A felperes és az alperes 1977. szeptemberétől élettársak voltak. 1984. május 30-án kötöttek házasságot, életközösségük 1996. október 13-án szűnt meg.
A házasságot a bíróság az 1998. február 2-án jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. A bontóperben a felek egyezséget kötöttek, mely szerint "a D. Dobozi utca 2/b. szám alatti lakást a felperes használja, a D. Rakovszky utca 45. szám alattit az alperes. A közös vagyoni ingóságokat megosztották, az foganatba ment, e tekintetben további vagyoni igényük egymással szemben nincs." A fenti egyezséget a bíróság jogerős végzésével jóváhagyta, azt utóbb a felek egyike sem támadta meg.
A felperes a házassági életközösség alatt szerzett ingatlanok tulajdonjogának rendezése iránt élt keresettel, melyben az alperes tulajdonaként nyilvántartott D. Rakovszky utca 45. szám alatti ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetését, megváltás fejében pedig 4 173 400 forint megfizetését kérte az alperestől. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult, arra hivatkozott, hogy a fenti ingatlan vételárát és az arra fordított költekezéseket is a különvagyonából teljesítette.
A bíróság jogerős ítéletében - az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatásával - megállapította, hogy a D. Rakovszky utca 45. szám alatti házasingatlan 814/3775 hányada a felperes, 2961/3775 hányada az alperes tulajdona, az így fennálló közös tulajdont pedig akként szüntette meg, hogy a felperes illetőségét az alperes tulajdonába adta és kötelezte az alperest, hogy az ingatlan megváltási árát is magában foglaló 633 045 forintot házassági vagyonközösség megosztása címén fizessen meg a felperesnek. Ezt meghaladón a felperes keresetét elutasította.
A megállapított tényállás szerint a felperes 1978. szeptember 11-én öröklés címén megszerezte a D. Széchenyi utca 84. szám alatti ingatlan 1/2 részét, melynek másik 1/2 illetősége a felperes édesanyjának a tulajdonában állott. Erre az ingatlanra az alperes a volt férjével közös, D. Szabadság utca 74. szám alatti ingatlan 1980. augusztus 11-én történt eladásából befolyt, az adósság levonása után fennmaradt 320 000 forint eladási árból az élettársi kapcsolat alatt értéknövelő beruházásokat eszközölt. Ennek elismeréseként a felperes 240 000 forint alperesi ráfordítás fejében az 1981. november 5-én megkötött adásvételi szerződéssel a Széchenyi utcai ingatlan 240/1700 illetőségét az alperesre ruházta át. Az alperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásban bejegyezték, a felek ezt a szerződést később nem támadták meg.
A D. Széchenyi utca 84. szám alatti ingatlant 1988 őszén 4 800 000 forintért eladták, az eladási árat a tulajdonostársak a tulajdoni hányadok szerint osztották fel, ennek során a felperesnek 1 650 000 forint, az alperesnek 750 000 forint jutott.
Minthogy a házasfelek közt már ekkor jelentkeztek nézetkülönbségek, úgy állapodtak meg, hogy a kapott vételáron külön-külön vásárolnak ingatlant, melyek az ingatlan-nyilvántartás szerint is külön névre kerülnek.
A felperes 1988. szeptember 5-én 1 560 000 forintért megvette a D. Széchenyi utca 97. szám alatti lakásingatlant, melyet 1993. május 13-án 2 000 000 forintért adott el. A vételárból 1993. július 23-án J.-n egy ingatlant és egy személygépkocsit vásárolt magának, majd a j.-i ingatlan eladása után 1995. március 24-én 1 650 000 forintért vette meg a D. Ótemető utca 29. I. em. 3. szám alatti lakásingatlant. E lakás felújítására a felek a házassági életközösség fennállása alatt 310 000 forintot fordítottak. Ezt a lakást a felperes az életközösség megszűnése után adta el és vette meg a D. Dobozi utcában lévő lakásingatlant.
