A Degré család több tagjának élete és munkássága közismertnek tekinthető mind a jogászok, mind a történészek körében. A márciusi ifjak egyike, Degré Alajos (1819-1896) az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc bukását követően ügyvédként és országgyűlési képviselőként működött, valamint szépirodalommal is foglalkozott.[1] Egyik fia, Degré Miklós (1867-1945) különböző felsőbb fórumokon ítélkező büntetőbíró (egy időben a budapesti ítélőtábla elnöke), valamint felsőházi tagként a két világháború közötti magyar politikának is aktív részese volt. Emellett aktív jogirodalmi (elsősorban kommentárszerzői) és szerkesztői tevékenységet is kifejtett.[2] Degré Miklós fia, Degré Alajos (1909-1984) kiváló jogtörténészt 1956-os szerepvállalását követően eltiltották az egyetemi katedrától, ezt követően levéltárosként dolgozott.[3]
Lényegesen kevésbé ismert azonban az idősebb Degré Alajos kisebb fiának, Degré Lajosnak (1882-1915) sorsa és jogtudományi tevékenysége. Ennek oka több tényező együttes kihatásában keresendő. Az idén száz éve, az első világháború során hősi halált halt Degré Lajos egészen fiatalon, "krisztusi korban" esett el, alig fél évvel professzori működésének megkezdését követően. Ezért büntetőjogi felfogását átfogóan rendszerező tankönyv nem maradhatott fenn utána. Emellett valamennyi megjelent könyvének két világégést is át kellett vészelnie, így az utókor számára épségben fennmaradt példányok száma is csekély. A jogi szaklapokban publikált rövidebb lélegzetű tanulmányai is csak hosszabb utánajárással lelhetők fel. E körülmények összhatására figyelemmel tekintik jelen sorok szerzői alaposnak azt a megállapítást, amely szerint Degré Lajos a magyar büntetőjog történetének - az egyik legérdemtelenebbül - "elfeledett" jogtudósa.
Tanulmányunkban tehát Degré Lajosra emlékezünk halálának centenáriumán.[4] Röviden felidézzük életét, joggyakorlati tevékenységének állomásait, bemutatjuk tudományos előmenetelét. Elsősorban monográfiáit állítjuk vizsgálódásunk középpontjába, azonban más jogirodalmi munkáira is kitérünk. A szerzők értékítéletét előrebocsátva: Degré Lajos sok szempontból száz év távlatában is korszerű és előremutató büntetőjogi felfogást képviselt, nem egy általa vizsgált kérdés ma talán aktuálisabb, mint valaha. Az ezekre adott modern, tudományosan megalapozott és mély dogmatikai érzékkel megfogalmazott válaszai napjaink büntetőjoggal foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberei számára is tanulságosok lehetnek. Meggyőződésünk, hogy munkáinak (újra)felfedezése nemcsak a büntető jogtudományi diskurzus számára lenne gyümölcsöző, hanem a jogalkalmazók ugyancsak hasznosítható ismereteket szerezhetnének általuk. Végül nem egy tudományos megállapítását a jogalkotónak is indokolt lehet figyelembe vennie.
