Hasonlóan megannyi más nemzetközi jogi alapfogalomhoz, az intervenció meghatározása is számottevő nehézségekbe ütközik. A kifejezés definiálásával összefüggő problémák legfőbb okát nézetem szerint két tény képezi. Egyfelől, kvázi objektív tényként, a nemzetközi közösség viszonyainak történelmi és jelen idejű gyakorlatában előfordult és előforduló releváns magatartások rendkívül széles skálája képez fogalom-meghatározási akadályt, hiszen minél nagyobb számban és minél változatosabb formában bukkan fel egy jelenség, annál nehezebb megragadni a sokszínű variációk közös vonásait. Továbbá, minél több differentia specificát kell felsorolni egy precíz meghatározáshoz, annál kisebb a valószínűsége a definíció általános körben való elfogadásának.
Másfelől egy szubjektívnak nevezhető tény is megnehezíti az intervenció fogalmának meghatározására vállalkozó nemzetközi jogászok feladatát. E tény forrása nem más, mint az államoknak, azaz a nemzetközi jog központi alanyainak azon természetes magatartása, hogy nemzeti érdekeik védelmében és szuverenitásuk csorbíthatatlansága végett, az egyes, különösen kényes jogterületeken - mint amilyen az agresszió vagy a beavatkozás tilalmának terrénuma is - vonakodnak az egyértelműen és kötelezően előírt szabályok megalkotásától. Ennek a kijelentésnek látszólag ellentmond, hogy a non-intervention elve minden kétséget kizáróan a nemzetközi ius cogens részét képezi, illetve - amint az majd a későbbiekből kitűnik - a princípium elismerése és megerősítése számos nemzetközi dokumentumban is megtalálható. Az ellentmondás azonban, mint említettem, pusztán látszólagos. Hiába erősítik meg ugyanis az államok - akár kötelező hatályú dokumentumokban is - az intervenció tilalmának alapelvét, ha ennek a tilalomnak a tartalmi köre
- 21/22 -
nincs egyértelműen körülhatárolva. Mindaddig, amíg az egyes államok - éppen a fent említett szuverenitás-központú szemlélet okán - eltérően értelmezik és tekintik beavatkozásnak az egyes magatartásokat, addig a jogtudományi definiálás is akadályokkal szembesül.
Álljon itt egy jócskán általánosított példa annak szemléltetésére, hogy a nemzetközi közösség egyes szereplőinek viszonylatában - szuverenitásuk és a nemzeti érdekek figyelembe vételével -, nagy valószínűséggel miként alakulna az intervenció körébe eső magatartások meghatározása. Értelemszerű, hogy a nagyhatalmak ragaszkodnának leginkább a fogalom tartalmi körének lehető legszűkebbre vonásához, hiszen nemzetközi politikájuk bizonyos elemei - éppen nagyhatalmi státuszuk következtében - könnyedén tekinthetők erőpolitikának, tágabb értelemben vett intervenciónak. E tendencia inverze, hogy a legkisebb és a nagyhatalmi befolyásolástól legkevésbé védett államok a fogalom kiterjesztése mellett szállnának síkra. Úgyszintén ilyen magatartást tanúsítanának - és véleményem szerint ezt az állítást a jelenlegi gyakorlat is igazolja - az ideológiailag elszigetelt, valamint a diktatórikus rezsimek is. Az előbbieket "környezetidegen" politikai nézetük megóvása sarkallja ilyen álláspont kialakítására, míg az utóbbiakat az vezérli, hogy a beavatkozás tilalmának kógens elve mögé bújva, elkerüljék elítélendő politikájuk nemzetközi jogi következményeit.
Tovább bonyolítja a helyzetet az is, hogy az intervenció legalább két szereplőt - egy beavatkozó és egy beavatkozást elszenvedő államot - megkívánó magatartás, következésképp - az objektív megítélést leszámítva - legalább két szubjektív szempontból lehet és kell vizsgálni annak minden egyes előfordulását. Ugyan az intervenció főszabály szerint jogellenes cselekmény, mégis egyes megnyilvánulásai, a beavatkozó állam vagy államok szemszögéből nézve kellően megalapozottnak, sőt egyes esetekben jogilag is igazoltnak tűnhetnek. Ez pedig, túl a fogalom akár tágabb, akár szűkebb meghatározásának igényén, felveti annak árnyalását, tartalmi körének osztályozását is.
Az intervenció, mint olyan egyidősnek tekinthető az államok és az államközi kapcsolatok megjelenésével. Dacára azonban a hosszú történelmi "előéletnek", a beavatkozás tilalma valódi jogi értelemben, tilalmazott magatartásként csak a szuverenitás-elméletek térnyerése és elterjedése idején jelent meg, megközelítőleg a XVII-XVIII. század folyamán.[1] Úgyszintén itt - a szuverenitás
- 22/23 -
kapcsán - érdemes szót ejteni arról a figyelemreméltó kapcsolatról is, ami az intervenció tilalma és a szuverenitás tiszteletben tartásának követelménye között feszül. A non-intervention elve ugyanis e viszonyban Janus-arcú jelenségként viselkedik: egyrészről a szuverenitás attribútumának tekinthető, másfelől azonban annak egyik legszámottevőbb korlátozását jelenti.
Végezetül még egy problémára kívánok rávilágítani. Nevezetesen arra, hogy napjainkban, a tág értelemben felfogott intervenció nem minden esetben különböztethető meg egyértelműen az erőszak alkalmazásától és az azzal való fenyegetéstől, jóllehet az ENSZ Alapokmánya éles határvonalat húz a két tilalmazott magatartás közé. Ez a probléma az Alapokmány releváns rendelkezéseinek tárgyalása kapcsán a későbbiekben is felmerül, így e helyütt nem bocsátkozom részletes taglalásába.
A fent elmondottak fényében természetesen szó sem lehet arról, hogy az intervenció fogalmának meghatározása egyetlen definíció ismertetésével megvalósítható; ennek megfelelően az alábbiakban nem egy szoros értelemben vett fogalom-meghatározás, hanem sokkal inkább egyes szerzők elméleteinek és nézeteinek ismertetése olvasható.
Elsőként az angol William E. Hall, klasszikus szemléletet tükröző definíciója említendő meg, mely szerint "intervenció történik, ha egy állam két másik állam viszonyaiba, mindkettő vagy egyikük hozzájárulásának hiányában beavatkozik, vagy ha beavatkozik egy másik állam belügyeibe, függetlenül ez utóbbinak akaratától, abból a célból, hogy vagy fenntartsa vagy megváltoztassa abban a dolgok jelenlegi állapotait".[2] Meglehet Hall véleménye szerint az intervenció alapvetően és elsősorban ellenséges magatartás, hiszen az támadást jelent az adott állam "függetlensége", szuverenitása ellen, azt azonban ő is elismeri, hogy annak "jogi helyzete meglehetősen kétes". Léteznek tehát olyan intervenciók is, amelyek nem tekinthetők, illetve tekintendők jogellenes cselekedetnek, jóllehet ezeket az előfordulásokat különös fenntartással kell
- 23/24 -
kezelni. "Láthattuk, hogy bár főszabály szerint egy állam köteles tiszteletben tartani a többiek függetlenségét, vannak jogok, melyek bizonyos esetekben megelőzhetik a függetlenség jogát, és amelyet olyan esetekben figyelmen kívül lehet hagyni, amikor annak tiszteletben tartása ellentétes a felsőbb jog megfelelő követésével. (...) ám a függetlenség joga oly alapvető része a nemzetközi jognak, és az irányában való tisztelet oly lényeges a jogi korlátozás létéhez, hogy bármely, annak alárendelt helyzetbe hozására irányuló magatartásra rosszallással kell tekinteni..."[3]
Az angolszász nemzetközi jogi irodalom másik nagy alakja, Charles G. Fenwick rendkívül sajátos kiindulópontból szemlélte az intervenciót, mondván azt "általánosabban, de kevésbé logikusan, annak negatív nézőpontjából, az állami függetlenség alóli kivételként kezelik. Valódi jellegét azonban jobban meg lehet ítélni pozitív nézőpontjából, az állítólagos önvédelem cselekményeként."[4] Azt ő is kétségbe vonta, hogy minden intervenció jogellenes lenne. Egyes beavatkozások szerinte logikus következményei voltak ama "kaotikus helyzetnek", amit a nemzetközi jogban a jogok érvényre juttatására és védelmére hivatott szervek hiánya idézett elő. A körülményeket így vázolta: "...egy állam, amennyiben lehetetlennek találja, hogy a jogsértő államot a feltételek elfogadására kényszerítsen, rendkívüli vagy mérsékeltebb eszközök közül választhatott. Hadat üzenhetett, és miután legyőzte a szembeálló felet, olyan békefeltételeket szabhatott, amelyek megszüntették a jogsértés okát... Amennyiben a szembenálló állam egy erős állam volt, az intervenció háború formáját öltötte; amennyiben gyengébb állam volt, az intervenció az annak belügyeibe való beavatkozás és a beavatkozó állam állítólagos jogainak megfelelő politika meghatározásának formáját ölthette."[5]
A német Franz von Liszt Das Völkerrecht systematisch dargestellt című munkájának 1925-ös, tizenkettedik kiadásában a beavatkozás következő megközelítése olvasható: "Az intervenció, azaz a kényszerítő beavatkozás egy másik állam külső vagy belső ügyeibe, ellentétes a nemzetközi joggal. Az intervenció útján egy állam egy másiktól meghatározott cselekvést vagy tartózkodást kényszerít ki, általános politikai, gazdaságpolitikai, avagy pénzügypolitikai vonatkozásban (pl. ellenőrzés alá vetés). A kényszerítésnek
- 24/25 -
fenyegetés és fegyveres erő alkalmazása ad nyomatékot."[6] Ugyanezen műben, de más helyen ezt olvashatjuk: "Az intervenció közvetlen önsegély, azaz erő alkalmazása maga az idegen Állam ellen, egy fennálló követelés érvényesítésére, avagy egy fenyegető jogsértés elhárítására."[7]
A német származású, ám angol szerzőként híressé vált L. Oppenheim gyakran idézett - és Hersch Lauterpacht által a nemzetközi jogban az ENSZ létrejöttét követően végbement változásokat figyelembe véve átdolgozott - művében a következő meghatározás olvasható: "Az intervenció egy Állam általi erőszakos befolyás egy másik Állam ügyeibe, abból a célból, hogy fenntartsa vagy megváltoztassa a dolgok jelenlegi állapotát. Az ilyen intervenció végbemehet jogra alapítva vagy jog nélkül, ám mindig kihat az érintett Állam külső függetlenségére, illetve területi vagy személyi főhatalmára..."[8] E - manapság is oly sokszor citált - definíció kulcselemei tehát egyfelől az erőszakos befolyásoló jelleg, másfelől pedig a külső vagy belső ügyek fenntartására vagy megváltoztatására való irányultság, célzat. Az ilyen beavatkozások természetesen nemzetközi jogi tilalom alá esnek. "Másfelől" - ismerte el a jogtudós - "kevés kétség fűződik ahhoz, hogy e szabály alól vannak kivételek, hiszen vannak intervenciók, melyek jogra alapítva mennek végbe, és vannak olyanok is, amelyek bár nem jogra alapítva mennek végbe, mégis megengedettek a nemzetközi jog által."[9]
De ne feledkezzünk meg a nemzetközi jog tudományának jeles hazai képviselőiről sem. Az egyik első magyar nemzetközi jogi mű szerzőjeként számon tartott Apáthy István kvázi testközelből figyelhette az "európai koncert" beavatkozási politikáját és annak gyakorlati manifesztálódásait. Tapasztalatai fényében ekként foglalt állást: "Az 1830. évi forradalom, mely Francziaország belsejében a polgári elem teljesebb képviseletét eredményezte, a külpolitikában az angol-franczia szövetség által uj politikai ideákat teremtett, melyek a benemavatkozás elvében nyertek kifejezést."[10] Figyelemreméltó, hogy Apáthy
- 25/26 -
viszonylag kései időpontra tette a non-intervention princípiumának születését, amelyet a későbbiekben módfelett megfontoltan fejtett ki: "...alig lehet kétség az iránt, hogy az államoknak rendszerint nem áll jogukban egymás ügyeibe avatkozni."[11]
Irk Albert az állami alapjogok között, a függetlenséghez való jog kategóriájának keretében helyezte el a beavatkozás tilalmát, tehát ahhoz negatív irányból - kényszer alóli mentességként - közeledett. Szerinte e jogon "értjük... az államnak minden idegen befolyástól ment önelhatározási és cselekvési szabadságát úgy kifelé, mint befelé. (...) Nemzetközi jogellenes ezért a beavatkozás (intervenció), vagyis valamely államnak más állam kül- vagy belügyeibe fenyegetéssel való olyatén beleszólás, melynek célja azt valaminek tevésére vagy abbahagyására késztetni."[12]
Irk a non-intervention elvének jogi elismerését szintén csak a XIX. századra datálta, ugyanakkor "látnoki" módon megjósolta a manapság zaljó globalizációs folyamatok és integrációs tendenciák intervenciós szempontból releváns hatását is, mondván "az államok közötti szervezettség fokozódásával egyre jobban el fog mosódni... a beavatkozás határa."[13]
Buza László, az 1935-ben napvilágot látott könyvében - az állami szabadság elemzése kapcsán - úgy vélekedett, hogy "a non interventio elve értelmében az állam egy másik államot nem kényszeríthet arra, hogy saját szabadság-szféráján belül bizonyos előírt magatartást tanúsítson." Belátva azonban, hogy ez a meghatározás meglehetősen tág, így folytatta: "Az a momentum, mely az interventiot a barátságos és megengedett közbelépéstől megkülönbözteti, a kényszerítés. Ez a kényszerítés vagy katonai vagy diplomáciai akció formájában jelentkezik. Az előbbi a fizikai kényszer, az utóbbi az ellenállhatatlan fenyegetés. Nem az a döntő, hogy az idegen állam minek nevezi saját akcióját."[14]
A második világégést követően megváltozott viszonyokat kiválóan tükrözte például a Hajdu Gyula által szerkesztett, és a kora 1950-es évek domináns hazai ideológiája által erősen áthatott nemzetközi jogi tankönyv. Ennek megfelelően, a munka meglehetős tömörséggel "intézi el" a be nem avatkozás
- 26/27 -
elvének szigorúan nemzetközi jogi tárgyalását, hogy aztán átengedje a helyet a hidegháborús világpolitikai viszonyok szélsőségesen imperializmusellenes boncolgatásának. Mindazonáltal, a könyv e vonása a jelen tanulmány szempontjából kifejezetten áldásos, lévén ily módon feltárható az intervenció teóriájának legextrémebb szocialista felfogása, és lehetővé válik a későbbiekben bemutatandó eseti példák - különösképpen az 1956-os szovjet beavatkozás - korrekt nemzetközi jogelméleti beágyazása.
