A Médiaszabályozás, Közérdek, Törvény című könyv első, angol nyelvű kiadása (Media Regulation, Public Interest and the Law) még 1999-ben jelent meg; az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet (AKTI) és a Gondolat Kiadó gondozásában, az NMHH Médiatanácsa támogatásával megjelentetett magyar nyelvű kötet a 2006-os, átdolgozott kiadás fordítása. A könyvet egyetemi jogászok írták a döntéshozatal segítésére, de útmutatóul szolgálhat a médiaszabályozás iránt érdeklődők számára is. Mike Feintuck az angliai Hull egyetem professzora, 2007-2008-ban a Lordok Háza Kommunikációs Bizottságának egyik kutatásában töltött be tanácsadói szerepet[1]. Mike Varney a kollégája, szintén a Hull egyetemen tanít jogot.
A könyv Bibliográfiája impresszív tárgyi tudás feldolgozását sejteti. A fejezetekbe lapozva válik egyértelművé, hogy a művekből nemcsak, hogy merítenek a szerzők, de gyakran idéznek, utalnak is rájuk, kétséget sem hagyva afelől, hogy alapos jártassággal bírnak a témáról értekező szakirodalomban. Ami első ránézésre is hiány lehet az olvasónak, egy rövidítések jegyzéke, ha esetleg valaki a könyvet nem elejétől végéig olvasná. Így könnyebben be tudna kapcsolódni egy-egy fejezetbe, főleg, ha csupán a médiaszabályozás iránt érdeklődő laikus, és nem szakember. A fordítás jó, bár vélhetően, az alapanyag nem volt mindenütt könnyen fordítható, ezért külön érdemes megjegyezni, hogy a fordítónak sikerült fogyaszthatóvá, olvasmányossá tennie az anyagot.
A könyv felütése a klasszikus bevezetést mellőzi. Van ugyan egy rövid "Bevezetés és áttekintés" címet viselő alfejezet, ám ez nem amolyan eligazító jellegű megnyitása a tárgyalandó témának, hanem elég gyorsan a dolgok közepébe vág, ami eleinte kissé megrettentő. Az olvasót elbizonytalaníthatja a sok ide-oda utalás, ugyanakkor kíváncsivá is teszi: hogyan áll majd össze ez az egész? Végül persze összeáll. A hetedik fejezetben.
Manapság három jelenség - a technológiai konvergencia, a globalizáció, illetve a horizontális és vertikális integráció - határozza meg a médiaszabályozásról folyó vita kereteit. A könyv inkább "azokra a valós és lehetséges válaszokra összpontosít, amelyek e változások következtében a médiaszabályozást érintő új kihívásokra a liberális- demokratikus elmélet és gyakorlat kontextusában adhatók." (p.10.) Az, hogy a demokráciában a hatalom gyakorlói elszámoltathatók, evidencia. Ennek, vagyis a hatékony állampolgári részvételnek feltétele a tájékozottság, ami pedig a legmarkánsabb indokolása a média szabályozásának. A könyvben a szerzők amellett érvelnek, hogy bár az állam mindig gondoskodik valamilyen módon a média feletti ellenőrzésének fenntartásáról, a szabályozás mögötti elvek, és a szabályozás célja nincs kielégítően feltárva, következésképpen a szabályozási technikáknak nincsenek igazi célkitűzései, hiányzik az alapokat jelentő értékrend a brit médiaszabályozásban. Ha pedig nincsenek meghatározva a célok, akkor a siker vagy éppen a sikertelenség mérése sem könnyű. Ebből továbbá az is következik, hogy a közszolgálat szempontjából sem lehet a sikert vagy sikertelenséget a nézők vagy hallgatók számával mérni.
