Az elmúlt év decemberében A magyar országgyűlések története című könyvsorozat hatodik köteteként látott napvilágot Feitl István: Az államszocialista korszak álparlamentje című munkája.[1] Az Országház Könyvkiadó gondozásában megjelentetett könyvfolyam célja a magyar országgyűlések történetének bemutatása. A sorozatszerkesztők szándékai szerint a szerzők egységes szerkezetű, politika-, intézmény- és társadalomtörténeti szempontú feldolgozásai nemcsak a tudományos (jogtörténeti, politológiai, történeti) kutatók, de a felsőoktatásban részt vevők (hallgatók, oktatók) számára is hasznos alapmű, olyan kézikönyv lesz, amely a laikus érdeklődőknek is eligazítást nyújt az adott korszak parlamentarizmusának kérdésköreiben. A nagy vállalás teljesítése a felénél tart, a 12 kötetesre tervezett sorozat könyvespolcokra került darabjai (a 16-17. századi erdélyi országgyűlésekről, a 18. századi magyarországi rendi, vagy a Horthy-korszak parlamentjéről, s legutoljára az 1944-1949 közötti időszak törvényhozásáról) bizonyították a szerkesztők nagyívű vállalásának igazát: mindegyik elkészült mű az adott korszak kiváló kutatói, történészei tollából született hiánypótló alkotás lett. Szente Zoltán: A parlamentek története című kiváló könyvében maga is megállapította: a parlamentek történetének összehasonlító vizsgálata vagy az európai történelem fősodrának vázlatos bemutatásával, vagy a nagyobb korszakok intézményeinek tárgyalásával képzelhető el, jelen könyvsorozat esetben tehát ez utóbbiról van szó.[2]
A fenti célkitűzések miatt a munka nem volt egyszerű: hogyan lehet egy-egy adott korszak intézményének történetét bemutatni úgy, hogy az olvasó ne vesszen el a részletekben, de mégis egyetlen hangsúlyosabb elem se maradjon ki a bemutatásból? Minden kötet esetében a válasz a szintézisre való törekvés, illetve a többszempontú megközelítés volt. Ez a szerzői attitűd leghangsúlyosabban az utoljára megjelent kötetnél érhető tetten.
Feitl Istvánt nem kell bemutatni azoknak, akik a pártállami időszak történetével foglalkoznak és fokozott érdeklődést mutatnak a korszak köztörténeti, politológiai kérdései iránt. A Rákosi- és Kádár-korszakok parlamentarizmusának szisztematikus vizsgálata eleddig nem számított közelmúltunk népszerű kutatási témái közé, bár egyes részterületek feltárása már elkezdődött. Feitl István azonban nemcsak az újabb kutatási eredményeket használta fel munkája megírása során, nem félt visszanyúlni azokhoz a feldolgozásokhoz sem, amelyek még a vizs-
- 193/194 -
gált időszak vége előtt születtek és így a korszak társadalmi struktúrájával foglalkozó politikatörténeti, választástörténeti írásokat nemcsak elemzésként, de forrásként is felhasználta. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy a korabeli államjogászok a "szocialista parlamentarizmust" nem a mai értelemben vett tudományos megalapozottsággal értelmezték, inkább egyfajta ideológiai, teoretikus indíttatású szövegeket alkottak, és a legtöbb esetben a (párt)államélet keretében értelmezték az Országgyűlést.
Mint már korábban említettem, mostanra bizonyos részterületek feltárása már megtörtént: a választások és a parlament összetételének, az interpellációk, vagy az ügyrendek alapján történő közvetett parlamenti szerepmódosulások vizsgálata, az országgyűlés megbízatása megszűnésének körülményei, vagy éppen a Kádár-rendszer alkotmányosságának vizsgálati szempontjainak meghatározása és így tovább. A késő pártállami társadalmi struktúrák elemzése már az ország-gyűlési képviselők differenciált elhelyezését is lehetővé tette, és az új technokrácia, az új reformer értelmiség kategóriáinak megállapítása során Feitl új fogalmat alkot: attól függően, hogy ki hol helyezkedett el a társadalomban, milyen foglalkozási, kulturális, generációs pozíciót foglalt el, a szerző a "korporatív egyenetlenség" fogalmával írta körül. (A Kádár-kori korporativizmus egyéb összefüggésben is a kötet egyik meghatározó magyarázó jelzője Feitlnél.)