E helyütt azonban kizárólag a mű általános meglátásainak ismertetésével foglalkozom, minthogy a tisztán ideológiai elemeket a maguk helyén, az eseti példák történelmi hátterének megrajzolásánál kívánom megemlíteni. A Hajdu-féle nemzetközi jogi tankönyv a "megszokott módon", az állami szuverenitás talajáról közelítette meg a be nem avatkozás elvét, valamint annak létjogosultságát. "Az állami szuverenitás és a be nem avatkozás elve ezek szerint szorosan összetartoznak." - olvashatjuk. "A szuverenitás tiszteletben tartása képezi az államok közötti kapcsolatok alapjai, tehát a be nem avatkozás elve a nemzetközi jog általánosan elfogadott elvei közé tartozik."[15] A beavatkozás jogi tilalmazása a polgári fejlődés eredménye, az a feudális uralkodók intervenciós gyakorlatára adott reakcióként jelentkezett első ízben. Ám - vélekedett a sokáig meghatározó szerepet játszó írás - a kapitalista államok "cserbenhagyták" e princípiumot, visszaéltek azzal, s azt kizárólag a szocialista országok juttatják következetesen érvényre.
Elhangzott, hogy bár számos nemzetközi dokumentum elítéli és tilalmazza az intervenciót, a kategória tartalmának minden kétséget kizáró, kötelező meghatározása még nem született meg. Ez mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a vonatkozó normák deklaratívak vagy alkalmazhatatlanok lennének: a fogalom meghatározásának hiánya által létrehozott űrt egyrészt a tilalmat kimondó vagy megerősítő, kötelező előírások különféle módszerekkel való értelmezésének eredményei, másrészt az egyéb, nem kötelező erejű források,
- 27/28 -
harmadrészt pedig a jog megismerésének segédeszközeként - az imént taglalt jogtudományi definíciókon túl - a Nemzetközi Bíróság releváns döntései töltik ki. A tételes nemzetközi jogban leginkább ez a három kiindulópont kínálkozik a definiálás és a vizsgálódás alapjaként. Hozzá kell tenni, hogy a beavatkozás tilalmának tárgyát képező magatartás lehető leghitelesebb megismeréséhez a fenti módszerek együttes alkalmazása szükségeltetik.
Jelentőségéhez mérten, első helyen kell szót ejteni az ENSZ Alapokmányának 2. cikk 7. pontjában foglalt rendelkezésről:[17] "A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az Egyesült Nemzeteket arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely Állam belső joghatóságának körébe tartoznak és nem kötelezi a tagokat arra sem, hogy az ilyen ügyeket a jelen Alapokmánynak megfelelő rendezési eljárás alá bocsássák; ez az elv azonban a VII. fejezetben tárgyalt kényszerítő intézkedések alkalmazását semmiben sem érinti."[18]
"Az ENSZ Alapokmánya nem szól az államok általi beavatkozásokról (megkülönböztetve a 2. cikk 7. pont szerint tilalmazott, a "lényegileg valamely Állam belső joghatóságának körébe" tartozó ügyekbe való, ENSZ általi beavatkozástól). Amennyiben az intervenciót szigorúan a erőszak alkalmazása vagy azzal való fenyegetés útján történő "erőszakos befolyásolásra" való utalásként használják, azt a 2. cikk 4. pontjában foglalt tilalom fényében kell értékelni."[19]
Íme egy lehetséges válasz a bevezetés végén felvetett problémára: a szűkebb értelemben vett "erőszakos" beavatkozást az erőszak alkalmazásának vagy az azzal való fenyegetés tilalmának körében kell értékelni. Következésképp olybá tűnik, hogy a ius ad bellum megszűnését követően, az ENSZ-érában beavatkozásnak csak az erőszakos elemet nem tartalmazó, befolyásoló természetű cselekvések minősülnek. E magatartások pedig pontosan a tágabb és a szűkebb értelemben vett intervenció-fogalmak különbözetét képezik: éppen azt a kört, amelyet az ENSZ létrejötte előtt sok szerző nem is tekintett beavatkozásnak.
- 28/29 -
A Buza által "újszellemű nemzetközi jognak" nevezett korunkban tehát fokozódó szigor és intolerancia figyelhető meg a releváns magatartások kapcsán. Az erőszakos elemet felmutató intervenciók eggyel súlyosabb osztályba léptek és az Alapokmány 2. cikk 4. pontja alapján, külön kategóriaként nyertek inkrimináló szabályozást, míg a nem erőszakos, korábban kvázi határesetnek számító, többé-kevésbé megtűrt beavatkozások foglalták el az "erőszakos befolyásolás" 1945 után megüresedő helyét. A tárgyalt cselekmények megítélésének és elítélésének "alsó határát" az Alapokmány megfogalmazói tehát jóval lentebb húzták meg. "A vis absoluta, mint az intervenció eszköze veszített jelentőségéből a közvetett befolyásolással szemben."[20]
E rövid eszmefuttatás után, egy megjegyzés erejéig érdemes még visszatérni a 2. cikk 7. pontjához. Eltekintve a tilalmazott beavatkozások alanyi körének az ENSZ-re való korlátozásától, a rendelkezés látszólag abszolút szigorát további két ugyancsak jelentős megszorítás relativizálja.[21] Tárgyi korlátként értékelhető a "lényegileg valamely Állam belső joghatóságának körébe" tartozó ügyekre utaló megfogalmazás, amely azonban jellegénél fogva egy esetleges intervenció mindkét szereplője számára szolgálhat kifogásként vagy hivatkozási alapként. Ám a másik, a VII. fejezetre utaló kivétel, bizonyos értelemben valódi "kerülőutat" biztosított az ENSZ-nek (a Biztonsági Tanácson keresztül, melynek - ne feledjük - ama bizonyos öt nagyhatalom állandó és "vétójoggal" rendelkező tagja), ráadásul oly módon, hogy ilyen esetekben a Szervezet általi beavatkozás jogszerűségéhez még csak kétség sem férhet.[22]
A non-intervention elvét tartalmazó számos nemzetközi dokumentum sorából a teljesség igénye nélkül és pusztán a felsorolás szintjén a következő főbb példákat lehet megemlíteni: az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 2131(XX)[23] számú, valamint 2625(XXV)[24] számú határozatai, az Amerikai Államok
- 29/30 -
Szervezetének, az Arab Államok Ligája és az Afrikai Egységszervezet Alapokmányai, a Helsinki Zárónyilatkozat, stb.
A felsorolásból ki kell emelni az ENSZ Közgyűlésének 2131(XX) számú, az Államok belügyeibe való beavatkozás megengedhetetlenségéről szóló nyilatkozatot tartalmazó határozatát. Lévén közgyűlési határozat, a nyilatkozat kötelező erővel nem bír, mégis rendkívüli előrelépést jelentett az intervenció fogalmának meghatározása terén. Sőt, egyes tudományos álláspontok szerint a határozat [és úgyszintén a 2625(XXV) számú közgyűlési határozat] bizonyos értelemben kötelező erővel bír, tekintettel arra, hogy az a beavatkozás szokásjogi, valamennyi államra nézve egyformán kötelező fogalmát fejti ki, szemben az Alapokmány fent idézett - az Egyesült Nemzetek szerveire korlátozott hatályú - szakaszával.[25] Terjedelmi megfontolások okán, kommentár nélkül, a nyilatkozatnak csak az alábbi rendelkezéseit ragadnám ki:
"2. Egyik Állam sem alkalmazhat gazdasági, politikai vagy bármely más típusú intézkedéseket vagy biztathat ezek alkalmazására egy másik Állam kényszerítésére, abból a célból, hogy elérje attól annak szuverén jogai gyakorlásának alárendelését vagy bármely jellegű előnyt biztosítását. Úgyszintén, egyik Állam sem szervezhet, támogathat, segíthet, pénzelhet, ösztönözhet vagy tűrhet meg egy másik Állam rendszerének erőszakos megdöntésére irányuló felforgató, terrorista vagy fegyveres tevékenységeket, vagy avatkozhat be egy másik Állam polgárinak küzdelmébe. (...)
5. Minden Államnak elidegeníthetetlen joga van politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális rendszerének megválasztására, másik Állam általi bármely formájú beavatkozástól mentesen.
6. Minden Államnak tiszteletben kell tartania a népek és nemzetek önrendelkezési jogát és függetlenségét, azoknak bármely idegen nyomástól mentes gyakorlását, feltétlenül tiszteletben tartva az emberi jogokat és alapvető szabadságokat. Következésképp minden Államnak közre kell működnie a faji megkülönböztetés és a gyarmatosítás valamennyi formájának és megnyilvánulásának teljes felszámolásában."[26]
A Nemzetközi Bíróság egyes megnyilatkozásaiból szintén egy, a beavatkozás valamennyi formáját határozottan elutasító, azt meglehetősen tágan értelmező
- 30/31 -
álláspont képe bontakozik ki. Az 1949-es Korfu-szoros ügyben hozott ítélet kiválóan példázza a szóban forgó szigort. A Bíróság a brit hadihajók által albán felségvizeken, a parti állam hozzájárulása nélkül végzett aknaszedő tevékenységéről a következőket mondta ki: "A Bíróság a beavatkozás állítólagos jogára csak, mint az erőpolitika megnyilvánulására tud tekinteni, amely a múltban a legsúlyosabb visszaélésekre vezetett, és amely - bármilyenek is legyenek a nemzetközi rend jelenlegi hibái - nem kaphat helyt a nemzetközi jogban. A beavatkozás talán még kevésbé elfogadható ama kifejezett formájában, melyet így öltene, minthogy - a dolgok természetéből fakadóan - a leghatalmasabb Államoknak lenne fenntartva, és könnyen helytelen irányba terelné a nemzetközi igazságszolgáltatást."[27]
Az intervenció elméletével és gyakorlatával foglalkozó nemzetközi jogászok előszeretettel tagolták és tagolják e jogi kategóriát különféle alcsoportokra. Ez a tendencia nyilvánvaló következménye azoknak - a már korábban is hangoztatott - problémáknak, melyek a beavatkozás fogalmának meghatározásával függenek össze. A pontos kép megrajzolásához ugyanis - amennyiben egy jelenség egyetlen definícióval nem ragadható meg - a kutató kénytelen szűkíteni vizsgálódásainak látókörén, és az általános felől a konkrét felé tolni kutatásainak fókuszát. E tendencia alól az intervenció definiálása során említett jogtudósok sem képeznek kivételt. Az általuk felállított alkategóriákat - melyeket jobbára a beavatkozások (jog)alapja, avagy a "beavatkozási jog" szerinti csoportosításaként említettek meg - e ponton, terjedelmi korlátok okán, mindössze egy tömör felsorolás keretében adom közre.
