A jogászi és az irodalmi szubuniverzumot egymás módszereivel vizsgáló megközelítésmód Achilles-sarkán két gyenge pontra tapinthatunk. Az egyik - a ius és a non-ius határmezsgyéjének fellazításával - a jogot a jogpolitikában, sőt a das Politische-ben[1] oldja föl, s ekként a jogbölcselet alighanem központi problémáját, a jog mibenlétét bagatellizálja. A másik az irodalmat túlságosan szűk értelemben, eszmék megnyilvánulásaként tételezi, ahogyan Platón számára az ideák halovány visszfényét, Hegelnek pedig az abszolútumot megragadni vágyó ész egykoron hasznos, immár lomtárba tehető eszközét jelentette. A jog hatalmi instrumentumként való használata éppen a ius "keménymagjáról" nem fejti le a burkot, így a lényeg vész homályba, amely miatt a jogi tény, a jogászi praxis és hermeneutika a többi társadalmi ténytől, gyakorlattól és interpretációs mechanizmustól különbözik. René Wellek és Austin Warren - akik arra törekedtek, hogy az irodalmat valóban "azért értékeljük, ami" - szintén óvtak a szépliteratúra egyoldalú megközelítéseitől. "Az irodalomról gyakran azt tartják, hogy a filozófia egyik formája, formába öltöztetett »eszme«, s úgy elemzik, hogy »alapeszmékhez« jussanak általa."[2] Az irodalomtudósok Ulrici-nek A velencei kalmárhoz fűzött kommentárját idézik elrettentő példaként, amely a dráma "fő eszméjét így fogalmazta meg: summum jus summa injuria".[3] Kétséges, hogy az az irodalmi mű magasabb rendű-e, amelyik "filozófikus", miként az is, hogy bármi jelentőset véghez viszünk-e, ha belátjuk a nyilvánvalót: a műalkotásokra hatott a "korszellem", amelynek bűvkörében fogantak, avagy az írók és a filozófusok mind bizonyos "világnézeti típusokba" (Weltanschauung)[4] sorolhatók, amelyek a traktátusokon és az irodalmi opusokon egyaránt nyomot hagynak. Természetesen elejét vehetjük e vádaknak, ha a kezdet kezdetén tisztázzuk, hogy a jog és irodalom a "nyitott szövedékű" jogi és irodalmi textusok "hard core"-ját[5] nem feszegeti, csupán a "családi hasonlóságokat"[6] keresi. Ez azonban könnyen önfelszámoló stratégiának bizonyulhat: ugyan miért is vesztegetünk ennyi időt és szót olyasmire, ami sem a jogtudomány, sem az irodalomtudomány voltaképpeni tárgyáról nem állít semmi esszenciálisat? A jog és irodalom így remekül illusztrál morális vagy hermeneutikai problémákat, didaktikai sikerrel járhat, ám arról nem árulkodik, hogy miként értékelhetjük a jogot és az irodalmat "azért, amik". Mindkét létező ontológiai státuszát a negatív teológia eszközeivel firtatjuk: úgy látszik, hogy a jog nem az az operacionális, hézagmentes szabály- és eljárásrend, amiként joggyakorlati szükségszerűségből kezeljük, az irodalom pedig nem szeparálható el teljesen a valóságreferenciától, ahogyan a ma uralkodó felfogás hirdeti[7]. Csakhogy - ha jobban átgondoljuk pozíciónkat - ez a logikai inverzió korántsem haszontalan erőfeszítés.
A magyar eszmetörténetben a jog és az irodalom konfigurációiból számos következtetést levonhatunk. Nem pusztán arról van szó, hogy unos-untalan bebizonyítjuk: a jog és az irodalom - akár szövegként, akár gyakorlatként tekintünk rájuk - viselkedése Janus-arcú, hiszen egyszerre konstatálják és konstruálják az életvilágot, nem autopoietikus rendszerek. Talán éppen sajátos, közép-európai létbe vetettsége[8] miatt a magyar művelődéstörténet ezen túlmenően is különös összefüggéseket tartogat, amelyekből kiviláglik, hogy jog- és irodalomképünk miért éppen úgy alakult, ahogy. Jászi Oszkár publicisztikája, művészetelméleti monográfiája (Művészet és Erkölcs), valamint politikai aktivitása nemcsak egymástól, hanem mestere, Pikler Gyula, illetőleg szellemi harcostársa, Somló Bódog jogbölcseletétől is elszakíthatatlan, miként a publicista és a költő Ady Endre[9] fellépésétől sem elválasztható. Pikler Gyula legjelentősebb elaborátumát (A jog keletkezéséről) és Somló Bódog munkásságának "újkanti fordulata" előtti (Állami beavatkozás és individualismus), valamint azutáni (Értékfilozófiai írások) emblematikus monográfiáit mozgósítom, hogy jog és irodalom kooperációját bemutassam. Nem szándékozom
- 226/227 -
azonban az elemzett műveket műfajilag "összemosni" - ahogyan a dekonstrukció igénye diktálná -, egyetlen homogén szöveguniverzumban elhelyezni. Noha fontos előfeltevésem, hogy e szövegek egymás intertextusai, és a Gérard Genette-i értelemben vett "transztextualitás"[10] különféle módozatait felismerhetjük a publicisztikai, bölcseleti és szépirodalmi alkotások szövevényében. A jog és irodalom terén végzett kutatásom merészségét tompítja, hogy paratextusként nem kapcsolok tételesjogi kautélákat a "szövegekhez", noha e tanulmány jogtörténeti analízissel is kibővíthető lenne. Hiszen - mint látni fogjuk - mind a jogbölcselet, mind a szépirodalom és a(z irodalmi) publicisztika prima facie ugyanazt a - jogalkotói, ars poeticai és társadalmi meliorista - célt tűzi ki: a fennálló jogrend, esztétikai kánon és társadalmi berendezkedés megváltoztatását. A 20. század elején azonosítható, ilyen irányú törekvésekre használt gyűjtőfogalom - még mielőtt a népi mozgalom fellépne - a tulajdonképpeni "polgári radikalizmus", amelytől eleinte a szociáldemokraták is főként csak a nemzeti kérdés megítélésében (és ezzel együtt a történelemfelfogásban) különböztek.
A fennálló kritikája mint közös ismérv a jog és irodalom narratológiai irányzatának[11] módszereihez kalauzol, egyszersmind annak a dichotómiának a gyökeréhez ás le, amit a "haza és haladás" reformkori programjának menthetetlen meghasadásaként emlegetünk. Igyekszem bemutatni, hogy mindazok a sajátosan magyar - vagy talán közép-európai[12] - közjogi dilemmák, amelyek az állami működést napjainkig áthatják, ugyanúgy eszmetörténeti eredetűek, akárcsak az irodalmi kánonról folyó vitáink Ha Ady Endre lírája nem is azért jelentős esztétikai teljesítmény - sőt ahhoz szemernyit sem tesz hozzá ez a körülmény -, mert Jászi Oszkár korának szociologizáló társadalom- és jogbölcselete költészeti és politikai programként benne ötvöződik, az aligha érthető enélkül, mint ahogy a rá hivatkozó, egymással mégis vitába szálló különböző irodalom- és politikatörténeti iskolák, mozgalmak, irányzatok motivációi sem.
Mielőtt azonban a "haza és haladás" programját boncolgatni kezdem, fölelevenítem Robert M. Cover híres, gyakorta citált alapművét.[13] A Nomos and Narrative megközelítésmódja ugyanis legalább kétféle mozzanatot hordoz magában. Egyfelől azt a tézist, hogy "nincsen olyan jogintézmény vagy jogi előírás, amely az azt meghatározó, jelentéssel megtöltő narratívák nélkül létezik".[14] E komplex narratív világot, a "nomoszt",[15] "a valóság és vízió közötti feszültség rendszere hozza létre",[16] nem az állami aktus, hanem a kulturális médium. Ennek megfelelően Cover különbséget tesz egy archaikus állapot - ezt "paideikusnak" hívja -, amelyben "a jog túlnyomórészt jelentések rendszere, nem pedig erőhatalom",[17] valamint egy "birodalminak" nevezett állapot között, amelyben a normákat intézmények kényszerítik ki. Az első egy erős közösséget feltételez - amilyen a Tóra népe vagy a keresztény egyház volt valamikor -, itt az engedelmesség a normák megértéséből ered (etikai intellektualizmus). A második a polgári társadalom, amelynek normatív világát a személyes elköteleződések, interperszonális kapcsolatok helyett az erőszak tartja fenn. Amíg azonban az előírásokat immár szigorú kontroll bástyázza körül, a narratívák - "a minták, amelyek az előírás és a tárgyi valóság közötti dinamizmust működtetik" - "radikálisan ellenőrizetlenek".[18] A normatív szövegek autoritása kétségbevonhatatlan ugyan, ám jelentésük "lényegbevágóan vitatott". A paideikus normatan jellemzői, hogy "az alapító aktusokhoz való visszatérés sohasem zárható ki vagy zabolázható meg teljesen",[19] a jogi jelentésképződés "műfajilag irreleváns", és egy olyan központi szöveg - Biblia -architextusa köré szerveződik, amely az előírásokat és a hozzájuk fűzött narratívákat egyaránt, a csoport valamennyi tagja számára világosan tartalmazza.
Másfelől azonban Cover komoly társadalomelméleti állásfoglalást is tesz.[20] Tanulmánya második felében - ahol elméletét konkrét ügyekre alkalmazza - a modern, "nemzetállami" típusú alkotmányosságot - amerikai nézőpontból - egyértelműen mint csoportnarratívák közjogi vetélkedését fogja föl. Mégpedig a csoportnarratívák két típusát határolja el: bizonyosak - mint az Amishoké és a Shakereké - azért küzdenek, hogy a többség tiszteletben tartsa "elzárkózásukat", a ius particularist ("elkülönült privátautonómia"). Mások viszont csoportjukat "kardként és pajzsként is"[21] bevetve az egész társadalmi valóság átformálásáért szállnak síkra ("megváltó alkotmányosság"), nem pusztán reformisták, hanem afféle "eszkatológiai modell" szerint a megváltatlan valóság helyett kínálnak újat. S mivel "a narratíva az érték objektivációjának irodalmi műfaja",[22] új értéket is egyben. A bíróságok - hiszen Cover jogeseteket tanulmányoz - újra és újra azzal a döntési helyzettel szembesülnek, hogy bizonyos (vallási) kisebbségek narratíváit az "elkülönülés" vagy az "eszkatológia", a politikai közösség nagy (kitüntetett) narratívája szerint ítéljenek-e meg (pontosabban az addigi eszkatologikus narratíva elleni támadásként). A jog funkciója e szerint, hogy az önkényes hatalmat és erőszakot korlátozza, ér-
- 227/228 -
vényre juttassa a kisebbségi csoportok narratíváit, becsatornázza a jogi rendszerbe az életvilág gazdagságát: "ne szabjunk határt a nomosznak; engedjünk teret az új világoknak"[23] - összegez Cover.
Cover liberális, a kisebbségi tudatosságot bátorító elmélete mindazonáltal nem magyarázza, hogy miként lehetséges olyasféle nagy narratívákhoz viszonyítanunk, mint például a faji szegregáció és diszkrimináció elleni küzdelem, ha a politikai közösség pusztán csoportokból tevődik össze, s e csoportok ezáltal elsősorban nem is a tartózkodó állammal, hanem a többi csoporttal kerülnek szembe saját narratívájuk (integritásuk) érvényesítéséért. Kézenfekvő válasz, hogy az állam feladata éppen a lehető legtöbb narratíva legitimálása. Csakhogy a narratívák megfogalmazásáért és a kollíziók kiküszöböléséért felelős metanarratíva folyamatos dikciójának fenntartása - esetről esetre, kazuisztikusan mérlegelve - sem nélkülözheti a "nagy elbeszélést" (bármilyen absztrakt és elnagyolt fabuláról, "grand récit"-ről legyen is szó). Amíg az amerikai politikai közösséget kezdettől fogva az alkotmányosság bizonyos eszméje konstituálja[24]; és valamennyi - Clifford Geertz-i értelemben vett - "kulturális szöveg"[25] architextusai az alkotmány, a kiegészítések és a Legfelsőbb Bíróság döntései (az amicus curiae-kkel együtt), addig a magyar politikai közösség mindig is "nyelvében élt", narratívái a szépirodalomban formálódtak. Nem véletlen tehát, hogy a polgári radikálisok, akik a jogalkotás eszközével a társadalom mérnökei kívántak lenni - s ily módon a megváltó típusú alkotmányosság új narratíváját fogalmazták -, Adyt tűzték a zászlajukra. Nem pusztán ügyes (nyelv)politikai marketingfogás gyanánt, hanem mert a nemzeti narratíva poétikai meghatározottságának több évszázados eszmetörténeti hagyománya elevenen élt bennük.
Az amerikai Cover számára a "nemzeti" mindig valamilyen vitatott, permanensen alakuló narratív tradíció, míg a mai európai filozófiában gyakorta a kirekesztés, a megfélemlítés, az elfojtás, a "többségi" narratíva kizárólagossá tételének eszméje. Deleuze és Guattari például éppen a coveri kisebbségi létmódot kritizálja, az entellektüelt (írót), "aki folyton a kultúraköziség határhelyzetéből kíván szimbolikus tőkét kovácsolni az önmitologizáló identitásnarratívák piacán".[26]. A kisebbségek mint csoportok "nem nyújtanak semmi újat a többségi nemzethez képest mindaddig, míg pusztán szemben állnak vele", hiszen a többségi elnyomás logikáját képezik le: ők is "nemzetállamról álmodoznak".[27] Ám a nemzet nemcsak identitástermelő közösségként kártékony, hanem mint "állami-piaci konglomerátum" is. Valójában a deleuze-i "rizóma" azonban nem a nemzetet illeti szélsőséges kritikával, hanem minden olyan létmódot, ami kollektív. Ily módon a kisebbségi közösség ugyanolyan elnyomó jellegű, mint a többségi. Az identitást kizsákmányoló iparnak, a pszichét elfojtó viselkedési repertoárnak felfogó posztstrukturalista filozófiák az irodalom és a jog szférájában egyaránt zavarba ejtő konklúziókat hordoznak. Ha a nemzet mint a társadalmi nomoszt konstituáló narratíva leküzdendő anakronizmus, hogyan lehetséges az irodalmi műalkotás értelmezése és értékelése? Miféle "kulturális emlékezet" őrzi a művet, ha nem a nemzeti? Mutatis mutandis megfogalmazódik e hermeneutikai fiaskó a jogban is: miféle közösség magyarázza a jogi normát - akár mint szöveget, akár mint szokást vagy gyakorlatot -, ha kiszakítjuk a nemzet "újraszőtt hálójából"?[28]
De vajon egyetlen narratívaként azonosítható-e a "nemzeti", miként az eszme mai ellenfelei interpretálják? Nem inkább diskurzus, keret a vitákhoz, avagy kulturális kontextus? A valóságban a magyar nemzeteszme válságok sokaságán keresztül alakult, mire a történelem a millenniumi időkhöz ért. S. Varga Pál három versengő narratívát különböztet meg,[29] amelyek közös attribútuma, hogy az irodalomban, sőt az irodalomtörténet bibliájában csúcsosodtak ki.
Az "államközösségi program" szerint a nemzet mint alattvalók sokasága jelenik meg az államhatalom szempontjából; az "eredetközösségi narratíva" a nemesség magaskultúrájára épült, a nemzeti jelleget a téma és az ősök nyelvén való megszólalásmód teremti meg; a "hagyományközösségi paradigma" viszont - Herder filozófiájára apellálva - a nyelvi kompetenciát, a gondolkodást és a költészetet lényegileg egyneműként kezeli, mondván, hogy a nyelv eredetileg költészet, metafora, a nemzeti jellegzetesség pedig azon múlik, hogy e költői sajátosság érvényre jusson. Az államközösségi program voltaképpen olyasféle monolit jogközösségben és "provinciális" narratívákban ismert rá a nemzetre, mint amilyen mellett Cover - a minél több narratíva becsatornázását követelve - argumentált; s ezt szimbolizálta a birodalom népeit a Monarchiában összeolvasztani szándékozó Metternich politikája. Ebben az összefüggésben a magyar nemzeti kultúra osztályrésze - a birodalmi sas közjogi védőszárnya alatt - az elkülönülés, a ius particularis autonómiájának meghagyásával.