1996. június 29-én a felperes a részére kifizetett végkielégítésből 425 000 forint vételárért vásárolta meg a D. Dobozi utca 8. szám alatti garázsingatlant, mely szintén a felperes tulajdonaként nyert bejegyzést az ingatlan-nyilvántartásba.
Az alperes 1988. november 11-én megkötött adásvételi szerződéssel 750 000 forint vételárért megvette a D. Rakovszky utca 45. szám alatt házasingatlant, mely jelentős felújításra szorult. Az 1988-89-ben végzett felújítás költsége az előzetes költségvetés és az utóbb beszerzett szakértői vélemény szerint 315 415 forint volt, melyhez a házastársak közösen 200 000 forint OTP kölcsönt vettek fel, az alperes különvagyoni ráfordítást nem bizonyított. A kölcsön visszafizetésére az életközösség fennállása alatt kedvezménnyel került sor. Az alperes ebben az ingatlanban biztosított lakhatást elvált leányának és az unokájának, ezért az ingatlan bővítése is szükségessé vált. 1993 elejétől 1993 nyaráig a Rakovszky utcai ingatlanhoz 733 500 forintos költséggel egy két szobából, előszobából és fürdőszobából álló toldalékot és egy garázst építettek hozzá. Az építkezés megkezdése előtt az alperes ismét 200 000 forint kölcsönt vett igénybe, tanúvallomásokkal és okirattal igazoltan a testvérétől 300 000 forintot kapott kölcsön címén, amit nem fizetett vissza, továbbá leánya eladta a személygépkocsiját, melynek 265 000 forintos vételárával járult hozzá az ingatlan bővítéséhez.
Az első- és másodfokú bíróság jogi álláspontja megegyezett abban, hogy a házasságot megelőző együttélés vagyonjogi szempontból a házassági életközösséggel egybeolvadt. Rámutattak arra, hogy a házasság fennállása alatt az életközösséget vélelmezni kell, és a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében vélelem szól amellett is, hogy a házastársaknak vagy bármelyiküknek az életközösség alatt szerzett vagyona közös vagyon, kivéve a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerinti különvagyont. Utaltak a következetes ítélkezési gyakorlatra, melynek értelmében az életközösség átmeneti megszakítása - ha vagyonmegosztás nem történt - a vagyonközösséget nem szünteti meg, ezért a házassági vagyonjogi igények rendezésénél a vagyonközösséget egységesnek és folyamatosnak kell tekinteni. A bíróságok tényként állapították meg, hogy bár a felek életközössége a házasság fennállása alatt többször megszakadt, azt azonban 1996 őszéig minden alkalommal helyreállították. A különélések időpontját és időtartamát maga az alperes sem tudta pontosan megjelölni, ezért a házasság fennállása alatti valamennyi szerzést - az ingatlanok kivételével - közösnek tekintették és ennek megfelelőn állapították meg a közös- illetve különvagyonok vegyülési arányát is. A bizonyítékok mérlegelésével határozták meg, hogy az 1988-ban - nem vitásan - különvagyonukból vásárolt ingatlanokra eszközölt költekezéseket (felújítás, bővítés) a felperes Ótemető utcai lakásán 310 000 forint értékben, illetve az alperes Rakovszky utcai ingatlanában 1988-89-ben 315 415 forint, 1993-ban a kölcsön erejéig 200 000 forint értékben a közös vagyonból eszközölték, illetve az alperesi ingatlan bővítéséhez az ezt meghaladó beruházást az alperes a különvagyonából fedezte.
A másodfokú bíróság a bizonyítást csupán az első fokon beszerzett igazságügyi ingatlanforgalmi szakértői vélemény adataihoz képest bekövetkezett forgalmi értékváltozásokra tekintettel egészítette ki, és ennek alapján változtatta meg az elsőfokú ítéletet akként, hogy az alperesi ingatlan 7 550 000 forintos forgalmi értékén belül 3 257 090 forint értékemelkedett közös vagyont, a felperesi ingatlanban 609 000 forint közös vagyont állapított meg, közös vagyonként vette figyelembe a felperes nevére az életközösség fennállása alatt vásárolt garázsingatlant 1 100 000 forint értékben és elszámolta az alperes által egyedül törlesztett, de a felperest is terhelő, továbbá a még fennálló kölcsöntartozásokat, és ezeknek a beszámításával határozta meg az alperest terhelő marasztalási összeget, illetve a Rakovszky utcai ingatlanon a felperes tulajdoni részét, melyet a fenti elszámolás után vagyonközösség megosztása címén adott az alperes tulajdonába.
