A humán közszolgáltatás egyéb területeihez hasonlóan az egészségügyi igazgatás szervezeti keretei Magyarországon folyamatosan változtak, és többször került sor ebben az időszakban rendszerszerű átalakulásra. A következőkben - kapcsolódva a Magyar Tudományos Akadémia és a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar közös, MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoportjának a Területi közszolgáltatások szabályozásai című projektje keretében végzett kutatási munkához és annak eredményeihez - azt tekintem át, hogy a hazai igazgatásban milyen jelentősebb változásokra és átalakulásokra került sor az 1980-as évek végétől napjainkig.
Az egészségügyi közszolgáltatások területi közszolgáltatás-szervezési modellje a rendszerváltást megelőzően is jelentősen épített a polgári korszakban kialakult igazgatás-szervezési struktúrákra. Így az egészségügyi közszolgáltatások körében a szocializmus alatt is fennmaradt a szervezeti megosztottság. Ennek megfelelően a szolgáltatások finanszírozásával kapcsolatos feladatokat 1950-től 1984-ig az elvileg az államigazgatástól részben elkülönülő - gyakorlatilag abba szorosan betagolódó - Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ, majd 1964-től a Szakszervezetek Országos Tanácsának Társadalombiztosítási Főigazgatósága látta el. 1984-ben a társadalombiztosítás szervezetéről és irányításáról szóló 1984. évi 5. törvényerejű rendelet ezt a látszólagos elkülönülést felszámolta, s a társadalombiztosítást állami feladatként határozta meg, amelynek ellátásáért az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság volt felelős.[2] A rendszerváltozás folyamatának részét képezte, hogy az 1975-től alanyi jogú magyar ellátórendszer biztosítási alapokra helyezésének előfeltételeként az 1988. évi XXI. törvény létrehozta a központi költségvetéstől elkülönülő Társadalombiztosítási Alapot.
A közegészségügy és annak részeként az intézmények feletti szakmai felügyelet Magyarországon hagyományosan hatóságias jellegű feladat volt. Az 1936-ban államosított rendszer igazgatása 1956-tól a Közegészségügyi és Járványügyi Főfelügyelőség, s az annak szakmai irányítása alatt - azonban a megyei tanácsok végrehajtó bizottságainak szakigazgatási szerveiként - működő megyei, valamint 1971-ig járási tanácsok; a feladatokat 1971-től 1983-ig a járási hivatalok szakigazgatási szerveiként működő megyei és járási Közegészségügyi és Járványügyi Állomások (KÖJÁL) látták el. 1984-től - a járások megszüntetésével - a korábbi járási KÖJÁL-ok a megyei KÖJÁL-ok városi szerveiként működtek tovább.
Az egészségügyi intézményrendszer fenntartásáért a szocializmus időszakában a tanácsok, mint az államigazgatás helyi-területi szervei voltak felelősek. Az alapellátásért alapvetően a helyi (települési) tanácsok voltak felelősek, azonban bizonyos feladatokat - így a fogászati rendelő működtetését - differenciáltan telepítették. A járóbeteg szakellátás működtetésében az 1971-es átszervezéseket és a járások 1984-es megszüntetését követően a városkörnyéki igazgatás keretében a városok váltak meghatározóvá, akik elláthatták a fekvőbeteg szolgáltatók fenntartását is. A fekvőbeteg szakellátás biztosítása azonban elsősorban megyei tanácsi feladat volt. A tanácsi fenntartókon kívül egyes szocialista vállalatoknak voltak saját egészségügyi szolgáltatóik. Ebben a körben - a polgári korszak hagyományaira építve - különösen a Magyar Államvasutak (MÁV) rendelkezett széles szolgáltatási rendszerrel. Az egészségügyi vállalkozások indítására csak a rendszerváltás folyamatában, 1990. január 1-jétől nyílt lehetőség.[3]
Így, bár a szocializmus időszakában az egységes államigazgatás elve érvényesült, azonban a korábbi polgári korszak igazgatási rendszerére építve azon belül - a rendszer adta keretek között - viszonylagosan elkülönültek az egyes igazgatási szerepek.
A rendszerváltozás során az egészségügy területi igazgatása is jelentősen átalakult, ám a szocializmus időszakában kialakult, a feladatok megosztásán alapuló rendszer fennmaradt. A kiépülés időszakán belül a hagyományos polgári korszak igazgatásának minél teljesebb restaurációjára való törekvés jellemezte, míg az 1994/95-től kezdődő időszakban, a költségvetési megtakarítások által indokolt vál-
- 5/6 -
toztatások keretében, részben építettek az új közmenedzsment körébe vonható eszközökre is.