Az eredetközösségi narratíva szimbolikus figurája a történetíró Kézai Simon, s lényege szerint a hatalomgyakorló nációt, a nemességet a közös
- 228/229 -
genealógia tartotta össze. Toldy Ferenc, az eredetközösségi irodalomtörténet-írás nagy alakja a népköltészetről radikálisan leválasztott és idegen mintákat követő műköltészet fejlődését tartotta a nemzeti kultúra igazi narratívájának. Ahogy Dávidházi Péter fogalmazott: "A magyar írásbeli kultúra [...] olyan műfaj megjelenésére várt, amely (még) eposz és (már) tudomány egyszerre. Nem véletlen, hogy a nemzeti elvárásokra fiatal kora óta fogékony Toldy kezén az irodalomtörténet-írás éppen úgy fejlődött, hogy mindinkább megfeleljen e kettős és ellentmondásos műfaji kívánalomnak."[30] S. Varga Toldy Ferenc "eredetközösségi programját" elemezve egyetértően idézi Dávidházi Pétert: az irodalomtörténet-írás mint nemzeti nagyelbeszélés "transzcendens és világi, fenséges és okadatolható, eredetmonda és fejlődéstörténet".[31] Látni fogjuk, hogy a független államiság hiánya, valamint a nyugati fejlődés államnacionalista útjának járhatatlansága miatt a jog eszméje - a reformkor egységes, liberális nacionalizmusa után egyre makacsabbul - negatív konnotációkkal fonódott össze, s a politikai közösség önidentifikációs narratívái a szépliteratúra nyelvén fogalmazódtak meg. S. Varga a Coveréhez hasonló következtetésre jut: "az irodalmi műnek kiemelten fontos szerepe van egy szociokulturális nagyközönség valóságának nyelvi megalkotásában".[32]
Ezt a logikát folytatta a korszerű nemzeti irodalomeszmét, a hagyományközösségit képviselő Arany János, amikor a hiányzó őseposz megírását állítja költői programjának centrumába. A magyar történelemben az eposz valójában csak az áprilisi törvények szentesítésekor "tartozhatott" az alkotmányhoz; különben a politikai közösség irodalmi narratívái mindig konfrontálódtak a közjogi narratívával, a fennálló megváltoztatásáért szövetkeztek (ezt nevezte Jan Assmann "kontraprezentikus emlékezetnek").[33] Aranynak a naiv őseposzt pótolni óhajtó igyekezete a "paideikus" nemzeti családlét emlékének helyreállításáért szállt síkra, ami több és magasztosabb, mint a történelmi hitelesség, transzcendentális dimenziókra nyit, hiszen "egy nemzeti közösség nem az objektív történelemben él".[34] A társadalmi nomosz ugyanis, amely a realitás és a vízió, valamint - tegyük hozzá - a Sein és a Sollen közötti feszültségívet huzalozza, csakis a "teljes",[35] a nemzeti hagyományában benne élő politikai közösség javát szolgálhatja. A hagyományközösségi paradigma - az államiságtól és a származástól elmetszett - népköltészetben ismert rá a nemzeti karakterre, mivel az számára nem az alacsony regiszter volt csupán, hanem az eredendően poétikus nyelvi kompetencia legteljesebb megnyilatkozása; abból a mítoszi időből, amikor a nép - bár szociálisan rétegzett lehetett - homogén kultúrában élt. Gyulai Pállal szólva: "A királynak ugyanazon hite, előítélete van, ami a koldusnak, a vezér eszmeköre nem más, ha nem is éppen a hadakozásra, de egyebekre nézve, mint a közvitézé. A társadalmi viszonyok egyszerűek, a fantázia despotizmusa határtalan, történelem, vallás, filozófia, tudás és tapasztalat minden ága a költészetbe van olvadva".[36] Arany Jánosig minden bizonnyal nemcsak az a megrögzött hiedelem vezethető vissza,[37] hogy a közjog a sajátos, nemzeti kultúrába be nem olvasztható idegenség, Bécs, Metternich és az "arany Kamarilla",[38] hanem az is, hogy "a világra vonatkozó tudásunk legbiztosabb alapja nem valamilyen tudományosan szavatolható objektivitás, hanem az a tudás, amelyet saját kultúránk hagyományozott ránk".[39]
A nemzeti jelleg tehát nem követelmény, hanem kompetencia, az irodalom érzéki megjelenése, "természetes attribútuma"; e tételnek pedig a politikai közösségre nézve is vannak konzekvenciái. Kölcsey Ferenc reformkori optimizmusa - "Jelszavaink valának: haza és haladás" - a szabadságharc leverésével megbicsaklott, a kiegyezés után pedig bináris kóddá hasadt: a haza a dualizmus közjogi berendezkedését, törzsökösségét jelentette a politikai élet és az irodalom viharaiban; a haladás pedig "a második reformnemzedék"[40] társadalompolitikai, jogpolitikai és esztétikai alapelve lett. Jászi Oszkár és Ady Endre a fénycsóvaként száguldó új tudományág, a szociológia, illetőleg a költészet terrénumán belül - gigász erőket mozgósítva és nemzedéktársaikat felülmúlva - tettek kísérletet e két program összeegyeztetésére. Amit azonban - az aktív politika terepére is kimerészkedő, s ott csúfos vereséget szenvedő - Jászi nem teljesíthetett be, azt Ady költői géniusza sikerre vitte. S. Varga könyvének végkicsengése, hogy a hagyományközösségi paradigmát a 20. században csak Bartók, Kodály és Kosztolányi folytatta, mára pedig a teoretikus tudás és a szabad idő kellemes eltöltésének dichotómiája kiszorította az irodalom fronétikus tudásként való felfogását. "Az uralkodóvá vált kulturális modellben a művészet, az irodalom a szórakoztatás funkciója révén különül önálló társadalmi részrendszerré."[41] Ebből következik, hogy teloszát kizárólag a politikai ideológiától kapja meg. De vajon csakugyan mindössze e három alkotó folytatta Erdélyi János és Arany János paradigmáját, s vajon törvényszerű-e, hogy lemondjuk a hagyományközösségi irány folytatásáról, valamint a fronétikus tudásként felfogott irodalomról? Legalább ennyire időszerű kérdés emellett, hogy az
- 229/230 -
önállóságát visszanyert magyar állam alkotmányossága (különösen az alkotmányozás két, 1989-es és 2011-es időszakai, s a hatályos Alaptörvény preambuluma) meghaladta-e az évszázados, terhes örökségül kapott dichotómiát, haza és haladás egyensúlyának kibillenését?
Az 1897-ben napvilágot látott jogfilozófiai munka, A jog keletkezéséről,[42] a társadalommérnöki gyakorlatok nyitányának is tekinthető, jóllehet nem minden előzmény nélkül, hiszen Pikler Gyula mestere, Pulszky Ágost már szakított az észjoggal s a szociológia felé fordult; Herbert Spencer és Henry Maine szemléletmódját is ő honosította meg hazánkban.[43]. Pikler elsősorban a történeti, az "östönszerűségi" iskolával, a korszellem fogalmával - közvetve Friedrich Nietzschével és Wilhelm Dilthey-vel,[44] közvetlenül Friedrich Carl von Savigny-val - száll szembe, amely a jog keletkezését és fejlődését "érzéseknek, hajlamoknak, ösztönöknek és sajátságos, a célszerűség kérdésétől és belátásából független elméleteknek engedve [határozza meg], a melyek koronként és népenként különbözők".[45] Materialista és értékmentes elmélete - melynek a "belátásos iskola" nevet adja - a magyar eszmetörténetben nagy karriert befutó tudásszociológiai premisszákat fogalmaz meg. "A jognak egy egyetemes természettudományáról"[46] ír, mely abból indul ki, hogy az ember lelkiállapota, "a mely a jogot létrehozza, minden népnél egyenlő; mindenütt igyekszik az ember szükségleteit kielégíteni, életét biztosítani, azért minden nép részben hasonló intézményekhez jut".[47] Ennél magabiztosabban aligha takaríthatná el Pikler a haladás felismert törvényeinek útjából a hazát; ám mindamellett, hogy a jogot kíméletlenül az - idők szavának engedelmeskedő - törvényhozói akarat alá rendeli, s a jogbölcseletet a törvényhozás tudományának állítja be, máig hatóan recipiálja a husserli tudásszociológiát. Cs. Kiss Lajos - és Karl Mannheim - nyomán a modern tudomány "szellemi válságának", a totalitás felbomlásával számot vető és a tudomány hivatásáról alkotott értelmezési kereteknek alapvetően két típusát azonosíthatjuk.[48] Max Weberét, aki "megszünteti a filozófia és tudomány közötti hierarchikus viszonyt",[49] valamint Husserlét, aki pedig "metafizikai központtá emeli a létértelmezési monopóliummal felruházott fenomenológiai filozófia által vezérelt tudomány-szférát".[50] Nem túlzás állítani, hogy a magyar művelődéstörténetben Pikler Gyulával jelenik meg először markánsan a társadalommérnök tudós, aki a - kulturális ágenset vizsgálódásaiból kirekesztő - egyetemes filozófiát - hic et nunc a spenceri szociáldarwinizmust - teljes világmagyarázó erővel ruházza fel; s így voltaképpen Toldy irodalomtörténetének és Arany megíratlan eposzának locusába teszi. Az egyetemes filozófia, a voltaképpeni tudományosság episztemológiai hatalma ekként kiszorítja, illetőleg maga mögé utasítja az összes többi megismerési fajtát. Hogy az irodalmi megközelítés példaszerűsége - mely Piklert nyilván elsősorban mint meghaladandó tudásforma érdekelte - mennyire átjárta a kort, kiválóan mutatja a jogfilozófus egyik hivatkozása Riedl Frigyesre, aki A magyar irodalom főirányai című művében az "ösztönszerűségi tant" nevezi meg mint jellemző szellemi áramlatot.[51]
Pikler több ízben elmarasztalja az őt ösztönző Herbert Spencert is, a társadalmi evolúció hirdetőjét, aki nem ismeri el, hogy az embereket "belátásuk javításával, ismereteik, értelmi műveltségük gyarapítása által tehetjük a létező jobb jog alkotására és fenntartására képesekké".[52] S miként Max Weber tudásszociológiáját maga mögött hagyva Edmund Husserléhez közeledik, az angol szociológus tanait Marxéval radikalizálja. A jogfilozófus expressis verbis bírálja a "hatalmas nemzeti érzést, a mely ma Magyarországon uralkodik",[53] s az állameszme elméletében, a költészetben és a szónoklatban manifesztálódik. Ezzel szemben a legfontosabb kifogása, hogy nem nyer sohasem igazolást, "önmagától értetődő igazságként tűnik fel". Pikler tudományszociológiája tehát újragondolja az államközösségi programot, amennyiben a nemzetet - metafizikai vonatkozásai miatt - a birodalom (német nyelvű) jogától elkülönülten is meghaladandónak (ekképp implicite kártékonynak, retrográdnak) ábrázolja. Voltaképpen az irodalmi imaginárius területére szorítja vissza azt, mondván, hogy a diadalmaskodó univerzalista tudománykoncepcióval semmi esetre sem egyeztethető össze. A jogbölcselet ekként - mint a törvényhozás tudománya - kauzálisan igazolja, hogy a politikai közösségnek miként kell működnie. A természetjogi "eszme" helyébe lépő pozitivista eszme korántsem valamely nemzeti érzésből, hanem "eszméleti állapotból" ered. "Vágy az idegrendszer, illetőleg valamely részének bizonyos állapota után",[54] s mint efféle alapszükséglet magában hordja annak a belátását, hogy miként elégíthető ki. A pikleri kultúrafogalom alig reflektáltan Marxéra - és David Ricardo munkaérték-elméletére - épül, valójában inkább afféle vulgármarxizmusra. A német gondolkodó közgazdasági okfejtéseiből nem merítve hirdeti, hogy a kulturális intézmé-
- 230/231 -
nyeket az életvilág determináló körülményei mechanikusan keletkeztetik, velük "korrelatívak". Szimptomatikus, ahogyan Spencer szerződéskötési szabadságról szóló alapelvét bírálja azon a ponton, hogy - Spencer tanításával ellentétben - "a közgazdasági összeműködés sem volt tisztán önkéntes" sohasem a történelemben, az állami kényszer hatására keletkezett.[55] A jogfilozófus a jog igazságossági funkcióját teljes mértékben az állami szintű szükségletkielégítésnek rendeli alá, amikor is "a kényszer minden téren jogosult és szükséges". Árnyalatlan voluntarizmusról tanúskodik ez a pikleri kijelentés: "Minden téren egyetlen állapota, cselekvési módja van a társasan együtt élő emberek mindegyikének és azok összeműködésének, mely a létező ismereteknek megfelelőleg a lehető legjobb, a lehető legnagyobb emberi boldogságot létrehozni képes és ezt kényszerrel biztosítani szabad és kell."[56]
Amikor azt írja Pikler, hogy "pusztán az ismeretek különbözősége okozhatja azt, hogy az egyik ember inkább nemzeti, a másik inkább általános emberi érzésű",[57] hiszen a társadalom olyan, akár a gép, voltaképpen a "kollektív megelőzöttség episztéméjét"[58] tagadja, és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az államok és a nyelvek sokasága hamarosan megszűnik. "Az összes emberek egységes állama okvetlenül be fog következni", s ezzel együtt jár, hogy "az emberiség valaha egyetlen nyelvet fog beszélni és egységes kultúrát, irodalmat, költészetet élvezni, a mely nyelv és kultúra az összes emberiség íróinak és gondolkodóinak teljes és könnyű összeműködése folytán magasabb fejlettségű és nagyobb gyönyört okozó lesz, mint a maiak bármelyike".[59] A nemzeti érzés a kultúra iránti szükséglet kielégítésének egyik, nem szükségképpeni módja. Elképzelhető, sőt Pikler futurológiája szerint várhatóan be is következik, hogy ezt a szükségletet egy magasabb rendű kultúra és nyelv "fölvételével" nagyobb mértékben fogjuk kielégíteni. Nem kétséges, hogy ha elfogadjuk a jogfilozófus antropológiai premisszáját, mely szerint bizonyos szükségletek csakis bizonyos módon elégíthetők ki teljesen ("hasonló körülmények között minden embercsoport hasonló kultúrához jut"), akkor a nemzeti érzés evolúciós szintjét - amely a származás, a múlt vagy a műveltség alapján szervezte a közösségeket - a "belátás" fejlődési foka követi, amelyben a szociológia tudományával felismert érdekek és konfliktusrendezési eljárások vonják közösségbe a társas ösztönű embereket. Ha alaposan végiggondoljuk mindezt, rájövünk, hogy Pikler a korszerű jogfogalomtól elszakítja az irodalmias nemzeteszmét, a haladástól a hazát; számára a kollektívum nem másokkal "összemérhetetlen sajátszerűség",[60] hanem a jog révén "belátott" szükségszerűség. "A jog kényszerrel biztosított összeműködés másokkal vagy egyoldalúan azok javára, vagy kölcsönösen mindkét fél javára."[61] A gazdasági együttműködés, a közös érdekek hasznára válik, hogy "az emberek mesterségesen alkotnak egy nagy államot, egy nemzetet, egy nyelvet".[62] Pikler nemzetkoncepciójában a részvénytársaság semmiben sem különbözik a nemzettől, s utóbbit csupán azért tartjuk természetes érzésnek, mert belátjuk, mennyire a javunkra válik. "Azok, a kik ma a tőzsdén ugyanazon iparpapírt veszik, hasonló viszonyban vannak egymással, mint a régi birtokos nemzetség-tagok"[63] - írja.
Fontos megjegyeznünk, hogy Pikler erősen kritizálja Spencert, aki - hiába "korunk egyik legnagyobb szelleme" - nem ismeri föl a belátásos elmélet kizárólagos episztemológiai magyarázatát, túl "konzervatív", s figyelmen kívül hagyja, hogy mai intézményeink mennyire tökéletlenek. A "társadalmi haladás" nem kell hogy számoljon a "létező társadalmi állapottal", az erkölcs természete a fejlődéssel együtt átalakul. Így javasolja például a jogfilozófus, hogy - a gyengébbek szociáldarwinista alulmaradását, sőt pusztulását megakadályozva - a "legjobb termelési módot" az állam központilag válassza ki, a jogot pedig ne a "nemzeti összszellemből" kiindulva alkossa, ehelyett "az előrehaladottabb Európa intézményeit utánozza".[64] Pikler Gyula ekként értelmezi a történelmi magyar jogfejlődést, ékes bizonyítékul pedig Széchenyi István gondolkodói attitűdjét hozza fel, és (főként a Hitelt) idézi hosszan. A legnagyobb magyar reformtörekvései - Pikler igencsak önkényes interpretációjában - "jogtermészettudományiak és szociológiaiak", hiszen ő a jó jog keresésekor leszámol a természetjoggal és a jogdogmatikával. Pikler jogbölcselete tehát elsősorban társadalomelmélet, sőt eszmetörténet, legfőbb ellenfele pedig a tudás - a "Bildung-eszmény"[65] - nemzeti szemléletű felfogása. Amit azonban ezzel szembeállít, a nyugati haladás idegélettani (pszichofiziológiai) és természettudományi mintája, már a maga idejében is roppant hóbortosnak, ezoterikusnak hathatott. Nem véletlen, hogy a jogalkotó kizárólagossága, a célszerűséget tudományosan meghatározó voluntarizmusa - "a jogbölcselet a törvényhozás tudománya, míg a jogászat (juriszprudencia) a jog alkalmazásáé",[66] utóbbinak nincs egyéb teendője, mint hogy az életvilágot a szabályok alá szubszumálja - nála összekapcsolódik a (marxi) materialista kultúrafogalommal. A jogfilozófus a bölcselet terrénumán belül valójában semmiféle
- 231/232 -
megoldással nem kecsegtet, a "fennállóval" szemben nem kínál alternatívát, sokkal inkább a mozgalmár szólal meg traktátusában. Úgy kapcsolja ki a természetjogot, hogy a comte-i pozitivizmus talaján áll, mégsem hajlandó megadni magát sem a törvénypozitivizmusnak, sem a szociológiai pozitivizmusnak.
Zsidai Ágnes és Nagy J. Endre pontosan mutatják ki a pikleri paradoxont:[67] a valóság minden tényét a szubjektum "jogérzete" értékeli, amely idegi folyamatok, anyagváltozások aggregátuma, fölötte nincsen semmiféle autoritás. Ugyanakkor az objektív tudományosság be tudja bizonyítani minden kétséget kizáróan a haladás és az igazságosság maximáit. Bár Zsidai mindezt végül úgy értelmezi, hogy Pikler a weberi értékmentesség követelményéhez - megismerés és megítélés kettéválasztásához - jut el. A jog keletkezésérőlt olvasva a szerző inkább hajlandó az absztrakt jogbölcselet - a tulajdonképpeni szociológus társadalomreformerek, az "élcsapat" - kezére játszani a "másodlagos indokok"[68] megállapítását, még ha a "helyességet" a "célszerűséggel" korrigálja is. Max Weber a tudományterületeket elkülönítette, valamint elvetette azt a tézist, hogy "a tudományosság" az életvilág valamennyi cselekvési szférájában episztemológiailag monopol helyzetbe kerüljön. E funkcionális differenciálódás tagadhatatlanul hozzájárult a szcientista nyugati ész egyre kifinomultabb értékelméleti stratégiáihoz. Pikler viszont - önkényesen kisajátítva a nyugati ész fejlődési modelljének megalkotását - a szociológiára fölesküdő magyar társadalomreformereket egy folyamatosan szűkülő, egyre járhatatlanabb csapásra terelte, melynek romló útviszonyai végzetszerű kőomlásba torkolltak.
Pikler Gyula illuzionizmusán a kor nyugati társadalomtudományos gondolkodása is méltán fennakadhatott volna, noha 1901-ben a "Pikler-ügy" botránya az elfogulatlan "pure science" elleni támadásként híresült el. Gróf Zichy Aladár parlamenti interpellációja és a korabeli újságcikkek is azt emelik ki, hogy a jogbölcselet rendes tanárának előadásain "a hazaszeretet meg van támadva és a valláserkölcsi alap ki van nevetve".[69] Bár prima facie valóban a tan- és véleményszabadság liberális doktrínája forog kockán, amikor is bizonyos joghallgatók tanáruk mellett, mások ellene gyűjtenek aláírásokat, szerveznek szimpátiatüntetést - a legfelsőbb politikai körök biztatására -, sőt a "budai lövölde mögött elterülő réten"[70] Köpösdy Dezső joghallgató és Nagy Endre hírlapíró között - igaz, sérülést nem okozó - pisztolypárbajra is sor került, emellett egyéb "lovagias ügyek támadtak". Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter csak fegyelmi intézkedésben részesíti s föl nem menti Piklert, akit ráadásul ennek dacára egyetemi tanárnak is kineveznek. Mindazonáltal a kormányzati zavarodottságot mutatja, hogy a "Pikler-hecc" folyományaként a jogbölcseletet törlik a kötelező szigorlati tárgyak sorából, vagyis narratívája nemkívánatossá válik. A purparlét hagyományosan a Néppárt klerikalizmusához, a Szent Imre Kör és a kereszt-mozgalom előretöréséhez kapcsolják, azonban nemcsak szimbolikus akció volt. Valóban világnézetek csaptak össze, amelyek tudományos hátországai nem nyújtottak sokkal mélyebb helyzetelemzést a közéleti vagdalkozásokénál. Zichy sem csupán "kevesebb tudományt, de több istenfélelmet és hazaszeretetet"[71] akart - e fogalmazásmód akár parlamenti-retorikai túlzásnak is értékelhető -, hanem okkal háborodhatott fel a "tudományosság" és a "hazafiság" szembeállításán, amire egyáltalán nem Herbert Spencer vagy Max Weber, inkább Karl Marx vetette árnyékát.
