a törvényjavaslat Általános Indokolása sem határozza azonban meg azt, hogy mi maga a veszélyes üzem. Fontos újítás azonban a régi Ptk. szabályozásához képest, hogy az üzembentartót, vagyis a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatójának személyét rögzíti a Ptk. eloszlatva ezzel az ehhez kapcsolódó jogértelmezési kételyeket. A korábbiakban az is a bírói gyakorlat feladata volt, hogy meghatározzák az üzembentartó személyét a veszélyes üzemi felelősség vonatkozásában: egy gépjármű-baleset bekövetkezése esetén például kérdésként merülhetett fel, hogy abban az esetben, ha a balesetet egy olyan jármű sofőrje okozta, aki pusztán szívességből szállította a gépjárműben ülő barátját (harmadik személyt), ki tekinthető üzembentartónak. A Ptk. azonban már expressis verbis kimondja, hogy üzembentartónak az minősül, akinek az érdekében a veszélyes üzem működik. Az Indokolás kiemeli, hogy ezen fogalom megalkotása a bírói gyakorlat érdeme.[14]
Ugyanakkor a Ptk. a korábbi szabályozáshoz hasonlóan szintén nem definiálta a veszélyes üzem fogalmát; ennek oka feltételezhetően az, hogy a technológiai fejlődés következtében újabb és újabb veszélyes üzemek jelennek meg. A mesterséges intelligencia felfedezésével és előtérbe kerülésével pedig hatványozottan igazolható az, hogy nem lehet egyetlen fogalmi meghatározás keretei közé szorítani a veszélyes üzem fogalmát, elegendő itt csak például az önvezető gépjárművekre utalni. Álláspontom szerint a Ptk. ezen keretszabá-
- 94/95 -
lya az, amely leginkább tükrözi a bírói jogfejlesztés mibenlétét.
A fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség szabályai között a Ptk. - a régi törvényhez hasonlóan - kiemel egyetlen olyan esetet, ahol a veszélyes üzemi felelősség szabályai alkalmazandók: az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységgel történő károkozást. Ez támpontul szolgálhat a bíróknak annak megítélésében, hogy jellegét tekintve mi minősül veszélyes üzemnek. A Kúria nem alakított ki egységes veszélyes üzem fogalmat jogegységi határozattal, ám számos eseti döntésében kimondta, hogy az adott dolog veszélyes üzemnek minősül. Példaként említhető a gyermekquad[15], a vörösiszap-tározó gátfala[16] vagy akár a bobpálya is[17].
Szintén a felelősség egyes esetei között került szabályozásra a vétőképtelen személy károkozásáért való felelősség. A korábban ismertetett jogintézményektől eltérően a vétőképtelenség fogalmát a korábban, tehát a régi Ptk. hatálya alatt kialakított bírói gyakorlatból vette át a jogalkotó a hatályos Polgári Törvénykönyv megalkotásakor: vétőképtelen az a személy, akinek belátási képessége oly mértékben korlátozott, hogy a károkozással kapcsolatos magatartása következményeit nem képes felmérni.[18] Látható azonban, hogy ezen meghatározás nem egzakt módon állapítja meg a vétőképtelenség fogalmát, csupán iránymutatást ad a bíróságok számára. A bíróság korhatárt sem határoz meg a vétőképtelen személy vonatkozásában, ennek figyelembe vétele minden esetben egyedi vizsgálatot igényel. Fontos továbbá leszögezni, hogy a vétőképtelenség fogalma nem azonosítható a cselekvőképesség definíciójával sem.[19]
A Kúria egy eseti döntésében kimondta, hogy a bírói gyakorlat értelmében az tekinthető vétőképtelennek, akinek a belátási képessége az életkoránál vagy a szellemi állapotánál fogva hiányzik, vagy fogyatékos abban a vonatkozásban, hogy képtelen felismerni a magatartásának jogellenes, káros következményeit.[20] Ebből tehát megállapítható, hogy a jogalkotó ezen bírói gyakorlatban kialakult fogalmi elemekkel bővítette ki a régi Ptk.-beli tényállást.
