Az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozatában kimondta, hogy a Kúriának az az értelmezése, amely szerint a napi pihenőidő és a heti pihenőnap egy időben kiadható, nem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel, a napi és heti pihenőidő ugyanis önálló jogcímen illeti meg a munkavállalókat. A tanulmány az Alkotmánybíróság határozatát és e rendkívüli jelentőséggel bíró megállapítás következményeit elemzi.
1. Bevezető - az AB-határozat ismertetése
2. Észrevételek az AB-határozat indokolásával kapcsolatban
3. Mit jelent az AB-határozat a gyakorlatban?
4. A vonatkozó uniós szabályok és egyes tagállami szabályozások
5. Lehetséges megoldások a jelenlegi jogállapot szerint
6. De lege ferenda - hogyan oldható meg a helyzet jogalkotással?
Az Alkotmánybíróság a Magyar Közlönyben 2020. június 22-én közzétett, de az Alkotmánybíróság honlapján már 2020. május 26-ától elérhető határozata a következő címet viseli: "a Kúria ügyeleti díj megfizetése tárgyában hozott Mfv.II.10.279/2018/13. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről". Az Alkotmánybíróság fenti határozatával a Kúria EBH 2019.M6. alatt közzétett határozatát semmisítette meg. Az AB-határozat címe témánk szempontjából megtévesztő módon azt sugallja, hogy "mindössze" egy szakágazati munkajogi szabály egyes rendelkezései alkotmányellenességének megállapításáról van szó, amely a munkajogász közvélemény szélesebb érdeklődésére nem kell, hogy számot tartson. Ez az olvasat egyébként annyiban valós is, a Kúria döntése jelentős részben nem a heti és napi pihenőidőkkel kapcsolatos kérdésekkel, hanem az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Eütev.) egyes, munkajogi tárgyú rendelkezéseinek értelmezéséről szólt.[1]
Hangsúlyozom, hogy a fenti kérdéskör témánk szempontjából kevéssé jelentős. A fő vizsgálandó kérdés ugyanis az AB-határozat azon megállapítása, mely szerint a napi és a heti pihenőidő azonos időben nem adható ki. Az AB-határozat ezzel kapcsolatos, leginkább releváns megállapításai a következők.
"[46] Az Alkotmánybíróság [...] jelen ügyben megállapította, hogy az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése alapvető jogként biztosítja a pihenéshez való jogot, amelyen
- 62/63 -
belül - az Mt.[2] fogalomhasználatához hasonlóan - megkülönbözeti a napi és heti pihenőidőhöz való jogot. Az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése jogosultságról szól, melynek tartalmát törvény állapítja meg, de annak lényeges tartalma az Alaptörvény XX. cikk (1) bekezdésében biztosított egészséghez való jogból következik, amelyet az Alaptörvény XVII. cikk (3) bekezdése kifejezetten megerősít a munkavállalók tekintetében: »Minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez.« A pihenéshez való jog biztosítása elengedhetetlen az egészséget tiszteletben tartó munkafeltételek garantálásához, mert az a rendszeres munkavégzés során elhasznált erőforrások, a fizikai és szellemi energia pótlását, a munkavállaló testi és lelki regenerálódását biztosítja."
"[47] Az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése szoros kapcsolatban van az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében biztosított magánszférához való joggal is, amely átfogóan védi a magánszférát: az egyén magán- és családi életét (32/2013. (XI. 22.) AB határozat, Indokolás [82]). A munkaidőn kívüli szabadidő nélkül ugyanis a munkavállalónak nincs lehetősége magán- és családi életre. Ennek megfelelően az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdése a munkavállaló identitásának és testi-lelki integritásának megőrzése érdekében biztosítja a napi és heti pihenőidőt a munkavállalók számára."
"[48] A jogosultság feltételei és annak pontos mértéke nem az Alaptörvényből következik, de az következik az Alaptörvényből, hogy a napi és heti pihenőidő önálló jogcímen illeti meg a munkavállalókat, mivel azok rendeltetése eltérő. Míg a napi pihenőidő a két munkavégzés közötti regenerálódást biztosítja, a heti pihenőidő az egymást követő munkanapok okozta testi és lelki megterhelést kívánja ellensúlyozni."