A jogbölcselet apóriáinak tárgyalását a publicisztika másként karolta föl, mint a parlamenti politizálás vagy a civil mozgalmak. Másként Ady Endre irodalmi, megint másként Jászi Oszkár publicisztikája, mely utóbbit a szerző - különös műfaji határsértésként és episztemológiai állásfoglalásként - "tudományosnak" keresztelt el. Ady a Pikler-ügy nagyváradi hullámveréseit, a "klerikális csemeték" és a "liberális ifjak" összetűzéseként szarkasztikusan aposztrofálva, a Nagyváradi Napló munkatársaként érzékelte.[72] A jurátusok előbbi tömörülése végül - a számukra kedvezőtlen szavazati arány miatt - nem küldhették el közös üdvözlő táviratukat Köpösdy Dezsőnek. Ady pedig jó előre proskribálja mindazokat, akik saját személyükben mégis a "jeles jezsuita csemetével" tartanak: ehhez csupán "gusztus kell".[73] Érdekes körülmény - mely Ady vérmes kiállását még érthetőbbé terszi -, hogy a Pikler-ügy 1901. április 26-án robbant ki Pesten, négy nappal később, mint amikor Ady Egy kis séta című krokija a Nagyváradi Friss Újságban napvilágot látott, s amiért a nagyváradi káptalan sajtópert indított a költő ellen. Az idézett publicisztika novemberből való, Adyt pedig a nagyváradi törvényszék december 18-ai tárgyalásán ítélte háromnapi fogházra és tíz korona pénzbüntetésre. Az ellene indított jogi eljárás tehát javában zajlott, amikor a költő formálódó polgári radikális narratívájába illesztette a jogbölcselet haladó paradigmáját gáncsoló - s a kanonok-sor lírai elokvenciával ábrázolt minőségével egylényegű - "jezsuita csemeték" megmozdulásait. "Az a
- 232/233 -
nagyváradi hájú, kövér pap, aki csupa erő és vér és fanatizmus, többet árt a magyar társadalomnak s a magyarságnak, mint kilencven szocialista agitátor s ezer kétfejű sas."[74]
Ady - Horváth Barna-i Szókratészként és Szent Johannaként[75] - a törvényes jogrend kereteivel együtt feszegette a megváltoztatandó társadalmi berendezkedést és nemzeteszmét. Sajtóperét - melyben, harmadik, kívülálló félként elismerhetjük, a hordószónoki demagógia és a szűklátókörű egyházi türelmetlenség ugrott egymásnak - később a szimbólum rangjára is emeli (Reflexiók egy följelentéshez).[76] Mintegy mentegetőzésként indítja cikkét - "amiket véleményeimként megmondtam, azok legalábbis elementumai voltak a tisztán látott igazságoknak, s legföllebb érintették a határt, melyet adott viszonyok és barikádok között józan, okos ember már kényelmességi okokból sem lép át", hogy aztán kíméletlenül ostorozza az ország "tömjénfüstös" állapotát: "nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága".[77] Ide tartozik még példaként a jóval későbbi, Kozmopoliták[78] című publicisztika, amelyben Pikler szintén - akárcsak több Ady-írásban - a klerikalizmussal szembehelyezkedő "új világ" hírnöke, reprezentánsa. Amit a költő - Pulszky Gusztávról mondott nekrológjából kiragadva - a jogfilozófustól idéz, akár ars poeticájának kulcsmondata is lehetne, hiszen éppen arról beszél, hogy a nemzeti művelődés múltból vett példái, feladatai miként gátolják a haladást, a "meggyőződések", "érzelmek", "törekvések", "eszközök" megváltoztatását. S megjelenik az írás zárlatában a polgári radikális retorika metaforikus szóleleményeinek oppozíciós képlete: a haladó szellemiségű kozmopoliták ellenségei a "sujtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázistgyártó hazaffffyak".[79]
A millenniumi jogbölcselet tehát tulajdonképpen ugyanazokat a társadalomreformeri beavatkozási pontokat választja tárgyául, amelyeket Ady az irodalmi publicisztika metaforikus nyelvén nevez meg - vaskos gyűjteménnyé bővítve a már korai cikkeiben kibontakozó bináris kód fogalmi rendszerét -, Jászi Oszkár pedig politikai követelésként. A kor diszciplináris differenciálódása korántsem volt a maihoz hasonló - hiszen ennek még tudománytörténetileg is előtte járt -, ezért önmagában azt a jelenséget, hogy a költő, a jogfilozófus és a politikus nyelvalakításai közel álltak egymáshoz, nem szabad túlértékelnünk. Azonban nem hangsúlyozhatjuk eléggé e stiláris együttműködés koncepcionális megalapozottságát, ami Jászi "műfajválasztásában" jut szembeötlően kifejezésre. Jászi - ha levelezését olvassuk, ez a visszatérő fordulat minduntalan ott kísért - örökkön az elméleti és a gyakorlati életformák közötti őrlődéséről panaszkodik. Ám az életvezetési probléma episztemológiai is egyben, hiszen a progresszivizmus antiszkepticizmusa és a helyes döntésekhez, ítéletalkotásokhoz vezető tudománykoncepció husserli stratégiája az életvilág totalitását áthatja. A szociológia legfrissebb eredményeivel, empirikus kutatásaival tisztában levő publicista ugyanúgy nem tévedhet - ha téved, a tudományos módszertant rosszul alkalmazza -, mint "a jog természetrajzát"[80] etnográfusként rögzítő jogbölcselő (a társadalmat leíró társadalombölcselő) vagy a szubjektív érzelmeit egyetemes szintre emelő költő. Ahogyan Pikler az egyéni jogérzetet mint megismerhető természetet - az utilitarista szemléletmód segítségével - állami igazságosággá generalizálja, úgy növeszti Ady is személyes vívódásait, lélektani konfliktusait - ne feledjük, Pikler és Jászi egyaránt sokat vártak a pszichológiától! - a magyarság egészét feszítő dichotómiákká.
"A szigorú megfigyelés", "a kauzalitás törvénye" ily módon a Jászi-féle "tudományos publicisztika" sarkköve: "ezek szerint tudományos az a publicisztika lesz, mely tudományosan fegyelmezett gondolkodásból ered, melynek legfőbb törekvése igazságok kutatása a társas életben, mely a kauzalitás meggyőződésétől áthatva jól tudja, hogy éppolyan teljességgel és kikerülhetetlenséggel uralkodik az emberi dolgokban, mint a mindenség egyéb jelenségeiben".[81] A napi eseményektől az egyetemes érvényű kiváltó okokig és a társadalmi alaptörvényekig, a "pragmatikus történelemtől" a "szociologikus történeti munkákig", az antropomorftól a racionálisig, a tömegektől a felvilágosultakig jut el érvelése. Somló Bódoghoz írott levelében pedig így summáz Jászi. "Tessék most tudományt csinálni. Ez a meggondolás azt hiszem mindennél inkább a politikai publicisztikai térre fog hajtani. Inkább nagyobb szabású izgatóerjesztö-szintetizáló, embert felemelő munka, mint kutatás, melynek nem lehet eredménye."[82] A tudományos publicisztika tehát kevésbé tudományos, mint publicisztikus, hiszen vezérelve a mozgósítás, a meggyőzés princípiuma, ám ezt az áldozatot meg kell hozni a valóság totalitásának megismerése érdekében.
Hajsza Pikler Gyula ellen[83] című írásával természetesen Jászi is bekapcsolódik a polémiába; "korfelderítő jelentőségűnek" ítélve Piklert, a hajszát rendezőket pedig nemcsak "klerikálisnak" és "reakcionáriusnak", hanem "tudományosan készületlennek". A "teokratikus despotia" maradvá-
- 233/234 -
nyaként érzékelt korlátozása a gondolat- és tanszabadságnak - jó tollú író lévén - az Adyéhoz hasonló, cirkalmas szószerkezetek, szintagmák kifundálására sarkallja a tudományos publicistát is: "szent pap szelíd mosolya", "lelkes, erős hangszálú és üres koponyájú fiú", "kevésbé lelkes, de az ősi és átöröklött lumpolásban kikopott kollégája, ki a hazafias és a vallási eszmék hangos hirdetése közben lelki szemei előtt egy jól menő ügyvédi iroda vagy díszes állás körvonalait néma meghatottsággal szemléli", "a tudományos haruspex elsatnyult agyával és terebélyes dogmáival", "a hatalmasok lakája [...] tüzes nyelvével a rágalmak kürtölésében és a hízelgések osztogatásában" stb. A szerzőnek egyenesen "a Szókratész és a Jézus elleni vádpontok jutnak eszébe". A Pikler elleni két vádpontot aztán akként cáfolja Jászi, mint "a természettudományi kutatás világszerte elfogadott eredményeivel" egyet nem értőket: a vallás és a "nemzeti államalakulat" egykoron a fejlődés újabb fokát jelentették, ám mára "az egyetemes emberi társadalom" és "az emberiség szolidaritása" lassanként leváltja őket. Jászi Oszkár vitacikke a politikai csatározások hevében leegyszerűsíti a valóságképet. Egyáltalán nem méltányolva, hogy a jogakadémiai katedráról az - azóta többszörösen megbukott - haladáseszményt tanító államtudományt az "állam" és a "haza" nem is értékelhette volna másként, mint felforgató erőt. Ehhez képest igazán toleránsan viselkedett Wlassics miniszter, aki Pikler professzori kinevezése elé nem gördített akadályt. Márpedig - közelebbről szemügyre véve Pikler Gyula könyvét - a jogbölcselő egyáltalán nem a "komoly gondolkodók 3/4 részének" véleményét képviselte, annak legfeljebb egy erősen vulgarizált változatát.
A polgári radikalizmus műhelyei, A Huszadik Század című folyóirat elindítása (1900) és a Társadalomtudományi Társaság megalapítása (1901) szintúgy szorosan kötődnek a jogbölcselethez; Somló Bódog előbbinek ötletgazdája, később főszerkesztője is (1903-1906), utóbbinak első titkára, míg annak első elnöke pedig maga Pulszky Ágost volt. Közismert, hogy a lap alapító gárdájának javarésze Somló kolozsvári barátai közül került ki - Jászi Oszkárt és testvérét, Viktort is heidelbergi tanulmányai alkalmával fogadta barátságába -, első számához Herbert Spencer üdvözlő levelet küldött[84]; amint az is, hogy a Társadalomtudományi Könyvtár sorozatának teoretikus fordítói között Somló is szerepelt. Jászi olyannyira elmélyed a jogbölcseletben, hogy A történelmi materializmus állambölcselete címen publikál is (1903), és - akárcsak Pikler másik tanítványa, Somló - "a természetjog követeléseinek a társadalmi fejlődés dinamikájából való [...] kinullázását"[85] veszedelmesnek látja. Már pályaválasztásának indoka - mely nem volt sem "öntudatos elhatározás", sem "valakinek határozott tanácsa" - a jog és irodalom összefüggéseire világít rá: "»Jogász« lettem, mivel ez a pálya látszott a legsokoldalúbb lehetőséget nyújtani, valóságos passe-partout számba ment".[86] Valóban kiválóan "keretezte" a jog mint diszciplína és a jogászi hivatás mint presztízs nemcsak Jászi - köztisztviselőitől miniszteri posztig ívelő - pályafutását, hanem a fennálló elleni küzdelem eszközrendszerét is. Mindenesetre a nagykárolyi entellektüel Somlóhoz írt leveleiből kitűnik, hogy Pikler elméletének elsősorban a faltörőkos szerepét szánja. Idegei "kínos, keserves háborgásai közepette" vívódik vele, s az ellenreakciók jobban bőszítik, mint amennyire a belátásos iskola lelkesíti: "gyakran észlelem a Pikler-féle hasznossági alapon felépült igazságossági tan szomorú hatását némely koponyákra".[87]
Vizsgáljuk meg, hogy Somló 1903-ban publikált monográfiája, az Állami beavatkozás és individualismus[88] milyen pozíciót foglal el. Alapvetően a klasszikus liberalizmus, a laissez-faire kritikája kíván lenni, az "individualizmus tarthatatlansága és a beavatkozás szükségessége" tézisének nevében lép föl, mint amely "a politikai, közgazdasági és szociológiai irodalomnak éppen úgy, mint a publicisztikának és a politikai gyakorlatnak truizmusává lett".[89] Somló "az állami szabályozás lélek- és élettanának" leírásával egyfelől tovább halad a pikleri úton - már csak azért is, mert a publicisztika és a gyakorlati politikai cselekvés "tudományos" jellegét alig különbözteti meg a természettudományként felfogott szociológiától -, másfelől azonban szorosabban kötődik a "próféta" (Jászi szóhasználata), Spencer tanításaihoz. Elfogadja Pikler pozitivizmusának azon komponensét, hogy a társadalom működése az idegrendszer működésére vezethető vissza, de vitatkozik azzal, hogy "az eszméknek, érzelmeknek és elméleteknek nincsen alapvető befolyásuk a jogalkotásra".[90] Ellenkezőleg, az eszmék is idegi eredetűek, bizonyos pszichofiziológiai funkciók. A társadalmi intézmények - így a jog és a művészet - közös okai pedig az emberi szervezet és környezete közötti viszonyból érthetők meg. Valamennyi ember szükségszerűen "társadalombölcseleti elméleteket" alkot, és - mivel a következményeket sohasem ismerhetjük előre - "a szociális intézmények létesítésére irá-
- 234/235 -
nyuló cselekvés legnagyobb részt tudományosan épp oly megállapíthatatlan, mint mindennapos életünk egyéb ténykedései".[91] Somló elveti a történelmi materializmus gazdaság-centrikusságát, valamint az eszmékre alapozott természetjogot, és részben igazat ad Spencer politikát lenéző álláspontjának - "Spencer maró gúnnyal beszél a közélet tudománytalanságáról" -, hiszen "magántevékenységünk éppen olyan tudománytalan, mint közéletünk".[92] Az állami beavatkozásnak a spenceri természetes kiválasztással való szembeállítása azért nem tartható, mert előbbi ugyanúgy természetes hajlamainkból következik, ekként ugyanolyan "kényszer", mint más (természetes) emberi cselekvés. Pikler helyesen ismeri föl, hogy az állam az önzésen, az érdekkonfliktusokon, az osztályharcon alapul; ám merész distinkciója, hogy a jog a megegyező szükségleteket elégíti ki, az igazságosság viszont az eltérő szükségletek között, a lehető legkisebb fájdalommal járó döntés választása, helytelen konklúzió: a jog a kényszernek csupán egyik neme, s a szükségletkielégítés nélkülözhetetlen eszköze.
Ekképpen a (jog)tudomány, a pikleri természettudományos minta szerint, kevés az állam működéséhez, a békés kompromisszumok megteremtéséhez, a "lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogságához". Miként tehát az állami (kényszer)szabályozás sem mindenható, "legfeljebb bizonyos irányú kiválasztást szüntethet meg" mint a "survival of the fittest" környezete, a természetes kiválasztódás is lehet erkölcsi süllyedés: "a jövő nemzedékek a mai társadalmakban nem a kevés számú műveltekből, hanem a nagyszámú műveletlenekből alakulnak [...] az alacsonyabbrendűek szaporasága sokkal nagyobb és elnyomja a magasabbrendűeket".[93] Somló azonosul az elképzeléssel, hogy "az ember zoológiai fejlődése még nem ért véget", s a társulási hajlamot, valamint az önzést egyaránt az emberi természet tulajdonságainak tekinti. Az állambölcseletet így attól óvja, hogy akár a szélsőséges individualizmust (lassez-faire, lassez passer), akár a szocializmust magáévá tegye; mely utóbbiba az egyenlő feltételek biztosítását (equal opportunities) és az egyéni képességek teljesen szabad érvényesítését is beleérti. Emlékezetes aforizmát fogalmaz meg erről: "Ha csak egy lépéssel megyek túl Spenceren, akkor nincsen megállás Marxig", mert "a politikai egyenlősítés után a társadalmi életfeltételek egyenlősítése következnék".[94]
Fleck Zoltán méltán hangsúlyozza[95] a jogbölcselő középutas mértéktartását, önrendelkezés és közérdek, spontán és közösségi szabályozás összhangját az "általános jólét" előmozdítására. Világos tehát, hogy Spencer Pikler Gyula-i korrekciója - a szükségletek egyenlő kielégítéséről - tévút, miként a törvényhozás jogbölcsészi tudományosságának előírása is az. Az állam funkciója így ehelyett "a természetes átmenetek szabályozása és egyengetése";[96] ma úgy mondanánk, hogy mérsékli a piac kilengéseit, ellensúlyozza a dekonjunkturális hatásokat vagy erőforrásokat biztosít a technológiai átállásokból fakadó költségigényekhez; a társadalom állapotának felmérése után a "legmagasabb szintű viselkedési szinkronizációt"[97] valósítja meg. Emiatt Somló azt jósolja, hogy a történelem folyamán az egyre nagyobb mérvű állami beavatkozás és az annak egyre önkéntesebben való engedelmeskedés törvényszerűsége tapasztalható ("növekvő állami szabályozás, növekvő politikai szabadsággal karöltve"). "Evolucionista természetjognak", a szabad változtatás természetjogának hívja elméletét, melyben a jogot és az erkölcsöt a fejlődés szüntelenül átalakítja, azok tehát relatívak. A jogfilozófus egy helyütt Jászi politikai deklarációját is idézi, amely a társadalmi haladás, a szükségletek átalakulása és a gondolat szabadsága közé egyenlőségjelet tesz. Sőt Somló egész könyvének mottója is lehetne a tétel, amelyet Jászi a tudományos publicisztika nyelvén frappíroz: "milyen mértékben enged tényleges megvalósulást az állam a hirdetett új eszméknek: ez mindig a napi politika kérdése, a mi mindig kompromisszum a régi és az új erők között".[98] E napipolitika - és a törvényhozás - fölött áll ugyan a Somló Bódog-i jogbölcselet, ám annak a mozgástere az evolucionista társadalomfilozófia és a fronézis, a gyakorlati politika között igencsak szűk mezsgyére szorul vissza; emiatt Az állami beavatkozás... végéhez érve egyre kevésbé választható el a tudományos igény a brosúrák és a publicisztikák retorikai stratégiájától.