A bírói aktivizmus alapvetően az alkotmánybíráskodást végző szervhez kapcsolódó fogalom, azonban értelmezhető a polgári bíróságok gyakorlatának tükrében is. Az aktivizmus kifejezés körülírásához szükséges ismertetni Keenan D. Kmiec ötféle aktivizmus-meghatározását: a más hatalmi ágak indokolhatóan alkotmányos döntéseinek megvétózását, a precedenstől való eltérést, a bírói jogalkotást, a bevett értelmezési módszerektől való eltérést, valamint az ún. eredményorientált bíráskodást.[21]
A bírói aktivizmus körében elsődlegesen olyan bírósági döntésekről van szó, amelyek figyelmen kívül hagyják a korábbi egységes felsőbírósági gyakor-
- 95/96 -
latot, vagy akár a jogszabály konkrét szövegét is. A bírói aktivizmus tehát álláspontom szerint nem más, mint a bíróság korrekciója az általa tévesnek vélt jogalkotói megoldásokkal kapcsolatban.
A polgári bíróságok gyakorlatában több jogintézmény vonatkozásában felfedezhető bírói aktivizmus; ezek közül a sérelemdíj szabályozásának alakulásán keresztül igyekszem rávilágítani a bírói aktivizmushoz kapcsolódó előnyökre és hátrányokra.
A Ptk. hatályba lépésével bevezetésre került a sérelemdíj jogintézménye, amely a régi Ptk. szerinti nem vagyoni kártérítés helyébe lépett a személyiségi jogi jogsértések szankciójaként. A módosítás oka a személyiségi jogsértés és a polgári jog által alkalmazott kár fogalma közötti ellentmondás volt.[22]
A hatályos sérelemdíjra vonatkozó szabályozás és a bírói aktivizmus közötti összefüggés bemutatását megelőzően, ennek megértéséhez szükséges röviden ismertetni a korábbi nem vagyoni kártérítés személyiségi jogsértésekkel kapcsolatos problematikáját. A nehézséget az okozta, hogy a személyiségi jogok megsértése esetén nem vagyoni kártérítés iránti igényének érvényesítéséhez a károsultnak valamilyen hátrányt kellett bizonyítania, azonban az esetek többségében ez lehetetlen volt. A bírói gyakorlat különböző eszközökkel - visszautalva a tanulmány első részében ismertetettekhez, többek között bírói jogfejlesztéssel - igyekezett feloldani az ebből fakadó ellentéteket. Egy konkrét példával szemléltetve, ha valaki kegyeleti jogsértésből származó nem vagyoni kártérítést követelt polgári peres eljárás során, a bíróság előtt bizonyítania kellett, hogy őt a személyiségi jogsértés okán valamilyen hátrány érte; a Legfelsőbb Bíróság azonban megállapította egy eseti döntésében, hogy köztudomású tényként fogadható el, hogy súlyos lelki szenvedést, tehát nem vagyoni hátrányt okoz, ha a sírhellyel rendelkezni jogosult hozzátartozót megfosztják a sírhely látogatásának jogától, így a hátrány bizonyítása nem szükséges.[23]
Nyilvánvaló volt azonban a jogalkotó számára, hogy szükséges a fent részletezett diszkrepancia végleges kiküszöbölése, amely a Ptk. hatályba lépésével meg is valósult. Az új magánjogi törvény kimondja, hogy egyrészt személyiségi jogsértés esetén sérelemdíj követelhető, másrészt a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges.[24] Ezzel tehát a Ptk. megdönthetetlen vélelmet állít fel a személyiségi jogsértéssel bekövetkezett hátrányokozás mellett.[25]
Mindezek ellenére a polgári bíróságok gyakorlatában több olyan döntéssel is találkozhatunk, melyekben a bíróság azért nem ítélt meg sérelemdíjat a felperesnek, mert a jogalkalmazó bíró álláspontja szerint a személyiségi jogsértés adott esetben nem okozott hátrányt neki, holott a Ptk. szövegéből egyértelműen következik, hogy a hátrány mellett megdönthetetlen vélelem szól. Példaként említhető a Veszprémi
- 96/97 -
Törvényszék egyik személyiségi jogsértés tárgyában hozott határozatának sérelemdíj-követelés elutasítására vonatkozó része. A bírói gyakorlat álláspontjának szemléltetése végett idézem az ítélet indokolásának vonatkozó mondatát: "A témában körvonalazódó ítélkezési gyakorlat a sérelemdíj bevezetése óta következetességet mutat a tekintetben, hogy a bíróság elutasíthatja a sérelemdíj iránti keresetet akár azért, mert nem vagyoni hátrány hiányát az ellenfél bizonyítja, akár azért, mert köztudomású tények értékelésével jut arra a következtetésre, hogy nem állt elő nem vagyoni hátrány a személyiségi jogában egyébként megsértett félnél, de nem indokolt a sérelemdíjban való marasztalás akkor sem, ha a nem vagyoni hátrány nem olyan mértékű, amely magánjogi, preventív jellegű kompenzációt, illetve büntetést igényelne (úgynevezett bagatell igény)."[26]
Fentiekből megállapítható, hogy a Ptk. azzal, hogy kimondja a sérelemdíjra való jogosultság vonatkozásában a jogsértés tényén kívüli további hátrány bekövetkeztének bizonyításának szükségtelenségét, gyakorlatilag a fent részletezett, régi Ptk.-beli ellentmondáshoz hasonló összeütközést generált azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben nem fogalmi diszkrepanciáról van szó, hanem a jogszabály és a bírói gyakorlat közötti ellentétről. Ebből következően a "probléma" elméleti síkon való rendezése szükséges, amely nem igényli feltétlenül a jogszabály szövegének módosítását, ugyanakkor véleményem szerint valószínűleg célravezetőbb lett volna "csupán" egy megdönthető vélelmet felállítani a személyiségi jogsértéssel bekövetkező hátrány mellett kiküszöbölve a fenti összeütközést.
