Noha a Costa v ENEL az uniós jog elsődlegességének egyes elemei tekintetében a locus classicus, az ügy története továbbra is viszonylag ismeretlen. Mi késztette arra Flaminio Costát, hogy beperelje az áramszolgáltatóját egy mindössze 1925 olasz líra értékű (2021-es értéken nagyjából 22 euró) számláért? Miért vonta be egy ilyen "kicsi" ügybe a Milánói Kisértékű Perek Bírósága mind az Olasz Alkotmánybíróságot, mind az Európai Unió Bíróságát? Miért hozott e két testület ennyire eltérő döntést? Miként végződött az ügy, mikor visszajött Luxemburgból? Korábban nem nyilvános bírósági dokumentumokra és résztvevőkkel készített interjúkra hivatkozva, jelen tanulmány fényt kíván deríteni a Costa v ENEL ügy kevésbé ismert aspektusaira, háttérben a villamos energia államosításával Olaszországban, a hidegháború csúcspontján. Továbbá, jelen cikk értékeli az ügy és annak "megalkotója", Gian Galeazzo Stendardi, hozzájárulását az uniós jog elsődlegességének elve elmélyítésében.
Az olaszországi villamosenergia-termelés és -elosztás államosítása "kivételes mértékű volt, valószínűleg a legáthatóbb és legegetrengetőbb a második világháború vége óta."[2] Minden szempontból ez volt a "valamit valamiért" elv megvalósulása, amit a baloldali Olasz Szocialista Párt követelt a külső támogatásáért, amit a kereszténydemokrata Amintore Fanfani által elnökölt centralista Kabinetnek nyújtott 1962-63-ban.[3] Mindez kikövezte az utat a balközép szövetségnek, ami évekig uralta az olasz politikai életet.[4]
E politikai szövetség tette lehetővé a kereszténydemokratáknak, hogy megőrizzék a hatalmukat, dacára a választói ellenállásnak, amit az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején tapasztalhattunk,[5] valamint, megszilárdíthatták az Amerika-párti külpolitikájukat, amelyet megkoronázott a Dél-Olaszországba telepített amerikai 'Jupiter' atomrakétákkal felszerelt tíz rakétakilövő állás.[6] E kilövőállások, amik feltették Olaszországot a hidegháború térképére a hazai atomfegyver- program hiánya ellenére,[7] hozzájárultak a kubai rakétaválság fokozódásához,[8] és vélhetően éppen Kennedy elnök elköteleződése, hogy az amerikai atomrakétákat Olaszországból és Törökországból kivonja, tette lehetővé a hidegháború legfeszültebb pillanatainak megoldását is.[9]
Az 1960-as évek elején, mikor az olasz 'gazdasági csoda' teljes gőzzel zajlott,[10] a villamosenergia-termelés és -elosztás egy nyereséges oligopol piac volt Olaszországban, ami két állami és hat magánvállalat-csoport (úgynevezett 'áram bárók')[11] kezében egyesült, s mindegyik számtalan kis villamosenergia-céget irányított és üzemeltetett, de facto monopolhelyzetben az államterület egy adott részén.[12] Ennek következtében, jelentős árkülönbség jelentkezett Észak- és Dél-Olaszországban, aminek köszönhetően bevezették a nemzeti villamosenergia-tarifát 1961 augusztusában.[13] A Fanfani Kabinet azonban azt állította, hogy központi irányítás nélkül, az olasz villamosenergia-szektor nem képes lépést tartani a nemzeti energiaigénnyel, ami várhatóan tízévente megduplázódik Ailleret törvénye szerint.[14]
Ennek fényében, a Fanfani-kabinet benyújtott egy törvényjavaslatot az Ente Nazionale per l'Energia Elettrica ('ENEL') megalapítására, amely országos szintű monopolhelyzetben irányítaná a bármely forrásból származó villamosenergia-termelést, -szállítást, -átalakítást és -szétosztást, így átvéve több mint 1300 villamosenergia-cég villamos árammal kapcsolatos vagyontárgyait.[15] A többségi vélemény szerint, ez lehetővé tenné az átfogó teljesítmény kiterjesztő szabályzat végrehajtását, valamint az összekapcsolt hálózatokban rejlő lehetőségek maximális kiaknázását.[16] Az államosítással érintett cégek jogosultak lennének kártalanításra, amelyet készpénzben fizetnének ki nekik egy tízéves időszak alatt, valamint folytathatnák üzleti tevékenységüket a villamosenergia-szektoron kívül; az államosított cégek részvényesei pedig lehetőséget kapnának arra, hogy részvényeiket állami garanciával ellátott ENEL-kötvényekre váltsák.