A rendszerváltást követően a politikai konszenzussal elfogadott 60/1991. (X. 29.) OGY határozat már előirányozta a korábbi, alanyi jogú egészségügyi ellátórendszer biztosítási elvű átalakítását, amely végül is az 1975. évi II. törvény módosításával 1992-ben meg is valósult. Így fontos lépést tettek az egészségügyi szolgáltatások szervezésének bismarcki modellje irányába, amelynek finanszírozási alapjai már a rendszerváltozás előtt megjelentek a Társadalombiztosítási Alap kialakításával. Mindent számba véve a második világháborút megelőző időszak német típusú (testületi) önkormányzatias modelljének kiépítésére 1993-ban került sor, amikor az egészségbiztosítás igazgatását és az önálló Egészségbiztosítási Alap kezelését egy sajátos, testületi önkormányzatnak minősülő szervezet, az Egészségbiztosítási Önkormányzat hatáskörébe tartoztak, amely felett az állami felügyeleti jogokat a kormányzat látta el. A fenti szervezet irányította a társadalombiztosítás két ágának szétválásával kialakuló Országos Egészségbiztosítási Pénztárat (OEP) is.[4] Az OEP-nek megyei szinten is kialakultak szervei: a megyei egészségbiztosítási pénztárak.
Az önkormányzatok és az államigazgatás közötti feladatmegosztás rendszerének kialakulása során a korábban a megyei tanácsok végrehajtó bizottságainak szakigazgatási szerveként működő KÖJÁL-ok helyébe az immáron egységes, a népjóléti miniszter irányítása alatt álló szervezetként működő, az 1991. évi X. törvénnyel létrehozott Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat megyei intézetei és városi kirendeltségei léptek. A közegészségügyi hatósági feladatokat, s ezzel az egészségügyi szolgáltatók hatósági felügyeletét (s ennek részeként engedélyezését) ellátó szervezet is dekoncentrált szervként alakult meg.
Az egészségügyi rendszerben a területi szintű igazgatásszervezést a szolgáltatások működtetéséért közjogilag felelős szervezetek jelentették. Éles vitákat követően az egészségügyi szolgáltatások biztosításáért a helyi önkormányzatok váltak közjogilag kötelezetté. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) és a hatásköri törvény (1991. évi XX. törvény) rendszerében az egészségügyi alapellátásokhoz való hozzáférést a települési önkormányzatoknak, míg a szakellátásokhoz való hozzáférést a megyei önkormányzatoknak kellett biztosítani. Az Ötv. 6. §-a a korábban kötelező differenciált feladat- és hatáskör-telepítést fakultatívvá tette, s az egészségügyben nem alakítottak ki olyan szabályt, amely differenciáltan határozta volna meg egyes alapellátási feladatok kötelező megszervezését. Az Ötv. azonban a viszonylag rugalmas hatáskör-telepítési szabályaival, s az önként átvállalt (alternatív) feladatok típusának intézményesítésével széles körben lehetővé tette, hogy a települési - jellemzően a városi - önkormányzatok is ellássanak szakellátási feladatokat, amelyek elsősorban járóbeteg, ám széles körben fekvőbeteg szakellátási feladatok voltak. Ilyen szolgáltatásnyújtást főleg azok a városok vállaltak magukra, ahol 1990-et megelőzően a városi tanács volt a kórház fenntartója.
Bár az Ötv. az alapellátás biztosítása kötelezettségével összefüggő feladat- és hatásköröket nem differenciáltan telepítette, lehetőséget adott a társulások kialakítására. Az 1990-es évek elején alig jöttek létre társulások, azonban az egészségügyi alapellátás több településre történő kiterjedését a kiépülő finanszírozási rendszer is erősítette. Így 1998-ban az egy községi körzetre eső ellátottak száma 1721 fő volt, azaz az aprófalvas területeken alapvetően több településre kiterjedő körzetek alakultak ki - olykor formális társulási megállapodás hiányában.[5]
A háziorvosok, házi gyermekorvosok száma, valamint az egy háziorvosra, házi gyermekorvosra jutó ellátotti szám 1990-2012
| Év | Háziorvosok, házi gyermekorvosok száma | Egy háziorvosra, házi gyermekorvosra jutó lakos |
| 1990 | 5864 | 1769 |
| 1992 | 6171 | 1680 |
| 1996 | 6623 | 1555 |
| 2000 | 6729 | 1516 |
| 2004 | 6623 | 1525 |
| 2008 | 6560 | 1529 |
| 2012 | 6415 | 1545 |
Forrás: Központi Statisztikai Hivatal
Jóllehet az önkormányzatok voltak felelősek az alapellátás biztosításáért, azonban az új finanszírozási rendszernek is köszönhetően - amely a szolgáltatók közötti szektorsemlegességet kívánta előmozdítani, s amely a tényleges ellátotti rendszerre alapozott, s egyfajta implicit utalványrendszert alakított ki az alapellátásban - széles körben megjelentek és meghatározó szerepre tettek szert a nem állami és önkormányzati fenntartók is, elsősorban az 1990 óta ismételten engedélyezett egészségügyi vállalkozások. Ezek a vállalkozások azonban továbbra is az önkormányzati infrastruktúrát használták, csak a szolgáltatás tényleges nyújtását szervezték ki.
