A könyv legfőbb és vitathatatlan érdeme, hogy egyike azon kevés írásműveknek, amelyek átfogó betekintést kívánnak adni egy állam büntetőjogának alapvető nemzetközi vonatkozásaiba. Ezen cél keretei között a figyelmet elsősorban a nemzetközi büntetőjog többek által hagyományosnak is nevezett értelemkörére, a nemzetközi bűnügyi együttműködés meglehetősen összetett problémájára irányítja. Teszi ezt annak érdekében, hogy tisztázhassa Hollandia részvételének alapjait a szövevényes nemzetközi bűnügyi kooperációban, s ezzel együtt hasznos ismeretforrásként, iránymutatásként szolgálhasson egyéb államok elméleti és gyakorlati szakemberei számára is. A könyv jelentősége mindezek fényében különösen abban érhető tetten, hogy a holland jogrendszer - a kontinentális jog és a common law elemeinek találkozásával előálló - sajátosságainak, illetve szabályanyagának bemutatásával, elemzésével párhuzamosan - s némiképpen elkerülhetetlenül is -bepillantást enged a kontinentális Európa államai napjainkban egyre intenzívebbé váló együttműködésének rendszereibe. Ráadásul - ahogyan azt a szerkesztők is remélik -, arra figyelemmel, miszerint Hollandia feltétlenül a legszélesebb körű kapcsolatokkal rendelkező államok közé sorolható, a mű kétségtelenül nagy esély-lyel mozdíthatja elő a nemzetközi büntetőjog terén végzett összehasonlító jogi kutatásokat.
Az előbbiekben fejtegetettekre tekintettel úgy vélem, hogy a könyvet - amely a freiburgi Max-Planck Institut gondozásában először 1997-ben került kiadásra, s amelyet a 2000. év márciusában a kiadatás jövőjéről szóló bécsi kollokviumon is a legaktuálisabb munkák között mutatták be2 - publikálása után három évvel sem fölösleges ismertetni a magyar olvasókkal.
A terjedelmes kötet tizenegy tanulmányt és függelékként a hatályos holland Btk. és Be. néhány releváns paragrafusát, a holland kiadatási törvényt (1967), a háborús bűncselekményt elkövetők kiadatásáról szóló 1954-es törvényt, a büntető ítéletek végrehajtásának átadásáról szóló 1986-os törvényt, valamint a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő bűncselekményt elkövetők megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Törvényszékkel való együttműködésről szóló 1994-es törvényt tartalmazza angol nyelven. (A függelék további részében pedig - kronológiai sorrendben - kimerítő információt szerezhetünk a Hollandia által kötött, vonatkozó 216 nemzetközi szerződésről).
Az első tanulmány3 mintegy bevezető jelleggel a további esszékben megfogalmazottak könnyebb megértését hivatott szolgálni. E rendeltetése körében szól a Holland Királyság 1954-es Alapokmányáról, miszerint az országot alkotó három részterület (az európai rész, a Holland Antillák és Aruba) a belügyek tekintetében széleskörű autonómiával bír, s ennek megfelelően mindegyik territóriumnak saját büntető igazságszolgáltatási rendszere van. Mindazonáltal kiemelést érdemel a 3. cikkely, amely meghatároz néhány "közös ügyet": így a kiadatás problémáját; ennek megfelelően pl. a releváns jogalkotás a Királyság egésze vonatkozásában érvényes törvényt hozott létre. Létezik azonban Hollandia említett részterületei közötti együttműködés is; ezt az Alapokmány 36-40. cikkelyei régióközi együttműködésként említik. Ez a kooperáció azonban természeténél fogva nem foglal magában kiadatást, a rendelkezések csupán a kölcsönös segítségnyújtás kötelezettségének alapelvét fektetik le. Ezt ahhoz hasonlóan kell elképzelni, ahogyan az egyes régiók helyi hatóságai egymással együttműködnek. (Az interregionális együttműködés tárgyában egyelőre még csak törvényjavaslat létezik). Minthogy a külügyek tehát ún. közös ügynek minősülnek, a nemzetközi szerződések megkötése és felmondása is ennek megfelelően alakul. Így pl. az 1957-es Európai Kiadatási Egyezménynek nem csupán a Holland Királyság európai, hanem a karibi térségbeli részei is - egyébként nem puszta automatizmus eredményeképpen, hanem előzetes egyeztetést követően - a Szerződő Felei. Mindazonáltal arra mindig figyelemmel kell lenni, hogy előfordulhat - bár kivételesen - olyan eset is, amikor az előzetes egyeztetés alapján egy adott szerződés egyáltalán nem alkalmazható a karibi részekre, vagy amennyiben mégis, csak a szerződéshez fűzött nyilatkozatoknak és fenntartásoknak megfelelően.