Hall az intervenciók tág körén belül, azok alapjainak fényében, a következő alosztályokat különböztette meg: az állam önfenntartása végett; utódlási jog megóvása érdekében; sérelem megakadályozása céljából (két alesete: jogellenes vagy erkölccsel ellentétes cselekményekre adott válaszok); szerződéses garancia alapján; polgárháborúban részes fél meghívására; illetve az államok valamely szervezetének égisze alatt végrehajtott beavatkozások.[28]
- 31/32 -
Fenwick elmélete a következő kategóriákra tagolja a beavatkozás egyes megjelenési formáit: forradalmi kormányok ellenében; nemzetközi károkozás megszüntetése céljából; önvédelemből; a humanitás alapján; a nemzeti becsület védelmében; saját állampolgárok külföldön történő megóvása végett (zavargások vagy polgárháború idején); szerződésben biztosított jogra alapítva; valamint a Monroe-elv szellemében végrehajtott intervenciók.[29]
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a bemutatott szerzők közül Oppenheim munkájában található meg a legcizelláltabb osztályozás. Kiindulópont gyanánt négy nagyobb kategóriába sorolta be a beavatkozások egyes megjelenési formáit: jogon alapuló; jog hiányában végrehajtott intervenciók; humanitárius intervenciók; illetőleg a Monroe-elv szellemében végbemenő, politikai célú beavatkozások. Az elsőként említett két csoport további elemekre tagolható. Jogra alapítva az alábbi intervenciók képzelhetők el: a protektorátus ügyei vitelének meghatározása; beavatkozás egy másik állam külügyeibe, amennyiben ezek a beavatkozó állam jogait érintik; szerződéses alapokon nyugvó akciók; nemzetközi szerződés vagy szokásjog megsértése nyomán, a jogkövetés elérése céljából alkalmazott kényszer; uralkodói dinasztiák által egymásnak kölcsönösen biztosított garanciák alapján végbemenő intervenciók; állampolgároknak, külföldön nyújtott védelem; végezetül a Nemzetek Szövetsége, majd később az ENSZ égisze alatt végrehajtott kollektív beavatkozások. A jog hiányában kivitelezett, ám a nemzetközi jog által mégis megengedett - következésképp nem jogellenes, egyfajta "szürke zónát" képező - intervenciók két elemet tömörítő csoportja pedig a következő: önfenntartás, valamint az erőegyensúly megóvása vagy helyreállítása érdekében történő cselekmények.[30]
A Henkin, Pugh, Schachter és Smit nevekkel fémjelzett, figyelemreméltó nemzetközi jogi mű, az intervenciók "alapesetén" túl, mindössze három nagy csoportot különböztet meg: humanitárius intervenciók; egyéb hivatkozási alapokon nyugvó erőszakos beavatkozások (pl. a modernizáció/haladás elősegítésére, az önrendelkezés jogának biztosítására vagy a törvényes kormány támogatására); és végezetül ide sorolható az erőszakkal való korlátozott fenyegetés vagy annak korlátozott alkalmazása is.[31]
Végezetül, a hazai szerzők köréből Apáthy Istvánt és Irk Albertet szeretném kiemelni. Apáthy maga is elfogadta, hogy a "benemavatkozás elve" alól léteznek kivételek, amit ekként summázott: "A benemavatkozás elve tehát szabályt,
- 32/33 -
a beavatkozási jog pedig kivételt képez, melyet csak fontos okok igazolhatnak." A beavatkozási jog körét - talán éppen a korabeli Európa politikai arculatának ismeretében - ugyancsak szűken szabta meg. A "tulajdonképpeni beavatkozás" kategóriáján belül mindössze néhány típust fogadott el jogszerűnek, azokat is csak abban az esetben, ha az akciókat valamely közvetlenül érdekelt állam foganatosította. Így tehát nem volt a nemzetközi jogba ütköző a tulajdonképpeni intervenció, amennyiben erre az érintett fél jogot adott, vagy a beavatkozó e joga kiköttetett (értsd: szerződéses garanciák alapján); ha azt harmadik állam, valamely jogának sérelme okán hajtotta végre; ha a felek "végnélküli háborúnak... kölcsönös egyetértés" folytán kívántak véget vetni, valamint ha egy állam egy másik államot fenyegető jogtalan beavatkozás meggátolása érdekében cselekedett. Korlátozásokkal, de elismerte továbbá egy külső állam polgárháborúban való részvételének jogát, a jogosult és igazságtalanul megtámadott fél védelmében, míg a fegyveres humanitárius intervenció gondolatát kifejezetten elvetette.[32]
Ugyanakkor Irk szerint a beavatkozási jog fennállásának és gyakorlásának esetei a következők: ha szerződés biztosítja, más állam jogtalan beavatkozásának kivédésére, valamint ha már minden békés rendezési út kimerült, jogos önvédelemből. Vitatottnak vélte az állam kérésére végrehajtott intervenciókat, míg a "hatalmi egyensúly biztosításának érdeke", "az elnyomott fajrokonok felszabadítása", "az általános emberi jogok és kultúra megvédése" végett, valamint a forradalmak leverése céljából megindított beavatkozásokat kimondottan jogellenesnek bélyegezte.[33]
E rövid elméleti alapvetést követően immár lehetőség nyílik a XIX. és XX. század néhány magyar vonatkozással bíró intervenciójának a nemzetközi jog nagyítóján keresztül történő szemügyre vételére. A beavatkozások jogi értékelését természetesen mindig a korabeli nemzetközi jogba való ágyazás útján kell elvégezni. Ennek megfelelően a XIX. századi és XX. század eleji cselekményeket célszerű az említett - és némi jóindulattal kortársnak is nevezhető - jogtudományi definíciók fényében értékelni, míg a XX. század második felének intervencióit leghelyesebb az idézett tételes jogi rendelkezéseknek, meghatározásoknak megfelelően elbírálni.
- 33/34 -
1848. március 15-én Pesten győzött a forradalom, a márciusi ifjak vezetésével kinyomtatták Petőfi Talpra magyar! című költeményét és a tizenkét pontot - mely utóbbit a pesti városi tanács is elfogadott, sőt másnap a budai tanács is magáévá tette e követeléseket -, továbbá felállításra került a pesti Közbátorsági Választmány, valamint határozat született a nemzetőrség felállításáról. Március 17-én megalakult a Batthyány-kormány, és még ugyanezen a napon István főherceg nádort királyi teljhatalommal ruházta fel az uralkodó a magyar ügyek vitele kapcsán. A forradalmat közvetlenül követő, relatíve békés események minden okot megadtak az új rend háború nélküli konszolidációjában való bizakodásra. Ám alig néhány hónappal később már bebizonyosodott, hogy a fegyveres összecsapás elékerülhetetlen a forradalom vívmányainak megóvásához.
A szeptember 29-i pákozdi csatával, illetve Alfred zu Windisch-Graetz december 13-án meginduló offenzívájával kezdetét vette a magyarok Habsburg-uralom elleni szabadságharca. A honvédsereg kezdeti sikerei után azonban a császári csapatok mellé szegődött a hadiszerencse, s a magyar hadvezetésnek csak 1849 tavaszán sikerült ismét magához ragadnia a kezdeményezést. Ekkor azonban az osztrák erők oly szorongatott helyzetbe kerültek, hogy május 2-án I. Ferenc József levélben kérte I. Miklós orosz cár katonai segítségét a magyar szabadságharc leveréséhez. A cári válasz mindössze egy hetet váratott magára: május 9-én I. Miklós ünnepélyes kiáltványban biztosította az osztrák császárt segítsége felől. Az események hírére május 18-án a Szemere-kormány kiáltványban keresztes háborút hirdetett meg a közelgő orosz beavatkozás visszaverése céljából.
Május 21-én a honvédsereg rohammal bevette Buda várát. Ugyanezen a napon Varsóban a császár és a cár végleges megállapodást kötött az orosz csapatok magyarországi katonai fellépése tárgyában. Június 15-én a cári seregek Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg tábornagy vezetésével, a Duklai-szoroson keresztül Magyarország földjére léptek, majd négy nappal később - Alexej Nyikoljevics Lüdersz tábornok irányítása alatt - a Tömösi-szoroson át további orosz csapatok törtek be Erdélybe. Az egyesített osztrák-orosz erők összlétszáma mintegy 370 ezer főre rúgott, lövegeik száma 1192 volt. Az elsöprő túlerővel szemben a magyar hadvezetés mindössze 152 ezer honvédet és 451 löveget
- 34/35 -
tudott harcba küldeni:[34] a szabadságharc sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. Az érzékeny veszteségeket elszenvedő, folyamatosan hátráló magyar seregek - Görgey Artúr által vezetett - főerői augusztus 13-án, Világosnál, Fjodor Vasziljevics Rüdiger gróf lovassági tábornok előtt letették a fegyvert.[35]
A cári erők 1849-es, a szó legszorosabb értelme szerint is sorsdöntő jelentőségű intervenciója kiválóan illusztrálja az elméleti alapvetésben említett ama tényt, mely szerint az egyes beavatkozások egyértelmű minősítése, kategorizálása ugyancsak nehéz, sőt gyakran lehetetlen feladat. Osztrák-orosz oldalról tekintve a cár fellépése egyaránt tekinthető uralkodó dinasztiák egymásnak nyújtott segítségének (vö. Oppenheim), illetve - különösen az 1949. március 4-i oktrojált olmützi alkotmány fényében - egy forradalmi kormány leverésének (vö. Fenwick[36]), avagy polgárháborúban, meghívásra történő részvételnek (vö. Hall, ám Apáthy már nem). Következésképp az akció mind a császár, mind a cár szemszögéből nézve jogszerűnek bizonyult.
Ugyanakkor, magyar nézőpontból nézve az intervenciót, éppen ellenkező eredményre jutunk. Irk, a már elemzés alá vett művében ekként fogalmazott: "Így pl. Oroszországnak a magyar szabadságharcba való beavatkozása jogosult volt-e? Részünkről az ily fajta (értsd: ha az állam maga kéri - a szerző) beavatkozásra való jogot tagadjuk."[37] Ám Werner Rudolf már a kiegyezést követően napvilágot látott munkája szerint - a be nem avatkozás elvének fenntartása mellett - "az interventio (beavatkozás) jogilag lehetséges, sőt néha szükséges is, névszerint: ...ha valamely államban létesülő alkotmányváltozás vagy kormányi intézkedések által egy más állam vagy főjének jól szerzett joga (pl. esetleges trónörökösödési, trónutódlási jog) megsértetnék."[38]
- 35/36 -
Mégis, honi aspektusból tekintve az orosz csapatok magyarországi harci tevékenysége jogellenes erőszaknak, - mai kifejezéssel éve - agressziónak minősült, lévén a támadás időpontjában hazánk már független állam volt.[39] Vajon mire alapozható ez a kijelentés?
Az állami léthez három, esetenként négy konjunktív feltételt szokás megkívánni: terület, állandó lakosság, főhatalom, illetve más államokkal való kapcsolattartási képesség. Ez a feltételrendszer nem a legújabb kor szüleménye (ld. 1933. évi montevideói egyezmény az államok jogairól és kötelezettségeiről), hanem már évezredek óta a politikai és jogi gondolkodás részét képezi, ilyenformán vitathatatlanul érvényesült 1849-ben is. Werner imént említett műve értelmében egy állam létéhez négy feltétel szükséges: emberek sokasága (Volk, Staatsvolk, Nation), felsőbbség vagy főhatalom (Staatsoberhaupt, Obrigkeit, Staatsherrscher, Regent), államszervezet (Staatsorganismus) és államterület (Grund und Boden, Land). "Az állam bizonyos meghatározott földterületen együttlakó embersokaságnak szerves vagy létszeres (organicus) egészszé rendezett és a főhatalom által kormányzott egyesülete, melynek czélja a jogállapot megvalósításában és az anyagi jóllétnek, mivelődésnek és polgárisodásnak saját körén belőli előmozditásában áll."[40]
Magyarország az orosz beavatkozás idején már régtől fogva rendelkezett mindeme kellékekkel. Az 1848. évi alkotmányreformokat követően "Magyarország oly kormányzati szervezetet nyert, mely lehetővé tette, hogy az ország kormányzatába a magyar király idegen hatóságai és tanácsosai ne avatkozhassanak, mint 1848 előtt ez századokon át történt és igy Magyarországnak Ausztriától való függetlensége, állami külön állása, a két állam fejedelmi méltóságainak egy személyben való találkozása mellett is biztosittatott."[41] De ne feledjük azt sem, hogy 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban trónfosztották a Habsburg-Lotharingiai-házat, egyszersmind Magyarország kormányzó-elnökévé választották Kossuth Lajost, majd öt nappal később az országgyűlés is elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozat szövegét.[42] A szabadságharcát folytató ország
- 36/37 -
tehát nyugodt szívvel volt tekinthető önálló államnak. További érvek is felhozhatók e kijelentés védelmében, ugyanis hazánk ez időben nemzetközi szerződéseket is kötött, ami - igaz szűk körű - nemzetközi elismerését jelezte. Így példának okáért 1849. június 3-án - de május 20-ra visszamenő hatállyal - szövetségi szerződés jött létre hazánk és a Velencei Köztársaság között.
A végkifejlet mindenki számára jól ismert. "1849-ben pedig a magyar seregek leveretése után az alkotmány elkoboztatott, az ország pedig részekre szakitva az ausztriai császárságba bekebeleztetett."[43] Az osztrák debellatio - hiszen jogilag tulajdonképpen erről volt szó - és a kétes legitimitású osztrák császári uralom végül 1867. június 8-án, I. Ferenc József császár és Erzsébet császárné Magyarország és társult országai királyává és királynéjává való koronázásával nyerte el vitathatatlanul jogszerű jellegét. Ugyanezen esztendő július 28-án a király szentesítette a "kiegyezésről" rendelkező 1867. évi XII. törvénycikket.
