Az Európai Közösségben ma 15 ország magánjogával találkozhatunk, melyek 4 különböző jogcsaládon alapulnak; a német, latin, angolszász és a skandináv jogcsaládon.l A szabályok különbözősége magas tranzakciós költségekhez2 és a piaci műveletek jogbizonytalanságához vezet.3
A magánjog egységesítésére irányuló törekvéseknek ezért már évtizedes múltja van.4 A Közösség által hozott jogi aktusok számának megnövekedése, pointillisztikus jellegük és a szabályok között lévő koherencia hiánya miatt5 az utóbbi években fokozottabb a törekvés az anyagi magánjog egységesítésére. Az Európai Parlament is hozott néhány határozatot és az egységes polgári törvénykönyv kidolgozására tett felhívást. A Tanács 1999-ben, Tamperében szintén megerősítette a polgári jogi jogszabályok harmonizációjának szükségességét, valamint a jogtudomány képviselői hasonlót követeltek és bizonyos előkészületekhez kezdtek hozzá.6
Az Európai Közösség gazdasági motorját, az áruk szabad mozgásának elengedhetetlen feltételét7 azok a szerződések képezik, melyeket nap, mint nap kötnek üzletemberek és fogyasztók a Közösségen belül.8 Ezekre a szerződésekre nincs közös szabályozás, bár a közösségi jogi aktusokon keresztül kialakult egy európai jelleg.
Az utóbbi időben megnőtt azok száma, akik a magánjogi szabályok átfogó egységesítését szeretnék, sokan szólnak egy egységes Európai Polgári Törvénykönyv mellett, mások úgy gondolják, hogy az egységesítés sem nem szükséges, se nem kívánatos. Abban valamennyi irányzatnak közös nevezőre kellene jutnia, hogy egy gyors egységesítés nem lehetséges.9
Olyan tudományos iniciatívák, mint pl. a Lando-Kommission, a Study Group on a European Civil Code, die Paviagruppe um Gandolfi, Trento-Gruppe, illetve a nemrég alakult European Research Group on Existing EC Private Law (Acquis-Gruppe) az elsődleges központjai a jogharmonizációs törekvéseknek.10
2001. július 11-én a Bizottság egy közleményt11 tett közzé, azzal a céllal, hogy az európai szerződési jog körüli vitát kiszélesítse és felmérje milyen mértékű harmonizálás szükséges.12 A gazdasági és jogi szféra különböző területeiről érkezett reakciók kiértékelése megtörtént; a Bizottság pedig 2003. február 12-én tette közzé a szerződési joggal kapcsolatos átfogó akciótervét a Parlament és a Tanács felé.13
A 2001 évi közlemény I. Függelékében, mely az acquis communautaire legfontosabb fogyasztóvédelmi szabályait sorolja fel, arra utal a Bizottság, hogy az irányelvek nem tartalmaznak megfelelő szabályozást a szerződés megkötésére vonatkozóan és a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettség nem teljesítését sem szankcionálják kielégítően.14 A tájékoztatási kötelezettség megsértésének egyik alternatív szankcióját a fogyasztó elállási joga képezheti.
A következőkben a Heininger-ügy felhasználásával kerül bemutatásra az a probléma, mely az irányelvek átültetésén keresztül megvalósuló harmonizációval általában, illetve az irányelvek kereteit túllépő transzformációval, mint speciális esettel kapcsolatban felmerülhet.