Lábady a fenti ellentmondást azzal magyarázza, hogy a bíróságok a sérelemdíjra vonatkozó szabályokat nem nyelvtani, hanem cél szerinti értelmezéssel alkalmazzák, amelyre egyébként az Alaptörvény 28. cikke kötelezi is őket. A jogalkotó célja pedig nyilvánvalóan nem az volt, hogy a jelentéktelen személyiségi jogsérelmek is sérelemdíj iránti igényt alapozzanak meg.[27]
Álláspontom szerint a bíróságok azon gyakorlata, hogy a sérelemdíj iránti keresetet elutasíthatják, mert a vagyoni hátrány nem vagy nem megfelelő mértékben volt megállapítható - annak ellenére, hogy a Ptk. expressis verbis leszögezi, hogy a személyiségi jogsértés a sértettnek hátrányt is okoz -, a bírói aktivizmus jogintézményével is indokolható. Valószínűleg ebből eredeztethető az is, hogy bevezetésre került az 50.000,- Ft összegű pertárgyérték-határ az ún. bagatell ügyek kiszűrésére, hiszen ezen korlát nélkül a "jelentéktelen" ügyek megsokszoroznák a bíróságok ügyszámát ellehetetlenítve ezzel a működésüket.
Ahogy azt a tanulmányban korábban is említettem, a társadalmi-gazdasági folyamatok folyamatos és egyre gyorsuló, újabb és újabb technológiai megoldásokkal átszőtt változásai indokolttá teszik a jogszabályi környezet ezekhez történő hozzáigazítását is. Ennek eredményeként a közelmúltban is születtek olyan jogszabályi változások, amelyekkel kapcsolatban felmerülő jogviták
- 97/98 -
során az egyes szabályok tartalommal való kitöltésére, értelmezésére még nem született ítélkezési gyakorlat, ám okkal feltételezhető, hogy bírói jogfejlesztés útján kerül majd ezekre sor.
Ilyen jogszabály-módosítás lehet a Ptk. hatályba lépésével hatályon kívül helyezett gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvénynek (továbbiakban: Gt.) a tagok korlátolt felelősségének visszaélésével kapcsolatos rendelkezéseinek átalakulása. A Gt. 50. § (2) bekezdése példálózó felsorolással meghatározott olyan eseteket (például ha a társaság tagjai a vagyonukkal sajátjukként rendelkeztek), amelyekben a tagok (részvényesek) korlátolt felelősségével történő visszaélése megállapítható, amely ezáltal megalapozza a megszűnt társaság hitelezőkkel szembeni ki nem elégített kötelezettségeiért való korlátlan helytállást. Ezzel szemben a Ptk. 3:2. § (2) bekezdése már csak akként rendelkezik, hogy "ha a jogi személy tagja vagy alapítója korlátolt felelősségével visszaélt, és emiatt a jogi személy jogutód nélküli megszűnésekor kielégítetlen hitelezői követelések maradtak fenn, e tartozásokért a tag vagy az alapító korlátlanul köteles helytállni".