A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, jogszabálysértésként annak megalapozatlanságát jelölte meg. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a házasság fennállása alatti közös vagyoni vélelem megdőlt azzal, hogy a D. Széchenyi utca 8. szám alatti ingatlan eladásakor a felek a tulajdoni hányadoknak megfelelően felosztott vételárból önálló ingatlanokat vettek és ezt követően a későbbiekben is önállóan gazdálkodtak. Álláspontja szerint egyébként a Széchenyi utcai ingatlan eladásából sem 240/1700 tulajdoni hányadnak megfelelő 750 000 forint, hanem 1 100 000 forint illette volna meg, mert az ingatlan felújításához 320 000 forinttal járult hozzá. Sérelmezte a Rakovszky utcai ingatlanon megállapított közös vagyoni hányad elszámolását, mert érvelése szerint az ingatlanra történt beruházásoknál kizárólag különvagyonát használta fel, és kifogásolta azt, hogy a felperesi ingatlanon eszközölt közös vagyoni költekezést a bíróság figyelmen kívül hagyta.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok alapján megalapozatlannak találta.
1. 1981. szeptember 29-én, amikor a felperes az alperes vagyoni hozzájárulása ellenében a D. Széchenyi utca 84. szám alatti ingatlan megfelelő hányadát szerződéssel az alperes tulajdonába adta, a felek közt a polgári jog szabályai alapján meghatározott hányadok szerinti közös tulajdon jött létre. Az ingatlannak a házassági életközösség fennállása alatti eladása után az a megállapodás, hogy a vételár arányos felosztásával külön-külön vásároltak ingatlant, csupán arra vonatkozhatott, hogy az életközösség megkezdésekor megvolt különvagyonuk a Csjt. 28. § (1) bekezdésének d) pontja alapján különvagyoni jellegét megtartotta, de nem jelenthette a felek olyan megállapodását, mely szerint a házasság fennállása alatt ingatlan-vagyonaikkal "önállóan", a közös vagyoni vélelem félretételével gazdálkodhattak és ruházhattak be az ingatlanokra.
A házasságkötés folytán a felek 1977-től 1996-ig folytatott együttélése vagyonjogi szempontból egységesen bírálandó el (CDT 45), az alperes által állított megállapodás pedig tartalmát tekintve házassági vagyonjogi szerződésnek minősülne. A felek közti tulajdoni hányadot rögzítő szerződés időpontjában, 1981 szeptemberében azonban a felek még nem voltak házastársak, de a házastársak vagyoni viszonyait is kizárólag a Csjt. 27. §-a, illetve az azt kiegészítő Csjté. 54. §-ának (2) bekezdése szerinti vagyonközösségi szabályok alapján lehetett rendezni. A Csjt.-nek az 1986. évi IV. törvénynyel történő módosítása után, 1987. július 1-jét követően - tehát az ingatlan eladásakor - a közös vagyoni vélelem szabályaitól a Csjt. 27. §-ának (2) bekezdése szerinti szerződéssel már el lehetett volna térni, de a szerződéskötést a 27. § (3) bekezdés olyan alaki kellékekhez kötötte, melyeknek a felek alperes által állított megállapodása nem felelt meg. Helyesen járt el ezért az első- és másodfokú bíróság, amikor a felek különvagyoni ingatlanaira történt költekezések tekintetében is a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdését alkalmazta.