Az állami beavatkozással mesterségesen korrigált természetes szelekció - bár e tézis keletkezésének idején a kor tudományos, az eugenikát általános elfogadottsággal terjesztő színvonalától nem esett messze[99] - a második világháború utáni "természetjogi reneszánsz" kádenciáihoz szokott fülünknek fölöttébb antihumanistán cseng. Valamennyi jelentős állambölcselő egy adott történelmi helyzethez igazította rendszerezett okfejtéseit: miként John Locke-ot az angol polgári forradalom filozófusának szokás tartani - nota bene politikai filozófiájának narratívája nem független John Miltonétól[100] -, vagy Bibó Istvánt 1956-énak, úgy az őszirózsás forradalom minden felvilágosult jószándékát és "ferdeségét" tetten érhetjük Pikler és Somló elméletírói munkásságában. S amennyiben
- 235/236 -
utóbbi kiegyensúlyozottabb, lelkiismeretesebb - természetjogi fordulatáról is szólni fogunk -, annál messzebbre sodródott pozitivista felfogásától és az aktív közéleti szerepvállalástól; egészen addig, mígnem élete tragédiába torkollott. Szegő Katalinnal e téren mindenképp egyetérthetünk: "Az, amit fiatal korában életelvként megfogalmazott - a tudomány abszolút függetlenségének és a gondolkodás igazságkereső nyitottságának imperatívusza -, s ami tevékenysége első szakaszában szenvedélyes kiállásra és nyílt állásfoglalásra késztette, később visszájára fordult, és végérvényesen elszakította elvbarátaitól".[101] Fleck Zoltán pedig Somló "élvonalhoz való felzárkózását" dicséri, amelyhez a jogbölcselő "nem csupán témát és stílust váltott, hanem elhagyta az első korszakot meghatározó emberi és szervezeti kapcsolatait".[102]
Ennek fényében tagadhatatlan, hogy a "fiatal óriások" a szellemi életet kevéssé látták funkcionálisan differenciáltnak. Ám hogy "amit Ady költészete és publicisztikája az érzelmekre hatva tudatosított, ők az elemző értelem, a logikai érvelés eszközeivel érték el",[103] az több és mélyebb vizsgálódást érdemel. Annyi bizonyos, hogy Somló Bódog Ady révén kerül reflektorfénybe a politika porondján, hiszen a Pece-parti Párizs zsurnalistája Az evolúció[104] címen, a Nagyváradi Naplóban (1903. május 8.) glosszázta a jogbölcselő Társadalomtudományi Társaságban (március 29-én) tartott előadását, amelyet a Huszadik Század az évi első száma közölt (A társadalmi fejlődésről és néhány gyakorlati alkalmazásáról). Ady már-már teoretikus érzékenységgel mutat rá, hogy Somló a fejlődéselvet Spencerrel és Marxszal egyaránt vitába szállva fejti ki, s az "izgatás" büntető-törvénykönyvi tényállását szó szerint is idézi a fennálló jogrend haladásnak gátat szabó jellegét illusztrálandó. Államfogházzal és pénzbüntetéssel is sújtható volt ugyanis ez idő szerint az, aki valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre izgat a másik ellen, úgyszintén az is, aki a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen izgat. A társadalmi apóriák - amelyekkel a költő versei, akár saját maga, akár Jászi prózai írásaihoz képest nemcsak más stílusban, de sokkal árnyaltabban is néztek szembe - a jog útján oldhatóak fel. A jog megváltoztatására irányuló törekvések "hathatós eszközei a tudós értekezések" (a tulajdonképpeni jogbölcselet), amelyek "nélkülözhetetlen fegyvere az izgatás". Az Adytól citált rész azonban nemcsak azt rója fel, hogy a történelemtanítás nem az emberi boldogság "hatványozódására" figyelmeztet, általa "mindig csak a maradiság esztétikáját és morálját látjuk, az elmaradottságnak idealizálását"; hanem egyúttal azt is, hogy "csaknem minden irodalomtörténész hivatásos reakcionárius, aki régi lomnak dicsőségét zengi". E tétel - amelyet a költő idéz a jogbölcselőtől - textuálisan és radikálisan egymás mellé rendeli maradiság és progresszió, haza és haladás, Sein és Sollen, de lege lata és de lege ferenda, anakronisztikus és korszerű jogi, illetőleg irodalmi dichotómiáját. A cikk zárlata pedig név szerint is Somló oldalára állítja az "intelligensek szövetkezését" sürgető Ignotust; implicite megelőlegezve, hogy amit a bölcseletben - a nyugati tudományosság recepciójával - a Huszadik Század tűz lobogójára, azt az irodalomban a hamarosan elinduló Nyugat fogja képviselni.
A Pikleréhez hasonló polémiát Ady cikke gerjesztette, de nemcsak a nagyváradi jogakadémia oktatói tiltakoztak (a tanári kar tagjai egymással is élesen konfrontálódtak, Ágoston Péter és Magyar Géza például Somló mellett foglaltak állást), hanem az egész "közvélemény" országosan felbolydult, amibe a Huszadik Századon kívül számos egyéb sajtóorgánum kapcsolódott be; az ügy valóságosan "afférrá" duzzadt, újabb interpellációk hangzottak el, küldtek memorandumot a miniszterhez, de a skandalum nemzetközi visszhangot is kiváltott, külföldi tudósok, írók (így például maga Benedetto Croce is) nyilatkoztak. Wlassics Gyula pedig - akárcsak Pikler esetében - nemet mondott a Somló elbocsátását követelőknek. Május 29-én Ady újabb, immár csöppet sem csekély terjedelmű pulicisztikával szállt ringbe (Merénylet a nagyváradi jogakadémián),[105] amely a "gondolkozás elleni pörnek" minősítette a "merényletet", a tudományosság semmibe vételének, amit Darwin, Marx és Spencer megfellebbezhetetlen tekintélyei ikonikusan személyesítettek meg. Az izgatás (Bktv. 172. §) szövegét mai jogérzékünkkel nem tehetjük Iustitia mérlegére - történetietlen megközelítés lenne -, ám Adyból - érthetően - a személyes érintettség is beszélt, hiszen őt addigra már elmarasztalták e tényállásra hivatkozva. Sőt a költő éppen második Somló-publicisztikája után néhány nappal, június 6. és 8. között töltötte le kirótt büntetését a nagyváradi királyi ügyészség fogházában, in concreto az I. fogházépület D. osztály 18. számú cellájában, a "földi juszticiában", ahonnan "pompás a kilátás" (A börtön filozófiája).[106] Ady sütkérezett a szomorú dicsőségben, mely mégis a haladás, "Krisztus méltóságos és nagyságos szolgáinak" háromnapos mártírjává avatta: "Én megdobtam őket kemény szavak kövével, s ők rabkenyérrel dobtak engem vissza". A korabeli magyar igazságszolgáltatás horribile dictu - eléggé nem méltányolható irodalomelméleti képzettségről téve tanúbizonyságot -
- 236/237 -
disztingválhatott a műfajok között; hiszen az újságcikk agitatív nyelvén megfogalmazott véleményközlés a káptalan-sorról kimerítette az izgatás tényállását, míg az egyetemi oktató előadásában háborítatlanul gyakorolhatott egyházkritikát, a tanszabadságnak a hatóságok tisztelettel adóztak, eljárást nem kezdeményeztek.
Érdemes azonban futó pillantást vetnünk Ady és Somló gondolatmenetének egyező logikájára. Rekonstruáltuk Somló elméletét - az Állami beavatkozás és individualismus az előadásszöveg miatt kirobbant csetepaté után nem sokkal jelent meg, példányait napok alatt elkapkodták -, amiből az világlott ki, hogy az állami kényszerszabályozás a társadalom szükségszerű fejlődését felismerve alkalmazkodik a körülményekhez. A Huszadik Században folyó vita éppen e körül a szó - a felismerés - körül forgott, mivel Somló nem adott egyértelmű választ arra, hogy mi garantálja az állami akarat helyes (progresszív) helyzetfelismerő-képességét. A jogfilozófus ugyan éppen a történelmi revolúciók ellenszerének javallotta volna az evolúciót: ha az állam előre látja a haladás irányát, s biztosítja a zavartalan átmenetet, az életképesebb variánsok adaptációját és stabilizációját, a "visszafojtott erők" nem okoznak robbanást. Csakhogy ki és milyen tudományos módszerrel igazolhatja, hogy az éppen hatályba lépő szabályozás hátráltatja vagy serkenti a fejlődést? Somló hiába igyekezett egy Spenceren és Marxon felülemelkedő, szuverén fejlődéselméletet kidolgozni, s Pikler ijesztő voluntarizmusát csillapítani, az "állami beavatkozás" mikéntjének meghatározását végső soron a jogalkotói diszkrécióra bízta. Amit ugyanis később ennek megalapozásához továbbgondol, a leíró szociológia, mely szerint "a fejlődési törvényeket megtalálni csak módszeresen összegyűjtött etnológiai tények teljességre törekvő indukciójával lehet",[107] voltaképpen csak átirányítja az episztemológiai hatalom legitimációs igényét a jogbölcselettől egy másik, ismeretlen tudásterületre. Természetesen e gesztus kínálkozó értelmezése - amit Fleck is állít -, hogy e diszciplína, melyre Somló utaló szerkezetű bölcselete rámutatott, a professzionális szociológia lehetett volna. Ám - s a jog és irodalom ezt az interdiszciplináris fiaskót is körüljárja - a különféle megismerési formák membránjainak hiperpermeabilitása mintha immanens működési elveiket veszélyeztetné. A jogbölcselet az életvilág sokszínűségére - a "társadalmi katalógusra" - utal vissza (az irodalomra), míg az irodalom (Ady) arra a rigorózus tudományosságra mutogat, amely nem hézagmentesen zárt normatív struktúra, az előbbivel - az irodalmi narratívákkal - nagyon is függőségi viszonyba kerül. Ahogy Somló papírra veti: "A társadalmi szervezet egyes ágai: a tudomány, a művészet és az erkölcs éppúgy, mint a jog és a gazdaság ennek a komplikáltan működő társadalmi szervezetnek egymást kiegészítő részeiként tekintendők".[108]
Éppen ezért lehetett Somló számára oly fontos a lapalapítás, sőt nem véletlen, hogy ő figyelt fel - mint majd bemutatjuk - Ady poézisére is. Hovatovább mi sem természetesebb, mint hogy Jászi Oszkár is fűzött kommentárt A nagyváradi esethez;[109] a tiltakozó egyetemi oktatókat gúnyosan kritizálva, "minthogy a gondolkozásról rég leszoktak", nem mozdítanak elő komoly és hasznos törekvéseket, "az élet kanonoki eszményének" és a "jezsuitizmusnak" hódolnak. E szintagma mintha Ady afférjára is visszavágna, mindemellett Jászi két - a későbbiekben egyre fontosabbá váló - megállapítását is ki kell emelnünk. Egyfelől világossá teszi a marxizmussal való vitáját, mondván, hogy a szellemi erők, "a kor ideológiája nem puszta visszfénye a társadalmi alapnak". Másfelől felveti a kérdést, hogy "miért oly ritkák az úttörők tudományban és művészetben egyaránt". Ahogyan a szónoki interrogációt bővíti, axiomatikusan összefoglalja a polgári radikalizmus, egyszersmind a tudásszociológia két fő csapásirányát. "Miért áll történelmünk és államtudományunk túlnyomó része »nemzeti« frázisokból, irodalmunk huszártörténetekből és gentry vagy zsidó kaszinói élményekből, a kortól elmaradt, frázisokban gazdag és gondolatokban üres Shakespeare-majmolásokból, művészetünk néhány jól megtanult rutinos fogásból?" Az államtudományok frazeológiájának megújítása Jászi mesterére, Piklerre és barátjára, Somlóra hárult, ám az irodalmi innováció, Ady Endre igazi fellépése, az Új versek megjelenése (1906) sem sokáig váratott magára.
Jászi Oszkárra - emlékiratainak tanúsága szerint[110] - "a nagy reformnemzedék tagjai közül" Eötvös József, a jogfilozófus, író és államférfi gyakorolta a legnagyobb hatást, ami összetett ambícióit tekintetbe véve nem meglepő, valamint "a közvetlenül megelőző nemzedék hatóerői között" az - S. Varga Pál-i - hagyományközösségi irány egyik fontos alakja, Gyulai Pál. Őt - "Arany János oldalán" - az igazi "nemzeti-népies" értékek védelmezőjének tartotta Jászi, szemben "a kiegyezési korszak talmi nemzetieskedésével, Széchenyi István örökségének meghamisítóival"[111]. Arany és Gyulai emblemati-
- 237/238 -
kus szerepe annál kiemelendőbb, mert haza és haladás az ő életművükben szikrázhatott össze utoljára rövidzárlat nélkül; aminek szép példája az előbbi Gondolatok a békekongresszus felől - a jog és irodalom felől is figyelemre méltó -, utóbbinak pedig az Óh nemzetem című verse, amelyből a létösszegző Jászi is idéz. A nemzet, mely mindent feled, mit se tanul, s melyet "A törpe nagyravágyók serge / Mindenre könnyen rábeszél", Jászi és Ady számára egyaránt - a hegeli dialektika értelmében - "megszüntetve megőrzendő" princípium, ám a haladással birkózó egyezsége mindkettejük oeuvre-jének középpontjában áll.
Jászi az "elkedvetlenítő jogászság" után - amely a "taedium vitae et jurisprudentiae" állapotába vetette vissza - két irányban orientálódott teoretikusan. Megírta a már említett antimarxista állambölcseleti publikációját, valamint az Akadémia Gorove-díjával kitüntetett Művészet és Erkölcs című, több mint négyszáz lapos értekezését,[112] amelyre úgy emlékezett később - csöppet sem büszke nosztalgiával -, mint önmaga elleni "vádiratra", mivel "az akkor domináns asszociativ lélektan túlságosan befolyásolta".[113] Mindenesetre már a problémafelvetés is sugallja, hogy társadalmi eszkatológiája nyilvánul meg benne, mely szorosan korrelál Pikler és a korai Somló jogbölcseletével. "Az erkölcs, ezek szerint, a társadalom bizonyos állapotában reá nézve vitális fontossággal biró azon eljárási módok szabályzata, melyek megfelelő végrehajtására a társadalomban általános készség még hiányzik"[114] - olvassuk a szentenciát, amely rögvest "elmátkásodik" a somlói kényszerszabály-felfogással; sőt a haladás felismert szükségszerűségeihez igazodó állami aktusok elméletére is kísértetiesen rávall. Olybá tűnik, hogy Jászi erkölcsfogalma egybevág Somló jogfogalmával; erkölcs és jog megkülönböztetésének egyikük sem szentel igazán figyelmet. A szerző szerint az új erkölcsi elveket a politika, a sajtó, az irodalom, a művészet jelenségeiből párolhatjuk le, s a szociális problémák felismerésében, valamint a civilizált világ együvétartozásában azonosíthatók. A jogegyenlősítés, az "egyre nagyobb tömegeknek az alkotmányba való felvétele", az átmenet a harcból a békébe, a "törzsi szakadozottságból" az egyetemes társadalomba, a felszabadulás a kizsákmányolásból mind olyan tagadhatatlan irányok, amelyeket a "szocialisták" és az "individualisták" másként elemeznek ugyan, de egyaránt helyeselnek. A művészeti alkotás Jászinak is ösztönszerű szükségletkielégítés, a "lét feltételeivel közvetlen összeköttetésben van"; keletkezése a spenceri "energiatöbblet" és "játékszerűség" fogalmaira vezethető vissza. "Haladás a bonyolultság és a különbözés irányában (a technikai eszközök fejlődésével karöltve), haladás a vallási és az osztályjellegű művészeti tevékenységtől a szabad egyéniségek művészete irányában, haladás az egoizmustól a szimpáthia, az embertől a természet felé, haladás az eszthétikai élvezeti kör kiterjedése irányában, haladás a nemzeti partikularizmusból az általános emberi felé: ezek azok az irányzatok, melyeket a művészet fejlődése elénk tár."[115]
A művészet azonban e gondolatmenetben az összes "szociális produktum" közül a legkonzervatívabb, nem alakító erejű, hanem okozat, mintegy kémiai reakció, "az összes elért tehetségek egy csapadéka". Jászi az individuális műalkotást ugyanakkor a kollektívum szolgálatába állítja - "a művészet ismét a közélet szolgálatába kerül" -, hiszen a nagy magánvagyonok felszámolásával az "egyeseknek" össze kell fogniuk, hogy megszülethessen. Lényeges tételét valószínűleg a jogbölcseletből induló polgári radikalizmus hajnalának narratívája ihlette: "Új erkölcsi elvek hirdetése sohasem történt legelőször művészeti formában, mert - mint láttuk - az eszthétikai tevékenység lényege ezt kizárja. Sok theoria, sok polémia, sok politikai gyülekezés, sok köny és sok vér folyik el addig, amig az uj felfogás magának az eszthétikai tevékenység konzervativ világában is utat tör".[116] Nyilvánvaló, hogy a művészet ugyanolyan instrumentalizált szociális ágense a társadalmi mérnökösködésnek - hiszen a más szférákban érvényre jutó új erkölcsi elveket implementálja -, mint Pikler "belátásos" törvényei vagy Somló "állami beavatkozása". Ugyanakkor a tételes jog, a jurisprudentia a műalkotásoknál még később reagál a változásokra: "a költészet és a festészet birodalmában, az illető kor erkölcsi életének leghívebb tükörképét találjuk. Sokkal hivebb ez a kép annál, mint amelyet a kor jogi kódexéből vagy a történetíró följegyzéseiből meríthetnénk. A jogi kódex legfeljebb a törvényhozó céljait, óhajait és feltételezéseit mutatja; a történetíró igen gyakran a saját osztálya és környezete egyoldalú felfogását és elméleteit tárja elénk. A kor művészeti termékei ellenben - még pedig annál inkább, mentől kevésbbé követnek tendentiákat, ami a művészeti alkotások normális jellege - minden titkolódzás vagy távolabbi szándék nélkül a kor szellemének és érzületének a kifejezői".[117] Ebből adódik, hogy a szerző elmarasztalja a művészi értéktételezés, ízlésítélkezés - ma úgy mondanánk - institucionalista megrögzöttségét: a "géniusz erejét" a "nemzeti kegyelet", az "ünnepelt kritikusok ítéletei és méltatásai", a konzervatív (akadémista) esztétikai isko-
- 238/239 -
