A cikkíró szerint Spanyolországban a közjegyzők érdekképviseletének tárgyalása során a közvetlen demokrácia és a közelségi kötelék elve előnyben részesítésének a világos kifejeződésével állunk szemben. Ez azt igényelné, hogy a közjegyzőhöz legközelebb lévő képviseleti láncszemet azon közjegyzők választanák meg, akiknek az aggodalmait és problémáit kellene csatornáznia a legfelső szintű korporatív képviseleti szerv, a Kollégium felé, mint ellentéte annak a víziónak, amelyet "prefekturálisnak" minősíthetnénk, s amely szerint a Közjegyzői Körzeti Delegátusok inkább az érdekképviseletek jelfogói a közjegyzők felé, mintsem a közjegyzők kifejeződési csatornái az érdekképviseletek irányában.
Ami a korporatív képviselet legfelső szervét, a Közjegyzőség Főtanácsát illeti, ennek a megkérdezettek általi értékelése egyértelműen kritikusabb annál, mint amiben a Közjegyzői Kollégiumok részesülnek. Habár a pozitív értékelések megközelítik az 50%-ot (ebből 5% nagyon jónak, 44% jónak minősíti a munkájukat), e pozitív minősítések összege 26 ponttal alatta marad a Kollégiumok által kapott értéknek.
Mi több, ha a leginkább feltétel nélküli minősítést (nagyon jó) vesszük, akik ezt az értékelést adják, gyakorlatilag négyszer kevesebbnek feltételezhetőek, mint akik ugyanezt az értékelést adják a Közjegyzői Kollégiumnak.
És ugyanez történik a negatív értékelésekkel: gyakorlatilag a közjegyzők egyharmada nagyon rossznak (8%), vagy rossznak (24%) minősíti a Főtanács által végzett munkát, s ez a negatív megítélés több mint két és félszer meghaladja azok arányát, akik a Kollégiummal kapcsolatosan mondanak negatív ítéletet.
Egy nyílt kérdés révén (amikor maguk a megkérdezettek szabadon fejtik ki a Tanács munkájával kapcsolatos pozitív, vagy negatív megítélésük alapvető indokait) közelebb kerülhetünk az említett megítélések logikájához.
A megkérdezettek majdnem felét kitevő pozitív véleményt nyilvánítók arra alapozzák a véleményüket, amit az érdekeik megfelelő képviseletének tartanak (30%-uk látja pozitívan a Tanács munkáját), vagy annak, amit különösebb pontosítás nélkül úgy nevezhetnénk, hogy generikus egyetértés a tisztségük ellátásával (20%).
A szembenálló táborban, a közjegyzők harmada, akik negatívan (nagyon rossz, vagy rossz) értékelik a Tanács munkáját, lényegében véve arra alapozzák a véleményüket, amit úgy határozhatnánk meg, hogy deficites képviseletiség (ezek 39%-a arra alapozza a negatív véleményét, hogy nem védi, vagy képviseli a kollektíva érdekeit).
A közvélemény-kutatás felfedi, hogy a spanyol közjegyzők világosan hajlanak arra, hogy a demokratikus kormányzás elve kerüljön alkalmazásra a kollektíva valamennyi képviseleti láncszemében. Annak a hívei, hogy a Közjegyzői Körzeti Delegátusokat a Körzetben gyakorló közjegyzők válasszák meg, és hogy a Közjegyzői Kollégiumot, ahogy eddig is, továbbra is a körzetében gyakorlatot folytatók általános szavazásával válasszák meg. Ezen kívül egyértelműen kívánják, oszlassanak el minden kételyt abban a tekintetben, hogy a Közjegy-zőség Főtanácsának Elnöke, a legfőbb képviseleti személy, ugyancsak feleljen meg ennek az általános szavazás útján történő választásnak. Ez a preferencia kiterjed a Tanács leginkább végrehajtó csapatára, amelynek a közjegyzők megítélése szerint, az Elnök által javasolt, és a közjegyzők összessége által választott homogén csapatnak kellene lennie.
S.G.