A korabeli jogi, politológiai szakcikkek mellett a parlament és a nyilvánosság kapcsolatához a magyar sajtó egészének átvizsgálására is szükség volt, de - jegyzi meg önkritikusan a szerző - a korszak rádió- és televízióműsorainak részletes áttekintésére nem volt lehetősége. Azt is elismeri, hogy bár könyvének szerkezete megpróbálta követni a sorozatban eddig megjelent kötetek felépítését, a parlament szervezettörténete nem lehetett teljes. Magyarázata szerint az Országgyűlés szervezeti változásai mögött minden egyes esetben politikai meggondolások húzódtak, hiszen szinte minden ilyen aktus parlamenten kívüli okokra volt visszavezethető. Mivel a parlamenti önállóság - az utolsó két esztendőt leszámítva - csupán egyfajta fügefalevél volt, a parlament belső mozgatórugóit is elsősorban a külső erők indították be vagy fékezték le. Ezért van az, hogy sok vita, amely a parlament életével függött össze nem a Kossuth tér 1-3. alatt zajlott le, így ezért a korábbi kötetekhez képest jóval több köz-, illetve politikaitörténeti utalás található.
A fentiek miatt - hasonlóan a könyvsorozat többi szerzőjéhez - Feitlnek is alapkutatásokat kellet végeznie, hiszen a folyamatok irányításában a parlament saját szervezete érdemben nemigen vett részt, a valódi döntések máshol történtek, így az Országgyűlés nyilvános, a naplóban és a sajtóban megörökített ülésein történteknek vajmi kevés közük volt a folyamatok alakításában. Ezért az országgyűlési naplókon túl, valamint a feldolgozások, a szakirodalom mellett a legfontosabb információhordozóvá a levéltári források váltak. Csak egy-két példa, hogy miért kellett a szerzőnek több mint ezer (!) levéltári dobozt átnézni a kötet megírása során: fel kellett tárni a Népköztársaság Elnöki Tanácsának iratait, hiszen a NET "kis parlamentként funkcionált" és nem csupán a (nép)köztársasági elnök szerepét látta el, hanem két ülés között helyettesítette az Országgyűlést, törvényerejű rendelete-
- 194/195 -
ket bocsátott ki és a parlament hatáskörébe tartozó határozatokat hozott, sőt mentelmi és összeférhetetlenségi szerepet is felvállalt. Hasonlón megkerülhetetlen forráscsoportot alkottak a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezető testületeinek iratai is, hiszen a PB, a KB, a Titkárság is rendszeresen foglalkozott az Országgyűlés különféle ügyeivel. A pártkongresszusok, pártértekezletek a választásokkal, sőt az alkotmányozással kapcsolatos kérdéseket is megtárgyaltak, de elemezték az Országgyűlés munkáját a pártközpont különböző osztályai is. A minisztertanácsi iratok a két szerv egymáshoz való viszonyáról tudósítanak, míg az egyes képviselők emlékiratai, memoárkötetei értékes emlékeket őrizhettek meg.
Feitl a kötet kiváló bevezető tanulmányában vizsgálati módszertanába is betekintést enged, elemzési szempontjai igen alaposak, meggyőzőek. Bár a kelet-közép-európai, s így a magyar parlamentek különleges, egyedi képződmények voltak, ezért a nyugat-európai mintákat nem lehetett automatikusan az elemzésekhez felhasználni, de - jegyzi meg Feitl - bizonyos szinten mérceként alkalmazhatók voltak. Ilyen volt a funkcionális elemzés, és a szakértelem kérdése, melyek függetlenek lehetnek az adott társadalmi berendezkedéstől. Így a funkcionális elemzéskor az alábbi szempontokat vette sorra: a törvényhozás, a kormány és a jogszabályok végrehajtásának ellenőrzése, a legitimációs funkció, a szelep- és konfliktusmegoldó funkció, a szocializációs funkció, a kompromisszumteremtő, érdekképviseleti, érdekegyeztető, elitkiválasztási, szuverenitási, illetve önkormányzati és politikai vita funkciók.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
