A XIX. század végén induló és a XX. századon átívelő modern kori kriminalisztika, mint bűnüldözési ténytudomány története felfogásunk szerint egybeesik az általunk alább megjelölt mérföldkövekkel.[1] Nevezetesen az öt mérföldkő:
A: az ujjnyom-ujjnyomat alapú személyazonosítás (1900-1910. közötti indulással)
B: a vérazonosítás (1920-30-as évek)
C: a neutronaktivizációs elemző azonosítás (1930-40-es évektől)
D: DNS alapú azonosítás (1986-tól)
E: digitális adatok a felderítés szolgálatában. (1990-es évektől)
Már a XIX. század elejétől a személyazonosítás, mint cél a kriminalisták látókörébe került. Az ezzel kapcsolatos metódusok kidolgozása egész Európát foglalkoztatta. Ennek szellemében foglalkozott kezdetben az ujjnyommal a párizsi rendőrprefektúrán szolgáló Alfonse Bertillon is 1881-től. Ám végül - mintegy első tudományos (rendszerezett) módszertanaként a kriminalisztikai személyazonosításnak - nem ezt, hanem egy "bertillonage" néven elhíresült, 729 kategóriát tartalmazó testmérési (antropometriai, fiziognómiai, "portrait parlé") metódust dolgozott ki, ami a személyek egyediségén alapult. Azonban a mérési adatok nem feleltek meg az állandóság követelményének, így nem tudott maradandót alkotni, kétségkívül erőteljes nemzetközi hatása mellett sem. Az ujjnyom egyediségével és állandóságával kapcsolatos felismerése viszont helyénvaló volt, ott azonban gyakorlati hibát követett el. 1911-ben ellopták a Louvre-ból Leonardo da Vinci híres festményét, a Mona Lisát. Bertillont hívták segítségül, akinek már addigra komoly tapasztala és ujjnyomat gyűjteménye volt a korábban eljárás alá vontaktól. Ő azonban képtelen volt megtalálni, azonosítani a tettest, holott - mint kiderült, a később elfogott Vincento Perruggia nevű, büntetett előéletű tettes ujjnyomata szerepelt a nyilvántartásában.
Ez a sikertelenség csak Bertillon karrierjét törte kerékbe, a mérföldköves ujjnyomét nem.
Azt ugyanis egy Dalmáciában született (horvát származású) Jan Vucetich (1858-1925) nevű rendőrtisztviselő bevezette a személyazonosítási eljárások közé, mégpedig Juan Vucetich néven Argentínában a La Plata rendőrségnél munkálkodva. Már 1891-ben - tehát a brit Henry előtt 10 évvel - sikerült létrehoznia az ujjnyomatok első használható nyilvántartási rendszerét, amit eredményesen is használt a gyakorlati esetek megoldásában. 1894-ben megjelentette Dactiloscopia Comparada című művét,[2] amelyben ismertette rendszerét, megállapításait, tapasztalatait. 1896-ban pedig létrehozta a világ első daktiloszkópiai személyazonosító műhelyét. Munkája azonban Dél-Amerikán kívül igazából ismeretlen maradt. Európában, Ázsiában (Indiában, Japánban), majd az Egyesült Államokban (1902-1903-tól a New York-i rendőrségnél), Ausztráliában (szinte az egész világban) az ujjnyomazonosítás,[3] mint személyazonosítási módszer brit kutatóknak köszönhetően terjedt el. Kezdetben (Sir) William Herschel egy Indiában szolgáló brit hivatalnok, a francia Paul-Jean Coulier és Henry Faulds skót orvos tanulmányozta Japánban tudományos alapossággal az ujjnyomokat (fingermarks) és ujjnyomatokat (fingerprints), majd őket követte Francis Galton (1822-1911), és (Sir) Edward Henry (1850-1931). Előbbi Londonban hívta fel a figyelmet az ujjnyomatoknak a bertillonage-zsal szembeni fölényére, mégpedig az állandóságukra, egyediségükre.
Ám neki még nem sikerült alkalmas rendszert találnia az ujjnyomatok nyilvántartására. Ezt a feladatot (osztályozhatóságukat) utóbbi (Edward Henry) a bengáliai brit rendőrség főfelügyelője oldotta meg; 1901-ben, mint londoni rendőrfőnök rendszeresítette Angliában a bertillonage helyett a (Galton-Henry féle) tízujjas daktiloszkópiai nyilvántartást.