A cikk szerzője, a Közép-afrikai Köztársaság elsőnek kinevezett közjegyzőjeként a folyamatos társadalmi-gazdasági változások tükrében mutatja be az afrikai ország közjegyzőségének történetét.
A Köztársaság első közjegyzői székhelyét az 1982 január 4. napi 82/001 és 82/008 számú rendeletek hozták létre, és nevezték ki a Köztársaság fellebbviteli bírósága mellett működő első közjegyzőt, Kotuba-Kaunzy Kossin kollégát. A közjegyzőség intézménye azonban nem volt ismeretlen az országban ezt megelőzően sem, hiszen a közjegyzői tevékenységeket ún. vezető írnokok (titkárok) végezték, akik a tisztviselői bérükön felül közjegyzői díjban is részesültek. A gyarmati időszakot követően, a hatvanas évektől ezek az írnok-közjegyzők rengeteg okiratot készítettek, ezáltal az ügyfeleik és a szakma iránti elkötelezettségükkel nagy elismerésre tettek szert - megalapozva a szabadfoglalkozású közjegyzői szakma későbbi intézményesülését az országban. A szerző köszönetet mond ezeknek a nagy elődöknek, kiemelve Georges Thomas, Maurice Rigaud, Charles Doraz Serefessenet és Barthélémy Pamara közép-afrikai közjegyzőket.
Az említett rendeletek mellett a közép-afrikai közjegyzőség fontos történeti iratai közé tartozik a Kotuba-Kaunzy Kossin kolléga közjegyzői esküje letételét tanúsító jegyzőkönyv, és az a kinevezési okirat is, melyet maga az államfő írt alá.
A közjegyzővé válás feltételei: magánjogi diploma, és három éves, közjegyzői irodai gyakorlat igazolása, valamint az államfői rendelettel történő kinevezés.
A közjegyzők illetékessége az egész ország területére kiterjed, párhuzamosan azon vidéki írnok-közjegyzők illetékességével, ahol közjegyzői székhely még nem létesült.
A közjegyzői kamarát az 1991 február 21. napi alapító okirat hozta létre. A Középafrikai Köztársaságban jelenleg hét közjegyző működik.
Kotuba-Kaunzy Kossin kolléga kiemeli, hogy a Köztársaságban a közjegyzői okiratok a stabilitást és a társadalmi békét szolgálják, erősítik a jogbiztonságot. Ezzel összhangban, a közjegyző szerepe a jogszolgáltatás elősegítése, a jogi tanácsadás, és ezáltal a társadalmi viszonyok biztonságos kiegyenlítése.
A közjegyzőhöz fordulás a családi, és a gazdasági élet számos területén biztosítja a felek kölcsönös érdekeit és megkíméli őket a nehézségektől. Jó példa erre az ingatlan adásvételi szerződés közokiratba foglalása, ahol a közjegyző számos megelőző kutatást végez a felek személyét és az ingatlan adatait illetően, és permegelőző szereppel bír a túlterhelt bíróságok mellett.
A szerző e kérdésben felemlíti az Állam felelősségét is a megbízható, feddhetetlen ingatlan-nyilvántartás létrehozása érdekében, és fontos előjogként - gazdasági rendőri szerepként - hangsúlyozza a pénzmosás megelőzését szolgáló közjegyzői kötelezettséget, vagyis a gyanús ügyletek bejelentését.
Kotuba-Kaunzy Kossin szerint a Közép-afrikai Köztársaság fiatal közjegyzősége sokkal járulhat hozzá egy olyan ország fejlődéséhez, ahol a magánokirati dominancia mellett a lakosság többsége még írástudatlan. Zárszavában reméli, hogy hamarosan minden fellebbviteli bíróság mellett közjegyző működik majd a Közép-afrikai Köztársaságban, és arra bátorítja a fiatal jogászokat, hogy válasszák a közjegyzői szakmát.
