Miért is nem kiabál a gyermek, aki családjában bántalmazás - fizikai, érzelmi szexuális bántalmazás, illetve elhanyagolás - áldozatává válik? Mit jelent a gyakorlatban az áldozattá válás? Milyen módon viszonyul az igazságszolgáltatás rendszere a bántalmazott gyermekekhez? S mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél kevesebb gyermek, fiatalkorú váljon áldozattá - a család áldozatává, illetve a rendszer áldozatává? Kié a felelősség? Ezek a kérdések hangzottak el, illetve fogalmazódtak meg a Bírónők Egyesületének 2011. július 1-jén tartott szakmai tanácskozásán, melyre az OIT Hivatalában került sor.
A magyar társadalom számottevő része - hangozzon ez bármilyen riasztóan - a mai napig nevelési eszközként fogadja el a bántalmazást. Bántalmazás alatt a fizikai, érzelmi, szexuális bántalmazást, illetve az elhanyagolást értjük; s noha mindegyik esetben magas a látencia, és számos bántalmazásra csak évekkel később - vagy soha nem - derül fény, a fizikailag bántalmazott gyermekek szerencsésebb hányada rendelőintézetbe, azaz orvos elé kerül. (Nem véletlen, hogy a gyermekbántalmazásról szóló első publikációk egyike is egy gyermekorvos - a tavaly elhunyt Velkey László - nevéhez kötődik.[1]) A szakmai tanácskozáson Kassai Tamás gyermek-traumatológus, osztályvezető főorvos beszélt részletesen arról,[2] hogy miként állapítható meg orvosi szemmel az esetek egy részében teljesen nyilvánvalóan az, hogy a csecsemő, a kisebb-nagyobb gyermek sebesülése, sokszor súlyos, akár halált is okozó sérülése nem következhetett be a szülő által elmondott módon. Ismertette azokat a csonttörési típusokat, bőrelváltozásokat, égési sérüléseket, fenyítő eszközök okozta sebeket, amelyek jellegzetesek, s amelyek nem keletkezhetnek másképp, mint súlyos bántalmazás révén. Az, hogy a jogalkalmazók is felismerhessék ezeket a nyomokat, különösen jelentős, hiszen ez segíti elő azt, hogy megfelelően kezeljék az ügyet, s megfelelően tekinthessék át és értékelhessék az eléjük került jogi helyzetet.
Az, hogy az elkövető bíróság elé kerül, még aligha oldja meg az áldozat, a bántalmazott személy (legyen gyermek, vagy nagykorú) problémáját, hiszen a bántalmazó személy, bántalmazó szülő felelősségre vonása nem ad választ arra a kérdésre, hogy miként került a gyermek az áldozat szerepébe, és különösen: miként kerülhet ki ebből a helyzetből, hogyan képes feldolgozni az őt ért traumát. Mészáros Judit klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta lélektani oldalról közelítette meg előadásában[3] az áldozat helyzetét, abból a kérdésből kiindulva, hogy miért nem feltétlenül várható el az, hogy az áldozat kiabáljon, azaz egyszerűen segítséget kérjen. Rámutatott arra, miként válhat a másokkal nem megosztható trauma (így például a kislány nevelőapja általi szexuális bántalmazása) a gyermek lelkében titokká, hogyan konzerválódik ez azután az egész család számára tabuvá, amely végül a gyermek teljes érzelmi magárahagyatottságát eredményezi. Ebben az izolált helyzetben gyakran a bántalmazó az, akihez az áldozat még egyáltalán kötődni tud - legyen az a kötődés számára mégannyira megbetegítő is. A Stockholm-szindróma, az áldozatnak az agresszorral való azonosulása különösen gyakran megfigyelhető a bántalmazott gyermekeknél, hiszen komoly fenyegetettség árnyékában élnek a menekülés reménye nélkül. A reményt egy olyan személy nyújthatja, aki segíteni képes az áldozatnak.
