Röviden és egyértelműen állást foglalva a feltett kérdésben, úgy gondolom, hogy a sport szervezeteinek és a sportszakembereknek egyre inkább szüksége van professzionális jogászi szemléletre és jogi szaktudásra, a jogásztársadalomnak pedig jól felfogott érdeke ennek az igénynek a kielégítése.
Ami a kérdés társadalompolitikai vonatkozásait illeti, a sport szektor korábban talán soha nem látott mértékű változások küszöbén áll. A 2007-2020 közötti időszakra kidolgozott, az Országgyűlés által 2007-ben elfogadott stratégiai program1 paradigmaváltást hirdet, nevezetesen azt a célt tűzi ki, hogy Magyarország sportnemzetből váljon "sportoló nemzetté", a sport legyen "mindenki szenvedélye". A stratégia az élsport elődlegességével szakító megközelítés talaján áll, a dokumentum szerint 2020-ig el kell érni, hogy a lakosság tömegei életének szerves része legyen a sport. E cél - a rendszeres testmozgást végzők számának radikális (milliós nagyságrendű) növelése - érdekében a stratégia kilátásba helyezi a sportirányítás és - igazgatás rendszerének megújítását, a sportfinanszírozás reformját, a sportpiac keresleti oldalának élénkítését. Egy ilyen komplex folyamat - egyszerűen azért, mert a változások jórészt jogi procedúrák formájában mennek végbe - elképzelhetetlen megfelelő jogi, igazgatási szakértelem nélkül. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem csak a sport külső környezetének kell megváltoznia, a stratégiai célok feltételezik a sport szektor belső - a jogi mechanizmusokra és az igazgatási struktúrákra kiterjedő - megújulását is.
Arra, hogy a sportszakmára egyébként, a sportstratégiától függetlenül is ráférne a mainál több jogi szaktudás, a médiából ismert ügyek is ráirányítják a figyelmet, és ebben személyes tapasztalataim is megerősítenek. Elég a legismertebb élsportolók doppingügyeire vagy a labdarúgó szakszövetség vitatott döntéseire utalni (de körül lehet nézni a helyi sportegyesületnél is), ha példákkal akarjuk illusztrálni a helyzetet. A problémák részint a jogalkotás bizonytalankodására, nagyobb részt a szövetségi normaalkotás hibáira vezethetők vissza, nem beszélve a sportjogi normák alkalmazásának esetlegességéről.
Ez utóbbit jól illusztrálja Annus Adrián és Fazekas Róbert ügyének a "magyar szála". Mint ismeretes a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a 2004-es Athéni Olimpiai Játékokon hat nappal az érem átadása után "mintaadás alapos indok nélküli megtagadása" miatt visszavette Annus Adriántól a kalapácsvetésben szerzett aranyérmet. Fazekas Róbert diszkoszvetőnek "elégtelen mennyiségű minta produkálása" miatt át sem adták a legjobbnak járó medált. A két dobóatléta a Nemzetközi Sportdöntőbírósághoz (CAS) fordult. A CAS elutasította Annus és Fazekas fellebbezését. Igaz, az ítélet egyikük esetében sem mondta ki, hogy tiltott teljesítményfokozó szert használtak volna, ám a dopping-eljárás szabályainak megszegése miatt elmarasztalta őket2.
Közben itthon egy másik eljárás is lezajlott. A Magyar Atlétikai Szövetség (MASz) fegyelmi bizottsága doppingvétség miatt első fokon kétéves eltiltással sújtotta mindkettőjüket. A sportolók fellebbeztek e döntés ellen is. Ezután váratlanul bejelentették, hogy visszavonulnak az aktív versenyzéstől, mert arra számítottak, hogy a MASz nem jogosult eljárni az aktív sportolói tevékenységgel felhagyott személyekkel szemben. Ezt követően, mivel olyan híreket kaptak, hogy másodfokon kedvező döntés várható, mégis a testület elé járultak. Az elnökség, mint fellebbviteli testület az elsőfokú döntést megváltoztatta: Annust felmentette, Fazekas büntetését egy év eltiltásra enyhítette. Emiatt a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) értesítette a MASz-t, hogy pert indít ellene a Nemzetközi Sportdöntőbíróságon.
