https://doi.org/10.59851/jk.80.03.5
Nagy Noémi Szemérmes alkotmánybíráskodás. A nemzetiségek védelme az Alkotmánybíróság gyakorlatában című könyve,[1] amely 2022-ben jelent meg a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete és a L'Harmattan Kiadó gondozásában, aktuális jogvédelmi témát jár körül, hiszen napjainkban vitathatatlan, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme integráns része az emberi jogok nemzetközi védelmének,[2] "nem tekinthető egyetlen állam kizárólagos belügyének a kisebbségek helyzete".[3] Fontos azonban, hogy e jogvédelem meghatározó elemeit - a legtöbb demokratikus európai államban, így Magyarországon is - továbbra is a nemzeti alkotmányok határozzák meg. Magyarország alkotmányos berendezkedéséből fakadóan, ahogyan erre Nagy Noémi könyvének bevezetőjében is rámutat, "a kisebbségek jogainak legmagasabb szintű védelmét az Alkotmánybíróság látja el, [azok] tényleges érvényesülése nagymértékben függ e testülettől".[4] Figyelemmel erre, monográfiájában a szerző hiánypótló jelleggel, az esetek széles körének bevonásával vizsgálja az Alkotmánybíróság nemzetiségi jogokra vonatkozó, valamivel több mint három évtizedet felölelő gyakorlatát. A vizsgálat keretében - a vonatkozó esetjog összegyűjtésével, feldolgozásával és kritikai jellegű elemzésével - Nagy Noémi kitér a nemzetiség és a nemzetiséghez tartozás meghatározásának, valamint az egyes nemzetiségi jogok természetének és tartalmának kérdéseire.
Jelen recenzió elsődlegesen a szerző által a monográfiában vizsgált egyes ügyek elemzése és az általános következtetések vonatkozásában vállalkozik kritikai észrevételek megfogalmazására. Az egyes ügyek elemzésével összefüggésben általánosságban megállapítható, hogy a szerző alapos munkát végzett, a kritika megfogalmazása néhol azonban mértéktartó, ha úgy tetszik, maga is szemérmes. Ennek alátámasztására fontosnak tartok rámutatni néhány elmulasztott kritikai megjegyzésre egyes témakörök vagy konkrét ügyek kapcsán.
Az Alkotmánybíróságnak a honos népcsoporttá nyilvánításra irányuló kezdeményezéseket felülvizsgáló gyakorlatából[5] kitűnik, hogy a testület az Országgyűlést e kérdésben megillető kizárólagos és diszkrecionális hatáskör abszolút védelme mellett foglalt állást.[6] E körben sajnálatos, hogy a szerző nem hivatkozik Kovács Péter különvéleményének arra a gondolatára, hogy a korábbi, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényben (a továbbiakban: Nektv.) foglalt feltételek fennállása esetén, amelyeket az Országgyűlés természetesen ellenőrizhet, a parlamenti döntés - áttörve a parlamenti szuverenitást - kizárólag egyirányú lehet: a közjogi elismerés.[7] Vita tárgyává tehető ennek mentén a - szerző által is hivatkozott[8] - 6/2013. (III. 1.) AB határozatban kifejtett álláspont is, amely sommás módon kizárólag politikai természetű döntésként azonosította a honos népcsoporttá nyilvánítást.[9] Álláspontom szerint a közjogi elismerés ugyanis csak részben tekinthető államszervezeti következményekkel is járó, a nemzetiségi közösségeket a közhatalom-gyakorlásba bevonó politikai
- 146/147 -
természetű döntésnek, mivel részben a népszuverenitást megtestesítő legfőbb népképviseleti szerv nemzetiségi alapjogokat elismerő elhatározása, elköteleződése az adott közösségek jogvédelme iránt. A honos népcsoporttá nyilvánítás az Alaptörvény XXIX. cikkében és a nemzetiségek jogaira vonatkozó részletes szabályokat tartalmazó, a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvényben (a továbbiakban: Njtv.) foglalt nemzetiségi jogok alanyává teszi az érintett közösséget, ami így kétségkívül egyúttal a közösség és a közösség tagjainak jogait érintő döntés is.[10]
