Amikor 1709-1710-ben a világ első szerzői jogi törvénye (Statute of Anne) kihirdetésre került, senki sem gondolhatta, mivé fejlődik a szerzői jog a 21. századra. Az angol törvény lényegre törő, puritán szerkezete és előírásai egy fókuszált, limitált jogi megoldásról árulkodtak. Röviden és tömören rögzítést nyert, hogy a művek eredeti jogosultja azok megalkotója, a szerző. E jogokat azonban egyrészt átruházhatóként, másrészt időben (nagyon is) végesnek képzelték el. Nagyjából ennyiről szólt a Statute of Anne. Ez a törvényi megoldás ugyanakkor egyszerre több érdek érvényesülését is biztosította. Egyrészt - és elsődlegesen - a szerző kizárólagos jogot szerzett a műve sorsáról való rendelkezésre. Másrészt - az átruházhatóság nyomán - ideig-óráig tovább élhetett a monopoljogait vesztett Stationers' Company. Harmadrészt a szerzők az új rendszerben a vélemény szabad kinyilvánítására is jogot nyertek (megkoronázva ezzel az olyan írók munkásságát, mint John Milton vagy Jonathan Swift). Ezzel párhuzamosan a királyi, Stationers' Company által foganatosított cenzúra eltörlésre került, megszületett ugyanakkor a valótlan tartalmú kijelentésekért fennálló felelősség (libel), amely napjaink sajtóhelyreigazítási pereiben is megjelenik. Mindezek fényében érthető, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni a Statute of Anne hatását a 18. századi angol polgári demokrácia fejlődésére. Sőt, néhány évtizedre rá az amerikai függetlenség kinyilatkoztatása, majd a francia polgári forradalom sikere utat nyitott további meghatározó országokban a modern nemzetállamok, és ezen keresztül a nemzeti irodalom, művészet és tudomány megjelenésének - s egyúttal a modern nemzeti szerzői jogi szabályoknak.
Ha valaki ma kezébe veszi az angol, francia vagy amerikai szerzői jogi törvényeket, jó eséllyel azonnal le is teszi azokat. Az angol Copyright, Designs and Patents Act of 1988 szerzői és kapcsolódó jogi rendelkezései a 212A szakasszal zárulnak. A teljesen más számozási logikát követő U.S. Copyright Act 2021. májusi, legújabb változata - borítóval együtt - 472 oldalra rúg. Az ugyancsak sajátos sorszámozást követő francia Code de la propriété intellectuelle 2021-es állapota szerint 300 szakasznál többet tartalmaz a szerzői és kapcsolódó jogokról. Hasonló számok természetesen a magyar szerzői jog történetéből és jelenéből is hozhatók. Az 1844-es Szemere-féle javaslat még "csak" néhány tucat paragrafusból állt, a hatályos 1999. évi LXXVI. törvény - egybeolvasva a külön jogszabályban elhelyezett közös jogkezelési normatív anyaggal - felveszi a versenyt az angol és a francia mintákkal. (Szerencsére az amerikai kódextől messze vagyunk mennyiségi szempontból.)
Egy viszonylag szűk (nyomdatechnikához kötött) üzlet és jogterület a 21. századra az élet valamennyi "kifejezéssel járó" vetületére kiterjesztette hatását. Mi lehet ennek az oka? Nincs ebben semmi talány: a hatványozottan gyorsuló technológiai fejlődés, a társadalmi átalakulások, a globalizálódó gazdaság megerősödése fontos példák a szerzői jog expanziójának mögöttes okaira. A fejlődés pedig mind vertikálisan, mind horizontálisan jól érzékelhető. Az országok szoros kapcsolatba lépése egymással a nemzetközi keretrendszer bővülésével és mélyülésével jár(t): egyre több részkérdés nyer(t) bilaterális, regionális vagy multilaterális megerősítést, hozzájárulva a szerzői jog regionális és globális harmonizációjához. Másrészt egyre-másra újabb és újabb részkérdéseket kényszerülnek a nemzeti jogalkotók és bíróságok megválaszolni: mennyire tág a "mű" fogalma? Ki lehet szerző/jogosult? Milyen szerep jut a szerzői jogi ökoszisztémában a "közvetítőknek" (könyvtáraktól az online platfor-
- 87/88 -
mokig)? Miként lehet a szerzői jogok gyakorlásáról szerződni? Mi legyen a felhalmozódó kulturális örökségünkkel? Ilyen és hasonló kérdések teszik szükségessé a szerzői jog elmélyült tanulmányozását és megértését, és megértetését.