Az erőteljes önkormányzati szolgáltatói szerepkör már az 1990-es évek elején egy fontos kérdést vetett fel: miközben az ellátott-központúvá váló finanszírozást egy központi szinten szerveződő szerv - az egészségbiztosítási önkormányzat és az irányítása alatt álló OEP - kezelte, addig a szolgáltatási kapacitásokat - az Ötv. szabad szolgáltatásszervezési modelljére építve - az önkormányzatok tartották a kezükben. Ez már az 1990-es évek első éveiben egyfajta feszültséget jelzett.
A rendszer szakmai feladatainak ellátásában fontos szerepet kaptak az újonnan kialakuló egészségügyi hivatásrendek, a kamarák is.
Az 1994-es választások után a rosszabbodó költségvetési helyzet miatt a közszolgáltatások körében is reformokra volt szükség, s figyelemmel az egészségügyre fordított jelentős kiadásokra, ezek a változtatások az egészségügyben is megjelentek. Magyarországon a hagyományos, biztosítási alapú rendszer helyreállításával a szolgáltatási szerepkörök elkülönültek. Így ezen a területen tulajdonképpen az új közmenedzsment megközelítésével összhangban álló struktúra[6] alakult ki az 1990-es évek elejére.
Az 1995/96-os reformok - amelyek a Bokros-csomag intézkedéseivel összefüggésben születettek meg - elsődleges célja a kiadások csökkentése, vagy azok növekedési ütemének visszafogása volt. Ennek részeként az egészségügyben is elsősorban a finanszírozás rendszerében került sor jelentősebb változásokra. Az igazgatás-szervezés területén is ezzel összhangban történt átalakítás: a szakellátási kiadások csökkentése érdekében a szakellátási teljesítményt - és ezzel a finanszírozás mértékét - csökkenteni kívánták, így különféle volumenkorlát szabályokat vezettek be.
A kapacitáskorlátozást először adminisztratív eszközökkel kívánták megvalósítani úgy, hogy a hatásköri törvény módosításával az önkormányzatok kötelező feladatát csak a népjóléti miniszter által meghatározott kapacitások biztosításában határozták meg. Ezt a direkt, adminisztratív korlátozást az Alkotmánybíróság a 77/1995. (XII. 21.) AB határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította. Az AB határozat után megalkotott kapacitástörvény, az 1996. évi LXIII. törvény egy megyei szinten szervezett elosztási rendszert alakított ki, amelynek keretében a megyei kapacitások elosztására egy sajátos, javaslattételi jogkörökkel rendelkező, atipikus államigazgatási szervet, a megyei egyeztető fórumot hoztak létre.[7]
Szintén az ellátási szerepek megosztásán, az állami szolgáltatási minimum meghatározásán alapuló rendszer stabilitását erősítette az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény elfogadása is. Ehhez köthető a betegjogi képviselői rendszer kialakítása, amelyet közalapítványi formában, központilag - s nem területi szinten - szerveztek.
- 6/7 -
Az új közmenedzsment által javasolt eszközök azonban a rendszer más elemeiben is megjelentek. Az önkormányzati szolgáltatási szerkezet elaprózottságának csökkentését azzal is kezelni kívánták, hogy a korábbi rendkívüli tág szabadságot biztosító társulási rendszert egy szabályozottabb, jobban áttekinthető, azonban a sokszínű együttműködési formák intézményesítésével mégis rugalmas kereteket meghatározó, új, társulási törvényt alkottak (1997. évi CXXXV. törvény). Ezzel kijelölték a magyar közszolgáltatási rendszer - 2010/11-ig történő, azonban az alapellátás tekintetében azt követően is továbbélő - racionalizálási irányát: az önkormányzati társulások ösztönzését.