Az 1900-as évek elejére már várható volt, hogy a régóta instabil Macedóniában - ami ekkor még az Oszmán Birodalom részét képezte - háború lesz. Macedónia sajátos helyet foglalt el a Balkánon, mind földrajzi fekvése, mind lakosságának etnikai összetétele tekintetében. Mariott professzor igen találóan jegyezte meg a XX. század elején, hogy "Macedónia a «"senki földje», vagyis inkább mindenki földje. A Balkán maradéka."[44] Elképesztően sokszínű etnikai palettáján szép számban lehetett találni szerbeket, görögöket, muzulmánokat, zsidókat és albánokat. Tetézendő a nemzetiségi problémákat, a környező országok
- 37/38 -
- más-más alapon ugyan - mind igényt formáltak a macedón területekre. A görögök "hellenizálni" akarták Macedóniát, a bolgárok még mindig egy Nagy-Bulgáriáról álmodoztak, a szerbek és az albánok etnikai alapon követelték a régió kisebb-nagyobb részeit. A kis balkáni országok marakodásába két nagyhatalom - a Monarchia és Oroszország - is bekapcsolódott. A dolgok ilyetén állása mellett három lehetőség kínálkozott a macedóniai kérdés megoldására:
- Macedónia autonómiát kap az Oszmán Birodalmon belül, és státuszát az európai nagyhatalmak garantálják.
- Európai ellenőrzés mellett végrehajtott török reformokkal stabilizálják a helyzetet.
- Felosztják a területet Görögország, Bulgária, Szerbia és Albánia között.
A két rivalizáló nagyhatalom azonban mindhárom verziót meghiúsította, sőt területszerzési ambícióik rövidesen egy újabb balkáni intervencióhoz vezettek. E beavatkozás kiváltó okai - hasonlóan a koncertben cselekvő európai nagyhatalmak korábbi balkáni fellépéseihez - a helyi keresztény kisebbségek sérelmére elkövetett jogsértések voltak. A macedóniai keresztény lakosság az albánok, a muzulmánok és az oszmán közigazgatás "kereszttüzében" szenvedett. A berlini kongresszust követően egy darabig úgy tűnt, a Porta kész véghezvinni az oly sokszor megígért és égetően szükséges reformokat. A gyakorlat azonban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította. Ahogy a reformok realizálódásának reménye szertefoszlott, sorozatos felkelések kezdték aláásni Macedónia amúgy is ingatag stabilitását, pattanásig fokozva a nemzetközi fegyveres konfliktussal fenyegető válságot. A felkelőket - alig leplezetten - Bulgária támogatta.
1902 júniusában a szultán azzal a kéréssel fordult az európai nagyhatalmakhoz, hogy bírják rá Bulgáriát az ún. Macedón Bizottság feloszlatására. Oroszország és a Monarchia válaszukban azonban az Oszmán Birodalom értésére adták, hogy a krízis rendezéséhez elsősorban magának a Fényes Portának kell cselekednie, mégpedig az eleddig hiába várt reformok bevezetésével. A szultán engedett és egy Főfelügyelőt küldött a térségbe a helyzet áttekintése, illetve a szükséges reformok végrehajtásának céljából. Ám a Főfelügyelő tevékenysége ellenére sem szűnt meg a mészárlás. A felháborító események hatására Ausztria-Magyarország és Oroszország - az európai nagyhatalmak meghatalmazottaiként eljárva[45] - 1903. október 23-án az alábbi követeléseket juttatták el
- 38/39 -
Konstantinápolyba, amely cselekményükkel már önmagában kimerítették a beavatkozás fogalmát:
- Ausztria és Oroszország civil összekötőket rendel a Főfelügyelő mellé, akik felhívják annak figyelmét a keresztények szükségleteire, valamint a helyi hatóságok visszaéléseire, figyelemmel kísérik a reformok bevezetését és az ország pacifikálását, továbbá jelentést tesznek saját Kormányaik felé.
- A csendőrség élére egy külföldi tábornokot kell kijelölni, és körzetekre kell osztani az országot a felügyelet, az irányítás és a szervezés tekintetében.
- Az ország pacifikálását követően Törökországnak - a nemzetiségi viszonyoknak megfelelően - módosítania kell belső közigazgatási határait.
- A közigazgatási és igazságszolgáltatási szervezeteket át kell struktúrálni, illetve a keresztények számára lehetővé kell tenni köztisztségek betöltését.
- Keresztényeket és muzulmánok egyenlő számban tartalmazó vegyes bizottságoknak kell feltárnia a válság során elkövetett bűncselekményeket.
- Törökország köteles viselni a keresztény menekültek hazatérése, valamint (a törökök által elpusztított) házaik, templomaik és iskoláik újjáépítése kapcsán felmerülő költségeket. A pénzt olyan bizottságoknak kell elosztania, melyekben keresztény elöljárók foglalnak helyt, és osztrák és orosz küldöttek felügyelnek.
- A felégetett falvakban egy évi adót vissza kell téríteni a keresztényeknek.
- Törökországnak haladéktalanul végre kell hajtania a februári reformokat, valamint teljesítenie kell a II. Miklós és I. Ferenc József által a mürzstegi találkozón megfogalmazott követeléseket.
- Az irreguláris haderőt fel kell oszlatni.[46]
A nagyhatalmi konszenzus láttán a szultán "visszavonulót fújt" és elfogadta a program pontjait. 1908 júniusában kitört az ifjútörökök forradalma és úgy tűnt, sikerül megoldani az egyre inkább háborúval fenyegető macedóniai kérdést. A reménykedő európai szövetségesek visszahívták megfigyelőiket a térségből. Bizakodó lépésük azonban naivnak és elhamarkodottnak bizonyult.
- 39/40 -
A várakozásokkal ellentétben, az új török rezsim olyan balkáni politikába kezdett, amelynek célja a macedón keresztény lakosság "törökösítése" volt. 1908. október 5. és 7. között a Monarchia - Oroszország áldásával és az ifjútörök eszmék és mozgalmak terjedésének megakadályozására való hivatkozással - annektálta az 1878. évi berlini kongresszus óta igazgatása alatt álló boszniai és hercegovinai területeket, kiváltva ezzel Szerbia nagyfokú rosszallását.
Teljessé téve a történetet, el kell mondani, hogy a folytatódó atrocitások láttán Görögország, Bulgária és Szerbia - a nagyhatalmak támogatását élvezve - 1912. október 17-én hadat üzentek a "Boszporusz-parti beteg embernek". Az így kitört első balkáni háborút az 1913. május 30-i londoni béke zárta le, melyben a Fényes Porta a balkáni szövetségesek javára lemondott minden, az Enos-Midia vonalon túli területéről, illetve Kréta szigetéről. A béke azonban nem volt hosszú életű: egy hónappal később, június 29-én, kirobbant a második balkáni háború.
A nagyító alá vett osztrák-magyar és orosz tevékenység az egyre hamisabb "európai koncert" egyik záróakkordja volt, ám előszeretettel minősítik humanitárius intervenciónak, mondván az felmutatta a kategória valamennyi akkori ismérvét:[47]
- A beavatkozó hatalmak akcióját humanitárius megfontolások motiválták, ám az szerződési rendelkezések alapján nyert igazolást. Jelen esetben a fellépés tételes jogi alapját az 1856. évi párizsi szerződés IX. cikke, valamint az 1878. évi berlini szerződés XXIII. és LXII. cikkei képezték.[48]
- 40/41 -
- Az akció az üldöztetésnek kitett keresztény kisebbség védelmében került megindításra.
- A beavatkozó államok vallási meggyőződése és intézményei megegyeztek az üldözött és megvédett kisebbségével. (Magyarán az interveniáló államok is keresztény államok voltak.)
- Az akciót a koncertben cselekvő európai nagyhatalmak hajtották végre.
- A katonai fellépést "feltételt nem tűrő követelések" megfogalmazása előzte meg.
- E követeléseket a vallási üldözést folytató állam - szuverenitására és polgárai fölötti kizárólagos joghatóságára hivatkozva - elutasította.
Még ha el is fogadjuk, hogy a császárt és a cárt humanitárius megfontolások motiválták, az azonban már külön - és nehezen megválaszolható - kérdést képez, hogy fellépésük jogszerű volt-e. A humanitárius intervenció kategóriája már akkoriban is élesen megosztotta a nemzetközi jogot művelő jogásztársadalmat. Kiss István 1876-ban például így írt: "Ha valamely államban az emberiség jogai lábbal tapodtatnak, ezt a civilisált államok közönyösen el nem nézhetik; ennélfogva ily eljárás megszüntetését követelhetik s a mennyiben felszólalásaik eredménytelenek maradnának, beavatkozhatnak. (Ily szempontból helyesen jártak el az illető hatalmak: midőn a keresztények üldöztetése miatt a Portánál több ízben erélyesen közbeszóltak...)"[49] A Kiss által papírra vetettekből kiindulva a nagyhatalmak cselekményei tehát jogszerűnek tűnnek.
Ám Apáthy nemkülönben kvázi korabeli állásfoglalásának fényében e gondolatot el kellene vetni, hiszen - amint már arra utaltam - ő kifejezetten tagadta a humanitárius beavatkozások létjogosultságát, mondván: "Egyébiránt
- 41/42 -
a legkiáltóbb jogtalanságok, melyek valamely államban történnek - a mennyiben ezek fenyegető jogsérelmet, vagy valóságos veszélyt nem involválnak, - sem jogositanak fel harmadik államokat önkényes beavatkozásra; miután egyik állam sem lehet a másiknak birája. E mellett azonban az államok erkölcsi kötelességét képezi, a jogtalanság elháritása végett, főleg ha az erőszakos uralom minden jogot lábbal tipor, az ily állammal minden összeköttetést megszakitani."[50]
A macedón válság során végrehajtott intervenció minősítésének fonalát azonban kénytelen vagyok ezen a ponton elvágni. Ezt egyfelől terjedelmi, másfelől tartalmi korlátok indokolják. A korabeli humanitárius beavatkozások jogi megítéléséről ugyanis vég nélküli vitákat lehetne folytatni, anélkül, hogy akár a pro akár a kontra álláspont felülkerekedne. El kell fogadni tehát ama sajátos konklúziót, hogy - a XIX. és XX. század fordulójának nemzetközi jogtudománya alapján - a minősítés eredménye még abban az esetben is kétesélyes, ha kiindulópontként elfogadjuk a humanitárius intervenció tényét.
1956. október 23-án Budapesten forradalom tört ki.[51] A megmozdulásokat kirobbantó, zömében egyetemistákból álló ifjúság követeléseinek középpontjában a szovjet csapatok azonnali kivonása, az ÁVH feloszlatása, Nagy Imre visszatérése a politikai hatalomba, a politikai és gazdasági élet teljes átszervezése, a többpártrendszer megteremtése, az alapvető szabadságjogok biztosítása, az elmúlt esztendők rémuralmáért felelős személyek felelősségre vonása, valamint a független és semleges Magyarország megteremtésének igénye álltak.
Október 24-én kelt felhívásában, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Központi Vezetősége ellenforradalomnak minősítette az eseményeket: "A dolgozó nép ellensége, a reakció sötét hordája kihasználva az egyetemi ifjúság békés felvonulását, kezet emelt a magyar dolgozó nép államára, megtámadta a főváros fontos középületeit és ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva gyilkolt, rabolt, és gyujtogatott."[52] Megfékezendő a tömegmegmozdulásokat és a
- 42/43 -
kibontakozó forradalmat, a vezetés kérésére a Magyarországon "ideiglenesen" állomásozó szovjet csapatok haladéktalanul benyomultak a főváros területére. Ez az akció - mivel az éppen hatalmon levő kormány kérelmére ment végbe -, a szomorú események ellenére sem vetett fel különösebb nemzetközi jogi aggályokat. A Szovjetunió ekként kommentálta a forradalomba való első beavatkozását: "Ám a dolgozó nép e jogos és haladó mozgalmához hamarosan csatlakoztak a sötét reakció és az ellenforradalom erői, melyek hasznot igyekeznek húzni a dolgozó nép elégedetlenségéből, hogy aláássák Magyarországon a népi demokratikus rendszert és visszaállítsák a hajdani hűbérúri és kapitalista rendszert. A szovjet kormány és az egész szovjet nép mélységesen sajnálja, hogy a magyarországi események vérontáshoz vezettek. A magyar nép kormányának kérésére a szovjet kormány hozzájárult a szovjet hadsereg egységeinek Budapestre való bevonulásához, hogy segítséget nyújtson a Magyar Néphadseregnek és a magyar hatóságoknak a város rendjének helyreállításában. Abbéli meggyőződésében, hogy a szovjet hadsereg egységeinek elhúzódó magyarországi tartózkodása a helyzet további romlásához vezetne, a szovjet kormány utasította a katonai vezetést, hogy vonja vissza a szovjet hadsereg egységeit Budapestről, mihelyst ezt a magyar kormányzat szükségesnek ítéli meg."[53]
A következő napon - tehát október 25-én - Nagy Imre vezetésével új kormány alakult, míg az MDP első titkárává - a rendkívüli helyzetben rosszul vizsgázó Gerő Ernő helyére - Kádár Jánost választották meg.