Az első, bevezetőnek szánt alfejezetben a szerzők a könyv négy fő célkitűzését az alábbiakban foglalják össze: a könyv célja "hogy meghatározza:
1. miért van szükség médiaszabályozásra,
2. mely értékekre építhető a legitim szabályozás,
3. melyek a médiaszabályozás jelenlegi és múltbéli struktúrái,
4. a második és harmadik cél szintéziseként meghatározza azon értékeket és intézményes szempontokat, amelyek bármelyik jövőbeli szabályozórendszer részét kell, hogy képezzék." (p.11)
Az első fejezet a továbbiakban vázolni kívánja a médiaszabályozás jogi és alkotmányos kontextusát, amelyre a könyv hátralévő része is épít. Így megkerülhetetlen a sajtószabadság kérdésével való foglalkozás. A sajtó szabadságának és szabályozhatatlanságának alapvetése az, amire a média hatalma épült - állapítják meg a szerzők. Máig ez jelenti az állam és a média dinamikájának kulcsát. Az angolszász kontextusban Barendt (1985) a véleménynyilvánítás szabadságának igazolására három utat mutatott be (pp.16-17.). Az első az "igazságból kiinduló érv", vagyis, hogy az igazság megismerése szempontjából a nyilvános vita elengedhetetlen. A második érv a véleménynyilvánítás szabadságát individualista alapon közelíti meg, mondván a véleménynyilvánítás szabadságának a korlátozása az egyén fejlődésének állhat útjában. Végül a harmadik érv az állampolgári részvétel szempontjából indul ki. Bár egyik gondolatmenet sem problémamentes, a véleménynyilvánítás szabadságának igazolására adott érvelések mögött ezek dominálnak valamilyen kombinációban. Mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában hozott bírói ítéletek leggyakrabban az "állampolgár" vagy az "emberi jogok" koncepciójával érvelnek. Bármilyen kombinációban fogadjuk el az érveket, egy biztos, a kommunikáció szabadságának központi szerepe van a liberális-demokratikus felfogásban. A véleménynyilvánítás szabadságának értékével más értékek is konkurálhatnak, pl. a privát szférához való jog.
A jelenlegi kontextusban egy további szempontot is mérlegelni kell, az óriás-médiavállalatok megjelenését és határozott jelenlétét. A médiára tekinthetünk úgy is, mint egy hatalmas, globalizálódó kereskedelmi piacra, amelyet még inkább fenyeget a monopol/ oligopol szerkezet irányába való elmozdulás. Dahlgren megjegyzi, hogy a tömegkommunikáció intézményi logikája nem a társadalmi nyilvánosságot erősíti, hanem a profit maximalizálását ösztönzi. A kereskedelmi média célja nem a médiatermékek előállítása a nézők számára, hanem a nézők előállítása a reklámozók számára (p.20.). Mindezzel együtt a média mégis alapvető szerepet játszik a demokrácia védelmében, a kormányok elszámoltathatóságában, vagy legalábbis ennek lehetőségében. Megjegyzem, hogy ez utóbbi is inkább akkor sikeres, ha a média valamit botrányként tálalhat, hiszen az vonzza a nézőszámot és teszi eladhatóvá a reklámhelyet. Ezt a szerepét, vagyis a demokratikus kontrollt, csak akkor tudja betölteni a média, ha biztosított a megközelítések és a tulajdonosok pluralitása, minthogy a tulajdonosi kör és a médiatartalom között összefüggés van.
McChesney tézise ezt a következőképpen summázta: "gazdag média, szegény demokrácia" (p.21.). És valóban, az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kapott a több orgánumba egyszerre érvényesülő óriás médiavállalatok uralma. Olaszországban Silvio Berlusconi, aki vezető pozícióba került a kereskedelmi televíziózás területén és nem mellékesen választásokat nyert, vagy Nagy-Britanniában Rupert Murdoch[2], aki a DTH műholdas sugárzás terén vált vezetővé és ezzel párhuzamosan a brit nyomtatott sajtó piacának kb. harmadát megszerezte. A média tulajdonlása ugyan általában nemzeti szintű, maga a média piac fokozatosan nemzetközivé válik. Kormányok sok esetben aktívan támogatták saját, hazai médiavállalataik globalizálódását, azt remélve, hogy nemzetgazdasági szempontból, és saját befolyásuk kiterjesztése révén is a hasznukra válhat[3]. A médiapiac gazdasági befolyását Nyugat-Európában Doyle 2002-ben a nemzeti össztermék 3-5%-ára becsülte (p.25.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
