A felperes jelzálogjog-biztosíték kikötése mellett 700 000 forint kölcsönt nyújtott. A kölcsön biztosítására szolgáló ingatlannak a tulajdoni lap szerint a kölcsönvevő volt a tulajdonosa. A tulajdoni lap azonban nem a valóságos tulajdoni helyzetet tükrözte, a kölcsönvevő ugyanis hamis adásvételi szerződés alapján jegyeztette be magát tulajdonosként az ingatlan-nyilvántartásba. Az adásvételi szerződésen az szerepelt, hogy az okiratot a közjegyző ellenjegyzi.
A felperes keresetében 700 000 forint kára és kamatai megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Arra hivatkozott, hogy az alperes a kölcsönvevő tulajdonjogát nem jegyezhette volna be, mert a hamis okirat az ingatlan-nyilvántartási bejegyzések alapjául szolgáló okiratokra a jogszabály által előírt formai kellékeknek nem felelt meg. A közjegyző ugyanis a felek által már elkészített magánokiraton a felek aláírását hitelesítheti; az ellenjegyzés azonban csak ügyvédtől származhat. A felperesnek nincs reménye, hogy a kölcsönszerződés személyes kötelezettjétől a kölcsönt visszakapja. Mivel az alperesnek felróható okból nyújtott valódi biztosíték nélkül kölcsönt, az elvesztett kölcsönösszeget és kamatait mint kárt az alperes köteles neki megtéríteni. A kártérítési felelősség alapja a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítéletét azzal indokolta, hogy az alperes ügyintézője nem járt el ugyan kellő körültekintéssel, amikor az okirat említett fogyatékosságát nem ismerte fel, ez a mulasztása azonban az alperes kártérítési felelősségét nem alapozza meg, mert az adott esetben kirívó jogalkalmazási tévedés nem történt. Ez már csak azért sem állapítható meg, mert a valódi tulajdonos sérelme a földhivatali fellebbezési eljárásban orvosolva lett.
Az első fokú ítélet ellen a felperes fellebbezett. A fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság nagyrészt alaposnak találta a következő indokok szerint.
Az elsőfokú bíróság tévesen jutott arra a jogi következtetésre, hogy a kártérítési felelősségnek a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében és 339. §-ának (1) bekezdésében megszabott feltételei nem valósultak meg, mivel az alperes alkalmazottjának tévedése nem volt kirívóan súlyos, s ezért a tévedés az alperesnek nem róható fel.
Az ítélkezési gyakorlat szerint valóban csak a kirívóan súlyos jogalkalmazási és jogértelmezési tévedés alapozza meg a jogalkalmazó szerv kárfelelősségét. A tévedések súlyának értékelésére általában akkor kerül sor, amikor a jogalkalmazásnál tényállást kellett megállapítani, jogszabályokat kellett értelmezni és ezek egybevetésével került sor a döntés meghozatalára. Ha a figyelembe veendő jogszabály rendelkezése teljesen és nyilvánvalóan egyértelmű, a ténymegállapítás és a döntés pedig nem mérlegelés eredménye, általában nem lehet szó a felróhatóság körén kívül eső tévedésről, hibáról. A perbeli esetben az alperes alkalmazottjának mérlegelést kívánó jogalkalmazási tevékenységet nem kellett végeznie; csak egyetlen, mérlegeléstől független döntés meghozatalára volt lehetősége. Kötelessége a bejegyzési kérelem és az annak alapjául szolgáló okiratok formai és tartalmi kellékeinek vizsgálata volt. Azt, hogy ezeket az okiratok milyen formában kell kiállítani, és azoknak mit kell tartalmaznia, a jogszabály pontosan megszabja. E kellékek vizsgálatánál mérlegelést kívánó jogalkalmazói tevékenységre nemcsak szükség, de lehetőség sincs.
A perbeli hamis okirat alapján történt tulajdonjog bejegyzése idején hatályban volt 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet (Vhr.) 76. §-a szabta meg a bejegyzés alapjául szolgáló magánokiratok tartalmi és formai kellékeit. Ennek (3) bekezdése akként rendelkezett, hogy "a tulajdonjog keletkezésére, módosulására, megszűnésére vonatkozó magánokiratnak a keletkezés helyén és idején kívül ügyvédi ellenjegyzést vagy a nyilatkozattevő, illetve a szerződő felek névaláírásának valódiságára vonatkozó közjegyző tanúsítást kell tartalmaznia".