A forradalmi események külföldi visszhangja természetesen nem maradt el. Október 26-án XII. Pius pápa enciklikájában támogatásáról biztosította a felkelőket és imát rendelt el győzelmükért. Másnap az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult "az idegen erők magyarországi tevékenysége által előállt helyzet ügyében". Október 29-én Joszip Broz Tito jugoszláv elnök levelet intézett az MDP Központi Vezetőségéhez, melyben politikája iránt érzett rokonszenvéről biztosította Nagy Imrét, ugyanakkor aggodalmának adott hangot a magyarországi események várható veszélyei kapcsán. Október 30-án a Szovjetunió nyilatkozatot adott ki a szocialista országokkal való viszonyáról és azok egymás közötti kapcsolatáról. A deklaráció - melyet idehaza jócskán félreértettek - nagy, de csalóka reményeket keltett a (korábbi lengyel eseményekhez hasonló) magyarországi változások szovjet részről való elfogadása és a békés végkifejlet tekintetében.
- 43/44 -
Hosszas politikai alkudozást követően, a szovjet csapatok még október 28-án megkezdték a kivonulást a főváros területéről, ám ez sem hozta meg a várt nyugalmat. Ellenkezőleg, a forradalmi követelések egyre markánsabb megfogalmazást nyertek. Mindeközben az ország keleti részéből érkező hírek friss szovjet egységek, nagy erőkkel való beáramlásáról számoltak be. Az eleddig vonakodó és középutas politikát folytató Nagy Imre, magáévá téve a forradalmárok követelésekeit, november 1-én az alábbi bejelentést tette a Magyar Rádióban: "A magyar nemzeti kormány, a nemzet és a történelem iránti mélységes felelősségérzettől vezérelve, s a többmilliós magyarság egységes akaratát kifejezve - a Magyar Népköztársaságot semleges állammá nyilvánítja. A magyar nép, a függetlenség és egyenlőség elvei alapján, valamint az Egyesült Nemzetek Alapokmánya szellemében baráti viszonyban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval, a világ valamennyi népével. A magyar nép nemzeti forradalmának eredményeit úgy szeretné megerősíteni és továbbfejleszteni, hogy egyik hatalmi tömörüléshez sem csatlakozik."[54] A nyilatkozatot hivatalos csatornákon keresztül Dag Hammarskjöldhöz, az ENSZ Főtitkárához is eljuttatták, s egyúttal a nagyhatalmak segítségét kérték a semlegesség garantálásához.
Ám a "magyar kérdés" rendkívül kényes jellege, a nagyhatalmak ellentmondó érdekei, illetve a párhuzamosan kibontakozó szuezi válság okán a világszervezet késlekedve és felemás módon reagált. Említettem, hogy a magyar helyzet csak október 28-án került az ENSZ Biztonsági Tanácsának napirendjére, jóllehet a szovjet csapatok első ízben október 24-én avatkoztak be, és John F. Dulles, az Egyesült Államok külügyminisztere már ezen a napon javasolta Dwight D. Eisenhower elnöknek, hogy országa terjesszen be egy határozattervezetet a Biztonsági Tanács elé és kérje a magyarországi szovjet katonai tevékenység megvizsgálását. Az Egyesült Államok európai szövetségesei - konkrétabban a Biztonsági Tanács másik két állandó tagja, Franciaország és az Egyesült Királyság - vonakodva viszonyultak az amerikai javaslathoz, attól félvén, hogy az ekkorra már szinte biztosan kirobbanó szuezi válság során ők is ugyanúgy járnak, ahogy a Szovjetunió a magyar kérdés kapcsán. Október 24. és 27. között tulajdonképpen e két nagyhatalom önös érdekei folytán nem kerülhetett a forradalom problémája az ENSZ Biztonsága Tanácsa elé. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió minden idevágó érdemi határozatot megvétózott volna, ám maga a tény, hogy a főszerv napirendjén szerepel a beavatkozás kérdése már önmagában számottevő politikai és erkölcsi nyomást gyakorolt volna Moszkvára. Október 27-én aztán, az Egyesült Államok nyomására, a három nyugati
- 44/45 -
nagyhatalom a Biztonsági Tanács elé vitte határozati javaslatát. A Tanács több ülésen (746. és 752-754. ülések) foglalkozott a magyarországi helyzettel: október 28-án, november 2-án és 3-án.
A nagyhatalmi taktikázás ezzel korántsem ért véget. Október 29-én Izrael támadást intézett Egyiptom ellen, a következő napon pedig a Szuezi-csatornát július 26-án önkényesen államosító arab országhoz angol-francia ultimátum érkezett, melyet november 5-én fegyveres támadás is követett. A közel-keleti helyzet okán London és Párizs mindent megtettek, hogy a szuezi válság miatt november 1-jén összehívott rendkívüli sürgősségű ENSZ közgyűlési ülésszak elé vigyék a magyar kérdést is, megosztandó ezzel annak figyelmét. November 3-áig az Egyesült Államok - amely egyébiránt hevesen ellenezte és mélyen elítélte az egyiptomi akciót - sikerrel akadályozta meg ebbéli törekvéseiket, ám a november 4-i szovjet agresszió hatására egyoldalú lépésként ugyanezt javasolta a Biztonsági Tanácsnak.[55]
Ily módon, a Biztonsági Tanács javaslatára, a második szovjet beavatkozás ügye - párhuzamosan a szuezi válsággal - november 4-től már az ENSZ Közgyűlésének második rendkívüli sürgősségű ülésszaka előtt került megvitatásra (november 10-ig). A "Uniting for Peace" határozat értelmében összehívott ülésszak előnye az volt, hogy egyfelől kizárta a szovjet vétót, másfelől - ezzel hiú ábrándokra adva okot - akár fegyveres erő alkalmazására is ajánlást tehetett az ENSZ tagállamainak, ámbár az ilyen ajánlások jogilag nem kötelezők és Alapokmány-ellenességük kérdése szintén parázs viták forrása.[56] A Közgyűlés már november 4-én délután meghozta első határozatát a magyarországi intervenció kapcsán, melyet később továbbiak is követtek. A határozatokban a világszervezet többek között elismerte Magyarország jogát a függetlenségre, követelte a szovjet csapatos kivonását hazánk terültéről, valamint ajánlást tett ENSZ megfigyelők küldésére az országba.[57] A közgyűlési határozatok, nem lévén jogi kötelező erejük, eleve kudarcra ítélt kísérletek voltak. Süket fülekre talált a röviddel ezután - de már a fegyverek elhallgatását követően - az ENSZ Közgyűlésének XI. (rendes) ülésszaka által elfogadott határozat
- 45/46 -
is, amely arra szólította fel a Szovjetuniót, hogy vonja ki csapatait hazánk területéről és "tegye lehetővé Magyarország politikai függetlenségének helyreállítását".[58]
Kissé előreszaladtunk az időben, térjünk tehát vissza 1956 novemberének első napjaihoz. A függetlenné és semlegesség nyilvánított Magyarország - az ENSZ mellett - sokáig a nyugati hatalmak segítségében bízott, ám hiába. Az Egyesült Államok számtalan alkalommal és félre nem érthető módon adta a Kreml tudtára, hogy nem áll szándékában Magyarországon beavatkozni, Budapestben nem lát potenciális szövetségest. Az Egyesült Államok passzivitását Dulles így indokolta: "Nem volt jogalapunk arra, hogy katonai segítséget nyújtsunk Magyarországnak. Nem vállaltunk ilyen kötelezettséget, és nem gondoltuk, hogy a beavatkozással segítenénk Magyarország lakosságának vagy Európa és a világ népeinek."[59]
A nemzetközi közösség tétlenségét és tehetetlenségét kihasználva, valamint a november 1-3. közötti diplomáciai erőfeszítések kudarca láttán, a Szovjetunió kíméletlenül leverte a magyar forradalmat. Fegyveres intervenciója a "forgatókönyv" szerint, a november 4-én, Kádár János vezetésével megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kérelmére ment végbe.[60] A beavatkozás - Władysław Gomułka Lengyelországát leszámítva - az egész keleti blokk, hovatovább a korábban vonakodó Belgrád és Peking politikai és ideológiai támogatását is élvezte. De milyen is volt ez az ideológia? A következő, néhány évvel a forradalom előtt született megjegyzések magukért beszélnek: "A szovjet államok megalakulása után a megrémült burzsoázia kormányai megkísérelték a fegyveres és fegyver nélküli beavatkozás minden módját... «Az imperializmus a mai viszonyok között inkább oly módon avatkozik be, hogy polgárháborút szervez a függő országokban, pénzeli az ellenforradalmi erőket, erkölcsi és pénzügyi támogatást nyújt kínai ügynökeinek a forradalom ellen.» A Szovjetunió szocialista rendjénél fogva nem tör más nemzet alávetésére, kizsákmányolására, nincs semmiféle hajtó ok, mely beavatkozásra késztetné. (...) Az USA hű szövetségese, a Vatikán pedig papi ügynökeinek egyes politikusok, pártok és hívők nagy
- 46/47 -
tömegeinek lelkiismeretébe való beavatkozással segíti elő a politikai nyomás és a dollár erejének sikerét."[61]
A "nagy testvér" intervenciójának jogi minősítése - jóllehet annak végeredményéhez kétség nem férhet - kettő, esetleg három szempontból végezhető el, lévén hazánknak november 4-én két, egymással konkuráló kormánya volt. Ilyenformán az alábbiakban a Nagy Imre-kormány és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, valamint a Szovjetunió nézőpontjából szükséges szemügyre venni a tragikus novemberi eseményeket.
1956. november 4-én, tehát a beavatkozás kezdetének napján, a Nagy Imre-kormány Magyarország alkotmányos úton létrejött, de iure kormányaként volt hivatalában. Ez a kormány nyilvánította ki november 1-jén hazánk függetlenségét és a Varsói Szerződésből való kilépését, és ugyanez a kormány volt tekinthető a tényleges magyarországi főhatalmat gyakorló államszervnek a szovjet betörés időpontjában is.
A Varsói Szerződés kötelékéből való kiválás mikéntje azonban jogi aggályokat vetett fel. Maga a szerződés nem rendelkezett a felmondás kérdéséről, ám mivel a 11. cikk értelmében az - automatikus meghosszabbításokkal - határozott időre, nevezetesen húsz évre köttetett, olybá tűnik, hogy azt a Nagy-kormánynak 1956 novemberében nem volt joga felmondani.[62] Bár a nemzetközi szerződések jogának szabályanyaga abban az időben még nem volt kodifikálva, már akkor is élt az elv, miszerint a határozott időtartamra kötött szerződéseket, lejárat előtt tipikusan nem lehet felmondani.[63] Ugyanakkor a "keleti" katonai tömbből
- 47/48 -
való kivonulás - nézetem szerint - nem egy, de akár két alternatív szerződésjogi érvrendszer igénybe vételével is igazolható. Egyfelől a clausula rebus sic stantibus kínál maximálisan kielégítő és szinte megtámadhatatlan jogi magyarázatot hazánk 1956. november 1-jei lépésére, másfelől a szovjet agresszió nyomán a Varsói Szerződés - amit oly sokszor és sokan próbáltak az intervenció alapjaként feltüntetni - beavatkozás tilalmáról és a szuverenitás tiszteletben tartásáról szóló rendelkezéseit is súlyos sérelem érte, úgyszintén okot szolgáltatva ezzel annak felbontására.[64]
Vegyük most nagyító alá a másik oldalt, melyen a Kádár-kormány, mint beavatkozást kérő és a Szovjetunió, mint beavatkozó fél találhatók. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány létét és kérelmét tekintve - noha ezt senki nem gondolhatja komolyan - a Szovjetunió katonai fellépése jogszerű volt, hiszen az egy "ellenforradalom" leveréséhez és a szocialista vívmányok megóvásához, meghívásra nyújtott segítség képét öltötte. A szovjet csapatok behívását ekként indokolták: "Nem nézhettük tovább tétlenül a cselekvésre képtelenné vált kormány tagjaiként (értsd: Nagy Imre-kormány - S. G.), hogy a demokrácia leple alatt ellenforradalmi terroristák és banditák állati módon gyilkolják le legjobb munkás- és paraszt testvéreinket, rettegésben tartják békés állampolgárainkat, anarchiába döntsék Hazánkat és hosszú időre az ellenforradalom igájába hajtsák egész népünket."[65]
Mind a közvélemény, mind a szakirodalom vonakodott és vonakodik azonban elismerni, hogy az új kabinet, megalakulását követően hazánk legitim kormányaként volt hivatalában: "Sok tekintetben az ausztriai helyzethez (az 1938. évi Anschluß - S. G.) hasonlóan, a Szovjetunió 1956-os magyarországi beavatkozása jogellenes intervenciót jelentett... mivel a Varsói Szerződésre hivatkozva segítséget kérő Kádár-kormány, nem volt Magyarország törvényes
- 48/49 -
kormánya, pusztán egy bábrezsim, melyet azon állam hozott létre, amelyiknek katonai segítségét és beavatkozását kérték."[66] E kétségeket az ENSZ is osztotta, és aggályait ugyancsak szemléletes módszerekkel juttatta kifejezésre. A Sir Leslie Munro által vezetett Magyar Kérdés Különbizottságának jelentésében ez olvasható: "az SZSZKSZ, megsértve az Egyesült Nemzetek Alapokmányát, megfosztotta Magyarországot szabadságától és politikai függetlenségétől, illetve a magyar népet alapvető emberi jogai gyakorlásától... a jelenlegi magyar rezsimet az SZSZKSZ fegyveres intervenciója kényszerítette a magyar népre."[67] Így a világszervezet Mandátumvizsgáló Bizottsága a forradalom leverését követően évekig nem volt hajlandó állást foglalni a szervezethez benyújtott magyar megbízólevelek ügyében, jóllehet az effektivitás elvén, az 1950-es és 1960-as évek fordulóján Kádár aláírását már bízvást el lehetett volna fogadni.[68]
A beavatkozás szovjet megítéléséről legszemléletesebben Grebbenik vezérőrnagynak, a budapesti szovjet csapatok parancsnokának másnap - november 5-én - kelt 1. számú parancsa árulkodott: "A szovjet csapatok hozzáfogtak szövetségesi kötelezettségeik megvalósításához, hogy testvéri segítséget nyújtsanak a magyar népnek szocialista vívmányai megvédésében, az ellenforradalom szétzúzásában és a fasizmus újjászülető veszélyének likvidálásában."[69]
A Szovjetunió meghívásra végrehajtott "testvéri segítségnyújtása" nem nélkülözte egyes tételes jogi dokumentumok támogatását sem, habár ez a támogatás ugyancsak felemás volt, és jobbára szándékos félreértelmezéseken alapult. Magyarország és a szocialista nagyhatalom 1948. február 18-án baráti, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek, amely úgymond "jól betöltötte hivatását mind az imperialista oldalról érkező fenyegető beavatkozások elhárítása, mind a demokratikus államok közötti együttműködés kiépítése tekintetében".[70] A hét esztendővel későbbi Varsói Szerződés félremagyarázott 5. cikke ugyancsak fontos hivatkozási alap volt. E rendelkezés értelmében
- 49/50 -
a szerződő felek "védelmi képességük megerősítésére egyéb összeegyeztetett intézkedéseket is tesznek, hogy megvédelmezzék népeik békés munkáját, biztosítsák határiak és területük sérthetetlenségét és az esetleges támadással szembeni védelmét". Mindezek fényében, a kádári és szovjet oldalról tekintve a beavatkozás jogszerűségéhez elméletileg - pontosabban gyakorlatilag - kevés kétség férhetett.