A nemzetközi jog és a belső jog viszonyának rövid tisztázását követően a tanulmány megjelöli azon multilaterális egyezményeket, s együttműködési rendszereket, amelyeknek Hollandia részese, s megállapítja, hogy a vonatkozó, hatályos eredeti belső jogi termékek kidolgozására ezek (s különösen az Európa Tanács tevékenysége) meghatározó befolyást gyakoroltak. Végezetül "rálelhetünk" az ország földrajzi helyzete és a nemzetközi együttműködésben vállalt szerepének alapvető és szükségszerű összefüggéseire, s eközben felvehetjük a gondolatmenet azon szálát is, amely arra koncentrál, hogy vajon körvonalazható-e (s ha igen, menynyiben) egy sajátos holland nemzetközi büntetőjog.
A második tanulmány4 a nemzetközi jog által - különösen 1945 óta - mindinkább meghatározott büntető anyagi jogot helyezi az érdeklődése középpontjába. Előtételezésként e körben a klasszikus kérdések vázlatát adja. Így szól a bűncselekmények súly szerinti felosztásáról (mely dichotom rendszerű), a bűnösségről, a büntetőjogi felelősségrevonás alanyairól (kiemeli a jogi személyek felelősségrevonhatóságát: Btk. 51. §), stádiumtani kérdésekről, az elkövetőkről, a dualista természetű szankciórendszerről, illetve az egyes szankciókról. Majd a bűncselekménnyé nyilvánítás kérdéskörében számba veszi a kriminalizációs kötelezettséget előíró nemzetközi forrásokat, illetve az ezekhez részben vagy egészben kapcsolódó "eredeti" belső jogi különtörvényeket. (pl. az 1928-as ópium-törvényt és az 1950-es gazdasági bűncselekményekről szóló törvényt). Megállapítja, hogy Hollandia az 1945 után kidolgozott, bűncselekménnyé nyilvánítási kötelezettséget tartalmazó nemzetközi szerződések túlnyomó részét ratifikálta. (Jelentős kivételként tárgyalja az 1973-as Apartheid Egyezményt). Ezen konvenciók végrehajtása terén felmerülő számos dilemma között a szerző kiemeli azt a kívánalmat, mely szerint az új bűncselekményeket lehetőség szerint be kell építeni a már meglévő, hatályos eredeti belső jogi törvények rendelkezései közé. Erre már csak azért is szükség van, mert az egyezmények megfogalmazása sokszor homályos és tág (ez volt egyébként az egyik oka az Apartheid konvenció elutasításának), s a belső törvények definíciója lehet az, amely a jogállamiság, a jogbiztonság érdekében egyértelműen meghatározhatja a bűncselekmény tényállási elemeit. Az írás szerint a probléma nagyon gyakran akkor merül fel, amikor a nemzeti jog állásfoglalása jelentősen eltér, vagy legalábbis nehezen egyeztethető össze a nemzetközi szint alapállásával.
Némileg ide kapcsolódóan az egyes - Hollandia szempontjából releváns - nemzetközi bűncselekmények, bűncselekmény-típusok számbavétele során a tanulmány hangsúlyozza, hogy bár az agresszió par excellence nemzetközi bűncselekmény, nincs a holland jogban olyan rendelkezés, amely a béke elleni cselekményeket kriminalizálná. Ennek egyik oka az agresz-szió fogalmának meglehetősen tág definíciója, másrészt azon tény, miszerint az ilyen típusú bűncselekményeket szükségszerűen államok vagy azok szervei követhetik el; ezek azonban nem vethetők alá más állam büntető joghatóságának.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