Nem a céltalan elmélkedés kategóriájának szántam a fenti felvezetést, hanem nyílt és világos jelzésnek. A szerzői jog organikus fejlődése nyomán kialakult (és folyamatosan változó) összetett joganyag fenti kihívások mentén történő megértetésének egyik etalonjáról lesz ma szó.
Grad-Gyenge Anikó kiváló köteteket jegyzett már eddig is a szerzői jog részelemeiről, így például a megfilmesítési szerződésről,[1] az audiovizuális archívumokról[2] és a szerzői jogi korlátozásokról és kivételekről.[3] A jelen recenzió tárgyát képező kötettel azonban az eddigi talán legnagyobb fába vágta a fejszéjét a szerző. Áttekintését kívánja adni a hatályos magyar szerzői jognak. Mint ilyen, ugyanakkor a kötet nem elsősorban a történeti, nemzetközi, regionális, technológiai, üzleti stb. keretrendszert ismerteti. Azt adottnak véve arra figyel, hogy mit kell tudnunk a szerzői jog magyar valóságáról.
A könyv "feszesen olvasmányos". Pontosabban: a kötet viszonylag rövid, 200 oldalas terjedelmében is mély, alapos, részletes és legmagasabb szintű igényességgel ismerteti meg olvasóját a szerzői alapvető jellegzetességeivel (I. fejezet[4] ), fogalmi alapjaival (II-VII.[5] és X. fejezet[6] ) és meghatározó gyakorlati kérdéseivel (VIII-IX.[7] és XI. fejezet[8] ).
A kötet legnagyobb erénye nem abban rejlik, hogy bármiféle "újdonságot" hordozna. A szerzői jogot nem kívánja újra gondolni, nem javasol paradigmaváltást, nem alkot új fogalmakat, nem keres vagy ad választ mikroszintű jogi kérdésekre. Mindez szükségtelen is lenne egy "alapozó" műtől. A szerző ehelyett a hatályos magyar normatív háttér és magyar, illetve európai uniós joggyakorlat szisztematikus és kiváló feldolgozását adja. A szerzői jog velejét ismerteti meg az olvasóval, miközben nem szakad el a jogterület fő csapásaitól; a szerzői jog általános téziseinek megismeréséhez nyújt megkerülhetetlen fogódzót. A kötet (jelen recenzens meglátása szerinti) legnagyobb erénye pedig épp ebből következik. Logikus szerkezete, világos nyelvezete, interaktív gondolkodást serkentő kérdései, fogalomgyűjteménye, valamint a további kutakodást támogató ajánlott irodalom megjelölése mind arra predesztinálják a kötetet, hogy a szerzői jog iránt érdeklődő nagyközönség egésze tájékozódhasson belőle. Magától értetődően a könyv az egyetemi hallgatóságot, kutatókat és a szerzői jog gyakorlóit egyaránt célozza, és részükre is számos fontos útbaigazítással szolgál.
Kákán is csomót keresni minden recenzensek a feladata. Se kákából, se csomóból nincs sok Grad-Gyenge Anikó munkájában - tény, nem is ezek keresése céljából forgatom ezt a könyvet. Ha valamin mégis megakadhat az olvasó szeme, az jó eséllyel inkább saját ízléséhez kapcsolódó meglátás lehet. Csupán néhány példa a jelen recenzens apró megfigyeléseiből. A II. fejezet címe ("A szerzői mű") becsapós, amennyiben - helyesen - tárgyalja a kapcsolódó jogi oltalom alatt álló szellemi alkotásokat is (pl. előadóművészi teljesítmény); utóbbiak azonban nem tekinthetők szerzői műnek. Kérdés, hogy vajon indokolt-e önálló fejezetbe tagolni a szerzői jog tartalmát érintő háromoldalnyi gondolatot. Nem lett volna-e szerencsésebb a szerzői jog korlátairól még a joggyakorlásról szóló részkérdések előtt értekezni? (A korlátozások ugyanis bizonyos szempontból megelőzik a szerződéseket. Az esetek jelentős részében ugyanis nem lehet szerződéses úton felülírni a szabad felhasználásokat, a jogkimerülést, a védelmi időt stb.) A WIPO alternatív vitarendezési gyakorlata kevésbé releváns a szerzői jog világában (ellentétben a domainnevekkel), ugyanakkor a WTO vitarendezési keretrendszeréből - habár csak limitált számban - részletesebben idézhetők lennének a magyar szerzői jogra nézve is hasznos döntések.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
