Elektronikus hírközlési szolgáltatások nélkül napjainkban kevéssé tudnánk elképzelni az életet. A mobil és helyhez kötött internethozzáférési szolgáltatások a kommunikáció fontos és nem helyettesíthető eszközeit jelentik. Erre a tényre reagál a jogalkotó, amikor megalkotja az egyetemes szolgáltatás intézményét: azt a szabályozási eszközt, amely garantálja, hogy a társadalom egésze használatba vehesse ezeket a szolgáltatásokat, azok egyetemessé válhassanak. Az egyetemes szolgáltatás azonban egy sajátosan nyílt, de szektorspecifikusan szabályozott piacon létezik, amelyen jellemzőek a természetes monopóliumok, magas belépési korlátok és egy sor ezekre reagáló piacszabályozási eszköz. Ebben a bonyolult kontextusban jelenik meg az egyetemes szolgáltatás célja: szociális védőhálóként felfogni azokat, akik számára piaci körülmények között nem áll rendelkezésre például a helyhez kötött internetelérés.
Az egyetemes szolgáltatás intézménytörténetének vizsgálatával ebben a cikkben feltérképezzük az egyetemes szolgáltatás egymással és a piacszabályozás más eszközeivel konkurens céljait, az európai közösségekben lezajlott hírközlési piacnyitást és hogy mennyiben regisztrálta és tudta követni a Bizottság által felállított felülvizsgálati módszertan az egyetemes szolgáltatás folyamatos metamorfózisát.
Az elektronikus hírközlési mára piaci alapú hálózatos közszolgáltatás és általános gazdasági érdekű szolgáltatás, amelyet az Unióban egy horizontális rezsim (keretrendszer), irányelvek formájában szabályoz. Ebben a rendben a hírközlési szolgáltatásokat az államtól tulajdonosi összetételükben független vállalkozások nyújtják, piaci körülmények között. Ez azonban nem mindig volt így. A telefónia a piacnyitást megelőzően a tagállamok által kijelölt és általában tulajdonolt szolgáltatók feladata volt, amely szolgáltatók - exkluzív jogaik birtokában - a telekommunikáció szektorának teljes akkori vertikumán monopolhelyzetben voltak.[1]
A távközlési közszolgáltatásokat Európában kezdetben az állam szervezte meg. A tény, hogy a telefónia nem volt helyettesíthető más szolgáltatással és gyakorlatilag egyet képezett a társadalom részeit képező egyének egymás közötti kommunikációs képességével, valamint a társadalmi fejlődés,[2] és a közérdek is az állami kezelést támasztotta alá.[3] Az ezekből kialakuló közhangulatból eredően Európában az államok egészen az 1980-as évek végéig a távközlést nem a piacon és nem piaci szereplők által nyújtották.
A XX. század végén kezdődő folyamatban az Európai Közösség, irányelvek sorával a belső piac egészét privatizálta, majd liberalizált keretekbe öntötte.[4] Az átalakítás melletti legfontosabb érv a távközlési expanzió volt, azaz a betelepülés[5] fokozása, a hálózatok kiterjedté tétele a belső piac egészén. Ellentétben sok más közszolgáltatással[6] a távközlési szolgáltatások igénybevételéből bárki kizárható: a honvédelem vagy a tűzoltóság igénybevehetőségével szemben, a távközlési szolgáltatások igénybevételéért ellenszolgáltatást lehet kérni. A távközlés fogyasztói igénybevétele a kizárás lehetőségével és az árazással racionalizálható, azaz vele elkerülhető a pazarlás vagy az amerikai irodalomban ismert "potyautas" jelenség, az így generált árbevétel pedig a szolgáltatás jobbítására vagy az igényelt beruházások megtételére fordítható.[7] Ebben a tekintetben a távközlés alkalmas arra, hogy magántőkét szívjon fel és mint piac, a kínálati oldalon bővüljön.