Az Európai Bíróság Heininger-ügyben hozott döntése már a második, a házaló kereskedelemre vonatkozó irányelvvel kapcsolatos, az Alapszerződés 243. cikke alapján született előzetes döntés. ADietzinger-ügyben15 a Bíróság arra adott választ, hogy az irányelv alkalmazandó-e a kezességre, a Heininger-ügyben arra születik válasz, hogy a házaló kereskedésről szóló irányelv alkalmazható e reálhitelszerződésre,16 amennyiben igen, milyen viszonyban van az irányelvekben szabályozott két elállási jog17, illetve az elállási jogról való tájékoztatási kötelezettség elmulasztásához a közösségi jog milyen szankciót kapcsol és milyen mértékű döntési szabadság marad a tagállamoknak.18
A távértékesítési szerződésekre vonatkozó irányelv átültetése előtt a német jogban nem létezett általános szabály a távértékesítési szerződésekre. Speciális fogyasztóvédelmi szabályok léteztek ugyan, melyek a fogyasztóvédelem különböző eszközeit, így például tájékoztatási kötelezettséget vagy elállási jogot biztosítottak a fogyasztók számára. Sok távértékesítésben tevékenykedő gazdálkodó biztosított önként elállási19 -vagy cserejogot ügyfele számára azért, hogy a szerződéskötést vonzóvá tegye.
A Szövetségi Igazságügyi Minisztérium már 1999. február 7-én előkészített egy tervezetet,20 melyből 2000. február 7-én némi változással megszületett a kormánytervezet. A "Törvény a távértékesítési szerződésről és a fogyasztójog egyéb kérdéseiről illetve az euróra való átállásról" mint egyéb törvények módosítását is tartalmazó összefoglaló törvény (ún. Artikelgesetz) jött létre. A törvény 1. cikke tartalmazta a távértékesítési szerződésekre vonatkozó törvényt, mely 2000. június 30-án lépett hatályba.
Mivel a szabályozás alapját képező irányelv alkotói a szerződés feloldására vonatkozó jogi fogalmat semmilyen egyértelmű konstruktív tartalommal nem töltötték ki, a német jogalkotó azt látta a legmegfelelőbbnek, hogy ha ezt a fogalmat a nemzeti jogba való transzformáció során az elállási joggal, mint már létező jogintézménnyel maga tölti ki.21
Az új jogszabállyal és az újonnan megalkotott BGB 361.a, b §-al a német jogalkotó megtette az első lépést, hogy az európai szabályozás átültetésének eredményeként létrejött fogyasztói jogok zűrzavarát22 rendszerbe foglalja. A távértékesítési szerződéseket szabályozó törvény definíciókat vezetett be továbbá, így a fogyasztó fogalmát a BGB 13. §-ában és a gazdálkodó szervezet fogalmát a BGB 14. §-ában.23
A dogmatikai egységesítés következményeként, minden európai szabályon alapuló fogyasztói szerződésnél a szerződő felek jognyilatkozatai az elállási jog gyakorlásáig hatályosak, a szerződés tehát az elállási jog gyakorlásának feltételéhez kötötten hatályos.
BGB 361.a § azonban csak az elállási jog gyakorlását és következményeit szabályozta. A speciális fogyasztóvédelmi törvények (FernUSG 4. §, VerbrKrG 7. §, HwiG 1. §, TzWrG 5. § és a FernAbsG 3. §) határozták meg, hogy a fogyasztót mely esetekben illeti meg elállási jog. Ezzel először jött létre a BGB-ben egy olyan szabály, melynek alkalmazási körét külön törvények állapították meg.24
A törvénnyel megvalósított harmonizálódás lényegében az elállási jogra nyitva álló határidőben és a jogkövetkezményekben történt. Minden a BGB 361.a §-a alá eső elállási jogra az elállásra nyitva álló határidő egységesen két hétig tartott25 abban az esetben, ha a fogyasztót a jogszabálynak megfelelően tájékoztatták az elállási jogról.26 Ha fogyasztót nem tájékoztatták, az elállási jog az irányelvben megadottakon túl, négy hónapra meghosszabbodott.27
A kioktatással kapcsolatos követelmények is módosultak, melyhez a tulajdonképpeni határidő megnyílta kapcsolódik,28 az elállási jogkezdés időpontjával ösz-szefüggő bizonyítási teherrel kapcsolatban is változás következett be.29
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