Degré Lajos 1882. február 25. napján született Budapesten. Apja halála után édesanyja, Keller Amália nevelte. A középiskolát a budapesti piaristák főgimnáziumában végezte el és jogi végzettségét is Budapesten szerezte. Itt került kapcsolatba az ekkoriban egyetemi tanár, későbbi igazságügy-miniszter Balogh Jenővel, aki felfigyelt a tehetséges joghallgatóra és támogatta abban, hogy tudományos pályára lépjen. Ő mutatta be Finkey Ferencnek és Angyal Pálnak is. Az egyetem elvégzését követően Degré előbb gyakorló jogászként kezdett dolgozni. Kezdetben joggyakornok a budapesti I-III. kerületi járásbíróságnál, majd járásbírósági jegyző Szepesófalván.[6] A gyakorlati tevékenység mellett azonban mind jobban vonzza az elméleti munka, ezért 1908-ban egy év - fizetés nélküli - szabadságot kér és kap az igazságügyi minisztériumtól. Ezt az évet Berlinben tölti, ahol Franz von Liszt előadásait hallgatja és az itt beszerzett jogirodalom alapján írja meg első átfogó munkáját, a jogos védelem témakörében. Hazatérését követően Kecskeméten dolgozik jegyzőként, ahonnan 1911 nyarán a kir. Kúriához rendelik be tanácsjegyzőnek. Itt olyan kiváló szakemberektől sajátíthatta el a gyakorlati jogi munka rejtelmeit, mint Vargha Ferenc kúriai tanácselnök (később koronaügyész) vagy a szakíróként is kiemelkedő Baumgarten Izidor. A berendelést újpesti aljárásbírói, végül pestvidéki törvényszéki bírói
- 116/117 -
kinevezés követte, melynek keretében Degré kiemelkedő munkabírásúnak bizonyult: olykor 20-30 ügyet letárgyalt naponta, tárgyalásai olykor estébe nyúlottak. Finkey bírói tevékenységét így jellemezte: "[a] fiatal embert általában jellemző subjectivista felfogás, az ő sajátos túlidealista világnézete, szigorú erkölcsi érzése érthetővé teszi bírói szigorát is, ami azonban természetesen felszisszenést keltett különösen az ügyvédi körökben".[7]
Igazi célként Degré szemei előtt mindazonáltal a tanári pálya lebegett. Ennek elérése céljából a budapesti tudományegyetem jog- és államtudományi karához büntetőjogból egyetemi magántanári habilitációért folya-modott, melyet 1914-ben szerzett meg. Miután Angyal Pál Budapestre került,[8] pályázatot nyújtott be a pécsi tanszékvezetői állásra, melyet azonban nem sikerült elnyernie. Az új, pozsonyi fakultás kapcsán azonban már eredménnyel járt: Ferenc József császár 1914. augusztus 31. napján az egyetem büntetőjogi és bűnvádi eljárási tanszékére nyilvános rendkívüli tanárrá nevezte ki. A történelem azonban ezen a ponton közbeszólt: kitört az első világháború. Degré Lajos előadásai rendszeresen maradtak el azért, mert egész egyszerűen egyetlen hallgató sem tudott megjelenni azokon. Hogy ez a helyzet mennyire érzékenyen érintette az ifjú jogtudóst, jól példázza ebből az időszakból származó következő kijelentése: "visszamegyek a bíróságra, ahol van munka!".[9] Némileg jobb kedvre deríthette, hogy Angyal Pál 1914. október 1-jétől felkérte a Büntető Jog Tára társszerkesztőjének.[10]
A háború kitörése azonban meg is pecsételte Degré sorsát: hazafiassága és a családi tradíció (apja honvédhuszár-kapitányként végigküzdötte az 1848/1849-es szabadságharcot!) egyaránt arra sarkallta, hogy bevonuljon katonának. A vallás- és közoktatásügyi miniszter első ízben - a kulturális munka folyamatosságára hivatkozva - megtagadta ez iránti kérelmét. Ezt követően azonban - 1914. december hónapban - népfelkelőhadnaggyá nevezik ki a pozsonyi 13. számú honvédgyalog-ezredhez. Bár beosztásának megfelelő feladata az újoncok kiképzése lett volna, ő harctéri kiküldetés iránt folyamodott, melyet a Kárpátokat ekkoriban fenyegető orosz túlerő miatt engedélyeztek számára. Az első nagyobb csatában, az uzsoki szoroson túl, Dvernikben esett el: 1915. március 6. napjáról 7. napjára virradó éjjel, a San folyón történő éjszakai átkeléskor találta el egy orosz gépfegyver golyója, mely halálos sérülését okozta.[11] Holttestét a helyi katolikus templomnál temették el, ahonnan családja a következő év tavaszán hozatta haza. Végső nyughelye 1916. május 14. napjától a budapesti Kerepesi úti temetőben található. Mint Finkey találó hasonlatában írta: "Petőfi lelke lobogott benne s a Petőfi sorsa lett neki is osztályrésze. Ott, a harcz mezején folyt ki az ifjúi vér szívéből, s holttestén át fújó paripák száguldottak a kivívott diadalra".[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