"[56] A Kúriának az az értelmezése azonban, miszerint a napi pihenőidő és a heti pihenőnap egy időben kiadható, nem egyeztethető össze az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdésével, mivel abból - a pihenőidők eltérő rendeltetésére tekintettel - az következik, hogy a napi és heti pihenőidő önálló jogcímen illeti meg a munkavállalókat."[3]
"[58] Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján megállapította, hogy a Kúria, mint felülvizsgálati bíróság Mfv.II.10.279/2018/13. számú ítélete alaptörvény-ellenes, ezért azt megsemmisíti."
Annak ellenére, hogy az AB-határozatban foglaltak gyakorlati következményükben évszázados munkaidő-beosztási gyakorlatokat rúgnak fel (lásd 3. alcím), tulajdonképpen meglehetősen szűkszavú a határozat annak kapcsán, hogy mely okból nem lehetséges a heti és a napi pihenőidő egyszerre történő kiadása. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság egyrészt hivatkozik a munkavállaló pihenéshez, egészséghez, magánszférához fűződő jogaira, majd ezen - meglehetősen általános - okfejtést követően jelentősebb érvelésbeli összekötés nélkül arra az álláspontra helyezkedik, hogy a napi és a heti pihenőidők "rendeltetése eltérő. Míg a napi pihenőidő a két munkavégzés közötti regenerálódást biztosítja, a heti pihenőidő az egymást követő munkanapok okozta testi és lelki megterhelést kívánja ellensúlyozni." Ezen megállapítással nemcsak hogy könnyű vitatkozni, de kell is.[4] Belátható ugyanis, hogy ilyen különbség a napi és a heti pihenődő között nem állapítható meg. Először is, az esetek többségében a napi pihenőidő - amelynek hossza jellemzően, általános munkarendben huszonnégy óra mínusz nyolc óra húsz perc, tehát tizenöt óra negyven perc - nem azonosítható a "két munkavégzés közötti regenerálódással". Az kétségtelen, hogy a munkavállaló ebből a tizenöt óra negyven percből jó esetben nyolc órát "regenerálódással", alvással, pihenéssel tölt, de a maradék hét óra negyven percben nem ez történik, hanem gyermeket nevel, a barátaival találkozik, szerelmi és családi életet él, moziba megy, veszekszik a szomszédjaival, egyszóval éli az életét. A heti pihenőidőben a munkavállaló lényegében ugyanilyen tevékenységeket végez túlnyomó részt, továbbá ezen időszakban is jó esetben napi nyolc órát "regenerálódással", azaz alvással tölt. Az Alkotmánybíróság különbségtétele tehát valójában értelmezhetetlen. Nyilvánvaló, hogy a heti pihenőidőnek is van "két munkavégzés közötti regenerálódást biztosító" funkciója, illetve a napi pihenőidő funkciója is a "munkanapok okozta testi és lelki megterhelés ellensúlyozása". Továbbmenve, még a "regenerálódás", és a "testi és lelki megterhelés ellensúlyozása" kategóriák közötti különbség is meglehetősen homályos. Sajnálatos, hogy az Alkotmánybíróság egy ilyen jelentős következményekkel járó határozatát egy igen könnyen cáfolható, ráadásul - mint később látni fogjuk - uniós jogi alapokat is nélkülöző gondolatmenetre alapozta. Bár - munkajogász lévén - nem tisztem munkaegészségügyi kérdésekben megnyilvánulni, de azt azért feltételezhetjük, hogy munkaegészségügyi szakemberek az alkotmánybíróságinál komplexebben érvelnének amellett, hogy miért van szükség a munkavégzés napi szintű rövidebb, és heti szintű hosszabb félbeszakítására munkaegészségügyi okokból, és főleg megjegyezném, hogy a munkaegészségügyi szakemberek borítékolhatóan nem "jogcímekre", hanem a pihenőidők minimálisan szükséges hosszára hivatkoznának.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