E témakörnél maradva, az 1162/D/2010. AB határozatban a testület így foglalt állást a honos népcsoporttá nyilvánítást kezdeményezők számát illetően: "A Nektv. 61. § (2) bekezdésének első mondata [...] számszerűen is rögzíti, hogy »[h]a az (1) bekezdésben felsoroltakon kívül további kisebbség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel az e törvényben foglalt feltételeknek, legalább 1000, magát e kisebbséghez tartozó választópolgár e tárgykörben a népi kezdeményezésre vonatkozó aláírásgyűjtő íveket az Országos Választási Bizottság elnökének nyújtja be«." Erre a szerző mindössze ennyivel reagál: "olybá tűnik, mintha az [Alkotmánybíróság] szerint ezer fő elegendő lehetne a kisebbséggé nyilvánításhoz."[11] Az érdemi kritika két okból is kívánatos. Egyrészt e döntésében az Alkotmánybíróság a korábbi Nektv.-t tette a honos népcsoporttá nyilvánítás kezdeményezésének alkotmányos mércéjévé, ha úgy tetszik, kizárta ezzel a kezdeményezés feltételeire vonatkozó jövőbeli alkotmányossági vizsgálat lehetőségét. Másrészt a testületnek a kérdéshez való hozzáállása jelenleg már nem egyeztethető össze a Kisebbségi Keretegyezmény Tanácsadó Bizottságának véleményével, amely szerint a kezdeményezéshez szükséges törvényi követelmények aggodalomra adnak okot többek között azért is, mert megakadályozzák az ezer főnél kisebb lélekszámú csoportokat abban, hogy kezdeményezéssel éljenek.[12]
A monográfia szerzőjének vitathatatlanul igaza van abban, hogy a magyarországi kisebbségek képviseletének biztosítása a rendszerváltás óta élénken foglalkoztatja a közvéleményt, éppen ezért nem véletlen, hogy a kérdés többször került az Alkotmánybíróság asztalára is. Álláspontja szerint a testület ugyanakkor nem mozdította elő aktívan az ügyet, hiszen több esetben rámutatott: a közhatalmi döntések meghozatalában való részvétel biztosítása alkotmányos kötelezettség, annak megválasztásában, hogy e kötelezettségnek milyen módon tesz eleget, a törvényalkotót széles körű szabadság illeti meg.[13] Nagy Noémi könyvében arra a következtetésre jut, hogy az Alkotmánybíróság "ellentmondásos döntései nemhogy nem segítették, de inkább akadályozták a jogi helyzet tisztázását".[14]
A kérdésben a szerző által hiányolt bővebb eligazítást[15] némileg az általa nem vizsgált, a kisebbségi képviselet vonatkozásában ugyanakkor meghatározó jelentőséggel bíró 22/2005. (VI. 17.) AB határozat ad. E döntésében az Alkotmánybíróság - a Velencei Bizottság ajánlására is figyelemmel[16] - hangsúlyozta: "A választójog egyenlőségéből származó, a szavazatok súlyára vonatkozó alkotmányossági követelmények maximális teljesítésétől a jogalkotó csak megfelelő alkotmányos indok esetén térhet el. [...] Megfelelő indok lehet [a nemzetiségek] számarányának figyelembevétele."[17] Álláspontom szerint ennek az alapvetően nemzetiségsemleges döntésnek az érvelése teremtheti meg a nemzetiségek számára az országgyűlési vagy helyi önkormányzati képviselők választásán kedvezményes mandátumszerzést biztosító szabályozásnak az alkotmányos alapját, így e témakörben a vizsgálata megkerülhetetlen.
A roma nemzetiségi listaállítás alkotmányosságáról döntő 3002/2022. (I. 13.) AB határozattal összefüggésben Nagy Noémi üdvözli, hogy az Alkotmánybíróság "felismerte az ügy alapjogi jelentőségét, és annak megfelelően vállalkozott a kérdés érdemi megítélésére, sőt a következmények levonásától sem riadt vissza".[18] A szerző továbbá kívánatosnak tartaná, ha a testület a jövőben is hasonló megfontoltsággal járna el, sőt álláspontja szerint mérsékelt optimizmusra adhat okot e döntés, amely fontos lépést tett a kisebbségi jogok hatékony alkotmánybírósági védelme irányába.[19] E határozat véleményem szerint ugyanakkor több súlyos dogmatikai és érvelési hibában szenved.[20] A döntés hatását tekintve továbbá megállapítható: azzal, hogy az Országos Roma Önkormányzat az országgyűlési képviselők 2022. évi általános választására nem tudott nemzetiségi listát állítani a rendelkezésre álló intézményi csatornán keresztül,[21] meghiúsult a roma közösség részvétele az Országgyűlés munkájában. Némi
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