lák, a nevelés és a hagyományok hatalma teremtik meg. A "műveltebb kedélyek" e múltba révedő örömszerzése lélektanilag érthető, ám a jogi, gazdasági és társadalmi egyenlőség idején "minőségileg és mennyiségileg is magasabb rendű művészet fog létrejönni". A kapitalizmus és a liberalizmus hanyatlásnak indította a művészetet - "Európa-szerte az erotika vallásosan finom vagy komiszan durva formáiban a művészet középpontjába nyomult" -, ám hamarosan visszatér a művészet (Eötvös-, Jókai- és Gyulai-féle) aranykora[118]; sőt magasabb szintre kerül, ha a szociális kérdés - az új erkölcsök - átjárják az írói törekvéseket. Benjamin Kiddtől átvett szlogennel élve, az "Advent of Demos" határozza meg a 19. század végének morálját, "a demokratizálódási processzus utolsó és legfontosabb feladatát"; a szerződési szabadságból ugyanis az "ezerfejű sokaság" kizsákmányolása, éhhalála következik. Ez a nemkívánatos korrolárium az igazságosabb redisztribúcióval kiküszöbölhető; a "produktív munka demokráciáját" - az ancien régime erkölcsével, a domináns művészi fogyasztással szemben - hirdető, progresszív műalkotások pedig lassacskán a "rokonszenv" és "kötelesség" eszméivel "telítik" az uralkodó osztályokat is.[119]
Jászi azon túlmenően, hogy társadalmi programjának szolgálatába állítja esztétikáját, széleskörű olvasottságról tesz tanúbizonyságot, amikor - a magyar művészetelmélet csakugyan figyelemre méltó eredményeként - Taine-t, Ruskint, Wölfflint és a kor meghatározó filozófusainak színe-javát kimerítő alapossággal tárgyalja. Lukács Györgyéhez mérhető teljesítmény, hogy az egyes művészeti ágak történetét is áttekinti, "fejlődésüket" pedig magától értetődően az osztályharc állásához méri hozzá. Így tapasztalja korában a zene határtalan térhódítását, hogy "a tájképek eddig el nem ért tökélyre emelkednek", és - bár "a weimari poétikus napok kora lejárt" - az angol preraffaeliták irányzata "milliók eszthétikai megnemesbülésével biztat". Az irodalom pedig a lovagi erények, a királydrámák és a történelmi regények után új műfajokat fog keresni, hogy a "szimpathiát" és az altruizmust hirdesse. Mivel a polgárság "nyugodt révbe jutott", nem lelkesíti többé a schilleri és lessingi dráma, ezért az mára "deklamáló" és "naiv"; "teljesen alkalmatlan napjaink uralkodó társadalma komolyabb és tartalmasabb drámai művészetre".[120] A jövő államával - ha beteljesednek a polgári radikális próféciák - intenzívebb és extenzívebb művészeti élet szerveződik, amely "a létért való küzdelem hevessége ellen dolgozik", "az emberi életet befelé tereli", s így fenntartja a közjót és a köznyugalmat; s az építészet és a szobrászat szerepe is az állami tekintély megszilárdítása. Jászi a közgazdaságtant sem felejti ki e vízióból: "Nem véletlenség, hogy az angol klasszikus közgazdaságnak a nemzeti gazdaságról szóló elmélete ellen egyik legmélyebb tiltakozás épen Ruskintól ered, aki mint eszthétikus mindenkinél jobban átlátta a »homo oeconomicus« konstrukciójának egyoldalúságát és borzalmasságát".[121] A szerző a "test harmóniájától" és a "lélek függetlenségétől" afféle általános puritanizmust vár, amikor is nem a pénzzel és a hatalommal méretik meg a "legnagyobb tömegek boldogsága", hanem a "nemes" és "boldog" emberek befolyásával, akik "mind személyük", "mind birtokuk" által a társadalmi fejlődést helyes, altruista irányban mozdítják elő. Jászi államutópiát is rajzol, és hiába igyekeznék ettől elhatárolódni, Platón nyomdokain haladva mégiscsak a természetjog vonja bűvkörébe. Az osztálynélküli állam - amely hovatovább nem a marxizmus talaján áll - a jogon keresztül megfékezi a társadalmi evolúció romboló mellékhatását, az új erkölcsöt pedig a művészetek révén "istápolja": "a művészet sui generis intellektuális és morális értékeket nem termel, hanem az értékei az emberi élet tényleges és valóságos értékei".[122]
A művészetben tehát a gyönyörelv uralkodik, hiszen önálló és organikus szükségletet elégít ki. Ugyanakkor a politikai közösség társadalmi békéjét, megállapodottságát, szociális egyensúlyát olyan mértékben szavatolja, amennyire a nyugati ész kumulatív tudáskészletével, a technológiai vívmányok felhasználásával lépést tart. Az anyagi és a szellemi eszközök gazdagsága ekként dialektikus viszonyba kerül: "az embereket legbelsőbb természetükben legteljesebben kedvteléseikből lehet megismerni". Jászi fontos példaként idézi fel Eötvös József két irányregényét (Falu jegyzője; Magyarország 1514-ben), s rögzíti, hogy az efféle "politikai tendenciájú művészet" csakis ott alakulhat ki, ahol az elnyomás, a "szolgaság" és a "műveletlenség" már nem teljeskörűen bénító. Sem az abszolút kizsákmányolás, sem az egységes társadalom esetében nem születhetne meg a vármegyei igazgatás visszaéléseinek vagy a kegyetlen nemesi bosszúállás parabolája. A művészet ugyanolyan instrumentum Jászi számára, mint a jog Pikler és a korai Somló Bódog számára; hiszen a törvényhozónak és az alattvalóknak egyaránt bemutatja mindazt, amit Marx vagy Malthus nehezen érthető nyelven, hogy "miről van itt szó". "Hogy születik meg a szociális izgató? Hogy támad a sztrájk és hogy lesz elfojtva?" Minderről a művészetekből értesülhetünk behatóan. Ennek ellenére Jászi egyfelől felszólal min-
- 239/240 -
dennemű "morális cenzúra", az "írókból és művészekből álló vegyes bizottságok" ellen, hiszen a művészet nem lehet erkölcstelen - határozott és időszerű szükségleteket tükröz. Másfelől egyetértően idézi Ferrerót: "A beteges művészet védelem az abnormális tendenciák ellen, melyek enélkül valóságos cselekvőségbe mennének át."[123] A szerző ezután Piklerrel élesen szembeszáll, amiért a jogbölcselő az állami célszerűséget (opportunizmust) - mely a boldogság megvalósítója - a gondolatszabadságnál előbbrevalónak tartja. Ugyanakkor Somló álláspontjával azonosul: "a fejlődés törvényével ellenkezik, ha a kutatás szabadságát, a szabad kutatás eredményeinek bárminő közlését megszorítjuk, avagy a törvények megváltoztatására irányuló bárminő törekvést megtiltunk".[124]
Jászi csakugyan utópista, amikor a "progresszív szociálpolitikát" és a "művészeti politikát" mint a politikai és a gazdasági egyenlőséget kivívó "szociális kultúrpolitikát" összevonja: "az állam az egész vonalon megindíthatja egy magasabb emberfaj mesterséges kiválasztásának munkáját, azokkal az óriási anyagi és szellemi erőkkel, melyeket jelenleg a militarizmus emészt fel". Erkölcs, művészet és állami szabályozás tehát egybevágnak, mind közül pedig legfontosabb az utóbbi helyessége: "legmagasabbrendü az a művészeti hatás, mely a lehető legmagasabb eszthétikai élvezetet a lehető legtöbb emberben képes felkelteni".[125] Ahhoz pedig, hogy az új erkölcsöt tükröző műalkotások recepciója végbemehessen, az állami kultúrpolitikát kell segítségül hívnunk; ugyanis "a kor legmagasabb erkölcsi ideálja csak egy kis kör lelkében él", a "nagyobb körök" csupán a "felhígított morált" internalizálhatják - a tekintély, a hagyomány, a túlvilági remények és a büntetés eszközrendszere révén -, akárcsak a csecsemők a "mesterségesen készített táplálékot".[126]
"Szerencsétlen természetem még nem tudja elválasztani az akciót az elmélkedéstől" - olvassuk Jászi Oszkár Somló Bódognak 1904-ben kelt leveléből.[127]A jog pedig csakugyan olyan performatív állítások halmaza, amelyek a bölcselettől a cselekvésig tartó útvonalat jelölik ki. A tudományos publicista és a jogbölcselő vérmérséklete, habitusa is ütközik levélváltásaikban. Jászi a "Minden Titkok Tudójának" szerepét próbálgatja, tájékozódik a biológia (Le Dantec) és a lélektani introspekció irányában, és megállapítja, hogy "a francia biológia geniális vezére sokkal inkább a Méray szemüvegén nézi a dolgokat, mint a Piklerén, vagy a miénken".[128] Másutt kifejezetten azt a munkamegosztást tanácsolja Somlónak, mely az ő "erős fantáziáját" és a jogbölcselő "analitikus képességeit" hasznosítja: "Te csak írd meg a jogszociológiát; én az emberi természetet".[129] Amikor Jászi értetlenkedik azon, hogy Somló Mérayt "ad acta teszi", és a jogbölcselőt a "jóleső pszichologizálás avagy az olcsó darwinizálás" vádjával illeti a "pozitív tudás" oldaláról, a mellett a humanista polihisztorság mellett is érvel, amelyet - a 18. századi francia enciklopédisták kései utódjaként - talán utoljára képviselhetett. Ady Endre írásművészetét mindenesetre ugyanez az episztemológiai infallibilizmus hatja át; akár - ahogy Fülep Lajos visszaemlékezéséből elhíresült - "az utolsó magyarnak,"[130] vagyis a 19. századig kizárólagosan érvényesnek elfogadott költői hivatástudat (ars poetica) utolsó kiteljesítőjének, akár a millennium utáni modernség magyar előfutárának tekintjük. Jászi - Hatvany Lajosnak címezve az "Anregungot" - szintúgy sajátos filozófiájának művészetelméleti és társadalombölcseleti összefüggéseit magyarázza. "Az én legfelsőbb művészeti törvényem épp úgy a l'art pour l'art, mint a legfelsőbb tudományos a la science pour la science", ami annyit tesz, hogy a valódi művészet és a valódi tudomány nem azonos a bornírt hazafisággal vagy az egoista maradisággal: "ökölbe szorul a kezem, ha holmi Rákosi gyerek vagy kálvinista szakköltő a l'art pour l'art alatt végzi ki Gerhart Hauptmannt, ki »szocialista propagandát« csinál".[131] A régebbi korokban, amelyekbe a polgári radikalizmus visszasóvárog, nem "bornírt specialisták", hanem "gyönyörű univerzális emberek" éltek, teória és praxis, gondolat és tett "vidáman és szabadon ölelte egymást". Ettől az állapottól fájóan különbözik a mostani, Jászi kora, a hivatalos művészet, a hazafiság elhatárolódik a haladástól és a tudományosságtól.
Jászi egyik akkortájt keletkezett levelében ugyancsak határozottan pozicionálja magát Somló Bódoghoz és Szabó Ervinhez - két bensőséges levelezőpartneréhez - képest. Előbbit óvja a politizálástól, s a "pure science" terrénumát átengedi neki, utóbbi - s így áttételesen a haladó, a szocialista és internacionalista "tudományosság" - kompetenciáját pedig egyetlen téren vonja el: a "nemzetietlen, illetve nemzetellenes pose-t" dobja ki a léghajóból ("a nemzetköziséghez csak a nemzetin vezet az út"). Ugyanis - ahogy írja - számára a nemzeti lét "nem gyomorprobléma, de kultúrprobléma, mely perspektívái szépségével egyként lelkesíti az utolsó gyári munkást és a francia esprit királyát, Anatole Francet".[132] A tudomány, a haladás letéteményese nem lehet nemzeti, csak nemzetközi, ekként azonban önmagában elégtelen a közjó megvalósításához, amely a "jogot kiterjesztő", a "vagyont megosztó" és a "kultúrát felemelő" munka három
- 240/241 -
komponensének eredője. Ezért üzenheti Szabó Ervinnek Jászi, hogy a mozgalmat nem csinálhatják olyan "inferioris vezérek", akikkel "valóságos kultúrpofon", ha szóba áll. Ehhez hozzátartozik, hogy - a deáki nemzetiségi törvényeket példaként ajánlva - "a magyarság beolvasztási munkáját csak a nemzetiségeknek is használó becsületes kultúrpolitikával érheti el"[133]; hiszen - és itt Jászi expressis verbis az "észjogi idealisták" pártjára áll - "a nemzeti érzés óriási dinamikai erőforrás", ha szakít az erőszakos magyarosítással. Jászi nemzetiségi kérdésről vallott nézetei egyáltalán nem függetlenül alakultak Pikler Gyula (vagy akár Eötvös József) állambölcseletétől. "Bár valóban történeti szükségszerűségnek tartotta a nemzetté válás folyamatát, ez az elv gyakran ütközött egy másik jászista elvvel, nevezetesen Európa föderalizálásának és demokratizálódásának elvével" - összegzi Gyurgyák János.[134] A "Dunai Egyesült Államokká" bővülő Monarchia (Közép-Európa), sőt az európai egységesülés (integráció) betetőzése véglegesen megoldja az államnacionalizmusok lehetetlenségének Lajtán inneni apóriáját. A "saját nyelvű iskola", a "becsületes közigazgatás" és a "jó bíráskodás" (voltaképpen a jogi proceduralizmus) Jászi jóslata szerint a nemzetiségek "indusztrializmussal szükségszerűen együtt járó",[135] automatikus asszimilációjához fog vezetni; ami újabb bizonyíték arra, hogy a haladás oltárán - ha kénytelen-kelletlen és fokról fokra is - Jászi is a hazát áldozta volna fel.
A "hazaárulási lidércek széttiprása", a kultúrprobléma hol másutt ütközne ki erőteljesebben, mint az irodalomban? Jászi 1905-ben már Párizsból jelentkezik elragadtatottan. Somló Bódognak úgy festi a francia fővárost, mint ahol minden lakos "meg van nyerve a tudománynak. Nemcsak hisz benne, de lelkesedik érette. Kevés a katonaszobor, helyette tele van a város tudósok, művészek szobraival". Sőt a párizsi (francia) példa ékességét - amelyet, mutatis mutandis, a szintén Somló Bódog buzdítására odautazó Ady Endre élez ki poétikus maradandósággal - megintcsak a magyar művészeti és tudományos élet párhuzamos provincializmusa illusztrálja: "Mert a milieu felemel és öl. Mert éppúgy, amint nem produkálhat a magyar A. Franceokat, csak Herczegeket, épp úgy nem produkálhatott Pasteuröket csak Petrikeket".[136] Későbbi keltezéssel, hiányos tudományos ismeretei fölött keseregve Jászi így vall Somlónak: "bel esprit, publicista, agitátor, essayista vagy más ilyenféle vagyok, de nincs semmi közöm a tudományhoz". E vívódó, kontemplatív viselkedés örökkön felveti a specializálódás kényszerét, amelynek időnként behódolni látszik, máskor vehemensen ellenáll, s köztes megoldásként a közéleti ember és a bölcselő együttműködését óhajtja: "Talán Somló + Jászi = egy árja nyugat-európai tudós".[137]
Mindazonáltal a jogot Jászi Oszkár "új Magyarországában" központi hely illeti meg. A Huszadik Század fennállásának évfordulójára írt publicisztikája (Tíz év)[138] a szociológia mint a törekvéseket szintetizáló terminus technikus jelentéstartományába vonja "az új népboldogító politikát a benthami igazságosság szellemében" és persze Herbert Spencer "auspiciumát", az első számot köszöntő üzenetét. A "fiatalok" és "utópisták", az "ex occidente lux!" hívei, a "racionalista és korrupciógyilkos lovagok" nemcsak a Széll-korszakbeli Magyarországot, "az egyházak és a latifundiumok szörnyűséges uralmát", hanem a "régi jogászkodást", "a hivatalos, nemesi állambölcselet és publicisztika összes hagyományait" vették célba, az általános, titkos választójogot követelték. Evégett pedig "fölfedezték Magyarországot": "Magyarország anatómiáját és fizológiáját" a "tudományos politika" empirikus módszertanával. A régi rendet, amelynek felszámolásáért szövetkeztek, tendenciózusan a jog bástyái és vizesárkai veszik körbe: "a nemesi osztályuralom és annak érdekeit szolgáló prókátoroskodás", "választójogrendszerünk avult és korrupt anakronizmusa", "a közös vámterület mélyén lappangó osztályuralmi szempontok", "a vármegyei nemesi klikkuralom korrupt tehetetlensége" - más szöveghelyen ehhez csatlakozik a "szabadelvű párt korrupt választási rendszerének pártkasszái és szolgabírái" kitétel is -, valamint persze a "nemzetiségi mumus", a nagybirtok (latifundium), az oligarchia és a parasztkérdés. Jászi - bár az okokat mindig társadalmi és kulturális eredetűnek ábrázolta - az elérni kívánt célt a jog nyelvén nevezte meg: "a magyar jogállam és ipari kapitalizmus alapjainak a lerakása".
Az új Magyarország felé[139] azután - a polgári radikális párt ideológiai alapjait lefektetve - Jászi "közjogi ideológiáját" úgy határozta meg, mint amelyik "nem lesz sem 48-as, sem 67-es"; felülemelkedik "a kurucok és labancok egyaránt önző osztályérdekein" és túljut "a tehetetlenül dühöngő közjogi frazeológián". Jászi csakugyan kiváló stiliszta, aki azonban literátori és rétori képességeit veszi igénybe, amikor a tiszta tudományosságot nem argumentumokra építi, hanem meggyőző szófordulatokra, szóleleményekre, metaforákra. Komolyan aláássa ambícióját, hogy Pikler Gyula és Somló Bódog pozitivizmusa, feltétlen Nyugattisztelete - ne feledjük, hogy Párizs szimbolikus emlékezethellyé avanzsálása is Somló Bódogtól ered - afféle rendszerezett axiológia hiányával pá-
- 241/242 -
rosult. Jászi tudományos publicisztikája valójában a nyugati auktorok tekintélyét, a progresszív és racionális politikai követeléseket (közoktatási reform, egészségügyi reform, a szegények ingyenes jogvédelme, munkásbiztosítás, modern néphadsereg, nemzetiségi türelem stb.) beolvasztja a hiperbolikus - sőt elliptikus - retorikai alakzataiba és látomásos metaforáiba, megállapításaiba. Ilyen például a következő mondat: "az Egyesült Államok szabad és kultúrgazdag levegője minden pandúr, szolgabíró, megvesztegetés és kényszerhimnusz-énekeltetés nélkül rövid pár év alatt elangolosítja a mi szegény, éhező tótjainkat". Az "agarászbálok", a "kényszerházasságok", a "skriblermesterség", a "sujtásos dísz" és az "öblös honszerelem", a "gavalléros arisztokrácia hazug meséinek" ellentettje - Jászi bináris világképében - a szociálpolitika, a feminizmus és a humánus emberszeretet művészete. Világos, hogy Jászi Oszkár - a tervgazdálkodást és a szabad piaci kezdeményezéseket valamilyen formában elegyítő - "liberális szocializmusa"[140] sokat merít abból, amit Somló állami beavatkozás (mérsékelt etatizmus, intervencionizmus) és individualizmus dialektikájáról megfogalmaz. Ez a doktriner idea azonban éppoly kifejtetlen, mint progresszív tudománykoncepciója.