2. Alaptalanul hivatkozik az alperes arra is, hogy a Széchenyi utca 84. szám alatti ingatlanra a jogerős ítélet által is alapul vett 240 000 forint helyett 320 000 forint értékű beruházást eszközölt. Az alperesi ráfordítást a felperes az 1981. szeptember 29-én megkötött adásvételi szerződéssel az alperes egyetértése mellett ismerte el, a szerződés alapján az alperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték és a szerződést az alperes később nem támadta meg, az eladási ár szerinti felosztást az ingatlan értékesítésekor nem sérelmezte, így nagyobb arányú tulajdonszerzésre az 1998-ban megindult perben már nem hivatkozhatott.
3. Az alperes tulajdonaként nyilvántartott Rakovszky utcai ingatlan felújítására fordított közös vagyont a bíróság a bizonyítékok okszerű és megalapozott mérlegelésével állapította meg az előzetes költségvetés, a felmérési napló és a szakértői vélemény szerint is megegyező 315 415 forintban. Az ahhoz felvett 200 000 forint OTP kölcsön - a fentebb kifejtetteknek megfelelően - közös vagyoni ráfordítás volt, különvagyont az alperes a többletre nézve nem bizonyított, így a közös beruházás értékemelkedett összegéből a felperesre jutó fele részt az alperes köteles megtéríteni. Ugyanez vonatkozik az ingatlan bővítéséhez felvett 200 000 forint OTP kölcsön elszámolására is, amelyet a bíróság az alperes által teljesített összegek fele részére megtérítési igényként számolt el a felperes terhére, a hátralékos összeggel pedig a közös vagyon mértékét csökkentette.
Téves és iratellenes az alperes felülvizsgálati kérelme abban, hogy a felperes tulajdonában állott D. Ótemető utcai lakásra az életközösség alatt eszközölt beruházások közös vagyoni elszámolása nem történt meg. A felújítás 310 000 forintos bekerülési értékét a bíróság a kiegészített szakértői vélemény szerinti 609 000 forintban a közös vagyon mérlegébe az alperes terhére beállította.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelmekkel támadott rendelkezéseit jogszabálysértés hiányában hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 207/2002. szám).
A peres felek házastársak voltak, 1968-ban kötöttek házasságot. Előbb albérletben laktak, majd 1968 szeptemberében kiutaltak részükre egy tanácsi bérlakást, melynek főbérlője az alperes, bérlőtársa pedig a felperes lett. A lakást 1973 áprilisában egy másik tanácsi bérlakásra cserélték el.
1982 szeptemberében az utóbbi lakás bérleti jogáról a lakásügyi hatóság javára lemondtak és az 1982. szeptember 3-án kelt adásvételi szerződéssel 1/2-1/2 arányban megvásárolták a Z. út 16-18. szám alatti lakásingatlant. A vételár 851 000 forint volt. A szerződéskötéskor 263 000 forintot egyösszegben fizettek meg, 7300 forint értékcsökkenésként számoltak el a javukra, 60 000 forint szociálpolitikai kedvezményben részesültek, az alperes munkáltatójától 200 000 forint, az OTP-től pedig 320 000 forint lakásvásárlási kölcsönt vettek igénybe.
1982. augusztus 20-án az alperes öröksége "előlegeként" 260 000 forintot vett át az édesanyjától. 1982. szeptember 24-én az Ingatlankezelő Vállalat a tanácsi bérlakás használatbavételi díjaként 198 000 forintot utalt át az OTP részére. 1982. augusztus 24-én pedig az alperesnek apai örökségeként az OTP 116 670 forintot utalt át az OTP-nél vezetett folyószámlájukra, amelyről a felek a felvett kölcsöntartozásokat és egyéb kifizetéseiket eszközölték.
1985. február 9-én a felperes az alperes édesanyjától 50 000 forint követelést tartalmazó "K." jeligéjű betétkönyvet, 1985. március 4-én pedig 250 000 forintot vett kölcsön, amelyről saját kezűleg írt és aláírt elismervényt állított ki.
