Az Európai Bíróság 2007. december 11-én, a C-438/05. sz., az International Transport Workers’ Federation, a Finnish Seamen’s Union és a Viking Line ABP, az OÜ Viking Line Eesti ügyben hozott ítélete számos, az alapszabadságok szempontjából alapvető kérdéseket vetett fel. Az International Transport Workers’ Federation [szállítási dolgozók nemzetközi szövetsége, (ITF)], a Finnish Seamen’s Union [finn tengerészunió, (FSU)], valamint a Viking Line ABP (Viking) illetve annak leányvállalata, az OÜ Viking Line Eesti (Viking Eesti) közötti eljárás a szakszervezetek kollektív fellépésére illetve az ilyen fellépéssel való fenyegetésekre vezethető vissza, melyek azt célozták, hogy a Viking az egyik hajóját ne lajstromozza át a finn lobogóról egy másik tagállam, az észt lobogójára.
A Viking egy a finn jog szerint bejegyzett, komphajón történő szállítással foglalkozó társaságot működtet, és ennek keretében finn lobogó alatt működteti a Rosellát, amely Tallinn (Észtország) és Helsinki (Finnország) között hajózik. A Rosella legénysége tagja az FSU finn tengerész-szakszervezetnek, mely tagja az ITF nek a szállítási ágazatban alkalmazott dolgozók szakszervezetei nemzetközi szövetségének. Az ITF politikájának egyik fő célja az olcsó lobogókkal szembeni küzdelem.2 Ennek a politikának az alapvető eszköze egyrészt tényleges kapcsolat megállapítása valamely hajó lobogója és a tulajdonos állampolgársága között,3 másrészt az olcsó lobogók alatti hajók legénysége munkakörülményeinek védelme és javítása. Egy hajót az ITF akkor tekint olcsó lobogó alatt lajstromozottnak, ha a hajó tényleges tulajdonosa és a hajó feletti ellenőrzés a hajó lajstromozása szerinti lobogó államától eltérő állambeli. Az ITF szerint csak azok a szakszervezetek jogosultak egy hajóra vonatkozó kollektív szerződés megkötésére, amelyeknek a székhelye abban az államban van, ahol a hajó tényleges tulajdonosa található.
A Rosella finn lobogó alatt hajózott, és ennél fogva a Viking köteles volt a finn jog alapján a legénységnek a Finnországban alkalmazottal azonos szintű bért fizetni. Az észt legénységek bére azonban alacsonyabb volt a finnekénél. Ez oda vezetett, hogy az alacsonyabb bérköltséggel müködő észt hajók közvetlen konkurenciája miatt a Rosella üzemeltetése veszteségessé vált. A Viking erre reagálva azt tervezte, hogy a hajót vagy Észtországban vagy Norvégiában lajstromoztatja annak érdekében, hogy új és számára kedvezőbb kollektív szerződést köthessen. Miután a finn szakszervezet tudmást szerzett arról, hogy a Viking a hajó átlajstromozását tervezi, kapcsolatba lépett az ITF szakszervzeti tömörüléssel, és jelezte, hogy a Rosella tényleges tulajdona finnországi marad, valamint kérte az ITF-et, hogy juttassa el ezt az információt valamennyi tagszakszervezethez és szólítsa fel azokat, hogy ne folytassanak tárgyalásokat a Vikinggel egy új kollektív szerződésről. Az ITF e kérésnek megfelelően körlevelet intézett a tagjaihoz, amelyben felszólította őket, hogy ne kezdjenek tárgyalásokba a Vikinggel vagy a Viking Eestivel. Mivel a felek - a Viking és a finn szakszervezet - álláspontja nem közeledett (a Rosella működtetése továbbra is veszteséges maradt, a Viking kitartott szándéka mellett, hogy ezt észt lobogó alatt lajstromoztatja, az ITF körlevél pedig továbbra is hatályban maradt), új fordulat Észtország uniós csatlakozásával következett be. 2004. augusztus 18-án a Viking ugyanis kereset nyújtott be a High Court of Justice (England & Wales), Queen’s Bench Division (Commercial Court) (Egyesült Királyság)4 előtt annak megállapítása iránt, hogy az ITF és az FSU fellépése ellentétes az EK-Szerződés 43. cikkével. E keresetnek az említett bíróság a 2005. június 16-i ítélettel helyt adott, mellyel szemben az ITF és az FSU 2005. június 30-án fellebbezéssel élt hivatkozva a szakszervezeteknek a munkahelyek megtartása érdekében történő kollektív fellépésének jogára, melyet az EK-Szerződés is elismer 136. cikkében. E szerint a Közösség és a tagállamok szem előtt tartják az alapvető szociális jogokat, így többek között az 1961. október 18-án Torinóban aláírt Európai szociális chartában, valamint a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló 1989. évi közösségi chartában meghatározott jogokat, amibe a sztrájk joga is beletartozik.