1906. március 5-én írja Jászi Szabó Ervinnek, hogy - Somló Bódog "felfedezésének" is hála - Leopold Lajos "ujjongó lelkesedése megvétette"[141] vele Ady Endre kötetét (Új versek), mely úgy megrázta, mint "Petőfi óta talán egyetlen költő sem". Jászi felbuzdulása már előző napon levelet íratott Adynak[142] - akit már korábbról, Nagykárolyból személyesen jól ismert -, s nem véletlen, hogy a kötetből mit emel ki. Azt, hogy a "halálszagú, bús magyar róna" a "forradalmi erők tüzében reszket"; valamint a "nyugati kultúra és szépségideál" iránti vágyat, az új "szerelem-vallást", legfőként pedig a Harc a Nagyúrral című verset. Ezt követően, a Huszadik Század áprilisi számában két kritika is napvilágot látott a könyvről, Goór Pálé és Hatvany Lajosé. Somló Bódogot megszólítva - és Ady költői nagyságát dicsérve - Jászi már egyenesen "Hunnia" asszonyaira panaszkodik, akik keveset mosdanak, vagy "kokottok", vagy "dajkák", vagy "utánaverklizők". A Hunnia pedig "Ady Endre víziója"[143] - ahogy már 1929-ben papírra veti -, így nevezvén "a mágnás, lezüllött gentry és zsidó bankigazgató heréknek azt a maffiáját, mely a magyar népet fojtogatja". Jászi valóban úgy tekintett a költőre, mint aki Kölcsey, Kossuth és Eötvös politikai testamentumát hajtja végre, nemzeteszméjüket saját korára applikálta. Számolatlan transztextuális kapcsolat mutatható ki Ady és Jászi között; a polgári radikális vezér szellemi és politikai útját a jogbölcselet (Pikler és Somló) indíttatásától a líráig (az Adyéval közös politikai programig, művészi világnézetig) tette meg. Feleségéhez intézett végakarata teljesült,[144] amikor sírfeliratát Ady hozzá szóló verséből emelték ki: "s hogy folyósan szélesedtek az ő útjai, úgy ömölgettek ielé mindenünnen... a magyar becsületesek és intellektuelek útjai..." Amíg azonban Jászi - a csekélyen megalapozott teóriával végül leszámoló és balul végződő - politikai praxisa menthetetlenül tovább radikalizálódott a "gyakorlati szocializmus" és a "történelmi materializmus" felé (így tolódott el a Huszadik Század is Spencertől Marxig), a lírikus zaklatott poézise megőrizte lelki és eszmei egyensúlyát.
Ady 1914. június 28-án beszédet készült mondani a nagyváradi Polgári Radikális Párt zászló-bontásánál.[145] A jelenlévők tanúsága szerint előre megírt szónoklata helyett "csak néhány köszöntő szót intézett a publikumhoz", viszont Jászi és Somló előadása után "a déli 1 órás pesti gyorssal Váradra érkező Világ"[146] című lapban, újonnan megjelent versét - Várnak a táborozók - olvasta fel - úgy, hogy a lap friss példányáért lóhalálában szalajtottak valakit a pályaudvarra -, valamint a Véres panorámák tavaszán című "apokaliptikus látomását". E költemény valóban nemcsak "propagandacélokat szolgált", hanem végérvényesen - keserű pátosszal - deklarálta a Somló Bódog-i társadalomreform közjogi - evolutív - esélyének megszűnését. "Játszódnak le hóhéros panorámák / S mikor olyan kis gondja a világnak, / Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja. / E tavaszon, én ifju társaim, / Százszor szentebb minden máskorinál / Lelkünk erős, tavaszi riadója." A revolúciót egyelőre Ferenc Ferdinánd trónörökös és feleségének szarajevói meggyilkolása hozta el, amelyről a polgári radikális társaság az Elite kávéházban értesült, és amikor - Bölöni Györgytől tudjuk - "Ady megtörölte a homlokát, s csak ennyit mondott: - Itt a világháború!"[147] Az iménti vers utolsó strófájában megjövendöltek viszont később nem bizonyultak igaznak: "A História talán ránk taposhat, / De mi itt bent tápláljuk a tüzet / És égetünk mindent, mi régi, poshadt. / Jöhet akármi romlás, összeomlás, / Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb".
Ady nem folytathatta problémátlanul Arany János hagyományközösségi törekvéseit;, életműve - költészet- és léttörténeti fordulópontként - a lírai és a kollektív szubjektum válságáról tanúskodik, mi-
- 242/243 -
közben töretlenül kísérletezik a totalitás visszaszerzésével. Ahogy szerelmi lírája is a párkapcsolat konfliktusos természetét ábrázolja, magyarságverseinek gyújtópontjában a haza és haladás programjának robbanásközeli feszültsége sűrűsödik. N. Pál József szemléletesen mutatja meg,[148] hogy Ady "szintézisteremtő igénye" az "ellentétek feloldhatatlanságát" éli meg, költészete - publicisztikájával ellentétben - nem teszi le voksát egyetlen politikai állásfoglalás mellett sem, jóllehet gyakorlati politikai konnotációkkal telített. Az irodalomtörténész hasonlatát kölcsönvéve: "Ady élete s műve [...] egyenként látszólag körülhatárolható, de egymással összeköttetésben lévő, számtalan felületből álló, hatalmas, gömbszerű mértani testhez fogható talán, ahol minden felület utal az egészre s [...] a többi részelemre is".[149] Éppen ezért a költőt sokféle irodalomtudományos szemléletmód, nemzeteszme, ideológia kisajátította volna, ami mindig összefüggött poétikai és fundamentálontológiai interpretációkkal is. A totalitás elvesztésének felismerését, a századelő szecessziós dekadenciáját hangsúlyozók a szubjektum dezintegrációját, disszeminációját, az identitásvesztést, míg a veszendőbe ment totalitás helyreállításáért perlő - intimitás- és istenkereső, a hazáért felelősséget, kockázatot vállaló - mozzanatok kiemelői a felnagyított lírai én heroizmusát mutatták ki az oeuvreben. Némelykor az "Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga", máskor a "Minden Egész eltörött" szólama vált fontosabb képződménnyé. Földessy Gyula a Huszadik Század Ady-számában (1919 augusztusa), később Babits Mihály és Németh László "érvelt leghatározottabban az életmű organikus egysége mellett";[150] ekként mintha Ady életműve lenne az a hiányzó őseposz, amelyet Arany 19. századi felfogásában megírni már nem lehetett. Mást látott Adyban Prohászka Ottokár és Rákosi Jenő, a politikai moralitás ellenfelét, mást Makkai Sándor, a valódi vallásos költőt, mást Sík Sándor, az erkölcstelenségében is kiemelkedő lírikust, és megint mást Szabó Dezső, aki 1915-ben megszakította a kapcsolatot a Huszadik Századdal (és Jászi Oszkárral), s a későbbi népi mozgalom Ady-képét alapozta meg. Szabó szerint a polgári radikalizmus "elsikkasztotta a magyar és szociális evolúció legszebb alkalmát",[151] valójában az individualizmus és a szabadversenyes kapitalizmus jutott csődbe, így a történelmi középosztály és a polgárság kudarca után a magyar parasztságnak kell a történelem színpadára lépnie.
A politikai moralitás, így a jog és irodalom szempontjából két Ady-értelmezés fontos elsősorban. A történész Szekfű Gyula Adyt és Tisza Istvánt két sorsképlettel azonosította; számára Ady olyan képviselője volt a "48 óta száradó" nemességnek, aki leszámolt a nemzeti és állami illúziókkal, ám "kiutat mutatni nem tudott".[152] Szekfűtől ered az a máig közkeletű Ady-kép, hogy a költőt nem értette meg, kiközösítette a Kölcsey és Széchenyi ideálját eláruló nemzet, amelynek követeléseit címezte, s így ő kénytelen-kelletlen adta el magát "tökéletlenül asszimilált kenyéradóinak" (ti. a polgári radikálisoknak). Az irodalomtörténész Horváth János pedig az - Arany János közönségének irodalmi tudatával - csúcsra érő "nemzeti klasszicizmus" szellemében marasztalta el Adyt, akinek költői jelentőségét mindazonáltal ő sem becsülte alá. Horváth János nem csupán "irodalmi" szempontból vette szemügyre az - "ösztönihletet" a ráció rovására túlhajtó - költőt, hanem mint jelenséget:[153] a modernség azért sodorta veszélybe közönségét (ti. a nemzetet, a politikai közösséget), mert az erkölcstől (a nemzeti öntudattól) elszakította az esztétikai értéket. Az "öntudatnélküli konzervativizmus" és az "elvtelen modernség" ugyanúgy hibát követtek el a politikai közösség identitásának, mint Ady költői forradalmának értelmezésében. Sem a konzervatív állambölcselet és irodalomkritika, sem a progresszív társadalommérnökök és művészetteoretikusok - mint puszta "tartalomnélküli formák" - nem voltak képesek haza és haladás programjának összehangolására.
A vizsgált történelmi időszakban tehát az irodalom és a jogbölcselet nyilvánvalóan többet jelentettek a puszta esztétikánál és jogelméletnél, sőt még az immanens eszmei tartalmaknál is, amelyeket hordoztak. Mindezt jól mutatja a fenti írások esszéista irányultsága, amit a jogfilozófusok ugyanazzal a magabiztossággal választottak, mint a történészek vagy az irodalomtudósok, tekintet nélkül arra, hogy a konzervatív esztétikát vagy a pozitivizmus természettudományos képét sajátították-e el. Ady költői életműve - a jog és irodalom megközelítésében is - sokkal több, mint valamely eszmék foglalata. Wellek és Warren tételét parafrazeálva nem mondhatjuk, hogy a költő csupán a törvény előtti egyenlőség, az igazságos közteherviselés vagy a nullum crimen sine lege jogelv érvényesítéséért emelte föl szavát. Amikor az irodalom kutatói úgy fogalmaznak, hogy Ady a lét teljességét vette birtokba, úgyszintén nem tematikus értelemben beszélnek: tételük fundamentálontológiai. Ady költészetében összegződtek a kor teoretikus és politikai vitái, a korszellem, a korhangulat. Számára Párizs ugyanúgy szimbólum volt - több mint Durkheim munkásságának színte-
- 243/244 -
re -, akár Somló Bódognak. Csak éppen a "magyar Ugar" elmaradottsága, az áldatlan hazai viszonyok nem az empirikus tudományosság meghonosításával, sem a politikai forradalom ígéretével, hanem a lírai én esztétikai forradalmának végrehajtásával változtathatók meg. S nem csupán azért Adyt helyezzük egy évszázad távolából korának centrumába, mert a közkeletű idióma szerint a költészet időtálló megismerési forma - szemben a jogtudománnyal, mely hic et nunc törekszik eredményeket elérni, hanem mert akkor és ott éppen az ő lírája szintetizálta az eszme- és művelődéstörténeti, esztétikai és morális, filozófiai és antropológiai problémákat, amelyeket a kortárs (jog)filozófiák és politikai erők a maguk diskurzusában sem ragadtak meg érvényesen. Somló Bódog - méltányolandó erőfeszítései ellenére - nem volt képes elméleti szinten sem arra, hogy a jogfilozófiai apóriák megoldásaként használható indítványokat tegyen, művei inkább elmélet- és jogtörténeti, semmint általában vett filozófiai jelentőségűek. Jászi Oszkár bizonyos gondolatai napjaink politikai szcénájának is értelemadó, jelentés-konstituáló kontextusaként működnek. Sőt Gyurgyák János a rendszerváltás folyamatára ható "Jászit" is tudatosítja[154], ám erről nehéz lehántani, hogy a valóságos helyzetet félreismerő - mégoly jó szándékú - nemzetiségi politikája miként bukott meg. Akárcsak azt a körülményt, hogy - részben elméleti felületessége miatt - az "új Magyarország" politikai és gazdasági struktúráját pontosan nem határolta körül, így azonban a "második reformnemzedék" balra tolódása szükségszerűnek, elkerülhetetlennek minősíthető. Ady költészete viszont az egész magyar művelődéstörténetre azóta is hosszú felezési idejű hasadó anyagént sugárzik: sem a politikatörténet, sem az irodalomtörténet - folyton körülötte keringve - nem szabadul az általa keltett, változatos sugarakban interferáló hermeneutikai körökből.
"Ady, a költő éppenúgy misztikus volt, mint a publicista" - írja róla Féja Géza[155]. A költő publicisztikái mindenképp lírai tendenciájúak: a latin kifejezések gyakori használata azt a prókátor dzsentrivilágot idézi, amelyre verbálisan ráront; az argumentumok helyett a stiláris pompa kíván meggyőzni. Ennek ellenére az igazán nagy ívű publicisztikák esszékké (Petőfi nem alkuszik, A magyar Pimodán, Ismeretlen Korvin-kódex margójára) érlelődnek, s túllépnek a polgári radikalizmus korlátozott jelentéstartományán. Mégiscsak a költői életművet érdemes főként irodalom gyanánt a jog mellé helyeznünk. Az Ady-oeuvre[156] egyáltalán nem olyan "tízparancsolat" - Robert M. Cover aforizmájára utalva -, amelynek Pikler, Somló és Jászi művei adják a narratív kontextust, még csak nem is olyan "eposz" vagy "biblia", amely a polgári radikalizmus követelés-parancsolatainak, politikai brosúrájának, programpontjainak narratív kerete; hanem haza és haladás kiegyensúlyozott nemzeteszméjének keresése, s a keresés kudarcának tragikus hangoltságú manifesztuma. A Tűz ünnepén című versében ugyan - Jászi felkérésére - a költőfejedelem üdvözölte az Országos Radikális Párt megalakulását (1914. június 6.), annak vezetői közt is helyet foglalt, a politikust név szerint is említi hosszú poémájában (Margita élni akar), és megírta - halála előtt kevéssel - az őszirózsás forradalom tiszteletére az Üdvözlet a győzőnek elhíresült opusát. Az elmaradott társadalmi és állami berendezkedés egyik szimbóluma pedig - Ady számára - Werbőczy, a "populus Werbőczianus" (Werbőczi és az ő népe),[157] az "ugocsai köz-úr", aki "azt a vért hozta magával, amely a magyar nemesek ázsiai őseiben zabolátlankodhatott"; "az úri, halódó Magyarországnak méltó prófétája". A publicisztikában Werbőczy az üzletszerű "hazafiaskodás" megszemélyesítője: kódexe, "a Tripartitum, mely egyébként egy alacsonyrendű osztrák törvénykönyv mintájára készült, egész jogászi működése a jobbágyság örökös leigázására s az úri Magyarország végtelenítésére készült".
E törvényalkotó költői attitűd - amit Martha Nussbaum "költői igazságszolgáltatásnak nevez"[158] - kulcsát a Hunn, új legendában találjuk: Hunnia mérsékelt csodáiban "ős állandóság vágtat, / Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik". A következő strófa explicitté teszi, hogy az országszimbólumban a jog, a hatalom emblémája és instrumentuma - az államközösségi programot és a hagyományközösségi paradigmát akkor már egyeduralkodóan felváltó Beöthy Zsolt-féle eredetközösségi narratíva ugyanolyan elavult, anakronisztikus immár, mint az esztétikai tradíció - a nemzeti klasszicizmus - normarendszere. "Voltam, se végem nem lehet enyhe szabály". A beszélő nem veheti át kritikátlanul a múlt irodalmi örökségét - "Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül" -, mint ahogyan zsinatokat dobol, és Dózsát, Jacques Bonhomme-ot toborozza seregébe, valamint kiáll a protestáló negyvennyolcas hagyományokért (szállóigéket korábbról, a Rákóczi-féle szabadságharc idejéből választva). "Eb ura fakó, Ugocsa non coronat". Jussáért perel a költői szubjektum - "egy ágban szabadulás, béklyó" -, amely a történelmi múltat nem eltörölni, hanem "megszüntetve megőrizni" akarja. Amit a Nyugattal "elmátkásodó" Pikler és Somló csakis a nemzeti
- 244/245 -
kötöttségeken való felülemelkedésként illeszthetett teóriájába - a haladás uniformizáló természettörvényeihez adaptálódva -, Ady lírai alteregója, a "sok százados szándék", a "Százféle bajnok mássá sohse váltan" az igazibb magyarság felszínre hozásával, uralomra juttatásával érné el. A Tűz ünnepén lírikusa ugyanígy szövi versébe a "győri, híres inzurgenseket", akik "Minket tiporva" fegyverkeznek, hogy "tessenek Bécsnek".
A Margita élni akar félbemaradt verses regénye sem azért különösen érdekes, mert szerzőjének vitapartnerei - akik, ha irodalmi ízlés dolgában el is maradtak tőle, mint például Rákosi Jenő, vagy a történelmi kényszerpálya megakadályozta abban, hogy konszenzuálisan nagy államférfiként emlékezzen rájuk a politikai közösség, mint például Tisza István - név szerint is felbukkannak. Jóllehet itt olvasható kinyilatkoztatásszerűen, hogy "Nekem mindig kell egy jó Valaki, / Kit emeljek magam fölött a trónra", vagyis az elköteleződés Jászi jogpolitikája mellett: "A Jásziság én akart ideálom". Mindenesetre megállapítható, hogy Ady Endre csak Jászi társadalomreformerségével, messianizmusával szimpatizál, de művészetfilozófiájával nem. Alkotói alapélménye, a haza és haladás pártiak dichotómiáját szinoptikusan szemlélő identitásé, az "Én nem vagyok magyar?" retorikus kérdéséből felcsapó otthontalanság, sem a nemzeti klasszicizmusban (Horváth), sem az univerzális erkölcsi intellektualizmus esztétikai tükrözésében (Jászi) nem oldódhatott föl. Ahogy Papp Endre levonja a következtetést: "[...] a századfordulón immár elvált egymástól az eredetközösségi értelmezés és a romantikus individualista felfogás. Az irodalom nemzeti jellegével a világirodalom szempontját állították szembe, a nemzeti jelző helyére az általános emberi került".[159] Ady sohasem tudott doktriner antiszkepticizmussal viszonyulni a polgári radikálisok univerzalizmusához, s mind kevésbé az antiklerikalizmusukkal párosuló ateizmushoz - istenes versei példák erre -, a "kollektív megelőzöttség" episztéméje pedig kétségkívül folyamatosan ellensúlyozza individualizmusát. A tény, hogy versei - Németh László tanulmányára hivatkozva[160] - a magyar ritmusra költészettörténeti kuriozitással találnak rá, úgyszintén ez utóbbit igazolja.
