A fogvatartottak szociális ellátásainak kérdése a büntetés-végrehajtás kevésbé kutatott területeihez tartozik. Ennek egyik oka, hogy a vonatkozó joganyag rendkívül szerteágazó, annak áttekintéséhez nem csupán a büntetés-végrehajtás jogszabályait kell ismerni, hanem el kell mélyülni a szociális jog, illetve a társadalombiztosítási jog normáinak sokaságában is. Tanulmányomban az előbbi jogterületek metszetével foglalkozom, kitérve arra, hogy milyen jogkorlátozások adódnak a fogvatartásból, továbbá, hogy milyen eltérések tapasztalhatók a két jogterület fogalmaiban. Bemutatom, hogy milyen nemzetközi ajánlások kerültek megfogalmazásra a fogvatartottak szociális jogainak érvényesülése érdekében, és hogy azok miként érvényesülnek a magyar jogban.
1. Bevezetés
2. Alapvetés
2.1. A fogvatartott meghatározása
2.2. A fogvatartottak társadalombiztosítási jogállása
3. Egészségbiztosítási ellátások
3.1. A fogvatartottak egészségügyi ellátásának általános kerete
3.2. A CPT alapelvei és hazai megvalósulásuk
3.2.1. Orvoshoz jutás
3.2.2. Egyenlő ellátás
3.2.3. A páciens beleegyezése és a bizalom
3.2.4. Megelőző egészségügyi ellátás
3.2.5. Humanitárius segítség
3.3. Pénzbeli egészségbiztosítási ellátások
4. A nyugdíjbiztosítási ellátásokkal kapcsolatos kérdések
5. Egyéb pénzbeli szociális ellátások helyzete
6. Összegzés
A szabadságvesztés-büntetés a modernkori büntetőjog "vívmánya", azt megelőzően elterjedtebb volt a halálbüntetés vagy a különféle testcsonkító, megalázó büntetések alkalmazása. Ennek megfelelően a szabadságvesztésnek legfeljebb csak a nyomai fedezhetők fel a korábbi időkből: az ókorban és a középkorban nem rendes büntetés volt, hanem csak egyfajta biztonsági intézkedés. A XVI. századtól jelentek meg a későbbi börtönök előzményének tekinthető dologházak, javítóházak, ahová elsősorban a csavargókat, koldusokat, fiatalkorúakat utalták, elsősorban abból a célból, hogy munkára neveljék őket. A XVII-XVIII. századtól már rendszeresen szabtak ki szabadságvesztést, ám azokat még nem börtönökben hajtották végre, hiszen az első valódi börtönt csak 1773-ban Mária Terézia építtette Gentben.[1] Ezen időszakban a börtönként használt intézetekben vajmi kevés figyelem fordult a fogvatartottak elhelyezésére, egészségére.
A fordulat Cesare Beccaria korszakalkotó, Dei delitti e delle pene című művéhez (1764) köthető, azóta alaptételnek számít, hogy a bűnözés legnagyobb visszatartó ereje nem a büntetések kegyetlenségében rejlik, hanem azok elmaradhatatlanságában.[2] Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az általa a halálbüntetés alternatívájaként javasolt életfogytig tartó kényszermunka ugyancsak kegyetlennek tekinthető, mégis megindult egy folyamat, ami a szabadságelvonó büntetések humanizálását vonta maga után.
A börtönügy reformjának igazán nagy lökést John Howard adott, aki maga is megtapasztalta a korabeli francia börtönök állapotát. Számos reformtörekvése között helyet kapott a börtönegészségügy javítása is. Munkásságának eredményeként Anglia 1773-ban törvényt fogadott el a börtönegészségügyről.[3] Ezt követően a kontinensen is megindult a fejlődés, így például II. Lipót 1786-ban kiadott büntető törvénykönyve szintén rendelkezett a börtönök egészségügyi követelményeiről.[4]
Hazai viszonylatban kiemelést érdemel Szemere Bertalan, aki munkájában (1841) felhívta a figyelmet a korabeli börtönviszonyok tarthatatlan állapotára is. A hazai tömlöc "iszonyatos fészke minden testi s erkölcsi rútságnak. […] A rab itt azt veszti el, mire ítélve nem volt, s mit az ítélet nem akart, ti. egészségét, mi úgy szólván maga az élet; s elég benne csak néhány hónapot eltölteni, hogy a legvirítóbb férfi a sírnak sárga zöld színét öltse magára, s nyavalyát szívjon testébe mi által apródonként ugyan de szükségesen a halál martalékául essék."[5] Szemere Bertalan rámutatott arra, hogy a fogvatar-
- 31/32 -
tottak szabadságelvonásra vannak ítélve, nem pedig "egészségvesztésre".
