1. Az 1992-ben elfogadott, az önálló államok körülményeire szabott cseh és szlovák alkotmányok túl vannak az érvényesülésük első hét évén. A hét éves távlat pedig már nyújt annyi tapasztalatot, hogy lehetővé váljon az első komolyabb értékelés. Az 1998-as és 1999-es esztendő Csehszlovákia mindkét utódállamában nemcsak az értékelés jegyében zajlott, hanem megszülettek az első alkotmánymódosító törvények, illetve egyre inkább megfogalmazódott a további módosítások szükségessége. A két ország között e tekintetben azonban van egy fontos különbség. A Csehországban tervezett alkotmánymódosítás ugyanis elsődlegesen az ott kialakult és részben most is tartó politikai válságra próbál egyfajta megoldást találni. Kérdés az, hogy mennyire célszerű alapvetően politikai jellegű problémákat alkotmánymódosítással orvosolni. Szlovákiában viszont túl vannak (legalább egyelőre) egy ilyen válságon vagy inkább válságos időszakon, amelyet a Vladimír Meciar által vezetett kormánykoalíció 1994 és 1998 közötti kormányzása jelentett és most próbálják levonni e korszak tanulságait és következtetéseit. Sokszor az alkotmányosság határán táncoló Meciar kormányzása alatt végletekig kiéleződtek a kormánykoalíció és az ellenzék közötti viták. A viták és a politikai küzdelmek során a szlovák alkotmány több hiányosságára illetve következetlenségére derült fény, amelyek ugyan magasabb politikai kultúra, jóindulat és főleg konszenzuson alapuló alkotmányos szokásjog létezése mellett orvosolhatók lettek volna, azonban az adott körülmények között súlyos válságokat okoztak. Másfelől viszont az elejétől kezdve sokat kritizált szlovák alkotmány többé-kevésbé kiállta a próbát és megakadályozta néhány veszélyesebb tendencia érvényesülését. Természetesen az ország bizonyos hagyományai valamint a civil társadalom intézményeinek gyors kiépítése és szereplőinek aktivizálódása is segített ebben.
2. A szlovák és részben a cseh alkotmány hiányosságainak és következetlenségeinek oka főleg az elfogadásuk körülményeiben rejlik. Mindkét alkotmányt - szlovákot és csehet egyaránt - meglehetősen sietősen fogadták el 1992 őszén. Az 1992. júniusi parlamenti választások után ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia szét fog esni. Erre utalt a két győztes párt - a cseh Polgári Demokrata Párt (ODS) és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) - vezetői között folytatott tárgyalások kudarca, majd nyári megállapodásuk a szövetségi államot alkotó két köztársaság 1993. január 1-én bekövetkezendő békés szétválásról. Akkor a föderáció egyik tagállama sem rendelkezett saját nemzeti alkotmánnyal. A politikusok és a szakemberek számára maradt tehát egy fél év, hogy felkészüljenek államaik önálló létére és alkotmányt adjanak országaiknak.
A másik probléma az, hogy az 1992. júniusi választások után a győztes erők nem törekedtek igazából a minél teljesebb konszenzus megteremtésére az alkotmányozás során. Csehországban a kormányon lévő jobboldali és centrista pártok -a Polgári Demokrata Párt (ODS), a Polgári Demokratikus Szövetség (ODA) és a Kereszténydemokrata Unió - Csehszlovák Néppárt (KDU-CSL) - csak az ellenzéki cseh szociáldemokratákkal (CSSD) tárgyaltak.
A szociáldemokraták nélkül ugyanis nem lett volna meg az alkotmányozáshoz szükséges minősített többségük. Az ortodox kommunistákkal és a szélsőjobboldali republikánusokkal azonban a győztesek szóba sem elegyedtek. Szlovákiában a kormányon lévő politikai erők - a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS), a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és a parlamentben őket támogató Demokratikus Baloldal Pártja (SDL) - szintén nem törekedtek szélesebb konszenzusra, hiszen tudták, hogy az ellenzéket alkotó Kereszténydemokrata Mozgalommal (KDH) és a magyar kisebbséget képviselő Együttélés Politikai Mozgalommal valamint a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal szemben kényelmes többséggel rendelkeznek. A rendszerváltást követő éles politikai küzdelmek nem nagyon kedveztek a szembenálló csoportok közötti párbeszédnek.