Pierre Riel Champignol-ban született, egyszerű földműves családban, apai nagyapja a falu bognárjaként dolgozott. A család másik ága azonban közjegyző és egyházi kanonok taggal is büszkélkedhetett (Jean-Baptiste Riel, Bar-i közjegyző, valamint Edmé Joseph Riel), ezért valószínűsíthető, hogy a gyermek iskolai tanulmányait ők támogatták, először Bar-sur-Aube-ban, majd a párizsi Saint-Nicolas du Chardonnet szemináriumon. Kitűnő nevelést kapott, de a rend szigorúsága ráébresztette arra, hogy nem érez elhivatottságot az egyházi pálya iránt, ezért az iskolát elhagyva a katonaságot választotta. Ekkor veszi fel vezetékneve mellé - jó hangzása miatt - a családi birtok, Beurnonville nevét is, de nemesi címe még nincs. Katonai karrierje jól alakul, különösen, miután 1778-ben feleségül veszi a gazdag és szép özvegyasszonyt, Geneviéve Guillon de l'Etang-ot, akitől később elválva kisebb vagyonoz jut, melynek köszönhetően 1788-ban ezredesi rangot szerez.
Az 1789-es események - a nemesi rangú tisztek privilégiumainak megszűnésével -Beurnonville számára új lehetőségeket teremtenek, és a hadseregben hamarosan magas rangú tiszt (parancsnok, szárnysegéd, majd tábornok) lesz. Charles François Dumouriez (1739-1823), Franciaország tábornoka 1792-ben felfigyel a tehetséges és népszerű tisztre, és maga mellé veszi. Beurnonville-t 1793-ban hadügyminiszterré nevezik ki, de amikor Dumouriez-t árulás gyanújával Párizsba szólítja a Konvent, letartóztatja a hozzá küldött hadügyminisztert és vele együtt négy konventi biztost is. Dumouriez ezt követően Beurnonville minisztert a biztosokkal együtt kiadja túszként az osztrákoknak. (A biztosok között két volt királyi közjegyző, Nicolas Marie Quinette és Jean Henri Bancal des Issarts is fogságba esett, a foglyok cseréjére vonatkozó sikeres tárgyalásokat pedig szintén egy volt közjegyző, Goupilleau de Fontenay folytatta le, 1795-ben.) Beurnonville-t kiszabadulása után az Északi és a Holland hadseregek hadtestparancsnokává nevezik ki, míg Dumouriez-t a Konvent hazaárulónak nyilvánítja.
Bonaparte Napóleon 1800-ban berlini, majd 1802-ben madridi nagykövetté nevezte ki Beurnonville-t, 1804-ben pedig a becsületrend nagykeresztjét adományozta neki. 1806-ban Beurnonville visszatér Párizsba, és érdemei elismeréseképpen szenátori pozíciót kap. 1814-ben Napóleon lemondását szorgalmazza, majd XVIII. Lajos pairré és államminiszterré nevezi ki. Napóleon partraszállását követően, majd a 100 nap alatt Napóleon száműzi Beurnonville-t, aki Gentbe menekül a királyhoz. Napóleon bukását követően Beurnonville számos magas rangú kitüntetést kap, majd hűségéért a király 1816-ban tábornoki, és egy évvel később márki rangra emeli.
Beurnonville 1821 április 23. napján hunyt el párizsi házában, leszármazók hátrahagyása nélkül. Utolsó éveit jómódban, második feleségével, aktív társasági életet élve, kortársai és barátai megbecsülésétől övezve töltötte.
A tanulmány szerzője (a párizsi közjegyzők központi levéltárának vezetője) által bemutatott dokumentáció 12 végintézkedésből, illetve ezek kodicillusaiból áll, melyek egy részét Lajos Fülöp király saját kezűleg írta, a többit ő maga diktálta 1837 és 1850 között; összességében körülbelül 170 oldalnyi szöveget.
A hivatkozott iratok számát magyarázza, hogy a végintézkedő a végrendelete egyes rendelkezéseit később, családi események hatására kiegészítette illetve módosította, ezek az iratok a kodicillusok. A módosítások egységes formába öntése miatt később új végrendeleteket készített, amiket idővel újabb módosítások követtek.