Eötvös József és Lukács Móric 1842-ben született tanulmányukban úgy fogalmaznak, hogy "a rab testi egészsége, jóléte többet, mint mire őt a törvények ítélték, ne szenvedjen"[6]. Felhívták a figyelmet arra is, hogy a beteg foglyok részére külön részleget kell fenntartani, ezen belül is létre kell hozni egy elkülönült részt, ahová a ragályos betegek helyezendők. A betegeket mindennap orvosnak kell látogatnia, akinek kötelessége a szükséges kezelés elvégzése.[7]
Ezt követően hazánkban is előrelépés történt a börtönegészségügy terén. Az 1843-as börtönügyi javaslat már rendelkezéseket tartalmazott az elítéltek egészségügyi ellátására. 1854-ben egy osztrák igazságügyi miniszteri rendelet lépett hatályba, amely szintén előrelépést hozott a börtönegészségügy terén.[8]
Napjainkban a büntetések végrehajtása szigorú alkotmányos keretek közé van szorítva. Az Alkotmánybíróság elvi éllel szögezte le, hogy az állami büntetőhatalom - ideértve a büntetések végrehajtását is - nem korlátlan, nem jelentheti az elítélt teljes kiszolgáltatottságát. "Az elítélt nem tárgya a büntetés-végrehajtásnak, hanem alanya, akinek jogai és kötelezettségei vannak. Jogainak egyik csoportját a büntetés végrehajtása során is korlátozás nélkül vagy módosulással továbbélő alkotmányos alapjogok alkotják, másik csoportját pedig a büntetés, illetve a büntetőjogi intézkedés végrehajtásának tényéből és körülményeiből keletkező sajátos végrehajtási jogok."[9] A társadalombiztosítás kérdésköréhez a jogok mindkét csoportja kapcsolódik.
A fogvatartottak megfelelő elhelyezésével a büntetés-végrehajtási jog foglalkozik, de tágabb értelemben ide sorolhatók a fogvatartottak szociális ellátásai is, amelyek inkább a társadalombiztosítási jog területére esnek, így a jogi szabályozás igen összetettnek mondható. Jelen tanulmányom e két jogterület metszetével foglalkozik. A fogvatartottak szociális jogai - és kötelezettségei - két szempontból lényegesek. Egyrészt a fogvatartás ideje alatt, hiszen az számos alapjog korlátozásával jár, ami kihatással van a szociális jogok érvényesülésére is. Másrészt - különösen a hosszú tartamú - fogvatartást követően, ugyanis egyes ellátások jogosultsági feltételeinek teljesítését befolyásolhatja a fogvatartásban eltöltött idő.
Végül utalni kell arra is, hogy a fogvatartottak jogi helyzetével, elhelyezésével több nemzetközi egyezmény, dokumentum is foglalkozik (például a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni nemzetközi egyezmény[10]). Témánk szempontjából elsősorban az Európa Tanács égisze alatt létrejött Kínzást és az Embertelen vagy Megalázó Bánásmódot vagy Büntetést Megelőzni Hivatott Európai Bizottság (a továbbiakban: CPT) jelentéseit, továbbá az Európa Tanács Miniszteri Bizottság Rec (2006) 2 ajánlását (a továbbiakban: Európai Börtönszabályok) kell kiemelni.
A fogvatartott kifejezés a társadalombiztosítási és büntetés-végrehajtási jogszabályok nem azonos módon jelenik meg. A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) nem használja kifejezetten a fogvatartott fogalmát, helyette inkább az elítéltek és az egyéb jogcímen fogvatartottak kifejezéseket alkalmazza.[11] Az elítélt fogalmát nem a Bv. tv., hanem a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 43. § (1) bekezdése határozza meg, amely szerint a terheltet a büntetés jogerős kiszabása, illetve a megrovás, próbára bocsátás, jóvátételi munka végzésének előírása vagy javítóintézeti nevelés jogerős alkalmazása után nevezzük elítéltnek.[12] Egyéb jogcímen fogvatartott alatt a Bv. tv. 3. § 4. pontja szerint a kényszergyógykezelt, a kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy, a rendbírság helyébe lépő elzárásra kötelezett személy és a szabálysértési elzárásra kötelezett elkövető értendő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