A távközlés tehát piaci alapú közszolgáltatás lett, mert a kizárás lehetőségéből eredően a piacon is nyújtható.[8] Ez megmagyarázza a szolgáltatás privatizálhatóságát. A privatizált piacon nyújtott hírközlési szolgáltatás fenntartásának költségei szempontjából fontos, hogy létezik a magánszférából jövő és az államháztartást nem terhelő, infrastrukturális[9] beruházások lehetősége. A profitérdekeltség - szemben az állami ellátási kötelezettséggel - pe-
- 206/207 -
dig ösztönzi a beruházási hajlandóságot. Ha ez a modell kiegészül a privatizált piacon nyújtott szolgáltatások versenyével, akkor a fogyasztókat, a beruházások mentén[10] a legkisebb az árban megmutatkozó "költség" terheli. A piaci verseny tehát alacsonyabb árakat és jobb szolgáltatást generál ebben a szektorban.
A távközlési szolgáltatások árának a csökkentése az infromációcsere költségeinek csökkentése is. A liberalizáció során és azt követően, a távközlési piac növekedése 5/1 arányban növelte a belső piacon lezajló árukereskedelem volumenét, azaz amennyiben a távközlés piacán 1% mértékű növekedés jelentkezik, az a kereskedelem oldalán 0,2% növekedést jelent.[11] A távközlési expanzió tehát fontos gazdasági cél, a Bizottság politikájában pedig a liberalizáció ösztönzi a beruházást.[12] Összességében a telekommunikáció európai szintű piacnyitása, a verseny nemzetközivé válásával csökkenti a nemzetközi hívásvégződtetési díjakat, amely pozitívan befolyásolja a kereskedelmet.[13]
Ezekkel a hatásokkal a távközlés korai szakaszában a jogalkotó nem számolt, általános volt a piacnyitást elutasító hozzáállás. A liberalizáció előtt, a szolgáltató állam nem akarta kiengedni a tulajdonosi és szabályozói hatalma alatt álló szolgáltatást a piacra. A ki nem engedés gondolatiságában, a privatizált piacon fennáll a lehetősége, hogy a piaci szereplők - erre vonatkozó jogi kötelezettségük hiányában - azokat a régiókat, amelyek magas beruházási költség mellett nem ígérnek gyors megtérülést vagy ahol a területükön elvégzett infrastrukturális beruházás egyáltalán nem térül meg, nem szolgálják ki.[14] A példát a fogyasztó, vagy végfelhasználó szintjén is fel lehet állítani: léteznek olyan fogyasztók, vagy végfelhasználók, akik abból adódóan, hogy egy nehéz domborzatú és kevéssé kiszolgált területen élnek, egyszerűen nem tudnak eleget fizetni a távközlési szolgáltatás igénybevételéért és azért, hogy a kiszolgálásukhoz szükséges beruházást a szolgáltató megtegye. Ez társadalmi egyenlőtlenséghez, kirekesztődéshez vezethet, hiszen egyes csoportok nem tudnak igénybe venni a társadalmi részvétel szempontjából kritikus szolgáltatásokat, míg mások igen. A piacnyitás folyamata során a tagállami ellenállás, a Bizottság jogalkotási hatáskörének vitatása[15] és a folyamatos lobbi-tevékenység a liberalizáció lassítása érdekében is részint abból eredt, hogy a tagállami jogalkotó tartott ettől a társadalmi problémától. A telefónia szolgáltatásának kései liberalizációja is erre utal.[16] A tagállamok tehát féltették inkumbens szolgáltatóik pénzügyi stabilitását és piaci részesedését, valamint polgáraik lehetőségét a telefonálásra egyaránt. A piacnyitásban az ezeket az értékeket veszélyeztető narratívát láttak. A Bizottság csak közel 9 évvel az ezt megfogalmazó célkitűzést követően érte el a telefónia szolgáltatásával kiegészült távközlési piac teljes megnyitásának irányelvbe iktatását.
A liberalizáció során általánossá vált óvatos tagállami hozzáállás, amely az inkumbens szolgáltatók versenyhelyzetbe hozásával kapcsolatos félelemmel párosodott, rímelt viszont a Tanács arra vonatkozó ambíciójával, hogy létrehozzon egy közvetlenül a piaci szükségszerűségekre reagáló, szociális alapú közszolgáltatási-jellegű intézményt. A piaci alapú közszolgáltatás közszolgáltatási jellegének megjelenítőjeként létrejött az egyetemes szolgáltatás intézménye.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