Ezeket, a formájukat tekintve változatos, különböző korszakokban és helyeken (Franciaországban, és Angliában, száműzetésben) keltezett okiratokat azonban egységgé vonja össze azok együttes közjegyzői letétbe helyezése, melyre - az eljárási szabályoknak megfelelően, a Seine-i bíróság határozata alapján - néhány nappal a király halála után, 1850 -ben került sor, Philippe Dentend, párizsi közjegyzőnél.
A régi közjegyzői iratokra vonatkozó 1928 március 24. napi törvény rendelkezéseinek megfelelően az okiratok a francia Nemzeti Levéltárhoz tartozó, a párizsi közjegyzők központi levéltárába kerültek, ahol ma is találhatók. 2006 és 2007 között az okiratokat a Nemzeti Levéltár restaurátor műhelyében Patricia Coste és kollégái teljes körűen restaurálták.
A király első, 1837 március 16. napján megkezdett végrendeletét saját kezűleg írta, és - ahogy azt a preambulumban kiemeli - annak ellenére, hogy ekkor már 63 éves volt, a végrendelet megírására nem idős kora, hanem egyéb, az életét fenyegető körülmények sarkallták: királlyá koronázása óta számos merényletet kíséreltek meg személye ellen, csak 1832 és 1836 között öt alkalommal törtek az életére. Első végrendeletét a király szeptember 18-án fejezte be, a 20 oldalas okirat megírása 11 alkalmat vett igénybe. Végrendeletében felesége, nyolc gyermeke és nővére között osztja fel magánvagyonát, kastélyait, részvényeit, műtárgyai, bútorait és egyéb ingóságait. Az első végrendeletet annak több módosítása illetve kiegészítése követte: 1838-ban egyik lánya, Marie férjhezmenetelével kapcsolatban a részére adott ajándék kiegyenlítése végett Clémentine lánya örökrészét növelte meg, majd ugyanezen okból 1841-ben kisebb fiai, Joinville és Nemours hercegek örökrészét módosította. A király elsőszülött fia, Ferdinand Philippe, d'Orléans hercege 1842-ben balesetben elhunyt, így fia kiskorú örököse, Paris grófja érdekében a király 1842 július 20-án újabb kodicillust írt végrendeletéhez. Újabb végrendeletei és azok módosításai hasonló családi okok miatt íródtak, azonban az utolsó három okirat már a száműzetése alatt, Angliában kelt, ahol a volt király Neuilly grófja néven élt, és 1849-es illetve 1850-es végintézkedései a súlyos eladósodás kezelésére vonatkoztak, és politikai elemzéseket, politikai meghagyásokat is tartalmaztak.
Nem saját kezűleg írt korábbi végrendeleteit a Code Civil előírásainak megfelelően két tanú - a király két szárnysegédje - jelenlétében zárt iratként mutatják be a Tuileriákban a királyi család közjegyzőjének, Philippe Dentend párizsi közjegyzőnek, és a végintézkedés zárt borítékját mind a király, mind a tanúk és a közjegyző aláírásukkal látják el (testament mystique). Philippe Dentend párizsi közjegyző azonban nemcsak a királyi család közjegyzője, de családtag is volt: Antoine Philippe, Montpensier hercegének - a király testvérének - törvénytelen fia, és a király nővére, Adélaide d'Orléans védence, neki köszönhetően szerzi meg közjegyzői hivatalát 1829-ben.
A végrendeletek azonban keletkezésükkor nem kerültek közjegyzői letétbe, azokat a király halála után a Seine-i bíróságnak adták át, ahol a végrendeletek lezárását jegyzőkönyv felvétele mellett felbontották, majd az iratokat a bírósági határozatnak megfelelően a királyi család közjegyzője vette át 1850 szeptember 4. napján, és őrizte meg az utókor számára. ■
JEGYZETEK
* összeállította: dr. Schindler Gábor dr. Varga Krisztina
1 Codicille, codicillus: pótvégrendelet, a végrendelet utólagos írásbeli kiegészítése, fiókvégrendelet, záradék
Visszaugrás