Az 1956-os tragikus hazai események, úgyszintén az 1953. június 17-18-i kelet-berlini, avagy az 1956. június-októberi lengyelországi történések nem hagytak illúziókat afelől, hogy a szocialista blokkból kifelé békés - sőt semmilyen - út nem vezet. Mindezen történelmi események tökéletesen egybecsengtek az önrendelkezés jogának szocialista felfogásával, amely szerint az államban élő népek már nem rendelkeznek e joggal. "Kétségtelen, hogy a marxizmus-leninizmus klasszikusainál az önrendelkezési jog azoknak a népeknek joga gyanánt jelentkezik, amelyek önálló állami szervezettel még nem rendelkeznek."[71] - írta Buza, aki maga sem osztotta e nézetet, a forradalom leverését követő évben. Röviddel a magyarországi események után mindez immár egy átfogó elméleti konstrukció keretei között bukkant fel újra, és szolgált "Brezsnyev-doktrína" néven a szocialista országok 1968-as csehszlovákiai intervenciójának alapjául.
1968. január 3-5. között a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén rendkívüli horderejű események zajlottak le. Hosszas és nagy intenzitású
- 50/51 -
vitákat követően szétválasztották a köztársasági elnök és a párt első titkárának tisztségeit, melynek nyomán az előbbi funkciót - az március 22-én lemondó Antonin Novotný helyére április 28-án lépő - Ludvik Svoboda, míg az utóbbit Alexander Dubèek töltötte be. Kezdetét vette a kísérlet a csehszlovák "emberarcú szocializmus" megteremtésére, melynek vívmányai közül kiemelendő az 1950-es évek politikai áldozatainak rehabilitálása (március 11.), illetve a kommunista párt politikájával szemben szót emelő 2000 szó című kiadvány megjelentetése.
Mondani sem kell, hogy a csehszlovákiai "elhajlás" a szovjet vezetés maximális rosszallását váltotta ki, melynek eredménye az lett, hogy már március második felében megindult Moszkvában egy esetleges katonai beavatkozás hadműveleti tervezése, amely elképzelésről májusban a többi szocialista ország is támogatóan nyilatkozott. Jóllehet Grecskó marsall honvédelmi miniszter már április 8-án utasította a Magyarországon állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoportot a felkészülésre, a magyar pártvezetésben csak az említett májusi találkozón tudatosult, hogy Moszkva hazánk részvételére is számít egy esetleges csehszlovákiai intervenció során. A hivatalos felkérést július 10-én kapta kézhez Czinege Lajos honvédelmi miniszter.
Ezt követően kemény diplomáciai huzavona vette kezdetét, melynek célja magyar részről az volt, hogy minimalizálják csapataink csehszlovákiai részvételét. Az eredmény az lett, hogy a kért három hadosztály helyett "mindössze" egy - a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztály - és csaknem a teljes honi légierő közreműködésében egyezett meg Budapest és Moszkva.
Miközben a "béketábor" beavatkozásban érdekelt vezetői több ízben tanácskoztak a csehszlovákiai helyzetről, július utolsó napjaira befejeződött az interveniáló erők felvonultatása, ám Brezsnyev az akciót - politikai okokból kifolyólag - három héttel elhalasztotta. Ebben az időszakban tovább folyt a csehszlovák vezetés diplomáciai "megdolgozása". Augusztus 3-án Pozsonyban, a bolgár, lengyel, magyar, német demokratikus és szovjet kommunista pártok képviselői folytattak eszmecserét. Román részről, Nikolai Ceaucescu látogatott Csehszlovákiába augusztus 15-én. Kádár János augusztus 17-én, Komarnoban találkozott Dubèekkel, ám a csehszlovák első titkár "jobb belátásra bírására" irányuló kísérlete eredménytelen maradt. Augusztus 18-án Moszkvában megszületett a döntés: az intervenciót - bolgár, lengyel, magyar, német demokratikus és szovjet egységek bevetésével - augusztus 21-én meg kell indítani, melynek első napján a magyar szárazföldi erőknek egy mintegy 10.000 km2-nyi területet kellett megszállniuk Csehszlovákia déli részén.
Időközben a diplomácia frontján is folytatódott a küzdelem. Az augusztus 21-én összeült Interparlamentáris Unió limai konferenciájáról kivonult a
- 51/52 -
bolgár, lengyel, magyar, mongol és szovjet delegáció, mivel az üléseken a csehszlovák kérdést úgymond "provokatívan kezelték". Augusztus 24-27. között pedig a szocialista országok párt- és kormányküldöttségei találkoztak Moszkvában, hogy megvitassák a Csehszlovák helyzet alakulását.
Augusztus 21-én Dánia, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Kanada, valamint Paraguay levélben fordultak az ENSZ Biztonsági Tanácsának elnökéhez, melyben a csehszlovákiai intervenció sürgős ülésen történő megvitatását kérték. A Szovjetunió képviselője ellenezte a javaslatot. A kérelmező államok megítélése szerint, ami Csehszlovákiában történt az nemcsak a nemzetközi jog legalapvetőbb normáit, hanem a Varsói Szerződés rendelkezéseit és a szocialista országok egymás közötti viszonyainak elveit is súlyosan sértette. Csehszlovákia a beavatkozó államok erőinek haladéktalan kivonása és a bebörtönzött személyek szabadon bocsátása iránti kérelemmel fordult a nemzetközi közösség felé. A szovjet képviselő válaszában arra hivatkozott, hogy a szocialista segítségnyújtás a Csehszlovák Kommunista Párt, a kormány és a Nemzetgyűlés tagjainak kérelmére vette kezdetét, és az sem az állam szuverenitását, sem függetlenségét nem sérti, nem is ezek ellen irányul. Célja mindössze a béke és a rend helyreállítása Csehszlovákiában, ennek megfelelően a beavatkozó szövetséges csapatokat késedelem nélkül visszavonják, amint azok elvégezték feladatukat. Mindennek következtében a Szovjetunió úgy vélte, hogy az intervenció nem volt ellentétes az ENSZ Alapokmányával, és arra intette a Biztonsági Tanácsot, hogy - az Alapokmány 2. cikk 7. pontjára figyelemmel - ne avatkozzon be Csehszlovákia belügyeibe.
Augusztus 22-én Dánia határozati javaslatot terjesztett a Biztonsági Tanács elé, amely javaslat elítélte a beavatkozást, követelte Csehszlovákia szuverenitásának tiszteletben tartását és a Varsói Szerződés csapatainak haladéktalan kivonását, továbbá felszólította az ENSZ tagállamait, hogy evégből gyakoroljanak diplomáciai nyomást Moszkvára.[72] A javaslatot az állandó tagok egyetértésének hiányában (szovjet vétó) nem fogadták el. Ugyanezen az ülésen Kanada is benyújtott egy javaslatot, melyben egy főtitkári különmegbízott kijelölését irányozta elő.[73] Bár a javaslatot megvitatták, azt nem bocsátották szavazásra. A Biztonsági Tanács tehát - akárcsak 1956-ban - a csehszlovákiai intervenció kapcsán sem tudott érdemi eredményeket felmutatni.
- 52/53 -
Jóllehet a beavatkozó csapatok heves fegyveres összecsapásra készültek, magyar részről nem került sor tényleges harci tevékenységre, sőt a csehszlovák hadsereg - a köztársasági elnök utasítására - sehol nem tanúsított ellenállást. Ezt tapasztalva, az intervencióban résztvevő magyar egységek készültségi fokát folyamatosan csökkentették, majd szeptember 5-én visszaállították a béke idején szokásos fokozatot.
A szocialista országok dicstelen beavatkozása - amely hasonlóképpen az 1956-os magyarországi akcióhoz, nélkülözte az ENSZ Biztonsági Tanácsának, az Alapokmány 42. cikke értelmében adott felhatalmazását, nem beszélve a végrehajtó államok és a Csehszlovák Köztársaság közötti barátsági és együttműködési szerződések súlyos megsértéséről[74] - bizonyos tekintetben az intervenciók egy új kategóriájának megszületését is magával vonta. Az akció alapját az ún. Brezsnyev-doktrína képezte, melynek különösebb kommentárt nem igénylő, főbb megállapításai a következők voltak:[75]
"A szocialista országok népeinek és a kommunista pártoknak természetesen megvan és meg is kell legyen a szabadságuk ahhoz, hogy meghatározzák az egyes országaik előmenetelének módjait.
Azonban egyetlen döntésük sem károsíthatja országaikban a szocializmust vagy a többi szocialista ország alapvető érdekeit, valamint a szocializmusért dolgozó egész munkásosztály mozgalmát.
Ez azt jelenti, hogy minden egyes kommunista párt nemcsak saját népének felelős, hanem valamennyi szocialista országnak, a teljes kommunista mozgalomnak.
Lenin szavaival élve, miképpen egy társadalomban élő ember nem lehet független a társadalomtól, úgy egy adott - a szocialista közösséget alkotó más államok rendszerében elhelyezkedő - szocialista állam sem lehet független e közösség közös érdekeitől.
Az egyes szocialista országok szuverenitása nem állítható szembe a szocialista világ, a világforradalmi mozgalom érdekeivel. (...)
- 53/54 -
A csehszlovákiai antiszocialista elemek tulajdonképpen a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozással leplezték az úgynevezett semlegesség és a Csehszlovákia szocialista közösségből való kilépése iránti követeléseket.
Ám az ilyen «önrendelkezés» érvényre juttatása, avagy más szavakkal, Csehszlovákiának a szocialista közösségből való kiválása összeütközésbe került volna önnön létérdekeivel és káros lett volna a többi szocialista államra nézve. (...)
Teljesítendő Csehszlovákia baráti népei irányában fennálló internacionalista kötelezettségét és megvédendő azok szocialista vívmányait, a Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak határozottan kellett cselekednie, és így is cselekedtek a csehszlovákiai antiszocialista erők ellenében. (...)
A szocialista országok baráti kommunista pártjai hosszú időn át - maximális önmegtartóztatást és türelmet tanúsítva - tettek intézkedéseket, hogy politikai eszközökkel segítsék a csehszlovák népet, az antiszocialista erők csehszlovákiai támadásának megfékezésében. S csak azután vezényeltek fegyveres erőket az országba, hogy ezek az eszközök kimerültek.
A szövetséges szocialista országok katonái most Csehszlovákiában tetteikkel valóban bebizonyították, hogy nincs más küldetésük, mint a szocialista vívmányok védelme az országban."