A Gt. a tagok korlátolt felelősségének visszaélésével kapcsolatos rendelkezéseinek körében a visszaélésszerű magatartások példálózó felsorolásának hatályon kívül helyezésével a jogalkotó valószínűsíthetően azt a helyzetet szerette volna megszüntetni, hogy a bírák csak az exemplifikatív felsorolásban szereplő tényállások esetén állapítsák meg a tagok korlátolt felelősséggel való visszaélését. Ugyanakkor ezen hatályon kívül helyezés jogalkotói üzenete nem feltétlenül az, hogy a bírák abszolút szabadságot kapnak a tagok visszaélésszerű magatartásának meghatározására, hanem az is lehet, hogy ezen példák már nem alkalmazhatóak visszaélésszerű magatartásként, és ennek eredményeként a bíróságok vonakodnak az olyan tagi magatartások visszaélésszerűségét megállapítani, amelyek a korábbi felsorolásban szerepeltek.[28]
A fent leírtak jól szemléltetik tehát a bírói jogfejlesztés és aktivizmus előnyeit és hátrányait a magánjogi ítélkezési gyakorlatra vetítve. Megállapítható, hogy ezen intézmények fontos szerepet töltenek be a jogszabályok értelmezése során. A bírói jogfejlesztés pozitívumaként kiemelhető a polgári jogban igen gyakran előforduló keretszabályok, illetve absztrakt módon megfogalmazott rendelkezések tartalommal való megtöltésének lehetővé tétele; utalva ugyanakkora arra is, hogy számos esetben a bírói gyakorlat ellentmondásos lehet és szükségessé válhat a "bírói jogfejlesztés" jogfejlesztése is. A bírói aktivizmus előnye egyben hátránya is lehet abban az esetben, ha a korábbi bírósági gyakorlattól vagy akár jogszabályi rendelkezéstől a helyes jogalkalmazás érdekében történő eltérés egy addig figyelembe nem vett szabály helytelen alkalmazásához vezet, ahogy azt a sérelemdíjjal kapcsolatban kifejtetteknél is részleteztem.
Mindezekből következően tehát összességében kijelenthető, hogy a bírói jogfejlesztés és aktivizmus nemcsak
- 98/99 -
az angolszász jogrendszerek ítélkezési gyakorlatában játszik kiemelkedő szerepet, hanem a kontinentális jogrendszerekben, jelesül Magyarországon is. Sőt, ezen szerep a korlátozott precedensrendszer bevezetésével a jövőben várhatóan még a korábbiaknál is jelentősebb lesz. ■
JEGYZETEK
* Jelen tanulmány a Magyar Jogász Egylet Ösztöndíjprogram támogatásával készült. A tanulmány a Magyar Jogász Egylet és a PTE ÁJK által 2021-ben kiírt pályázaton III. helyezést ért el.
[1] Petrétei József: Magyarország alkotmányjoga I. Alapvetés, alkotmányos intézmények. Kodifikátor Alapítvány, Pécs 2016. 172-173 o.
[2] Dr. Dobos Zoltán: Mit jelent a korlátozott precedensrendszer bevezetése?. https://jogaszvilag.hu/szakma/mit-jelent-a-korlatozott-precedensrendszer-bevezetese/ (letöltve: 2021. 12. 22.)
[3] Lábady Tamás: A magánjog általános tana. Szent István Társulat, Budapest 2018. 92. o.
[4] Benke József-Nochta Tibor: Magyar polgári jog, Kötelmi jog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2018. 100-101. o.
[5] BH 2000.6.260.
[6] BH 2020.6.174.
[7] BH 2019.3.75.
[8] Wellmann György: Polgári Jog I-IV. - új Ptk. - Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest 2021.
[9] EH 2007.1602
[10] Wellmann: i.m.
[11] BH 2017.3.89
[12] BH 1994.3.135
[13] Lásd Ptk. 6:237. § (1)-(3) bek.
[14] Magyarország Kormánya: T/7971. számú törvényjavaslat a Polgári Törvénykönyvről
[15] BH 2017.12.406
[16] BH 2014.8.244
[17] BH 2013.4.91
[19] Nochta Tibor: Kártérítési jog. Menedzser Praxis Szakkiadó és Gazdasági Tanácsadó Kft. Budapest 2016. 135-136. o.
[20] EH. 2011.2426
[21] Molnár András: Szempontok a bírói "aktivizmus" definiálásához. Jogelméleti Szemle 2012. 3. sz. 63. o.
[22] Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés. Állam- és Jogtudomány 2016. 1. sz. 40-41. o.
[23] EH. 2002.626
[24] Ptk. 2:52. § (1)-(2) bek.
[25] Lábady Tamás: A magánjog általános tana i.m. 140. o.
[26] A Veszprémi Törvényszék P.20550/2019/20. számú határozata személyiségi jog megsértése tárgyában.
[27] Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés. i.m. 42. o.
[28] Mohai Máté: Felelősség és helytállási kötelezettség a társaságok jogában. Menedzser Praxis Szakkiadó és Gazdasági Tanácsadó Kft., Pécs 2019. 132-134. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