Az 1998-ban kormányra kerülő jobboldali erők a kormányzásuk kezdetén jelentősen átalakították az egészségügyi igazgatás rendszerét: az 1993-1998 között önkormányzati formában működtetett egészségbiztosítást az 1998. évi XXXIX. törvény államigazgatási irányítás alá vonta. Felszámolták a társadalombiztosítási önkormányzatokat, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár pedig központi államigazgatási szerv lett.
Szintén a centralizáció erősítését jelentette, hogy a kapacitástörvény 2001-es módosítása során a megyei egyeztető fórumok általi javaslattétel rendszerét egy központosított pályázati rendszer váltotta fel, azonban a pályázatok elbírálási rendszerében továbbra is megmaradt egy szűkebb, konzultatív jellegű elem.
A fenti, nagy jelentőségű reform mellett az igazgatásban átfogó újításokra nem került sor, azonban a szolgáltatás-szervezés területi jellegének erősítése körvonalazódott az irányított betegellátási rendszer (IBR) modellkísérletével.
Szintén az NPM paradigma érvényesülésére utal, hogy ebben az időszakban - a német das neue Steuerungsmodell mintáját követve - az állami és önkormányzati egészségügyi intézmények széles körét alakították át költségvetési szervből sajátos, nonprofit magánjogi jogalannyá (kisebb részben közalapítványokká, nagyobb részben közhasznú társaságokká). Azaz: a szolgáltatások igazgatásában megjelent az ellátók társaságosítása, amelynek révén az üzleti irányítási eszközök alkalmazásával akarták javítani a szolgáltatók hatékonyságát, illetve ebben az időszakban megkíséreltek egy, az egyes intézményi feladatok kiszervezését (outsourcing) biztosító szabályozást kialakítani (az elfogadott törvény végül nem lépett hatályba).
A 2002-es választásokat követően az egészségügy területi rendszere végső soron alig változott. Azonban a közalkalmazotti béremeléssel jelentősen megnőttek az egészségügyi kiadások, s ennek a költségvetési hatásai csak később, 2004 után jelentek meg az igazgatás rendszerében. Erre figyelemmel az első lépés a szolgáltatási kiszervezés általános szabályozásának kialakítása lett volna, azonban ezt a törvényt formai okokból - a jogalkotási eljárásban megjelenő közjogi érvénytelenség miatt - az Alkotmánybíróság megsemmisítette. Az egészségügyi kiadások növelésével párhuzamosan megjelentek az első költségcsökkentési - végül elvetett - reformjavaslatok is.
A vizsgált időszakban az önkormányzati feladatellátást érintő legjelentősebb változást a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásainak kialakítása jelentette, amelyek körében a kistérségi ösztönző normatíva igénylését társult egészségügyi alapellátási tevékenységhez kötötték, így 2004-et követően széles körben jelentek meg a kistérségi egészségügyi célú együttműködések.
Az egészségügy átalakításának nagy lendületet adott azon túl, hogy 2006-ra az államháztartási egyensúly megbomlása azonnali beavatkozást igényelt az is, hogy a választáson győztes kormánykoalíció kisebbik pártja programjának fontos eleme volt az egészségügy megújítása. A kisebbik - liberális - párt programja alapvetően az új közmenedzsmentnek bizonyos, mérsékelt baloldali elemekkel - így például a Good Governance keretében fontos szerepet játszó konzultációs mechanizmusokkal[8] - kiegészített csomag volt.
Még a kifejezetten egészségügyi reformokat megelőzően, a központi államigazgatás reformjával átalakították azok rendszerét is. Ennek keretében a miniszteri irányítástól viszonylag független, országos hatáskörű államigazgatási szervi jogállású Országos Egészségbiztosítási Pénztárt a miniszter irányítása alatt álló központi hivatallá alakították. Korábbi nagyobb önállósága csak annyiban maradt fenn, hogy főigazgatóját továbbra is a miniszterelnök nevezte ki, s a miniszternek csak javaslattételi joga volt. A miniszteri irányítástól való nagyobb függetlenséget biztosító kormányhivatali formában, az egészségügyi reform következő lépéseinek előkészítéseként megjelent egy sajátos fogyasztóvédelmi alapokon nyugvó ellátottvédelmi feladatokat ellátó szerv, az Egészségbiztosítási Felügyelet is.