Kabdebó Lóránt találóan jegyzi meg Ady poémájáról,[161] hogy "[A]z európai költészet éppen a Margitával egy időben fogalmazza-alakítja azokat a verseket, amelyeket a század nyitányaként a klasszikus modernséget átalakító dialogikus paradigma elő-alakzataiként ünnepel azóta is a század befogadástörténete". A bahtyini értelemben vett dialogicitás, a világszemléletek ütközése, alapvetően határozza meg azonban e művet. "A dologról nem lehet másként szólni, csak úgy, hogy - akarva, akaratlanul - közvetlen párbeszédbe lépünk már elmondott szavakkal, véleményekkel, világnézetekkel."[162] Kétségtelen, hogy "a beszéd tárgyává maga a beszéd válik", "a dolgot maga mögé szorítja a nyelvi megnyilatkozás"; mégpedig azért, mert a világszemléletek, a "lehetséges válaszok", "az elhangzott vélekedések"[163] immár menthetetlenül sokrétűek: másként viszonyulnak a beszéd tárgyához, a dologhoz a haza, másként a haladás hívei. A Margita... valóban "nem-történet", csupa bizonytalanság és elbizonytalanítás, a "médium", a "demitizált perszona" személyében mégsem "az énvesztés folyamata tudatosodik",[164] ahogy Kabdebó megállapítja. "Életszerűség" és "szövegszerűség", "romantikus önépítkezés" és a "történelemből való kijelentkezés" kettősége csakugyan felismerhető, ám Ady "csalimeséje" a fogalompárok első tagjait választja.
Már a felütés - "Az új magyar Sionnak énekét / Kezdem, kit egykor Néked megajánltam" - az Adynál gyakori ószövetségi emlékezetalakzatokat idézi; s utat nyit az értelmezésnek, hogy a költő valamiképpen a Jan Assmann-i "kulturális koherenciára"[165] törekszik. A kánon "megszentelő elve" összeegyezteti a politikatörténetet (a politikai élet szereplőinek seregszemléje, a zsidókérdésben hangsúlyozott filoszemita állásfoglalás stb.) és a művészettörténetet, ám bibliája, eposza "bomlott nem-regény", "torzitottan szép, magyar regény", melyben "minden másképpen kicserélve jön". E Hunnia-történetben "Arany János volt végső lobbanás", a költői alterego "poéta-Széchenyi" vágyik lenni, Margita pedig írónő és maga "Hungária, ha blaszfémnak is hallik". Másutt: "Hungária s Margita majdnem eggyek", amellyel szemben áll a jogász, az "Aranybullás magyar-kor", a "Sobri ügyvéd", a dzsentri, a mágnás, a díszmagyar, a pap minősége. Ekképpen lényeges, hogy a "forradalmas lélek", a szív nem másban emblematizálódik, mint az "ó-frigyládában": Ady Endre tudatosan építkező költői kódexe, a valóságteremtő, szuverén életmű a szükségszerűnek látott, új állam- és irodalomalapítás gesztusa.
Nemcsak tudománytörténeti jelentőségű Somló Bódog 1908-tól kimutatható (Das Problem der Rechts-philosophie), 1911-re kiteljesedő (badeni) újkantiánus fordulata (Spencertől Kantig), amely szembefordítja Pikler Gyulával és a polgári radika-
- 245/246 -
lizmus valamennyi műhelyével, valamint a mechanikus benthami utilitarizmussal, a jogbölcseletet pedig megtisztítja a pszichológiától és a szociológiától. Somló a Huszadik Század hasábjain polemizál Piklerrel - 1907-től, a XX. század szociológiája című cikkétől kezdve[166] -, ami kezdetben a társadalmi anyagcsere-folyamatról zajlott, s a lélektannal szembeni fenntartásokig vezet, később azonban a természettudományos szemlélet elvetéséhez. Nem értett egyet a választójogi követelésekkel sem, bölcsen felismerve, hogy az adott alkotmányosság keretein belül kontraproduktív következményeket válthat ki, s Jászival is könyörtelenül szakít. Ráadásul éppen akkor, amikor - Szegő Katalintól idézve - "Jászi Oszkár napilapot szerkesztett, Károlyival népgyűléseket szervezett, a radikális csoport belevetette magát a választójogi küzdelembe és végül létrehozta a Radikális Pártot".[167] Nem erőltetett belemagyarázás, hogy - az egyszerre autonóm és szuverén[168] - műalkotások szükségképpen dubitáló narratív stratégiája - az esztétika keretrendszerében - ugyanúgy haza és haladás harmóniáját kívánja elérni, mint Somló Bódog, amikor a szociologizáló jogelmélet zsákutcáját és axiológiai fogyatékosságát a személyes erkölcsi meggyőződés és az elvont politikai moralitás összeolvadó horizontján "belátva" éles teoretikus fordulatot, hajtűkanyart vesz. Jóllehet az államot továbbra is a jogalkotó hatalom szabályainak engedelmeskedő társadalommal azonosítja, immár a "pozitív morált" is igyekszik meghatározni. Értékelméletét elválasztotta a jog fogalmával összefüggő kérdések taglalásától, a jogkritikát attól a "bírói jogmagyarázattól", amely nem ismerhet joghézagot. A fennálló rend ezek szerint nem a szükségképpen belátott igazság, lehet célszerűtlen és igazságtalan is, ami jogszerű. Az 1917-ben Lipcsében - Budapesten, magyarul 1920-ban kivonatosan - megjelent Juristische Grundlehre a jog formájával, a kanti apriorisztikus, a normákat illető általános igazságokkal foglalkozik, a jogi alapfogalmak rendszerét alkotja meg; elválasztva mindezt a tételes jog változékony és esetleges tartalmától. A jog értékmérőit mindazonáltal nem szándékozott Somló szubjektivizálni - a stammleri akarásból és érzelmekből dedukálni -, hanem úgyszintén a társadalmi állapotból nyerte ki. Azért olyan lényeges számára, hogy tudatosítsa a jog helyességének propedeutikáját, mert - úgy vélem - átérezte a közelgő történelmi kataklizma - magát az összeomlást, a "Zusammenbruchot" nyilván nem jósolta volna meg előre - kockázatát. A tétel, amelyet a kései Somló elutasít, röviden a szükségszerűség, a pozitivista tudás kétséget kizáróan belátható akkumulációja; ehelyett az államok sajátos fejlődésük szerint kell hogy irányt szabjanak önmaguknak. "Mindenekelőtt kétségbe kell vonni, hogy az összes népek jogának történelme bizonyos fejlődési fokozatok állandó megismétlődéseként volna felfogható."[169] Ezenkívül "zegzug utat mutat a fokozatok egymásutánja", és még ha "a fejlődés állandó irányt mutat" is, akkor sem vonhatunk le jövőre vonatkozó következtetéseket. Somló - nem lepődhetünk meg eléggé - a helyességet, a kauzalitástól megkülönböztetendő értékelő szempontokat csakis úgy objektiválhatta, ha az egyéni érdekkonfliktusokat "a szabadon akaró emberek közösségének" fogalmában kiengesztelte. Ily módon viszont éppen oda tért vissza, ahonnan a társadalommérnökök, Pikler és Jászi elrugaszkodtak: a nemzethez, a hazához. "Azt látjuk tehát, hogy végül is sokkal több függ a »közösség« eszméjétől, mint »a szabadon akaró emberektől«."[170]
Az erkölcs kanti autonómia versus heteronómia tárgykörében[171] pedig egyik princípium mellett sem köteleződik el teljesen Somló: az értékítélet nem a szubjektumból származik, logikai törvényeknek is alá van vetve.[172]. Megegyezéses jellegű tehát a jogi érték, de nem puszta konvenció, "hanem az egyéni és társadalmi elvárások egybeesését, kongruenciáját"[173] jelenti. E pozitív morál, erkölcs és jog egymásra utaltsága az államban, nagyon emlékeztet egy másik magyar gondolkodó elméleti bázisára. Horváth János nemzeti klasszicizmusa hasonló megfontolásokból áll ki az individuális alkotóerő, a zseniesztétika kollektív megelőzöttsége mellett: erkölcs és esztétikum egymást feltételezik, akárcsak erkölcs és jog. "A jog értékelésének mértékeit [...] nem a jogbölcselet produkálja racionális úton, hanem azok minden jogbölcselet előtt már érzelmileg adva vannak, s a jogbölcselet is alkalmazhatja azokat."[174] Mint ahogyan - fűzhetjük hozzá - az irodalomtudomány is. Mi másra ismerünk e tudományos megállapításban, mint a nemzet látens eszméjére - a jogi axiológiára vonatkoztatva? Szegő Katalin figyelemre méltó okfejtése rámutat arra, hogy Somló nem tudta az esztétikai értéket értékelméletébe illeszteni: "Somlónál az esztétikai értékvilág feloldódik az etikumban".[175] Ennek oka pedig a husserli ismeretelmélet tudománykoncepciójának elfogadása: a bölcselet, a ráció, a nyugati ész fundamentuma a filozófia, amely a művészettel ellentétben a kollektív bizonyosságkeresés színtere. "Nem válik-e azonban mindezek folytán a helyes jogról szóló tan lehetetlenné? Ha a mértékek érzelmileg adva vannak, marad-e még tenni való az értékelésnek egy tudománya számára?" Hiszen - s e mondattal Somló
- 246/247 -
összegzi is álláspontját -: "az egyéni helyességi érzés csak indexe egy szuperindividuális értékelésnek, amely a feltétlen érvényesség igényével lép fel".[176] A tudomány azt célozza, hogy a jogi viták ne "Bábel tornyát" építsék, inkább az alkalmazandó értékek hierarchiája, szótári rendje segítse a felek kölcsönös megértését. A "szuperindividuális értékelés" pedig olyan kulturális közösségből, hagyományból szűrhető le, mint amilyen a nemzet.
Somló Bódog 1918-ban a budapesti jogi kar oktatója volt, s "ez volt az az időszak, amely tudományos, politikai és emberi csődjéhez vezetett".[177] Moór Gyula, Somló tanítványa, nekrológjában így jellemezte mesterét: "Igazság keresésének fáradhatatlan, fáradt lovagja, bátor lovagja". Az életutak, három tragikus sorsé, a végzet dramaturgiájának utasítására - a teoretikus és a morális magatartásokból következően - szerteágaztak. Ady Endre Veres Pálné utcai betegágyán november 18-án fogadta a Nemzeti Tanács Hock János vezette delegációját, félig öntudatlanul üdvözölte a győzőket - a november 16-ai Nyugatban lírikusként is, a hosszas kapacitálásra küldött költeménnyel -, és borzadt el az állam elbukásán, Erdély fenyegetettségén az idő tájt. Magatehetetlenül tűrte, hogy napra pontosan két hónappal halála előtt a Vörösmarty Akadémia elnökének válasszák, ám a "tettek" konzekvenciáival lényegileg nem szembesülhetett. A tárca nélküli miniszter Jászi Oszkár nemzetiségi politikája megbukott, majd az összeomlást követően a politikus és gondolkodó emigrációba vonult. Somló Bódog a trianoni békekötés után csaknem négy hónappal, a házsongárdi temetőben felakasztotta magát. Reményik Sándor Tragédia című versében így ír róla: "És akkor jő egy váratlan lökés. / A büszke homlokzat végighasad. / Valahol lenn, megnyílt egy mély pokol, / Valahol lenn, mélyen az Ész alatt. / És a repedés tágul, egyre tágul, / A meghasonlott lélek látja ezt, / Látja - és tompán önmagába bámul."
Somló Bódog halálának irodalmi emblémája nemcsak afféle lírai szertartásrend, nemcsak kultusztörténeti lenyomat, hanem egyben teoretikus relevanciájú is.
Arra törekedtem, hogy megmutassam, a jog és irodalom narratológiai irányzata miként teheti világosabbá a jogtudomány és az irodalomtudomány egynémely problémáit. Ha a problémák körvonalai kontúrosabbak, a diskurzusok szereplői is magabiztosabban nyúlhatnak érveikhez, választhatják ki a készletekből az éppen megfelelőt. Ahelyett, hogy a jogot megfosztanánk a többi normatív szférától megkülönböztető ismérveitől, és az irodalmat pusztán morális vagy eszmei tartalmak hordozójának nyilvánítanánk, a magyar művelődéstörténet rétegeiből feltárható egy különös szint, amely - leginkább eszmetörténetként vagy mentalitástörténetként - a társadalmi nomosz autoritásigényét szavatolja. Annyiban különbözik a politikai filozófia elveitől, hogy elsősorban primer vagy szekunder irodalmi textusokban érhető tetten, és egyáltalán nem azonosítható olyan viszonylagosan sztenderd eszmetartalmakkal, mint a liberalizmus vagy a konzervativizmus.[178] Sőt a dualizmus válságba fordulásának idején a politikai közösség normatív univerzumában az Ady Endre munkássága körül felcsapó indulatok, szerveződő értelmiségi csoportok, örvénylő irodalomértelmezői stratégiák meghatározóbbak voltak a "nyitott szövedékű" jogi szövegek értelmezési monopóliumáért folytatott diskurzusoknál. Az irodalom nemcsak a jog környezeteként állt elő, hanem a politikai közösség végső, ultima ratiós argumentumait is felülírta. Igaz, az állami aktusok vagy a jogi szabályok jogforrási hierarchiában elfoglalt helye sohasem helyettesítheti a "másodlagos, tartalomfüggő indokokat" (miért kell egy ígéretet inkább betartanunk, mint egy másikat?) vagy az "elismerési szabályt" (mitől válnak bizonyos társadalmi szabályok erga omnes hatályúvá?). A jog legitimációja mindig is a jogon kívül keresendő; a szuverén, aki "a kivételről határoz", mindig a jog előtti káoszból vagy természetből lép a kultúra állapotába. Ahhoz, hogy az állami erőszakmonopólium legitim működésbe lendülhessen, a kulturális közösségnek meg kell tapasztalnia identitását.
A kollektív identitás megtapasztalásának folyamata a nemzeteszme történetében megy végbe. A magyar nemzeteszme történetében, a magyar kultúr- és politikatörténetben - tulajdonképpen a magyar nyelvű írásbeliség kezdeteitől fogva - a szépirodalom kitüntetett ágens; ekként hangsúlyosan hozzájárult a politikai hatalom jogi döntéseinek legitimációjához. Az irodalomtörténet-írás - az irodalmi szövegek autoritásának meghatározása révén - a kulturális közösség, míg az alkotmányosság - a jogi szövegek autoritásának meghatározása révén - a jogközösség identitásáért szavatol; s e kettő szintézise a politikai közösség. A Huszadik Század társadalombölcseleti, valamint a Nyugat szépirodalmi narratívája a kulturális közösségről konfrontálódott a kiegyezés közjogi narratívájával. Haza és haladás dichotómiája ebben az összefüg-
- 247/248 -
gésben ragadható meg leginkább: a "haza" nélkül a politikai közösséget szétvetik a centrifugális erők, a "haladás" nélkül beszippantják a centripetális erők. Egy tízparancsolat nem értelmezhető egy szentírás, egy alkotmány egy eposz nélkül. A közjogi problémák nem pusztán jogelméletiek, ahogyan az irodalomtudomány kérdései sem válaszolhatók meg kizárólag az irodalomelmélet terminológiájával. Toldy Ferenc és Horváth János irodalomtörténete ezzel ugyanúgy számolni kényszerült, mint Somló Bódog jogfilozófiája, Szekfű Gyula köztörténetírása, Németh László esztétikája vagy Bibó István társadalomfilozófiája.
Az irodalmi kanonizáció és az alkotmányos normativitás felfoghatók úgy, mint a politikai közösség kollektív emlékezetének kétféle, egymással összefüggő konstrukciói. A hazai jog és irodalomkutatások nemcsak azért kerültek az elmúlt években az érdeklődés homlokterébe, mert mostanra eresztett gyökeret ez az irányzat, hanem mert a rendszerváltás, az ország szuverenitásának visszaszerzése után sem az alkotmányjog, sem az irodalomtudomány professzionalizmusa nem hozott létre olyan narratívát, amely a "hazát" és a "haladást" összeegyeztetné. A formális alkotmányosság, a procedurális jogállamfogalom, és - ami ezzel korrelál - az alkotmánybírósági aktivizmus elutasítása[179] a "pure science" jegyében a jogot kiszakította kulturális kontextusából. Az irodalomértés szintén csak azon az áron tudta elképzelni, hogy felzárkózik a nyugati posztstrukturalista és posztkolonialista trendekhez, ha a marxista narratívával együtt - lévén mindkettő "nagyelbeszélés" - a nemzeti narratívát is elinflálja. Az alkotmány értelmezése, a "láthatatlan alkotmány" (Sólyom László), valamint a "jogkiolvasztás" (Pokol Béla), a német alkotmánybírósági minta átvétele és az amerikai típusú "alapjogiasítás" (alapjogi platform) vitán felülállóan progresszív tendenciája a jogászt mégiscsak "magára hagyta törvénykönyvével",[180] mert a nyugati elméletek magyar implementációjából hiányzott az akkulturációs mozzanat, a saját tradíció normaképző hatása. Az irodalomtudomány vigyázó szemét - Párizs helyett - Berlinre vetette, ám nem Batsányi vagy Ady módjára. Az a szelekciós szempont, normatív értékelés, amely kizárólag a - gyakran önkényesen rekonstruált - nyugati elvárásokhoz igazította a keletkező műalkotások rangját, legalább annyi értéket sújtott felejtéssel, mint amennyi remekművet piedesztálra emelt. Az irodalom a hasznos időtöltés vagy a világirodalmi piac része lett, elveszítette fronétikus funkcióját; a jog pedig operacionális mechanizmus, amelynek narratívája a kódexekén nem terjeszkedik túl. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg. A tanulmány eredetileg megjelent in: Iustitia körülnéz. Tanulmányok a »jog és irodalom« köréből (szerk. Fekete Balázs - H. Szilágyi István - Kiss Anna - Ződi Zsolt). Szent István Társulat, Budapest 2016.
[1] Carl Schmitt-i értelemben.
[2] R. Wellek - A. Warren: Az irodalom elmélete. Osiris Kiadó, Budapest 2006. 111.
[3] Uo.
[4] Uo. 118.
[5] H. L. A. Hart: A jog fogalma. Osiris Kiadó, Budapest 1995. 147.
[6] Ludwig Wittgenstein-i értelemben.
[7] Kulcsár-Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály teoretikus munkássága alapján.
[8] Bibó István és Szűcs Jenő közismert elemzéseit véve kiindulópontul.
[9] Ady "jogászi" tanulmányai és állásai (debreceni és nagyváradi jurátus, írnok a temesvári királyi táblánál, ügyvédi írnok Zilahon) inkább tarthatók kényszerpályának, mintsem tudatos pályaválasztásnak, ezért nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget.
[10] Ld. erről bővebben: Fekete B.: Az Alkotmánypreambulum és intertextualitás avagy sok szöveg között az alkotmány-preambulum. In Fekete B. - H. Szilágyi I. - Nagy T. (szerk.): Iustitia mesél. Tanulmányok a "jog és irodalom" köréből. Szent István Társulat, Budapest 2013. 177-203.