3. A szlovák alkotmány igazi tűzpróbájára a már említett 1994 és 1998 közötti választási ciklusban került sor. Az akkori kormánykoalíció alaposan kihasználta az alkotmány minden következetlenségét illetve minden joghézagot. Az ellenzéki pártok, amelyek között egyaránt megtalálhatók voltak az alkotmány korábbi bírálói és elfogadói, ebben az időszakban az alkotmányvédők szerepébe kerültek. Ugyanakkor egyre inkább erősödött körükben az a gondolat, hogy ki kell küszöbölni az alaptörvény nyilvánvaló hibáit. Néhány problémát és vitát az Alkotmánybíróság próbált orvosolni, azonban lehetőségei korlátozottak voltak illetve a kormánykoalíció nem volt mindig hajlandó tiszteletben tartani az alkotmánybírák határozatait. Az 1998-as választásokon győztes, sőt együttesen alkotmányos többséget megszerző addigi ellenzéki pártok vezetői ezért nyitottak voltak az alkotmányrevízió irányában. A különbségek köztük leginkább a
- 361/362 -
tervezett változások mélységében és mértékében mutatkoztak és mutatkoznak a mai napig. Az alkotmány legradikálisabb bírálói az 1992-es választásokon vesztes liberális táborból kerültek ki (jelenleg főleg a Demokrata Pártban tömörülnek), akik azon az állásponton vannak, hogy az alaptörvénynek olyan sok hibája van, hogy azokat legcélszerűbb lenne egy teljesen új alkotmány elfogadásával orvosolni.[1] Az új alkotmány elfogadása ugyanakkor nyílt szakítást jelentene az általuk erősen bírált elmúlt időszakkal, melyben Vladimír Meciar pártjának stílusa dominált.
A legtöbb bíráló azonban, és közülük első helyen az 1992-es alkotmányozásban résztvevő baloldali demokraták elutasítják ezt a radikális megoldást és a folytonossághoz ragaszkodva csak az alkotmányrevíziót hajlandóak elfogadni. Érvelésükben abból indulnak ki, hogy az alkotmány minden hibájával együtt alapvetően jó, kiállta az idő próbáját és nem tette lehetővé a tekintélyelvű rendszer kiépítését.[2] Ugyanakkor azért is óvnak az új alaptörvény elfogadásától, mert az később megismétlődhetne, az országnak viszont stabilitásra van szüksége. Attól függetlenül, hogy a többiek elfogadják-e ezt az érvelést vagy csak a politikai célszerűség és kompromisszum előtt hajtanak-e fejet, 1999 tavaszától egyre inkább erősödik az a meggyőződés, hogy a legjárhatóbb út az alkotmány kisebb vagy nagyobb módosítása. Az ellenzékbe szorult korábbi alkotmányozó pártok (HZDS és SNS) képviselői pedig elutasítják az alkotmány lényeges módosítását, azonban kisebb javítások elfogadására szintén hajlandónak mutatkoznak.
Jelenleg még nem teljesen tisztázott, hogy a módosítás milyen formában történik majd meg - egy csomagban vagy fokozatosan. Az első komoly alkotmánymódosítás egyébként 1999 elején már megszületett és a köztársasági elnök megválasztásának módját és néhány hatáskörét érinti.[3] Ez volt az előző választási ciklus legtöbbet vitatott problémája, amely majdnem két éven át nyugtalanította a szlovákiai közvéleményt. Az eredeti szabályozás szerint ugyanis a köztársasági elnököt az egykamarás parlament, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának képviselői választottak, mindig minősített háromötödös többséggel. Abban az esetben, ha nem volt köztársasági elnök, jogosítványainak többsége a kormányra szállt át, amely azok gyakorlását rábízhatta (és amikor aktuálissá vált, rá is bízta) a kormányfőre. Az elnök bizonyos fontos jogosítványainak a helyettesítéséről az alaptörvény egyszerűen megfeledkezett. Ezek közé tartozott a parlament feloszlatásának és a törvények aláírásának a joga, bizonyos kinevezési hatáskörök, illetve ami a legfontosabb, a kormány elnökének és minisztereinek a kinevezése és visszahívása illetve a lemondásuk elfogadásának a joga. Mindez félelemmel töltötte el az akkori ellenzéket, amely attól tartott, hogy a köztársasági elnök hiánya esetén Vladimír Meciar fogja őt helyettesíteni, aki választási veresége esetén kihasználhatja az alkotmány hiányosságait a hatalomátadás késleltetésére. Ezt a veszélyt a közvetlen elnökválasztás bevezetésével szerették volna orvosolni, ehhez viszont minősített többségre lett volna szükségük. Miután az nem állt rendelkezésükre, az országos népszavazás segítségével akartak alkotmányt módosítani, a népszavazást azonban a végrehajtó hatalom meghiúsította és így a köztársasági elnök jogosítványai a kormányfőre szálltak át. A köztársasági elnök kinevezési és visszahívási jogosítványait, amelyek nélkül nehéz lett volna a választások utáni hatalomátadás, a szlovák alkotmány első, meglehetősen szűkszavú módosításával még a győzelmében majdnem biztos régi kormánykoalíció ruházta rá a parlament elnökére 1998 nyarán.[4]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