A területi igazgatás jelentős átalakításával járt volna a regionális önkormányzatok - a kétharmados parlamenti többség hiányában elvetett - létrehozása, valamint az egészségügyi reformcsomagban tervezett, megyei bázison kiépülő, több-biztosítós rendszer kiépítése, amely azonban nem jött létre a 2008-as népszavazást követő országgyűlési döntésekre figyelemmel.
A 2010-es kormányváltást követően a korábbi megközelítésekkel szembeforduló közszolgáltatás-szervezési logika jelent meg. Az elmúlt két évtizedben a szektor-semleges finanszírozáson, a verseny - olykor csak korlátozott - lehetőségének biztosításán, valamint az államigazgatási és az önkormányzati feladatok megosztásán alapuló modellt egy centralizált, államigazgatás-centrikus rendszer váltotta fel.
Ezek a reformok elsősorban a szolgáltatás-szervezést érintették. A korábban is központosítottan igazgatatott területek tekintetében az Egészségbiztosítási Felügyelet 2010/11-es megszüntetése volt a legjelentősebb változás. Ez már jelezte a kormányzati politikát: az ellátások piacias felfogása helyett a közjogias megközelítés került előtérbe, ugyanis a fogyasztói szempontú ellátottjogi védelmi feladatokat a klasszikus hatóságként működő ÁNTSZ-re ruházták.
Sajátos, területi jellegű centralizációt jelentett a korábbi államigazgatási szervi rendszerben az is, hogy az ÁNTSZ és az OEP területi szervei 2011. január 1-jével a megyei kormányhivatalok önálló hatáskörű, az OEP és az ÁNTSZ Országos Tisztifőorvosi Hivatala szakmai irányítása alatt álló szakigazgatási szervei lettek. Ezzel elvileg a központi irányítás mellett a területi általános hatáskörű államigazgatási szervbe épültek. A személyes jellegű szolgáltatások finanszírozásának központi szerepét azonban az is mutatja, hogy az ezekkel kapcsolatos hatáskörök nem kerültek a megyei, fővárosi kormányhivatalok szakigazgatási szerveihez, hanem azokat az OEP látja el. Az igazgatottakhoz közelebbi munkát az segíti elő, hogy a feladatot az OEP önálló hatáskörrel nem rendelkező, regionális szinten működő kirendeltségei látják el.
- 7/8 -
A legjelentősebb változás azonban a szolgáltatók fenntartása körében játszódott le. A korábbi, önkormányzat-centrikus ellátórendszer helyébe egy államigazgatás-központú megoldás lépett. A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény, a megyei önkormányzatok szolgáltatási feladatainak átadását rendező 2011. évi CLIV. törvény, a városi fekvőbeteg intézetek és az azokkal integrált szakellátási intézmények átvételét elrendelő 2012. évi XXXVIII. törvény nyomán csak a települési önkormányzatok, s alapvetően csak az alapellátás terén rendelkeznek kötelező feladatokkal. Az önkormányzati - decentralizált - szolgáltatásszervezés visszaszorításával kezelték a korábbi mérethatékonysági kérdéseket, ezért az önkormányzati társulások szerepe is visszaszorult. A változó önkormányzati jogi környezet ellenére a legtöbb alapellátási és szakellátási célú társulás még jelenleg is működik (igaz, ebben nem kis része van az uniós támogatási szerződéseknek is: azok ugyanis megfelelő ideig történő, változatlan fenntartást írnak elő sok esetben).
A centralizáció 2013-ban is folytatódott: szakítva még a jelenlegi kormánypártok által a 2000-es évek hajnalán megkezdett folyamatokkal, a korábban gazdasági társaságként működő szolgáltatókat is állami kézbe vették, illetve az állami tulajdonú társaságokat költségvetési szervekké alakították át.
A teljes rendszer fenntartói jogainak gyakorlását egy központi hivatalra, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézetre (GYEMSZI) bízták. Bár a GYEMSZI-t létrehozó kormányrendelet még szólt a GYEMSZI regionális fenntartói szerveiről, amely a területi szempontok bizonyos figyelembevételét jelenthette volna, ezek a területi kirendeltségek végül nem jöttek létre. Így a fenntartói feladatokat egységesen és központosítottan látja el az államigazgatás.