A felek házassága megromlott, a válást fontolgatták. 1986. január 6-án a felperes levelet intézett az alperes édesanyjához, hogy a 250 000 forint tartozását vissza kell-e adnia, vagy azt beszámíthatja az alperessel szemben a vagyoni elszámolás során. Az alperes édesanyja válaszlevelében kijelentette, hogy a kölcsön visszafizetésére nem tart igényt, ha a felperes a 250 000 forinton és az autón kívül válás esetén az alperessel szemben más igényt nem támaszt, a lakást elhagyja és abban mint egyedüli tulajdonos az alperes maradhat.
Ezt követően a felek az életközösségük fennállása alatt 1987. szeptember 28-án a OTP-től megvásárolták a B. Cs. út 2. II. em. 4. szám alatti társasházi öröklakást. Az ingatlanra tulajdonjogot az alperes szerzett. A vételár 1 230 000 forint volt. Ebből 430 782 forintot egyösszegben teljesítettek, 45 000 forint szociálpolitikai kedvezményben részesültek, és a fennmaradó vételárat az OTP által visszavásárolt Z. utcai lakás 754 518 forintos vételárából fedezték.
A felek közötti házassági életközösség 1992. április 4-én megszűnt. A felperes 1993. május 4-én ügyvédi megbízást írt alá amelyben az ügyvédet felhatalmazta arra, hogy a bontóperben kijelentse: a lakás az alperes különvagyona, tulajdoni igénye nincs, azt elhagyta, visszatérni nem szándékozik és lakáshasználati jog ellenértékére sem tart igényt. 1993. május 26-án a felperes az általa aláírt tényvázlatban felhatalmazta az ügyvédet, hogy a bontóperben a fentieknek megfelelően nyilatkozzon azzal, hogy a lakás elhagyásáért 200 000 forint lakáshasználati jog ellenértékének megfizetésére tart igényt.
A bontóperben a felperest e megbízás szerint a megbízott ügyvéd képviselte, a felperes nem volt jelen, egészségi állapota és amiatt, mert képviselője sem tartotta szükségesnek a jelenlétét.
A bontóperben a felek a bíróság által jóváhagyott egyezséget kötöttek. Eszerint az öröklakás, amely a jelen perbeli alperes különvagyona, az ő kizárólagos használatába került, jelen per felperese a visszatérés szándéka nélkül elköltözött, elhelyezéséről maga gondoskodott. Egyezően adták elő, hogy 200 000 forint lakáshasználati jog ellenérték megfizetése megtörtént. Megállapodtak abban, hogy a közösen szerzett ingóságokat egymás között megosztották, az foganatba ment, így egymással szemben sem különvagyoni megtérítési, sem közös ingó vagyon megosztás tekintetében további követelésük nincsen. A felperes a 200 000 forint átvételét 1994. április 2-án kelt okiratban elismerte.
A felperes keresetében előbb annak megállapítását kérte, hogy a közöttük a Cs. utcai ingatlanra vonatkozó ajándékozási szerződés az írásbeliség hiányában semmis, annak 1/2-ére tulajdonjoga megállapítását és a közös tulajdon alperesi megváltással való megszüntetését: az alperes 5 000 000 forint megváltási ár megfizetésére kötelezését kérte. Az eljárás során keresetét módosította: a Csjt. 27. § (1) bekezdés alapján kérte tulajdonjoga megállapítását és 15 000 000 forint megváltási árra tartott igényt.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletet hozott, ebben megállapította, hogy 1992. április 4-én a felek 1/2-1/2 arányú közös tulajdonában állt a B. Cs. út 2. alatti ingatlan.