Az alperes ügyintézőjének a fentiekben előírt alaki kellékek meglétét kellett vizsgálnia. Ha ezt gondosan megteszi, észlelnie kellett volna azt, hogy az "e szerződést ellenjegyezte" kitétel nem származhat közjegyzőtől. A jogszabály értelmében a közjegyző a felek névaláírásának valódiságát tanúsítja. Ezt az egyértelmű, külön értelmezésre nem szoruló rendelkezést kellett volna az ügyintézőnek figyelembe vennie és a bejegyzés iránti kérelmet elutasítania.
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló az irányadó időszakban hatályban volt 1972. évi 31. törvényerejű rendelet 2. §-ának (1) bekezdése szerint "az ingatlan-nyilvántartás nyilvánosan és hitelesen tanúsítja a feltüntetett adatot, továbbá a bejegyzett jogok és tények fennállását." Az ingatlan tulajdoni lapja a kölcsönvevőt tulajdonosként tüntette fel, így a felperes kellő alappal feltételezhette, hogy valóban az. Annak nincs jelentősége, hogy a bejegyzést elrendelő határozat jogerőre emelkedését megelőzően a valódi tulajdonos fellebbezésnek tekintett bejelentése folytán az alperes a hibát észlelte és a határozatát visszavonta. A felperesnek ugyanis ahhoz, hogy az ingatlanra vonatkozó jogokról tájékozódjon, elegendő volt az ingatlan tulajdoni lapját megtekinteni, mert ha a bejegyzés megtörténik, azt kell feltételezni, hogy a bejegyzési kérelemnek és a bejegyzés alapjául szolgáló okiratnak hivatalból figyelembe veendő fogyatékossága nem volt. A bejegyzés a tulajdoni lapra a Vhr. 100. §-ának (1) bekezdésének megfelelően már a határozat kézbesítése előtt megtörténhetett.
A felperes abban bízva adta a kölcsönösszeget, hogy a kölcsönvevő a biztosítékként felajánlott ingatlan tulajdoni illetőségnek tulajdonosa, ezért a felperes abból származó kára, hogy a kölcsön visszafizetése iránti igényének biztosítéka nincs és a téves jogállapotot tükröző ingatlan-nyilvántartás közötti okirati összefüggés kétségtelen. Az alperes a jogellenes magatartásáért való felelősség alól a fentebb kifejtettek értelmében a felróhatóság körén kívül eső jogalkalmazási tévedésre hivatkozással nem menthette ki magát. Megállapítható tehát, hogy az alperes kártérítési felelőssége a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése és 339. §-ának (1) bekezdése alapján fennáll.
A Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre tekintettel az első fokú ítéletet részben megváltoztatta és az alperest kártérítés megfizetésére kötelezte (Legf. Bír. Pf. V. 23. 970/1997/4. szám).
Az irányadó tényállás szerint a később csalás és közokirat hamisítás miatt elítélt személyek a perbeli ingatlan tulajdoni lapjának másolatát egy idegen személyi igazolvány adatainak a felhasználásával meghamisították, majd ezt a tulajdoni lapot a földhivatalnál lévő eredetivel ismeretlen módon kicserélték vagy kicseréltették. A hamisított tulajdoni lap szerint öröklés jogcímén az a G. I. lett az ingatlan tulajdonosa, akinek az eltűnt személyi igazolványát az elkövetők - a fénykép kicserélése után - felhasználták. Ezután a magát G. I-nak kiadó S. Gy. 1993. május 27-én 7 150 000 forintért eladta az ingatlant a tulajdoni lap adataiban bízó felperesnek. A szerződésben meghatározott visszavásárlási jog miatt érdeklődő felperes utóbb az igazi G. I-tól megtudta, hogy nevezett soha nem volt az ingatlan tulajdonosa.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kártérítésként 7 150 000 forint és ennek kamata megfizetésére kötelezte a földhivatal alperest. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az eljárt bíróságok a Ptk. 349. és 339. §-ainak (1) bekezdéseiben foglaltakra hivatkozással állapították meg az alperes kárfelelősségét. Rámutattak arra, hogy a fölhivatal alperes az ingatlan-nyilvántartás vezetése során súlyosan megsértette - az akkor hatályban lévő - 1972. évi 31. tvr. 2. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott közhitelesség elvét: magatartásával "olyan helyzet teremtődött, amelynek következtében az adatszolgáltatás során a meghamisított tulajdoni lapon a bejegyzett tulajdonjog jogosultjaként olyan személyt tüntettek fel, akit ez a jog valójában nem illetett meg".