E bevezetés alapján is látszik, hogy az ügy talán legfontosabb kérdései azok voltak, hogy magánfelek - egy munkavállalói szervezet és a munkaadók - között alkalmazhatóak-e az alapszabadságok; illetve az, hogy mi a viszony az alapjogok - adott esetben a sztrájkhoz való jog - és az alapszabadságok - itt a letelepedési jog - között.
A közösségi alapszabadságok, mint a közösségi jog általában,5 közvetlen alkalmazhatóak, vagyis a szerződés illetve a közösségi jog közvetlenül a Közösség jogalanyait személyükben érintik, a tagállamok állampolgárai számára jogokat állapítanak meg, és e jogaikra a tagállami bíróságok előtt hivatkozhatnak illetve ezek előtt érvényesíthetik őket.6 A közösségi alapszabadságok alanyi közjogokként funkcionálnak.7
Az alpszabadságok címzettjei (kötelezettjei) elsősorban a tagállamok, kérdéses volt azonban sokáig, hogy mennyiben és milyen feltételek mellett lehet ezekre hivatkozni a magánszemélyekkel szemben, vagyis horizontális viszonyokban (Drittwirkung),8 hogy vajon csak jogosítják-e a magánszemélyeket ezen előírások, vagy kötelezik is őket.
Az áruk szabad áramlásával kapcsolatban is voltak olyan megállapításai a Bíróságnak, melyek a magánfelek közötti alkalmazhatóság benyomását keltették. A Dansk Supermarked ügyben elég egyértelműen kifejezésre jutatta, "hogy magánszemélyek egymás közötti megállapodásai semmilyen körülmények között sem térhetnek el a Szerződésnek az áruk szabad mozgására vonatkozó kötelező rendelkezéseitől"9. Később ezt a megállapítását a Bíróság felülvizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy azért nem alkalmazható ezekre az áruk szabad áramlása, mert ezekre a helyzetekre az EKSz külön szabályokat tartalmaz: mégpedig a versenykorlátozó megállapodások, és a piaci erőfölénnyel visszaélés tilalmát.10
A Walrave11 és Bosman12 ügyekben a Bíróság elismerte a közösségi alapszabadságok, a munkavállalók szabad mozgásának szabadságát a sportegyesületekkel szemben is, melyek magánjogi szervezetek. Az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés tilalma nemcsak a hatóságok tevékenységére vonatkozik, hanem a munkaviszonyról és a szolgáltatásnyújtásról kollektív módon rendelkező más jellegű szabályozásra is kiterjed.13 Ennek oka, hogy a "különböző tagállamokban a munkafeltételeket hol törvénnyel vagy rendelettel meghatározott rendelkezések révén szabályozzák, hol magánszemélyek által kötött vagy elfogadott egyezményekkel és más aktusokkal"; így a közösségi jogból fakadó tilalmaknak "hatósági aktusokra történő korlátozása azzal a veszéllyel járna, hogy azokat egyenlőtlenül alkalmaznák",14 vagyis "a tagállamok között a személyek szabad mozgásával kapcsolatos akadályok megszüntetését veszélyeztetné, ha az állami eredetű akadályok lebontását semlegesíthetnék a közjogi jelleggel nem bíró egyesületek és szervezetek jogi autonómiájának gyakorlásából eredő akadályok".15
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