Természetesen, az 1950-es évek szovjet beavatkozási gyakorlatát elméleti síkra emelő Brezsnyev-doktrína - hasonlóan például a jóval korábbi Monroe-, Calvo- vagy Drago-, vagy a kortárs Johnson-doktrínához - nem bírt nemzetközi jogi kötelező erővel; az érvényesüléséhez szükséges feltételeket a hidegháború feszült légköre és a kétpólusú világrend sajátos egyensúlyi rendszere biztosította.
Ami a doktrína érvelési módszerét és megalapozottságát illeti, figyelemreméltó - jóllehet távoli és meghökkentő - hasonlóság fedezhető fel a brezsnyevi elvek és a humanitárius intervenció modern feltételrendszere és egyes jellegzetességei között.[76] Érdekességként és az összevetés megkönnyítése végett álljon itt egy, a párhuzam főbb pontjait megvilágító felsorolás:
- 54/55 -
- Mindkét típusú beavatkozás olyan közös értékekre való hivatkozással megy végbe, melyeket a beavatkozó államok felsőbbrendűnek vélnek a szuverenitás sérthetetlenségének princípiumánál.
- A beavatkozások során alkalmazott kényszer célját tekintve korlátozott: az minden esetben a védendő közös érték megóvására és tiszteletének helyreállítására koncentrálódik.
- A beavatkozások végrehajtói tevékenységüket ily módon kvázi kötelességként, egy kötelezettség teljesítéseként fogják fel és állítják be.
- A katonai beavatkozásra csak a rendelkezésre álló békés eszközök kimerítését követően kerül sor.
- A humanitárius intervenciók hátterében gyakran, míg a Brezsnyev-doktrína kapcsán minden esetben nagyhatalmi érdekek húzódnak meg.
A jelen írás arra vállalkozott, hogy az elmúlt kétszáz esztendő történelméből önkényesen kiragadott példák áttekintésével bemutassa a gyakorta intervenciókba torkolló nagyhatalmi ambíciók és a geopolitikailag oly kulcsfontosságú kelet-közép-európai térségben elterülő Magyarország viszonyának alakulását.[77] E reláció történeti vázlatának főbb vonalaiból kiderült, hogy hazánk legalább olyan gyakran állt a beavatkozói oldalon, mint amilyen gyakran az azt elszenvedő állam szerepében tűnt fel.
Távol álljon tőlem, hogy erőltetett következtetéseket vonjak le, mégis úgy vélem, hogy a hazai vonatkozású intervenciók gyakorlati előfordulásainak fényében egy sajátos tendencia körvonalai látszanak kirajzolódni. Magyarország - legalábbis, ami az elmúlt két évszázadot illeti - mindig egy vagy több nagyhatalom árnyékában, azok érdekszféráinak határán élt. Az ország, valahányszor kísérletet tett az éppen aktuális befolyási övezetből való kitörésre, elbukott. A forradalmak és szabadságharcok kudarcát minden esetben az érintett nagyhatalom vagy nagyhatalmak beavatkozása idézte elő, ami rendszerint oly időpontban ment végbe, amikor a siker már karnyújtásnyi távolságban volt (ld. 1848, 1956).
- 55/56 -
Mindezeket követően hazánk - nyilvánvalóan a létérdek diktálta követelményeknek engedelmeskedve - felsorakozott a beavatkozó, nemrég még ellenségnek tekintett nagyhatalom mellé, illetve mögé. Ez volt az a pillanat, amikor Magyarország a térség intervencióinak tárgyából, azok alanyainak sorába lépett (ld. 1903-1908, 1968).
Mindezzel természetesen nem azt szándékozom sugallni, hogy az ország földrajzi fekvéséből adódóan, szükségszerűen nagyhatalmi befolyásnak van kitéve, és az ország bármely önálló, "szabadulási" cselekménye külső intervenciót eredményezne. Pusztán gondolatokat szerettem volna ébreszteni és árnyalni egyes, egyértelműnek vett történelmi események megítélésén. Őszintén remélem, hogy sikerült.
* * *
By Gábor Sulyok
The present study makes an attempt to introduce the evolution and main tendencies of the controversial relationship between the interventionist ambitions of Great Powers, on one hand, and the role of Hungary, on the other. The first part of this paper offers a brief overview on the nature and lawfulness of intervention as seen by international lawyers, and as regulated by positive international law in the past, as well as at present. Building upon the conclusions of this part, the second segment deals with arbitrarily selected particular instances of intervention in which Hungary has been - on either side, and either as an independent state, or as a part of the former Austro-Hungarian Monarchy - involved. The examined interventions are as follows: Hungary (1849), Macedonia (1903-1908), Hungary (1956), and Czechoslovakia (1968). From the legal and historical analysis it may, inter alia, be concluded that Hungary has at least as often stood on the intervening side as it has been a victim of an intervention. Furthermore, the changes in Hungarian roles (i.e. from intervening state to victim and vice versa) have so far shown an extremely interesting, more or less flawlessly changing pattern, the reasons of which can be discovered in various circumstances.■
- 56 -
JEGYZETEK
[1] Tipikusan az 1793. évi francia alkotmány időpontjára datálják a be nem avatkozás elvének első, igaz egyelőre csak belső jogi megjelenését. A szóban forgó alaptörvény 119. cikke tartalmazta az intervenció elutasításának princípiumát. A jog mellett, a filozófia síkján is megjelent a be nem avatkozás eszméje. Kant erről így írt: "Egy állam se avatkozzék be erőszakosan egy másik állam alkotmányába vagy kormányzásába." KANT, I.: Az örök béke. Pen Könyvkereskedés Főbizománya, Budapest, 1943. 22.
[2] HALL, W. E.: A Treatise on International Law. Edited by A. P. Higgins. Eighth Edition. Oxford, Clarendon Press, 1924. 337.
[3] Uo. 338.
[4] FENWICK, C. G.: International Law. George Allen & Unwin, Ltd., London, 1924. 150.
[5] Idézi: GANJI, M.: International Protection of Human Rights. Librairie E. Droz,-Librairie Minard, Geneve-Paris, 1962. 38.
[6] LISZT, F., von: Das Völkerrecht systematisch dargestellt. Bearbeitet von M. Fleischmann. Zwölfte Auflage. Verlag von Julius Springer, Berlin, 1925. 119.
[7] Uo. 441.
[8] OPPENHEIM, L.: International Law: A Treatise. Vol. I. Peace (a továbbiakban: Lauterpacht's OPPENHEIM). Eighth Edition. Edited by H. Lauterpacht. Longmans Green & Co. Ltd., 1955. 305.
[9] Uo. 305.
[10] APÁTHY I.: Tételes európai nemzetközi jog. Franklin-társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1878. 21. A beavatkozás témakörében ld. még ekkoriban KISS I.: Európai nemzetközi jog. Érsek-Lyceumi Kő- és Könyvnyomda, Eger, 1876. 92-93., illetőleg TASSY P.: Az európai nemzetközi jog vezérfonala. Scheiber József könyvkereskedő, Kecskemét, 1887. 45.
[11] Uo. 108.
[12] IRK A.: Bevezetés az új nemzetközi jogba. Második kiadás. Danubia Kiadás, h. n. 1929. 107.
[13] Uo. 112.
[14] BUZA L.: A nemzetközi jog tankönyve. Politzer Zsigmond és Fia Kiadása, Budapest, 1935. 18. §. Az intervenció témakörében írottakat ld. uo. 93-101.
[15] HAJDU Gy.: A nemzetközi jog alanyai. In: Nemzetközi jog. Szerk.: Hajdu Gy. Egyetemi tankönyv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1954. 104.
[16] A releváns tételes jogi források értelemszerűen a XX. századtól kezdve, de legfőképp 1945 után kerültek előtérbe és váltak meghatározóvá. A jelen részben tehát e tény fényében kezelem és ismertetem azokat.
[17] Megjegyzés: Már a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya is következtetni engedett a beavatkozás tilalmára. (Ld. 10., 11. és 21. cikkek.)
[18] Kihirdette: 1956. évi I. törvény az Egyesült Nemzetek Alapokmányának törvénybe iktatásáról.
[19] HENKIN, L.-PUGH, R. C.-SCHACHTER, O.-SMIT, H.: International Law. Cases and Materials. American Casebook Series. West Publishing Co., St. Paul (Minnesota), 1980. 920. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányának említett 2. cikk 4. pontja ekként rendelkezik: "A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniok kell."
[20] OPPERMANN, T.: Intervention. In: Encyclopedia of Public International Law. Ed.: Bernhardt, R. Vol. 3. Use of Force, War and Neutrality, Peace Treaties. North-Holland Publishing Company, Amsterdam-New York-Oxford, 1982. 234.
[21] Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk 7. pontjából kiindulva nyilvánvalóan súlyos tévedés lenne a contrario azzal érvelni, hogy az államok általi beavatkozások nem tiltottak. A be nem avatkozás princípiuma - mint említettem - természetesen erga omnes jellegű, a nemzetközi ius cogens része.
[22] Ezt még a szocialista jogelmélet sem vonta kétségbe: "Ezeknek az intézkedéseknek az alkalmazása tehát a be nem avatkozás elve tényleges érvényesítése érdekében történik." Ld. HAJDU: i. m. 115.
[23] G.A. Res. 2131, 21 December 1965, U.N. Doc. A/RES/2131 (XX). Declaration on the Inadmissibility of Intervention into the Domestic Affairs of States.
[24] G.A. Res. 2625, 24 October 1970, U.N. Doc. A/RES/2625 (XXV), Declaration on Principles of International Law concerning Friendly Relations and Cooperation among States in accordance with the Charter of the United Nations.
[25] Vö. Humanitarian Intervention: Legal and Political Aspects. Danish Institute of International Affairs (DUPI), Copenhagen, 1999. 46-47.
[26] G.A. Res. 2131, 21 December 1965, U.N. Doc. A/RES/2131 (XX). Declaration on the Inadmissibility of Intervention into the Domestic Affairs of States.
[27] Corfu Channel Case. I.C.J. Reports, 1949. 35.
[28] Ld. HALL: i. m. 338-350.
[29] Ld. FENWICK: i. m. 151-161.
[30] Ld. Lauterpacht's OPPENHEIM: i. m. 306-319.
[31] Ld. HENKIN-PUGH-SCHACHTER-SMIT: i. m. 920-929.
[32] Ld. APÁTHY: i. m. 108-113.
[33] Ld. IRK: i. m. 107-112.
[34] Ld. Magyarország történeti kronológiája. Szerk.: Benda K. III. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983. 698.
[35] Említésre méltó érdekesség, hogy 1848. augusztus 7-én a magyar kormány Rüdigeren keresztül felajánlotta a magyar koronát a cári család valamely tagjának. Az osztrák-orosz szövetség felbontására irányuló kétségbeesett magyar lépés azonban eredménytelennek bizonyult.
[36] Fenwick - e kategória példájaként - kifejezetten megemlítette munkájában az 1849. évi orosz beavatkozást. Részemről, az alpont végén kifejtett okokból kifolyólag, nem értek egyet álláspontjával. Ld. FENWICK: i. m. 151.
[37] IRK: i. m. 110-111. Ugyanő, a forradalmak leverésére indított akciókról ekként vélekedett: "Nincs helye beavatkozásnak forradalmak esetén sem, mert a forradalom is lehet a jogalkotás egyik tényezője. Legfeljebb tartós, a nemzetközi jogélet biztonságát veszélyeztető polgárháború esetén tehető a kérdés vitathatóvá." Uo. 111.
[38] WERNER, R.: A természetjog, vagy bölcseleti jogtudomány kézikönyve. Összehasonlító tekintettel a tételes jog intézkedéseire. SCHILLING Frigyes Adolf után. II. kötet: A természeti állam- és nemzetközi jogot tartalmazva. Heckenast Gusztáv, Pest, 1869. 337.
[39] Megjegyzem, a ius ad bellum korában ez utóbbi tény (ti. hogy hazánk független állam volt) vajmi kevés relevanciával bírt.
[40] WERNER: i. m. 12-13.
[41] FERDINANDY G.: Magyarország közjoga (Alkotmányjog). Politzer Zsigmond és Fia Kiadása, Budapest, 1902. 51. (Kiemelés tőlem.)
[42] I. Ferenc József, 1949. május 2-i segélykérő levelét így tehát már nem Magyarország szuverénjének minőségében írta meg, amelynek következménye egyfelől az, hogy aktusára a ius representationis omnimodae immár nem volt alkalmazható, másfelől pedig az, hogy az orosz beavatkozás - de hasonlóképp az osztrák támadó hadműveletek sorozata is - jogellenesnek volt minősíthető. Megjegyzés: A ius representationis omnimodae a szuverén korlátlan képviseleti jogát jelentette, amiből az következett, hogy "a souverain közegei által tett minden nyilatkozat, minden az állam részére szerzett jog, vagy elvállalt kötelezettség, az államra magára is kötelező erővel bír." Ld. APÁTHY: i. m. 121-122. A szuverének jogállása tekintetében ld. továbbá TASSY: i. m. 47-54. "A detronisált uralkodók nemzetközi viszonyai eddigelé még nincsenek végleg megállapítva, nemzetközi állásuk a szokás és az etiquette által van némileg szabályozva. Forradalom vagy összeesküvés folytán, ha az uralkodó detronisáltatott és idegen állam területére menekül, nem képviseli többé az államot, mert annak nem uralkodója..." - vélte Tassy. Uo. 53.