A közbenső ítélet jogi indokolása szerint a Csjt. 27. § (1) bekezdésében foglaltakkal szemben - mivel a felperes bírósági jegyzőkönyvben, azaz közokiratban nyilatkozott úgy, hogy a perbeli ingatlan az alperes különvagyona, a bizonyítási teher megfordult, ez azonban a tulajdoni viszonyokat önmagában nem változtatta meg. A felperes a bizonyítási kötelezettségének eleget tett. Az alperes nem bizonyította, hogy a Cs. utcai ingatlan készpénzbefizetését különvagyonából teljesítette, illetőleg, hogy a szociálpolitikai támogatás őt illette volna. Nem fogadta el azt sem, hogy a Z. utcai ingatlan visszavásárlási ára az alperes különvagyona lett volna, mert annak vételekor közösen vettek igénybe szociálpolitikai kedvezményt, OTP és munkáltatói hitelt, továbbá egyösszegű készpénzbefizetést teljesítettek. Az alperes nem bizonyította azt, hogy az egyösszegű készpénzbefizetésre az édesanyjától kapott öröksége "előlegét" fizették be. Az OTP által átutalt apai örökség a felek közös folyószámlájára került, a felek egyéb átutalásaival és arról különböző kifizetéseket teljesítettek, ezért nem állapítható meg az sem, hogy a közösen felvett kölcsön kizárólagosan az alperes apai örökségéből törlesztették.
Az elsőfokú bíróság az alperesnek arra való hivatkozását sem fogadta el, hogy a felperes vele és édesanyjával a Cs. utcai ingatlan megvásárlása előtt megállapodott abban, hogy a Z. utcai ingatlan az alperes tulajdonába került. Ezt a megállapodást nem foglalták írásba, annak időpontjában a felek házassági életközössége fennállt, ezért az a Csjt. 27. § (3) bekezdése és a Ptk. 217. § (1) bekezdése alapján érvénytelen és ezáltal a Cs. utcai ingatlan kizárólagos alperesi tulajdonát nem eredményezi. A felek újabb megállapodást nem kötöttek, ezért az alperes kizárólagos tulajdonszerzésre nem hivatkozhat.
A közbenső ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. A felperest együttes első- és másodfokú perköltség fizetésére kötelezte és megállapította, hogy a le nem rótt kereseti és fellebbezési illetéket az állam viseli.
A másodfokú bíróság nem osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját. Ítélete indokolása szerint a döntés során értékelni kell az ingatlan megvásárlásakori és az azt követő felperesi magatartást, a pert megelőzően és a perben tett nyilatkozatokat. A perben mindkét fél állította, hogy a lakás vételét megelőzően közöttük megállapodás jött létre, annak minősítése volt a vitatott. A másodfokú bíróság a felek jognyilatkozatait a Ptk. 207. § (1) bekezdése szerint értelmezve azt látta megállapíthatónak, hogy a felperes egyoldalú jognyilatkozattal mondott le a Z. utcai közös tulajdonú lakás vételárából őt megillető részről az alperes javára úgy, hogy nem tartott igényt a pénz helyébe lépő ingatlan tulajdonjogára, és nem tartott fenn magának haszonélvezeti jogot sem. Megtérítési igénnyel az életközösség megszűnése és a bontóper során sem lépett fel, ebből pedig az következik, hogy a lemondás megtérítési igény nélkül történt, ez pedig a Csjt. 31. § (2) bekezdés szerint alakszerűséghez nem kötött. Az alperesnek az a ráutaló magatartással kifejezett egyoldalú jognyilatkozata, amellyel az őt megillető pénzeszközöket a megtérítés szándéka nélkül az alperes különvagyonába utalta, érvényes. Ezt a nyilatkozatát utóbb a felperes meg is erősítette, ezért a Ptk. 236. § (4) bekezdése alapján azt utóbb nem támadhatja meg, és a Csjt. 27. § (1) bekezdésre alapított tulajdoni igényt már nem érvényesíthet.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezése, az elsőfokú bírósági ítéleti rendelkezésnek a tulajdonjog bejegyzésére vonatkozó kiegészítéssel való helybenhagyása iránt.
