A gyermeki jogok meghatározhatóak úgy is, mint a gyermek egy-egy igazolt alapvető szükségletére adott jogi természetű válaszok, amelyekből számonkérhető jogi kötelezettségek következnek. A gyermeki szükségletek sokrétűek és összetettek, a gyermek életkorától, egyéni és családi jellemzőitől, társadalmi helyzetétől függően is alakulhatnak, változhatnak, ahogyan ezt a gyermek legfőbb érdeke kapcsán a Gyermekjogi Bizottság átfogó kommentárja is hangsúlyozza.[1] Az azonban megkérdőjelezhetetlen, hogy egy gyermek fizikai, mentális és érzelmi szükségleteinek, valamint jóllétének meghatározó eleme, hogy megóvják őt a bántalmazástól, az elhanyagolástól, a rossz bánásmódtól, az egészséges testi-lelki fejlődését veszélyeztető hatásoktól, megelőzzék az ilyen helyzetek kialakulását. A gyermekvédelmi észlelő- és jelzőrendszer természetesen nem csak bántalmazási esetekkel foglalkozik és nem csak az erőszakmentes gyermekkor biztosítása a célja, annál komplexebb feladatokat lát el, szélesebb fókusszal dolgozik. Ha a statisztikákat, vagy magát a joggyakorlatot nézzük, akkor azonban egyértelmű a helyzet:[2] a jelzőrendszeri működés domináns részét a bántalmazás, elhanyagolás miatti veszélyeztető magatartások megelőzése, kezelése teszi ki.
A gyermeki jogok érvényesülése és az erőszak valamennyi formájával szembeni védelemre vonatkozó alkotmányos és nemzetközi emberi jogi kötelezettség teljesítése elképzelhetetlen a gyermekvédelmi jelzőrendszer léte, megfelelő és hatékony működtetése nélkül. A gyermekek veszélyeztetettségének megelőzése, orvoslása terén ezért kulcsszerepe, kiemelt felelőssége van a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjainak: a bántalmazásra, illetve elhanyagolásra vonatkozó jelzési kötelezettség elmulasztása adott esetben akár maga is bántalmazásnak minősülhet.[3] A gyermekek veszélyeztetettségére vonatkozó jelzéseket a gyermekvédelmi rendszeren belül megfelelő módon kell kezelni: ki kell vizsgálni, fel kell tárni azt, hogy mi történt és a megfelelő lépéseket meg kell tenni. Mindehhez azonban az első és legalapvetőbb lépés, hogy veszély esetén maguk a jelzések megtörténjenek.
Tanulmányunk[4] a gyermekvédelmi jelzőrendszer működését, az azzal kapcsolatos dilemmákat, kihívásokat gyermekjogi nézőpontból kívánja elemezni, elsősorban a jelzőrendszeri tagok szerepe, védelme és a jelzéssel kapcsolatos felelőssége szempontjából, két aktuális kérdésre reflektálva. Az első rész - alapozásként - a gyermekvédelmi jelzőrendszer működését érintő alapkérdésekkel, tendenciákkal, a jelzőrendszer emberi jogi és gyermekjogi funkciójával, igazolásával, tartalmával foglalkozik.
A magyar gyermekvédelmi jelzőrendszer folyamatosan fejlődik, mozgásban van, legalábbis ezt sugallhatja számunkra a fejlődő módszertani támogatás, a rendelkezésre álló szakmai iránymutatások,[5] a rendszeres jogszabály-módosítások, a hatékonyságot ígérő reformok. A gyakorlatban viszont 1997-es bevezetése óta a jelzőrendszer alapvető problémákkal és hiányosságokkal küzd. Ezek egy része általános jellegű (pl. jelzések elmaradása), más részük szorosan összefügg annak a területnek a problémáival, ahol a jelzőrendszeri tagok működnek, illetve ahol az érintett gyermek él. Ilyennek tekinthető a hátrányos helyzetű térségeket jellemző alulfinanszírozottság, amely kihat a gyermekvédelmi jelzőrendszer működésére is és szakmai hiányosságokat okoz, túlterheltséget, illetve a szakmai feladatok minőségi
- 1/2 -
ellátásának teljes hiányát.[6] Ez utóbbit azért (is) fontos hangsúlyozni, mert a közkeletű vélekedéssel ellentétben, a jelzőrendszer működtetése nem csak információk átadásából és feldolgozásából áll.