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Véleménye szerint az eljárás során a bíróságok tévesen mellőzték azt a tényt, hogy a felperes káráért elsődlegesen közvetlenül és túlnyomó részt az a S. Gy. a felelős, aki a bűncselekményt is elkövetve adta el az ingatlant a felperesnek. E bűncselekmény elháríthatatlan magatartásként okozott az alperes működésében rendellenességet. Amennyiben mégis fennállna az alperes egyetemleges felelőssége, az erre vonatkozó igény csak egységesen bírálható el, szükséges ezért, hogy a felperes az alperest S. Gy-val együtt perelje.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - az alábbi indokok alapján - alaptalannak találta.
Az alperes hivatkozása annyiban helytálló, hogy a felperes kárát közvetlenül az ingatlan eladását végző S. Gy. okozta. A felperes károsodásához mint eredményhez azonban az alperes magatartása is hozzájárult. A kárfelelősség általános feltételeiből [Ptk. 339. § (1) bek.] következően mentesüléséhez az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy az eredeti tulajdoni lapnak a meghamisítottal történt kicserélése megakadályozása érdekében úgy járt el, ahogy azt az adott helyzetben általában elvárható volt. E bizonyítási kötelezettségének az alperes nem tett eleget. A perben feltárt bizonyítékok nem támasztják alá azt a hivatkozását, amely szerint a tulajdoni lap kicserélése részéről elháríthatatlan volt.
S. Gy. és az alperes egyetemleges kárfelelősségét megalapozó egymással összefüggő magatartások egységét nem bontja meg az a tény, hogy a bűncselekményt is megvalósító szándékos magatartáshoz az alperesnek - a feltárt peradatok szerint megnyilvánulási formáját illetően ismeretlen maradt - gondatlan magatartása társult. S. Gy. és az alperes között azonban nem jött létre kényszerű pertársaság [Pp. 51. § a) pontja], az alperes szerződésen kívüli kárfelelősségének önálló elbírálása jogszerűen történt. A Ptk. 337. §-ának (1) bekezdéséből következik, hogy az alperes a felperes teljes káráért tartozik helytállni.
Nem tekinthető az adott esetben megalapozottnak az alperesnek a felperes keresetének időelőttiségére [Pp. 130. § (1) bek. f) pontja] való hivatkozása sem. Tény, hogy az ítélkezési gyakorlat (BH 2000/1/21.) szerint mindaddig, amíg a szerződéses jogviszony, illetőleg a tulajdoni igény alapján érvényesített kár bekövetkezése, illetőleg annak mértéke bizonytalan, nem állapítható, hogy a szerződésen kívüli károkozó magatartás megalapoz-e és ha igen, milyen összegű követelést. A joggyakorlat azonban abban is következetes, hogy az időelőttiségre hivatkozás nem fogadható el akkor, ha a közvetlen károkozóval szembeni kárigény érvényesítése valamely okból már eleve sikertelennek tekinthető. A peradatok szerint a szerződéses károkozó S. Gy. vagyontalan, ennélfogva indokolatlan lett volna a felperestől azt igényelni, hogy először vele szemben kísérelje meg igénye érvényesítését.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogszabályoknak megfelelő jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. X. 22. 877/1999/2. szám).
A megállapított tényállás szerint az alperes ügyvédi irodában alkalmazottként dolgozott dr. N. Z. ügyvédjelölt, aki 1995. augusztus 24-én közreműködött egy ingatlan tulajdonjogának a felperes és édesanyja, illetve D. M. és élettársa közötti átruházására vonatkozó előszerződés megkötésében. Ennek során ügyvédi letétként a felperestől 900 000 forintot átvett, azt azonban az ügyvédi iroda pénztárába nem fizette be, hanem saját céljaira fordította. Az alperes bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt feljelentette dr. N. Z-t, az ellene indított büntetőeljárást azonban az ügyvédjelölt időközben bekövetkezett halála miatt megszüntették.