A kisebbségben maradt pártok erősen ellenezték az államosítási törvényjavaslatot. A jobbközép Olasz Liberális Párt, a jobboldali Monarchikus Egység Olasz Demokratikus Pártja és a szélsőjobboldali Olasz Társadalmi Mozgalom állítása szerint a törvényjavaslat által tervezett pénzügyi kártalanítás nem tükrözte az államosított vagyontárgyak piaci értékét,[17] így sértette az államosítással érintett cégek részvényeseinek érdekeit,[18] valamint aláásta a tőzsde iránti közbizalmat.[19] A ki-
- 21/22 -
sebbségben maradt pártok érvelése szerint, a villamos áram államosítása egy veszélyes engedmény volt a Kereszténydemokratáktól az Olasz Szocialista Pártnak,[20] hiszen megnyitotta annak lehetőségét, hogy más gazdasági szektorokat is államosítsanak, így kikövezve az utat Olaszország tervgazdaságra való átállásának,[21] sőt akár a kommunista rezsim kialakításának.[22] Végül, de nem utolsósorban, az olasz parlament néhány tagja[23] azt állította, hogy az államosítási törvényjavaslat összeegyeztethetetlen az 1957-es Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződésben (EGK Szerződés)[24] Olaszország által vállalt kötelezettségekkel. Mindezen kritikák ellenére, az olasz Parlament mindkét háza elfogadta az államosítási törvényjavaslatot, amely az 1962. december 6-i 1643-as törvényként ('ENEL' törvény) került beiktatásra.[25]
Az ENEL törvény egyik lehangosabb kritikusa Gian Galeazzo Stendardi volt,[26] a Milanói Ügyvédi Kamara tagja és a Milánói Egyetem közjogot oktató docense.[27] Stendardi egy régre visszanyúló katonai hagyománnyal bíró arisztokrata család sarja volt: Goro da Montebenichi, XVI. századbeli katonai vezető leszármazottja volt, akinek bátorsága a gavinanai csatában (1530), ahol a Firenzei Köztársaságot védte a Szent Római Birodalom német zsoldosaival (Landknechts) szemben, több mint háromszáz évvel később is inspirálta az olasz egységet kutató történelemtudományt[28]
Hozzá hasonlóan, Stendardi egy megingathatatlan akaratú férfi volt: az 1968-as tüntetések idején, mikor a diákok nem látogatták a legkonzervatívabb oktatók óráit, ő tovább folytatta a tanítást, még akkor is, ha csak egy hallgató volt jelen a teremben.[29] Stendardiról ismert volt, hogy monarchiaszimpatizáns, kellő mértékű politikai pragmatizmussal karöltve,[30] amit jól mutat az 1960-as évek közepén hozott döntése, mikor a két nagyrészt kisebbségi monarchista párttól,[31] a befolyásos Olasz Liberális Párt felé közeledett,[32] ami egy széket jelentett neki a Milánói Városi Tanácsban 1969 decemberétől 1970 áprilisáig.[33]
A fasiszta 'etikus állam' eszményképének árnyékában nevelkedve, Stendardi meglehetősen kritikus volt a második világháború végét követő olasz politikai intézmények működésével kapcsolatban.[34] Kiváltképp panaszkodott a kereszténydemokrata többségre, ami megengedte a szocialista kisebbségnek, hogy meghatározza a nemzeti politika programot, az ország érdekeinek hátrányára, valamint a párt vezetése által elfoglalt olasz parlamentre, amely így elérte, hogy a képviselők gyakorlatilag nem voltak elszámoltathatók a választók által.[35] Ezen háttér ellenére, Stendardi, a Rudolf von Jhering Der Kampf ums Recht művében leírt, 'jogállamiság akitivista koncepciójának" élharcosa volt,[36] és hitt benne, hogy minden egyén küzdelme a jogainak bírósági eljárásban történő érvényesítéséért hozzájárul a jogrendszer mint egész fejlődéséhez.[37]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