Az európai kontinensen Angliát követően éppen Magyarországon vezették be az ujjnyomat nyilvántartást (1904-ben), miután 1902-ben a budapesti rendőrfőkapitány-helyettes, Pekáry Ferenc Londonban, a Scotland Yard vendégeként alaposan tanulmányozta a kidolgozott módszert. A rendszer első sikerét a hírhedtté vált 1907-es dánosi négyes emberölésnél aratta, az ujjnyomat nyilvántartás adatai alapján azonosították a tetteseket. A siker hatására (is) ifj. gróf Andrássy Gyula belügyminiszter 1909. január 1-jei hatállyal elrendelte az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal és egy daktiloszkópiai gyűjtemény felállítását, ami meg is történt és
- 433/434 -
évtizedeken át szorgalmasan gyűjtögették a tettesi ujjnyomatlapokat. A II. világháborúban az akkor már százezres nagyságrendű gyűjtemény ismeretlen körülmények között megsemmisült (eltűnt), így a világégést követően újra kellett indítani a nyilvántartást, a gyűjtést.Az említett kutatók és detektívek már a XX. század elején felismerték az ujjnyomok (tenyérnyomok, manapság pedig már tenyérélnyomok), a barázdákban levő pórusok (poroszkópia), kriminalisztikai jelentőségét, a felhasználhatóságuk többrétegűségét.
Az ujjnyom valóban az első mérföldkő időben és - máig megőrizve - jelentőségében is a kriminalisztikában, ugyanakkor nem hallgatható el, hogy mellette léteztek egyéb emberi és nem embertől származó (például állati, eszköz-, fegyver-, jármű)felületi, illetve térfogati nyomok is, amelyek a kriminalisztika számára már a modern időszak kezdetén is jelentőséggel bírtak. Ilyenek a Gross alapművében is főszerepet betöltő lábbeli és láb (talp)nyomok, fognyomok. Nem volt még érdemi szerepe a száj-, homlok-, fülnyomoknak, azok egyedisége, azonosítása még nem szerepelt a kriminalisztika eszköztárában. Amikor még mezítlábas elkövetők is előfordultak, nem volt ritka jelenség a lábnyomok rögzítése és összehasonlító, egyedi azonosításra irányuló vizsgálata. A lábbeli nyomok esetében már akkor is világos volt, hogy sokkal inkább csoport (osztály-"class") azonosításra alkalmasak, kivéve, ha egyedi jellegzetességek jelennek meg a nyomban a nyomképzőtől.
Az eszköz és fegyvernyomok azonosítása az összehasonlító mikroszkóp feltalálását követően élénkült meg, jutott magasabb, egyedi azonosítást lehetővé tevő szintűvé. Ez az 1923-ban készített, nem véletlenül - a természettudományos kutatások erősödése mellett a szabados fegyverhasználatáról és, akkori gengsztervilágáról is híres - amerikai találmány - a New York-i páros Charles Waite és Phillip Gravelle, valamint a francia Victor Balthazard előmunkálataiból kiindulva - Calvin H . Goddard (1891-1955) nevéhez fűződik, aki ezáltal és munkásságával a törvényszéki fegyvertan "atyjává" lépett elő. A tárgyvizsgálatok legfontosabb műszerévé lett összehasonlító mikroszkópot felhasználta az általa többezres nagyságrendben végzett (lágy anyagban felfogott) próbalövések nyomainak tanulmányozására, akár a fegyveren, akár a lőszeren, (azon belül a hüvelyen, lövedéken) voltak találhatók.
A kriminalisztikai ballisztika első eredményeit 1928-tól alkalmazták az amerikai tárgyalótermekben. 1929 februárjában, az akkoriban a "bűn városának" tekintett Chicagóban négy "gengszter" egy garázsban agyonlőtte az egyik üzelti szféráját fenyegető ellenséges banda hét tagját. A lövedékek és töltényhüvelyek alapján Goddardnak sikerült megtalálnia az utat a használt fegyverekhez és a feltételezett tettesekhez. Sikeres munkája, meggyőző véleményei és javaslata alapján hozták létre az FBI ballisztikai részlegét, benne a világ legnagyobb (összehasonlításra alapot adó) lőfegyvergyűjteményével, ami azóta is folyamatosan gyarapítja készletét részben a gyártók által kibocsátott termékekkel, részben a lefoglalt bűnjelekkel. (Például házilag készített fegyverekkel.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