[43] FERDINANDY: i. m. 52.
[44] GANJI: i. m. 33.
[45] Az "európai koncert" idején bevett gyakorlatnak számított, hogy a nagyhatalmak csoportja egy vagy több tagját bízta meg egy adott válság kezelésével. Így például az 1860-as szíriai válság rendezése során megbízottként Franciaország járt el az Ausztriát, Franciaországot, Nagy-Britanniát, Poroszországot és Oroszországot tömörítő "nagyhatalmi klub" nevében.
[46] Ld. GANJI: i. m. 35-36.
[47] Vö. uo. 37-38. A humanitárius intervencióként való megítélés kapcsán ld. továbbá DUPI: i. m. 79.
[48] 1856. évi párizsi szerződés, IX. cikk: "Őcsászári Felsége, az ő alattvalói irányában érzett végtelen gondosságában, egy Firmant bocsátott ki, melyben rögzíti Birodalmának Keresztény lakossága iránti nagylelkű szándékait - miközben Vallási és Faji megkülönböztetés nélkül javít azok helyzetén -, valamint mivel e tekintetben érzelmeinek további bizonyítékát óhajtja adni, elhatározta, hogy közli az ő Szuverén akaratából, kényszertől mentesen eredő említett Firmant a Szerződő Felekkel. A Szerződő Hatalmak elismerik e közlés nagy jelentőségét. Nyilvánvaló, hogy ez semmilyen esetben nem biztosít jogot az említett Hatalmaknak a beavatkozásra - sem kollektíven, sem egyénileg - sem Őfelsége a Szultán és az ő alattvalói kapcsolatába, sem pedig a Birodalom Belső Igazgatásába."
1878. évi berlini szerződés, XXIII. cikk: "A Fényes Porta kötelezi magát, hogy Kréta szigetén lelkiismeretesen, méltányos módosításokkal végrehajtja az 1868. évi Szervezeti Törvényt. A helyi igényeket figyelembe vevő hasonló törvények meghozatalára - kivéve Kréta szigetének adózás alóli mentesítését - Törökország egyéb európai területein is sort kell keríteni, amely célra a jelen Szerződés külön szervezetet nem állít fel. A Fényes Porta minden tartományban felállít egy különleges Bizottságot, melyben a helyi lakosság képviselői nagy számban lesznek jelen, az új törvények kapcsán felmerülő viták rendezése végett."
Ugyanezen szerződés, LXII. cikk: "A Fényes Porta kifejezte óhaját a vallásszabadság elvének fenntartására, valamint ennek a legtágabb körben való biztosítására, és a szerződő felek tudomásul vették eme kényszertől mentes nyilatkozatot. A vallási különbségek sehol az Oszmán Birodalom területén, a kirekesztésre vagy megvonásra szolgáló alapként nem hozhatók fel az egyénekkel szemben, figyelemmel a polgári és politikai jogoktól, a köztisztségek, funkciók és kitüntetések megszerzésétől, avagy a különböző hivatások és mesterségek űzésétől való megfosztásra. Minden személy, tekintet nélkül a vallási különbségekre, jogosult a törvényszékek színe előtt tanúvallomást tenni. A vallási meggyőződés szabadsága és kinyilvánításának valamennyi formája mindenki számára biztosítva lesz, továbbá semmiféle akadály nem gördíthető a különböző vallási közösségek hierarchikus szerveződésének, illetve ezeknek a lelki vezetőikkel fenntartott kapcsolatának útjába."
[49] KISS: i. m. 95. (Kiemelés tőlem.) Ld. még uo. 228-229. Hasonló értelemben - az ún. irtóháborúk esetén való beavatkozási jog kapcsán - ld. TASSY: i. m. 46. Werner úgyszintén elfoghatónak vélte és pártolta a humanitárius intervenciókat. Ld. WERNER: i. m. 338.
[50] APÁTHY: i. m. 112. Megjegyzés: Irk hasonlóképp elutasító állásponton volt. Ld. IRK: i. m. 111.
[51] Jelentőségéről ld. 1990. évi XXVIII. törvény az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról.
[52] Az MDP Központi Vezetőségének felhívása, Budapest, 1956. október 24. In: 1956 plakátjai és röplapjai. Szerk.: Izsák L.-Szabó J.-Szabó R. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1991. 26.
[53] Statement of the Soviet Government, October 30, 1956. Department of State Bulletin, November 12, 1956. 746-747.
[54] Idézi: KISSINGER, H.: Diplomácia. Panem-McGraw-Hill-Grafo, Budapest, 1996. 552.
[55] Ld. U.N. Doc. S/3733, O.R., 11th year, Supplement for October-December 1956. 127. A Biztonsági Tanács vonatkozó tevékenységéről ld. még Repertoire of the Practice of the Security Council. Supplement 1956-1958. United Nations, Department of Political and Security Council Affairs, New York, 1959. 109-110.
[56] Vö. G.A. Res. 377A, 3 November 1950, U.N. Doc. A/RES/377A (V).
[57] Ld. G.A. Res. 1004 (ES-II), 4 November 1956, valamint G.A. Res. 1005 (ES-II) és 1006 (ES-II), 9 November 1956.
[58] Ld. G.A. Res. 1131, 12 December 1956, U.N. Doc. A/RES/1131 (XI). Ld. még G.A. Res. 1127, 21 November 1956, U.N. Doc. A/RES/1127 (XI), valamint G.A. Res. 1133, 14 December 1956, U.N. Doc. A/RES/1133 (XI).
[59] Idézi KISSINGER: i. m. 556.
[60] Kádár 1956. október-novemberi tevékenységéről ld. RAINER M. J.: Hosszú menetelés a csúcsra. Rubicon, 2000/7-8. szám. 36-42.
[61] HAJDU Gy.: A nemzetközi jog alanyai. In: Nemzetközi jog. Szerk.: Hajdu Gy. Egyetemi tankönyv. Második, átdolgozott kiadás. Tankönyvkiadó, Budapest, 1958. 105, 106, 111, 112. (A beékelt idézet Joszif V. Sztálintól származik. Idézet az eredeti műben. Kiemelések tőlem - S. G. A "lelkiismereti beavatkozás" ideáját vö. XII. Pius - fent említett - 1956. október 26-i enciklikájával.)
[62] 1955. évi Varsói Szerződés, 11. cikk: "A jelen Szerződés húsz évig marad érvényben. A Szerződés a következő tíz évre is érvényben marad azon Szerződő Felek között, amelyek ezen időszak lejárta előtt egy évvel nem nyilvánítják ki a Lengyel Népköztársaság kormányának a Szerződés felmondására irányuló kívánságukat. (...)" Kihirdette: 1955. évi III. törvény az Albán Népköztársaság, a Bolgár Népköztársaság, a Magyar Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Lengyel Népköztársaság, a Román Népköztársaság, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság között Varsóban, az 1955. évi május hó 14. napján kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés törvénybe iktatásáról. Ld. még 54/1990. (VII.3.) OGY. határozat a Magyar Köztársaság és Varsói Szerződés viszonyáról.
[63] Haraszti György a nemzetközi szerződések felmondásos megszüntetése kapcsán, konkrét példaként említette a szóban forgó kérdést: "A határozott tartamú szerződések ebben a tekintetben kevés problémát vetnek fel. A felek ugyanis az ilyen szerződésekben kifejezésre juttatják azt a szándékukat, hogy a szerződést az abban megállapított időtartamon át érvényben kívánják tartani, és amennyiben az idő előtti felmondás megengedésére irányuló szándékuk kétséget kizáróan meg nem állapítható, a határozott időtartam kikötéséből arra a következtetésre kell jutni, hogy a szerződésnek a megállapított idő lejárta előtti egyoldalú felmondását nem akarták lehetővé tenni. (...) Ebből következik, hogy például a varsói szerződésnek az 1956. évi ellenforradalom idején történt felmondása a nemzetközi jog szabályaiba ütközött." HARASZTI Gy.: A nemzetközi szerződések megszűnése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973. 50-51.
[64] A clausula rebus sic stantibus és a felbontás alkalmazásának kérdéseit ld. különösen uo. 121-143, illetve 145-273. A Varsói Szerződés fent hivatkozott szakaszai: preambulum, 1. és 8. cikk. A multilaterális szerződések felbontásának kérdését az 1969. évi bécsi egyezmény ugyan némiképp eltérően szabályozza, ám e rendelkezések 1956-ra való visszavetítése helytelen megoldás lenne.
[65] Apró A., Kádár J., Kossa I. és Münnich F. "nyílt levele a magyar dolgozó néphez". 1956. november 4. In: 1956 plakátjai és röplapjai. i. m. 273.
[66] GLAHN, G., von: Law Among Nations: An Introduction to Public International Law. Fifth Edition. Macmillan Publishing Company-Collier Macmillan Publishers, New York-London, 1986. 156. Ld. még HIGGINS, R.: The Development of International Law through the Political Organs of the United Nations. Oxford University Press, London-New York-Toronto, 1963. 210.
[67] Idézi HIGGINS: i. m. 185.
[68] Ld. uo. 158-159. Megjegyzés: A magyar kérdés 1962-ig szerepelt az ENSZ napirendén.
[69] A budapesti szovjet csapatok katonai parancsnokának 1. számú parancsa. Budapest, 1956. november 5. In: 1956 plakátjai és röplapjai. i. m. 281.
[70] VITÁNYI B.: Magyarország nemzetközi szerződései. In: Nemzetközi jog. i. m. (Szerk.: Hajdu Gy. 1958-as kiadás.) 261. Az említett barátsági és együttműködési szerződést kihirdette: 1948. évi XXI. törvény.
[71] BUZA, L.: A törvényesség és az igazságosság elve a nemzetközi jogban. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Iuridica et Politica, Tomus III., Fasciculus 1., Szeged, 1957. 28. Megjegyzés: E megközelítés érthető, hiszen ily módon a hajdani gyarmatok népei számára rendelkezésre állt a jogi alap függetlenségük kivívásához és saját államuk létrehozásához, amely állam akár a szocialista tábor potenciális tagjává is válhatott. Ám ha az újonnan függetlenné vált gyarmati állam szocialista blokkhoz való csatlakozása mégsem következett volna be, akkor is területvesztéssel járó "csapást" lehetett ekként mérni a gyarmattartó, tőkés államokra. Ez volt tehát az egyik vonzata a vonatkozó marxista-leninista doktrínának. A másik, áttételesebb következményét pedig 1956 és 1968 illusztrálták a legszemléletesebben. Nevezetesen, ha egy nép önrendelkezési jogára való hivatkozással szocialista államhatalmi berendezkedést választott, ezután - államot alakítván, valamint elfogadván új berendezkedésének ideológiai és jogi vonzatait - már nem illette meg az önrendelkezés joga: a szocialista rend konzerválódott az új államban. A marxista-leninista értelemben vett önrendelkezési jog tehát - szerintem - egy roppant ügyesen megkonstruált egyirányú utca volt: felszabadította és államokban fogta össze a népeket, amelyek ha csatlakoztak a szocialista országok csoportjához, onnan később - ugyanezen jogra való hivatkozással - már nem szabadulhattak.
[72] Ld. U.N. Doc. S/8761, 1442nd mtg. (P.V.), 17. A Biztonsági Tanács vonatkozó tevékenységéről ld. még Repertoire of the Practice of the Security Council. Supplement 1966-1968. United Nations, New York, 1971. 171-176.
[73] Ld. U.N. Doc. S/8767, 1443rd mtg. (P.V.), 168.
[74] Hazánk és Csehszlovákia között 1949. április 16-án jött létre ilyen tárgyú szerződés. (Kihirdette: 1949. évi XVIII. törvény).
[75] Idézi: HENKIN-PUGH-SCHACHTER-SMIT: i. m. 926-927. Érdemes mindezt összevetni a Johnson-doktrínával, miszerint "az amerikai nemzeteknek nem engedhetik meg, nem szabad megengedniük, és nem is fogják megengedni egy újabb kommunista kormányzat felállítását a nyugati féltekén". Ld. uo. 928.
[76] A XX. század második felének humanitárius intervenciói, illetve azok végrehajtásának feltételei, körülményei - az időközben végbement jogfejlődés és a történelmi körülmények megváltozásának eredményeként - már számottevő mértékben különböznek a XIX. század második felének és a XX. század elejének hasonló beavatkozásaitól, ilyenformán közéjük egyenlőségjel nem tehető. Ezt a megkülönböztetést hivatott jelezni a fenti "modern" kitétel.
[77] Események, amikről a jelen írásban még szót lehetett volna ejteni: az 1900. évi közreműködés a kínai boxer-lázadás leverésére irányuló nemzetközi beavatkozásban, az 1914. évi ultimátum Szerbiának, az 1919. évi külső beavatkozás a magyarországi Tanácsköztársaság megdöntésére, illetve az 1999. évi koszovói válság.
Lábjegyzetek:
[1] Sulyok Gábor, tudományos segédmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest. E-mail: gsulyok@ freemail.hu
Visszaugrás