A jogerős ítélet kötelezte az ügyvédi iroda alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 900 000 forintot, ennek 1995. december 5-től a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát és perköltséget. A jogerős ítélet indokolása szerint az ügyvédjelölt az alperes képviseletében járt el a Ptk. 219. §-ának (1) bekezdése, illetőleg a Ptk. 220. §-ának (2) bekezdése értelmében, így az általa felperessel kötött letéti szerződés érvényes volt. Azt az alperes köteles teljesíteni, azaz a letét visszakövetelésekor köteles azt a felperesnek kiadni. Ettől függetlenül azt is megállapította a jogerős ítélet, hogy az alperes az alkalmazottja által a munkaviszonyával összefüggésben a felperesnek okozott kárért a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése, illetve a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerint kártérítő felelősséggel tartozik és az érvényes letéti szerződéstől függetlenül kártérítésként köteles a felperesnek az átvett 900 000 forintot visszafizetni. A felperes oldalán olyan mulasztást a jogerős ítélet nem látott bizonyítottnak, amely alapot adott volna a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése szerint a kár megosztására.
A jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelmében az alperes arra hivatkozott, hogy a néhai nem volt képviselője az ügyvédi irodának az ügyvédségre vonatkozó jogszabályok értelmében, így sem megbízás, sem letéti szerződés a felek között nem jött létre. Kárfelelősséggel pedig azért nem tartozik az alperes, mert dr. N. Z. mint az alperes iroda által bérelt helyiségek tulajdonosa is bemehetett az ügyvédi irodába, használhatta az ügyvédek pecsétjeit, azaz a néhai nem alkalmazotti jogviszonyát felhasználva követte el kárt okozó cselekményét. Arra is hivatkozott, hogy a felperesnek korábbi megbízásai miatt is tudnia kellett arról, hogy az ügyvédjelölt az iroda képviseletére nem jogosult és fel kellett ismernie a néhai okirat hamisítását is.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság - a következő indokok alapján - nem találta alaposnak.
A jogerős ítélet a tényállást helyesen állapította meg és helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a letéti szerződés a felperes és az alperes között a néhai képviseleti jogosultságára tekintettel érvényesen létrejött. Azt a tényt, hogy az ügyvédi iroda által munkaviszony keretében foglalkoztatott ügyvédjelölt az ügyvédi iroda képviseletére a Ptk. 219. §-a, illetve 220. §-a szerint jogosult, nem az ügyvédségre vonatkozó jogszabályok, hanem kizárólag a Ptk. szabályai alapján kell megítélni. Eszerint pedig nem kétséges, hogy az ügyvédjelölt olyan személy, aki az ügyvédi irodában ténykedve az ügyvédi iroda képviseletét látja el. Tévesen hivatkozik ezért az alperes arra, hogy a néhai a cselekménye elkövetésekor olyan álképviselő volt, akinek magatartásáért a Ptk. 221. §-a alapján nem felel.
Mindezeknek azonban az alperes marasztalása szempontjából nincsen ügydöntő jelentősége, mert az nem lehet kétséges, hogy az ügyvédjelölt a munkaviszonyával összefüggésben eljárva okozott kárt a felperesnek. Ezért a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése szerint érvényes szerződés hiányában is az alperes teljes kártérítő felelősséggel tartozik. E felelősség alól az alperes nem mentheti ki magát azzal, hogy az alperes és a néhai között egyéb polgári jogviszony is fennállott. Így valósága esetén sem menti az alperes kártérítési felelősségét az a tény, hogy az irodahelyiségeket az alperes egyben a néhaitól bérelte, aki mint az ingatlan tulajdonosa is bejuthatott az irodába. A cselekményét azonban az ügyvédjelölt e tulajdonosi minőségétől függetlenül a munkaviszonyával összefüggésben követte el, mert elsősorban a munkaviszonya az ügyvédjelölti foglalkoztatása tette lehetővé azt, hogy ügyvédi ténykedés kifejtésével a felperesnek kárt okozzon.
Nem látott alapot a Legfelsőbb Bíróság sem a Ptk. 340. §-a alapján kármegosztás alkalmazására. Elsősorban azért, mert az alperes alapvetően nem kártérítő felelősséggel tartozik, hanem a letétet köteles a letevőnek visszafizetni. A kártérítési felelősség szabályainak alkalmazása esetén a kárfelelősség mérséklésére sincs azonban lehetőség, éppen abból eredően, hogy a felperest az alperes korábban már ügyvédként képviselte, következik, hogy a felperes kellő bizalommal volt az alperes iránt és alappal feltételezhette, hogy az alperes által alkalmazott ügyvédjelölt a polgári ügyében megfelelően jár el. Vétkes mulasztás hiányában pedig kármegosztásra nincs lehetőség.
Ennek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. IV. 21. 164/1998. szám). ■
Visszaugrás