[11] Lásd a "jog és irodalom" irányzatairól: H. Szilágyi I.: Jog és irodalom. Habilitációs előadás. Iustum Aequum Salutare 2010/1. 5-27.
[12] Ld. erről bővebben: Fedinec Cs. - Ilyés Z. - Simon A. - Vizi B. (szerk.): A közép-európaiság dicsérete és kritikája. Kalligram Kiadó, Pozsony 2013. Hatalomkalkuláció című fejezet. 15-59. o.
[13] R. M. Cover: The Supreme Court, 1982 Term - Foreword: Nomos and Narrative. In Yale Law Faculty Scholarship, Paper 2705, 1983.,
http://digitalcommons.law.yale.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=3690&context=fss_papers (2016. január 10.)
[14] Uo. 4.
[15] A "normatív univerzum" elhíresült aforizmája Covernél: "For every constitution there is an epic, for each decalogue a scripture". (Minden alkotmányhoz tartozik egy eposz, és minden tízparancsolathoz egy szentírás.) Érdemes összevetni Cover fogalmát Jan Assmannéval, a "Iustitia Connectivá"-val, a konnektív igazságossággal, mely "összefűzi az embereket s így megteremti a társadalmi összetartozás és szolidaritás alapját", továbbá "az eredményt a tetthez, a büntetést a bűntetthez kapcsolja". Voltaképpen ez szavatolja, hogy az események ne véletlenszerűek, hanem összefüggőek legyenek. In: J. Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 2013. 234.
[16] Cover: uo. 9.
[17] Uo. 12.
[18] Uo. 17.
[19] Uo. 24.
[20] Ld. erről bővebben: Nagy T.: Jog és irodalom - valami jog van ami irodalom - PhD értekezés. Szeged 2007. 48-52., http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1916/1/Nagy_Tamas_ertekezes.pdf (2016. január 10.)
[21] Cover: i.m. 33.
[22] Uo. 45.
[23] Uo. 68.
- 248/249 -
[24] Ez nyilvánult meg a föderáció versus konföderáció polémiától, az abolicionizmuson át, a pozitivizmus versus természetjog vagy a dworkiniánusok versus kommunitáriusok címkékkel illetett legfrissebb disputákig.
[25] Ld. erről bővebben: Szűcs B.: A jelentések nyomában. Hermeneutika Clifford Geertz kései, teoretikus írásaiban. Budapest 2004. http://mek.oszk.hu/01700/01709/01709.htm (2016. március 7.), valamint: W. Haug: Irodalomtudomány mint kultúratudomány? In Bónus T. - Kelemen P. - Molnár G. T. (szerk.): Intézményesség és kulturális közvetítés. Ráció Kiadó, Budapes, 2005. 181-185.
[26] Losoncz M.: Deleuze/Guattari és a kisebbségek forradalma. Híd, 2012/11. 90.
[27] Losoncz: i. m. 89.
[28] Ld.: S. Varga P.: Az újraszőtt háló. Kulturális mintázatok szerepe a felvilágosodás utáni magyar irodalomban. Ráció Kiadó, Budapest 2014.
[29] S. Varga P.: A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban. Balassi Kiadó, Budapest 2005.
[30] S. Varga idézi Dávidházit: A nemzeti költészet csarnokai. i.m. 273.
[31] S. Varga: uo. 273.
[32] Uo. 523.
[33] Ld. erről bővebben: Assmann: i.m. 80-88.
[34] S. Varga: A nemzeti költészet csarnokai. i.m. 533.
[35] John Finnis "teljes közösség"-fogalmához lásd: Bódig M.: John Finnis és a jogelmélet - 3 előadás -, 18. http://www.uni-miskolc.hu/~wwwjuris/finnis.pdf
"A teljes közösségek feltételezik az emberek egyéni és csoportos tevékenységeinek koordinálását a közös jó érdekében."
[36] S. Varga idézi Gyulai Pált: A nemzeti költészet csarnokai. i.m. 506.
[37] Imre László ezt korábbra datálja. Bessenyei György Tariménes utazására utalva Horváth Jánost idézi: "Mind a jogász, s a jogtudomány, a Corpus Juris - helyesebben a csak arra szorítkozó s csak abból táplálkozó műveltség jelentette az új irodalom szemében már Bessenyei óta a haladás, a felvilágosodás egyik akadályát, s a legavultabb ócskaságot." In Imre L.: Irodalomalapítás és műfajfejlődés a 18-19. századi magyar irodalomban. Nap Kiadó, Budapest 2015. 20.
[38] Ld.: Nagy László: Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át / gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla. (Balassi Bálint lázbeszéde)
[39] S. Varga: A nemzeti költészet csarnokai. i.m. 523.
[40] Ld.: Horváth Z.: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896-1914). Gondolat Kiadó, Budapest 1961.
[41] S. Varga: A nemzeti költészet csarnokai. i.m. 619.
[42] Pikler Gy.: A jog keletkezéséről. Politzer Zsigmond könyvkereskedő kiadása, Budapest 1897.
[43] H. Maine: A jog őskora című könyvét magyarra is fordította.
[44] Nietzsche és Dilthey másként kritizálták a historizmust (múltkultuszt). Lásd: F. Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. In Korszerűtlen elmélkedések. Atlantisz Kiadó, Budapest 2004. 93-179. W. Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Gondolat Kiadói Kör, Budapest 2004.
[45] Pikler: i.m. 7.
[46] Uo. 11.
[47] Uo. 10.
[48] Cs. Kiss L.: A filozófia és szociológia kompetenciavitája - a tudásszociológia metafizikai teljesítménye. Világosság, 2004/1. 49-75.
[49] Cs. Kiss: i.m. 65.
[50] Uo.
[51] Pikler: i.m. 12.
[52] Uo. 14.
[53] Uo. 17.
[54] Uo. 22.
[55] Pikler: uo. 259. o.
[56] Uo. 227.
[57] Uo. 37.
[58] Lásd erről bővebben: S. Varga P.: A népnemzeti irodalom fogalma Gyulai Pálnál. Jelenkor 2002/7-8.
http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/312/a-nepnemzeti-irodalom-fogalma-gyulai-palnal (2016. március 7.)
[59] Pikler: i.m. 247.
[60] "A társadalom és a nemzet megnevezés között tehát mindössze annyi a különbség, hogy míg az előbbi ugyanazoknak a közösségi nagyformációknak az általánosítható vonásait nevezi meg - minden társadalomnak van gazdasága, kultúrája, hierarchiája, intézményrendszere stb. -, az utóbbi e legnagyobb, egymástól elkülönülő embercsoportoknak és részrendszereiknek a többivel és azok részrendszereivel való összemérhetetlen sajátszerűségét fejezi ki, tekintettel arra, hogy minden társadalom csak akkor működhet hatékonyan, ha a maga hagyományozott mintái szerint működik, illetve ha ezeket úgy fejleszti tovább, hogy e minták mindvégig, töretlenül képesek legyenek a saját magabiztosságát nyújtani tagjai számára." S. Varga: A népnemzeti irodalom... i.m.
[61] Pikler: i.m. 45.
[62] Uo. 57.
[63] Uo. 63.
[64] Uo. 77.
[65] Ld. erről bővebben: H. Hörcher F.: Humboldt, Goethe, Márai - A Bildung-eszmény és a művelt polgár közösségi ideálja. Magyar Szemle, 2015/9-10.,
http://www.magyarszemle.hu/cikk/20151020_humboldt_goethe_marai_a_bildung-eszmeny_es_a_muvelt_polgar_kozossegi_idealja (2016. március 7.)
[66] Pokol B.: A jog elmélete. Rejtjel Kiadó, Budapest 2001. 329.
[67] Zsidai Á.: Paradoxonok Pikler értékmentes jogszociológiájában.
17., http://tollelege.elte.hu/sites/default/files/articles/zsidai_agnes_paradoxonok_pikler.pdf (2016. március 7.)
[68] Herbert Hart kifejezésével élve.
[69] Daragó Dénes idézi Gr. Zichy Aladárt. Daragó D.: Botrány a katedrán. A modern társadalomelmélet megjelenése Magyarországon. 2., http://tollelege.elte.hu/sites/default/files/articles/darago_denes-botrany_a_katedran_0.pdf (2016. március 8.)
[70] Daragó idézi a Magyar Nemzet cikkét. Daragó: i.m. 4.
[71] Daragó: i.m. 5.
[72] Ady E.: Köpösdyt üdvözlik a nagyváradi diákok. Nagyváradi Napló, 1901. november 28.
[73] Ady E.: Köpösdy Dezső üdvözlése. In Nagyváradi Napló, 1901. november 29.
[74] Ady E.: Egy kis séta. In Ferencz Gy. (szerk.): A világosság lobogója alatt. Ady Endre összegyűjtött publicisztikái. Nap Kiadó, Budapest 2012. 23.
[75] Lásd: Horváth B.: A géniusz pere. Szókratész-Johanna. Attraktor, Máriabesnyő- Gödöllő 2003.
[76] Ady: i.m. 25.
[77] Uo. 26.
[78] Uo. 41.
[79] Uo. 43.
[80] Pikler Gyula kifejezése.
- 249/250 -
[81] Jászi O.: Tudományos publicisztika. In Litván Gy. - Varga F. J (szerk.): Jászi Oszkár publicisztikája. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1982. 23.
[82] Párizs, 1905. március 1. In Litván Gy. - Varga F. J. (szerk.): Jászi Oszkár válogatott levelei. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1991. 76.
[83] Litván - Varga: Jászi Oszkár publicisztikája. i.m. 38-42.
[84] Ld.: Jászi O.: Emlékiratok. In Litván - Varga: Jászi Oszkár publicisztikája. i.m. 573.
[85] Jászi: uo. 576.
[86] Jászi: uo. 554.
[87] Budapest, 1899. augusztus 15. In Litván - Varga: Jászi Oszkár válogatott levelei. i.m. 7.
[88] Somló B.: Állami beavatkozás és individualismus. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1907.
[89] Somló: i.m. Előszó. IV.
[90] Somló: uo. 29.
[91] Uo. 42.
[92] Uo. 43.
[93] Uo. 75.
[94] Uo. 129.
[95] Fleck Z.: A körülmények kényszere - Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus.
http://tollelege.elte.hu/sites/default/files/articles/fleck_zoltan-a_korulmenyek_kenyszere.pdf (2016. március 8.)
[96] Somló: i.m. 130.
[97] Fleck: i.m. 6.
[98] Somló: i.m. 189.
[99] Ld. erről bővebben: Palló G.: Darwin utazása Magyarországon. Magyar Tudomány. 2009/6. szám. 714-727., http://www.matud.iif.hu/2009/09jun/12.htm (2016. március 10.)
"Egyébként ebben az időben a szociáldarwinizmus önmagában nem járt együtt határozott politikai állásfoglalással. Hívei egyaránt verbuválódtak a liberálisok, függetlenségiek és a polgári radikálisok közül. Ebből és sok más szempontból a szociáldarwinizmus hasonlított saját következményéhez, az eugenikához, a fajnemesítés, vagy német földön, a fajhigiénia mozgalmához, melyet Darwin unokatestvére, Francis Galton indított Angliában."
[100] Ld. erről bővebben: Szenczi M.: Milton Agonistes. In J. Milton: Elveszett Paradicsom. A küzdő Sámson. Európa Könyvkiadó, Budapest 1987. 391-428.
[101] Szegő K.: Somló Bódog és nemzedéke. 421., http://epa.oszk.hu/00400/00458/00466/pdf/EPA00458_Korunk_1976_06_420-426.pdf (2016. március 8.)
[102] Fleck: i.m. 2.
[103] Szegő: i.m. 422.
[104] Ady: i.m. 64-70.
[105] Ady: uo. 70-79.
[106] Ady: uo. 79-81.
[107] Fleck: i.m. 6. o.
[108] Somló: i.m. 115.
[109] Jászi O. A nagyváradi esethez. In Litván - Varga: Jászi Oszkár publicisztikája. i.m. 43-48.
[110] Jászi: Emlékiratok. In Litván - Varga: uo. 539-591.
[111] Jászi: uo. 561-562.
[112] Jászi O.: Művészet és Erkölcs. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest 1908.
[113] Jászi: Emlékiratok. i.m. 579.
[114] Jászi: Művészet és Erkölcs. i.m. 24.
[115] Jászi: uo. 195.
[116] Uo. 204.
[117] Jászi: uo. 236. Vö. "A jogélet az a vizimalom, mely az erkölcsi érzések folyamában végzi a maga munkáját, amattól hajtva s irányitva az esetek túlnyomó többségében s csak néha - nagy, korszakosnak nevezett reformok idején - válik az hajóvá, mely az uj erkölcsi elvek erejétől hajtva, a folyó árja ellen igyekszik utat törni." (Uo. 48.)
[118] Uo. 273.
[119] Uo. 281.
[120] Uo. 290.
[121] Uo. 330.
[122] Uo. 412.
[123] Uo. 396.
[124] Uo. 406.
[125] Uo. 414.
[126] Uo. 436.
[127] Budapest, 1904. október 9., In Litván - Varga: Jászi Oszkár válogatott levelei. i.m. 44.
[128] Jászi: uo. 42. Méray-Horváth Károly "biológiai szociológiája" nagy hatással volt Jászira.
[129] Párizs, 1905. március 1. Jászi: uo. 78.
[130] Lásd: Fülep L.: Ady éjszakái és éjszakája. In Tímár Á. (szerk.): Fülep Lajos: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920-1970. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1976. 44-78.
[131] Nagykároly, 1904. október 31. In Litván - Varga: Jászi Oszkár válogatott levelei. 60-61.
[132] Budapest, 1904. október 16. Jászi: uo. 47.
[133] Budapest, 1904. október 23. Jászi: uo. 57.
[134] Gyurgyák J.: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 180.
[135] Jászi O.: A nemzetiségi kérdés újabb fejleményei. In Litván - Varga: Jászi Oszkár publicisztikája i.m. 182-207.
[136] Párizs, 1905. március 15. In Litván - Varga: Jászi Oszkár válogatott levelei. i.m. 83.
[137] Uo. 84. o.
[138] In Litván - Varga: Jászi Oszkár publicisztikája. i.m. 7589.
[139] Uo. 89-107.
[140] Ld.: Gyurgyák: i.m. 170.
[141] In Litván - Varga: Jászi Oszkár válogatott levelei. i.m. 131.
[142] Jászi: uo. 1906. március 4. 132-133.
[143] Jászi: uo. 312.
[144] Jászi: uo. 568.
[145] Péter. I. Z.: Ady Erdélyben. Noran Könyvkiadó, Budapest, 2003. 182-185. A nagyváradi Polgári Radikális Párt zászlóbontásánál című fejezet.
[146] Péter I.: i.m. 184.
[147] Péter I.: uo. 185.
[148] N. Pál J.: Modernség, progresszió, Ady Endre és az Ady-Rákosi vita. Egy konfliktusos eszmetörténeti pozíció természete és következményei. Spectrum Hungarologicum, Vol. 1., Jyväskylä - Pécs, 2008.
[149] N. Pál: i.m. 10.
[150] N. Pál: uo. 19.
[151] Uo. 36.
[152] Uo. 27.
[153] Uo. 29.
[154] Ld.: Gyurgyák: i.m. 157-197.
[155] Féja G.: Ady Endre végrendelete. In Féja G. (szerk.): Ady Endre: Jóslások Magyarországról. Tanulmányok és jegyzetek a magyar sorskérdésekről. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest 2010. 13.
[156] Az Ady-versidézetek forrása: Ady Endre összes versei. Magyar Helikon, Budapest 1968.
[157] In Ady Endre: A világosság lobogója alatt (i.m.) 167.
[158] Lásd: H. Hörcher F.: A költői igazságszolgáltatásról. Iustum Aequum Salutare 2007/2. 43-55.
- 250/251 -
[159] Papp E.: Az anyanyelvben az ismeret és a szépség. In Szemléletünk próbája. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc 2007. 34.
[160] Németh L.: Magyar ritmus. In Az én katedrám. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1983. 15-71.
[161] Kabdebó L.: A Margita európai rokonai. In "Ritkúl és derűl az éjszaka". (Harc az elégiáért.) Csokonai Kiadó, Debrecen 2006., http://mek.niif.hu/05600/05654/05654.htm#2 (2016. március 9.)
[162] Kovács G.: Dialógus a versben. Elmélet és módszer. 9., http://epika.web.elte.hu/doktor/dialogus_KG.pdf (2016. március 9.) [163]Kovács: uo. 9-10.
[164] Kabdebó: i.m.
[165] Assmann: i.m. 123-131.
[166] Ld.: Bodzson I.: Somló Bódog. 135-141., http://adattar.vmmi.org/cikkek/1600/letunk_1975.03-04._10_bodzsoni_somlo.pdf (2016. március 9.)
[167] Szegő K.: Somló Bódog értékelmélete. 75.,
http://epa.oszk.hu/00900/00979/00006/pdf/073-088.pdf (2016. március 9.)
[168] Ld. az irodalom "kül- és belpolitikájához": P. de Man: Szemiológia és retorika. In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, Budapest 1991. 115-129.
[169] Somló B.: A jog értékmérői. Huszadik Század 1910/2. 4.
[170] Somló: uo. 8.
[171] Lásd erről bővebben: Somló B.: Értékfilozófiai írások. Szegő K. (szerk.): Pro Philosophia Kiadó József Attila Tudományegyetem, Szeged 1999.
[172] Ld.: Szegő: Somló Bódog értékelmélete. i.m. 81-83.
[173] Szegő: uo. 83.
[174] Somló: A jog értékmérői (i.m.) 13.
[175] Szegő: Somló Bódog értékelmélete (i.m.) 85. o.
[176] Somló: A jog értékmérői (i.m.) 13. o.
[177] Szegő K.: Somló Bódog és nemzedéke. i.m. 421.
[178] Lásd erről: G. Fodor G.: Nagyzási hóbort vagy politikai program? A Huszadik Század körének viszonya a liberalizmushoz (1900-1906). A probléma körülhatárolása., http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/20/fodor.htm (2016. március 9.)
[179] Ld. erről bővebben: Varga Cs.: Jogrendszerek, jogi gondolkodásmódok az európai egységesülés perspektívájában. (Magyar körkép - európai uniós összefüggésben.) Szent István Társulat, Budapest 2009.
[180] Ld. erről bővebben: Falusi M.: Virágvasárnapi zsákbanfutás. Jog, irodalom és politikai filozófia napjainkban. In Falusi M.: Virágvasárnapi zsákbanfutás. Esszék, tanulmányok, kritikák. Nemzeti Kultúráért Alapítvány, Budapest 2012. 142-164. Nádas Péter A magyar államhatalom esztétikája című írásában fogalmazta meg elvi éllel, hogy a jogászok nem hagyhatók magukra törvénykönyveikkel, s ez az írói deklaráció a jogfilozófia rendszerében sui generis figyelemre méltó.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos munkatárs, MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet.
Visszaugrás