A szövetség elnökének sajtónyilatkozatai alapján a szövetség döntésének jogi megalapozottsága (?) legalábbis vitatható: "a szövetség jogásza a kérdésben nem foglalt állást" (!), azonban "a fellebbviteli testület előtt két jogi lehetőséget ismertetett, az egyik a kétéves eltiltást, a másik a felmentést szorgalmazta, illetve Fazekas esetében a mérséklést" (!), az elnökség "mindkettőt aggályosnak, ezzel együtt megalapozottnak vélte" (!), és "mivel a fellebbviteli bizottságot nem jogszakértők alkotják" (!), végül a felmentés mellett törtek lándzsát3.
Jómagam három évvel ezelőtt, a legismertebb hazai (és nemzetközi mércével mérve az egyetlen "igazi") kerékpáros verseny, a Tour de Hongrie szervezési jogai körül kibontakozott kommunikációs háború kapcsán ismerkedtem meg a sportjoggal. A végül jogvitává fajult ügy során lettem "gazdagabb" azzal a szomorú tanulsággal, hogy milyen károkat okozhat a jogi dilettantizmus egy sok munkával felépített sporteseménynek, ezen keresztül egy sportágnak, tágabb értelemben az ország sportéletének.
A helyzet persze nem egységesen lesújtó, a téma iránt érdeklődő sajátos ellentmondást figyelhet meg. A sport szektor egyes szegmenseiben történelmi mércével mérve szinte pillanatok alatt bontakozott ki az új kapitalizmus, ugyanakkor más területeken az ember igazi időutazónak érezheti magát, a '70-es '80-as évek vezetői szemléletével és gyakorlatával (!) találkozhat4.
Ami pedig a jogász szakma expanziós kényszerhelyzetét illeti, másról sem lehet hallani, mint a jogász túlképzésről, a jogi pályák (mindegyik) telítettségéről, bulvárosabb megfogalmazásban a versenyben maradás érdekében bármire képes "éhes ügyvédekről". Ezeknek a vélt vagy valós problémáknak az adminisztratív kezelésétől egyelőre tartózkodik a jogalkotás és az oktatáspolitika, a jogászképzés felvételi keretszámainak radikális csökkentetése - bár felvetették - nem történt meg. Ebben a helyzetben szerintem az ésszerű stratégia - joghallgatók, oktatók, kutatók és ügyvédek számára egyaránt - a specializáció.
A sportjog az elmondottakra tekintettel szerintem sikerre ítélt terület.
A sportjogra, mint perspektivikus, fiatal jogterületre - más kontextusban ugyan - tíz évvel ezelőtt egy, a Magyar Jogban megjelent dolgozatában Nemes András hívta fel a figyelmet5. A cikk a téma prófétájának a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kara tudományos folyóiratában egy évvel korábban megjelent írásának kivonata volt. A bővebb változatban Nemes doktor az új jogág születését a sportmenedzser szak oktatási feladatain és az ehhez kapcsolódó egyetemi tananyag előállításának kezdeti lépésein és első eredményein keresztül mutatta be, felvillantva a sportjog kutatási dimenzióit, nemzetközi távlatait. A szerző az akkori fejleményeket a sportjog önállóságáért folytatott küzdelemként jellemezte, és nem kétséges, hogy azonosult is az ilyen irányú törekvésekkel. A Nemes András által meghirdetett "sportjogi zászlóbontás" kritikáját Kolláth György fogalmazta meg, aki hozzászólásában a sportjog, mint önálló jogág megteremtésének kísérletével kapcsolatban egyértelmű szkepszisét fejezte ki. A "tudományos hókuszpókusz"-szal, és katedraalapítási törekvésekkel szemben egy praktikus koncepciót vázolt fel. Kolláth mondanivalója számomra úgy értelmezhető, hogy a sportjog "önálló lábra állításának" célja nem kell, hogy több legyen, mint a jogilag tájékozott sportszakember és a professzionális jogász együttműködésének megteremtése ("a jog találja meg helyét és szerves kapcsolódását a magyar sportmozgalomhoz")6.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