Komoly szakmai hozzáértést, sok-sok minőségi feladatellátással töltött munkaórát, szakmaközi egyeztetést igényel a jelzések kezelése, a döntések előkészítése, az érintettekkel és szakemberekkel folytatott párbeszéd. E munkának a legnagyobb része ráadásul szükségszerűen nem transzparens abban az értelemben, hogy nem a nyilvánosság előtt zajlik, és még az érintett gyermek és annak családja számára sem látható. A jelzőrendszer diszfunkcionalitása okozta problémák gyakran elérik a nyilvánosságot, és válnak belőlük nagy visszhangot kiváltó, közérdeklődésre számot tartó, botrányos ügyek.[7] Ha egy gyermekbántalmazás, elhanyagolás a jelzőrendszer hibás működése miatt rejtve marad és a gyerek életét veszti, vagy hosszú évekre áldozattá válik, akkor gyakran csak a szakemberek számára egyértelmű, hogy a jelzőrendszeri működéssel is összefügg a rossz esetkezelés. A laikusok, adott esetben a politikai aktorok reakciója viszont zsigeri jellegű: nem a jelzőrendszer feltételrendszerének javítását, erősítését, áthangolását fogják követelni, hanem az egész gyermekvédelmi rendszer felett törnek pálcát és minősítik rossznak vagy alkalmatlannak. A jelzőrendszeri működés hatékonyabbá tétele tehát magának a gyermekvédelmi rendszernek legalább annyira belső, intézményi szükséglete és érdeke, mint amilyen fontos szerepet játszik a gyermekek jogainak védelme szempontjából.
Fontosnak érezzük a cikk elején leszögezni azt is, hogy a magyar gyermekvédelmi jelzőrendszerrel kapcsolatos problémák nem egyediek. A fogyatkozó szakembergárda, az akadozó információáramlás, a késve megtett jelzések, az eltitkolt ügyek, az egyes társadalmi csoportokkal szembeni strukturális diszkrimináció, a veszélyeztetettség fogalmának eltérő értelmezéséből eredő problémák gyakorlatilag minden országban megjelennek, ahol az állam gyermekvédelmi jelzőrendszert (mandatory reporting system) hoz létre és működtet.
Vannak olyan országok, ahol ezeken az általános érvényűnek tekinthető kihívásokon túl, a jelzőrendszerrel kapcsolatos egyik fő kritikaként megfogalmazódik az is, hogy túlzott számú megalapozatlan jelzés áramlik be a rendszerbe, amely leterheli a gyermekvédelmi szolgálatokat, csökkentve ezzel a ténylegesen rászoruló gyermekek és családok számára biztosított támogatás minőségét.[8] E kritikát érdemes azért is említeni, mert a későbbiekben bemutatott 2024-es magyar jogszabályi változtatások egyértelműen abba az irányba terelik a rendszert, hogy még több jelzés érkezzen be. Eközben egyes szakértők, például Melton,[9] azt állítják, hogy a mérlegelés nélküli, kötelező gyermekvédelmi jelzések elsődleges célja már nem az esetek feltárása, sokkal inkább a felelősség áthárítását és adminisztrációs, jogi kötelezettségek automatizált teljesítését szolgálják. Melton emellett azt is felveti, hogy a gyermekvédelmi rendszereknek a kötelező jelzés helyett inkább a családok önkéntes segítségkérését kellene elősegíteniük, támogatva a gyermekek védelmét biztosító társadalmi normák, a közösségi szintű, informális gyermekvédelmi hálózatok kialakulását.[10]
Más kutatók, mint például Mathews és Bross[11] ezzel szemben amellett érvelnek, hogy a széles körben kötelezővé tett gyermekvédelmi jelzések rendszere nélkül a gyermekvédelem hatékonysága jelentősen csökkenne, mivel a bántalmazás és elhanyagolás eseteinek jelentős része nem kerülne a hatóságok és segítő szervezetek látókörébe. A témát vizsgáló nemzetközi kutatások egyértelműen alátámasztják, hogy a gyermekvédelmi esetek többségét nem a gyermekek, a hozzátartozóik, esetleg más laikus állampolgárok bejelentése alapján tárják fel, hanem jelzőrendszer tagjaként dolgozó szakemberek jelzése nyomán kerülnek a hatóságok elé. Az Egyesült Államokban például a gyermekbántalmazás és elhanyagolás eseteihez kapcsolódó alátámasztott bejelentések 70,8%-a kötelező bejelentők révén jutott el a hatóságokhoz,[12] míg Kanadában ugyanez az arány 75%,[13] Ausztráliában pedig 58,01%.[14] Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO vonatkozó európai statisztikái[15] is hasonló arányokat mutatnak. Ezek az adatok egyértelművé teszik, hogy a szakemberek által megtett jelzések kulcsszerepet játszanak a gyermekek védelmében, és hogy a jelzőrendszerre szükség van. Kérdés azonban, hogy a mérlegelés nélküli jelzéstételi kötelezettség körének bővítése, illetve a tágabb körű (2024 óta már laikusokat is érintő) szankcionálási lehetőségek a jelzéstétel elmaradása miatt, megfelelő irányba tereli-e ezt az alapvetően is számos problémával, kihívással terhelt rendszert. Nemzetközi kuta-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