Ezzel a rendszerrel így a korábbi, a versenyt és a szektorsemlegességet biztosító közszolgáltatás-szervezési rendszert is erodálták: az új rendszerben ugyanis a szolgáltatás-szervezési feladatok elválasztása viszonylagossá vált. Mind a finanszírozó szerv (OEP), mind a hatósági ellenőrző szerv (ÁNTSZ), mind a legnagyobb fenntartó (GYEMSZI) az egészségügyért felelős emberi erőforrások miniszterének (EMMI) irányítása alatt áll, így gyakorlatilag nem tekinthetők egymás ellensúlyainak. Ráadásul az ellátottjogi képviseletet ellátó szervet is átalakították közalapítványból az EMMI irányítása alatt álló központi hivatallá. Az egészségügy területén így az Európában általános feladatmegosztás helyébe egy közjogias szabályozáson ala-puló, államigazgatás-centrikus rendszer lépett.
Magyarországon a korábbi polgári igazgatás bizonyos elemei a szocializmus alatt is továbbéltek, így viszonylag gyorsan került sor az egészségügyben is a rendszerváltásra, s a biztosítási rendszer ismételt kialakítására. A bismarcki típusú szisztéma kiépítése során az igazgatásban meghatározóvá váltak a menedzsment-elemek, így a szolgáltatás-szervezési hatáskörök élesen elkülönültek egymástól. Ez a struktúra alapvetően a 2011-13-as reformokig fennmaradt, amikor is a korábbi, a versenyen, a szolgáltatás igénybevételének viszonylagos szabadságán, valamint ezzel összefüggésben a szolgáltatási szerepkörök elválasztásán alapuló rendszert egy központosított, közjogias eszközökkel irányított modell váltott fel.
Fazekas Marianna: A szociális igazgatás. In: Ficzere Lajos-Forgács Imre (szerk.): Magyar közigazgatási jog. Különös rész európai uniós kitekintéssel. Budapest, Osiris Kiadó, 1999.
Fazekas Marianna - Koncz József: Egészségügyi igazgatás. In: Lapsánszky András: Közigazgatási jog. Fejezetek szakigazgatásaink köréből III. kötet. Humán közszolgáltatások igazgatása. Budapest, Complex, 2013.
Hoffman István: Önkormányzati közszolgáltatások szervezése. Az elmélet és a gyakorlat tükrében. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2009.
Horváth M. Tamás: Közmenedzsment. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2005. 117-120. old.
Kovácsy Zsombor: Egészségügyi jog. Budapest: Medicina, 2008. 335. old.
Nagy Marianna: Egészségügyi igazgatás. In: Ficzere Lajos - Forgács Imre (szerk.): Magyar közigazgatási jog. Különös rész európai uniós kitekintéssel. Budapest, Osiris, 2004.
Christopher Pollitt - Geert Bouckaert: Public Management Reform. Oxford, Oxford University Press 2011. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia és a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar közös, MTA-DE Közszolgáltatási Kutatócsoportjának a Területi közszolgáltatások szabályozásai című projektje keretében készült. A projekt leírására ld.: Horváth M. Tamás: Szempontok a területi közszolgáltatások regulációs változásainak vizsgálatához. In: Horváth M. Tamás: (szerk.) Kilengések. Közszolgáltatási változások. Budapest, Dialóg Campus, 2013. 9-25. old.
[2] L. Fazekas Marianna - Koncz József: Egészségügyi igazgatás. In: Lapsánszky András: Közigazgatási jog. Fejezetek szakigazgatásaink köréből III. kötet. Humán közszolgáltatások igazgatása. Budapest, Complex, 2013. 25-26. old.
[3] L. Nagy Marianna: Egészségügyi igazgatás. In: Ficzere Lajos - Forgács Imre (szerk.): Magyar közigazgatási jog. Különös rész európai uniós kitekintéssel. Budapest, Osiris, 2004. 274. old.
[4] L. Fazekas Marianna: Szociális igazgatás. In: Ficzere Lajos-Forgács Imre (szerk.): Magyar közigazgatási jog. Különös rész európai uniós kitekintéssel. Budapest, Osiris, 1999. 288-289. old.
[5] L. Hoffman István: Önkormányzati közszolgáltatások szervezése. Az elmélet és a gyakorlat tükrében. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2009. 227. old.
[6] L. Horváth M. Tamás: Közmenedzsment. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2005. 117-120. old.
[7] L. Kovácsy Zsombor: Egészségügyi jog. Budapest, Medicina, 2008. 335. old.
[8] L. Christopher Pollitt - Geert Bouckaert: Public Management Reform. Oxford, Oxford University Press 2011. 21-23. old.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD., dr. habil. egyetemi docens, ELTE ÁJK Közigazgatási Jogi Tanszék.
Visszaugrás