A "miért nem kiabál az áldozat" kérdés egy másik előadásnak is kulcsmondata volt. Huszár Ágnes egyetemi docens, kutató,[4] egy olyan kanadai esetet tárt fel, amelynek bírósági tárgyalásán a nemi erőszak két áldozatának szembesülnie kellett azzal, hogy bizonyos fogalmak egészen mást jelentenek az igazságszolgáltatás férfi bírájának és ügyészének, mint nekik, fiatal lányoknak. Állították, hogy csak azért nem mutattak komolyabb ellenállást a szerintük bűncselekményt elkövető férfival szemben, mert nem kívánták őt megbántani, úgy érezték, hogy a szóbeli tiltakozás elegendő. A bíró ezzel szemben arra mutatott rá, hogy az elkövetés helyszínéül szolgáló kollégiumi szobában kiabálhattak volna, a folyosón tartózkodóktól segítséget kérhettek volna, illetve dörömbölhettek volna a falon. Az áldozatokat azonban hiába faggatta arról, hogy ezt miért nem tették meg; láthatóan nem voltak tisztában azzal, hogy határozottabb módon is megengedett lett volna a tiltakozás.
Az áldozatnak, amennyiben eljárás indul az őt ért bántalmazás miatt, nemcsak lelki és fizikai sérüléseit kell feldolgoznia, hanem tanúként az eljárásban is részt kell vennie. Ez a részvétel azonban paradox módon éppen azt akadályozza meg, ami a legfontosabb lenne: a traumából való felépülést. Gyurkó Szilvia tudományos kutató, kriminológus[5] részletesen ismertetett eseteket, melyek nemcsak évekig húzódtak, hanem melyek során a bántalmazott, veszélyeztetett gyermeknek számos meghallgatáson is részt kellett vennie. Ezek a meghallgatások közel sem gyermekbarát módon történnek. Az igazságszolgáltatás résztvevői számos esetben nincsenek tisztában azzal, hogy egy adott életkorú gyermek milyen ismeretekkel rendelkezhet a világról - arról pedig különösen nem, hogy egy akár csak egyszer, de különösen egy évekig bántalmazott gyermek mit él át. A gyermek az gyermek, akinek ennél fogva egészen sajátos bánásmódra és felé irányuló hozzáállásra van szüksége. Ezt a célt tölthetné be a gyermekbarát igazságszolgáltatás, melynek keretei között a gyermek megkaphatná a szükséges és érthető tájékoztatást, a szakszerű jogi segítséget, és amelyben úgy vehetne részt, hogy pontosan tudja és értse, mi történik vele és az érdekében.
Ehhez a témakörhöz kapcsolódott Katonáné Pehr Erika gyermekvédő, c. egyetemi docens széles körű gyermekvédelmi áttekintése.[6] A statisztikai adatok egyértelműen mutatják a magyar valóságot: a sok veszélyeztetett gyermeket és az elszegényedés riasztó mértékét. Noha a New York-i Gyermekjogi Egyezmény megadja az alaprendelkezéseket, s az Európai Unió is lépéseket tesz a gyermekek érdekében - példa erre az EU Gyermekjogi Stratégiája (2006) és a Gyermekjogi Ütemterv (2011. február) -, a gyermekvédelmi ellátásokra azok minden formájában nagy szükség van, hiszen valamennyi ellátási forma sok gyermeket érint. A 2010. év adatai szerint 560 ezer gyermek él szegénységben, számukra különösen fontos a gyermektartásdíj megelőlegezése, az óvodáztatási, illetve iskoláztatási támogatás. Az előadó kitért a gyermekvédelmi jelzőrendszer működésének hiányosságaira, a gyermekjóléti szolgálatok, továbbá a gyermek- és lakásotthonok helyzetére.
Azt a tényt támasztotta alá a szakmai tanácskozás, hogy a gyermek kiszolgáltatott helyzetben van; kiszolgáltatottsága fakadhat (a családon belüli) bántalmazásból, de lehet ennek oka az elszegényedés is. Ami pedig az áldozattá válás problémakörét illeti, a gyermek könnyen válhat tehetetlen áldozattá - hiszen a választás lehetősége még felnőttek számára sem mindig kézenfekvő. S hogy ki a felelős a bántalmazott gyermekekért, s ki tehet azért, hogy minél kevesebb gyermek fölött tárja szét a kezét az orvos, illetve a jelzőrendszer, az igazságszolgáltatás bármely tagja: "de hát miért nem kiabált?", a válasz nyilvánvaló: a társadalom, azaz mi, mindannyian - és különösen a hozzáértő szakma, többek közötti a jogászi szakma képviselői. ■
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