Felülvizsgálati kérelmében anyagi jogszabálysértésre [Csjt. 27. § (1), Ptk. 116. § (1) bekezdésére] hivatkozott és azzal érvelt, hogy a jogerős ítélet a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatával ellentétes. Érvelése szerint téves következtetéssel állapította meg a jogerős ítélet azt is, hogy a tulajdoni részesedéséről, továbbá az ingatlan értékesítéséből származó vételárrészről a megtérítés igénye nélkül nem mondott le. Az, hogy tulajdoni igényt a bontóperben nem érvényesített, lemondásnak nem minősül, mert a tulajdoni igény nem évül el, és bontóperben csak az ingóságokkal kapcsolatban nem volt vagyonjogi igénye. Téves az a következtetés is, hogy az őt megillető pénzeszközöket a megtérítés szándéka nélkül az alperes különvagyonába utalta. A perben elhangzott ajándékozásra vonatkozó felperesi előadás téves volt, mert a bontóperben nem vett részt, és képviselőjétől téves tájékoztatást kapott. A tényvázlatot elolvasás nélkül írta alá, és a kötelék felbontása miatt színlelt, különvagyonra vonatkozó jognyilatkozata jogvesztésre nem vezet. Hivatkozott arra is, hogy a Csjt. 31. § (5) bekezdése szerint a bíróságnak a vagyoni igények rendezésénél gondoskodni kell arról, hogy egyik fél se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem találta alaposnak. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A Csjt. vagyonjogi rendszerében a házastársak vagyonán belül elvileg három alvagyon különböztethető meg: a közös vagyon, valamint a feleség és a férj különvagyona, amelyek a házasság fennállása alatt a közös életvitelt szolgáló célok érdekében egymással gyakran vegyülnek.
A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése szerint a közös vagyon megosztása során igényelni lehet a közös vagyonból a különvagyonba, illetőleg a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, a kezelési és fenntartási költségek megtérítését is. Ez azt jelenti, hogy a vagyoni igények rendezéséhez hozzátartozik a megtérítési igények kötelmi vagy tulajdoni elszámolása. A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése további rendelkezése a megtérítés korlátjaként tartalmazza azt a rendelkezést, amely szerint: nincs helye megtérítésnek, ha kiadás a lemondás szándékával történt.
Az ítélkezési gyakorlat a megtérítési igényről való lemondás szándékával való felhasználást valamelyik alvagyonba "utalás"-nak, a közös vagy különvagyon javára szolgáló ingyenes juttatásnak tekinti. Így a közös vagyonból a különvagyonba utalás tartalmát tekintve ingyenes juttatás ugyan, de ajándékozásnak vagy a házastársak vagyoni viszonyait szerződéses rendezésének nem tekinthető, hanem a házastárs részéről egyoldalú jognyilatkozattal annak a kifejezésre juttatása, hogy az egyik alvagyonból a másik alvagyonra történt beruházás, kiadás megtérítésére nem tart igényt. Az ilyen tartalmú jognyilatkozat nincs alakszerűséghez kötve (BH 1998/8/385. sz. jogeset), az a Ptk. 216. §-a értelmében akár szóban, akár írásban vagy ráutaló magatartással is megtörténhet. Mivel e jognyilatkozat egyben joglemondásnak is minősül, a Ptk. 207. §-ának (2) bekezdése szerint kiterjesztően értelmezni nem lehet. Ugyanakkor anyagi jogi nyilatkozat is, amelyet ha másik fél azt elfogadta vagy tudomásul vette, egyoldalúan nem vonható vissza.
A másodfokú bíróság helyesen értékelte a felperes különböző időpontokban tett jognyilatkozatait, mely szerint, ha volt is közös vagyon a Z. utcai ingatlan megszerzésével kapcsolatban, a felperes a Cs. utcai ingatlan megszerzése során arról az alperes javára lemondott. A felperes a lemondás szándékát magánokiratban, közokiratban és az életközösség megszűnése után kötött jogerős egyezséggel is megerősítette, mindebből pedig az következik, hogy amennyiben volt is a Z. utcai ingatlanban valamilyen tulajdoni részesedése, az arról való lemondását ma már vitássá nem teheti.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a hatályában fenntartotta, mert az ítéleti döntés anyagi jogszabályt nem sért (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 560/2002. szám).
Csjt. 31. § (2) A házassági életközösség megszűnésékor a vagyonközösség véget ér, és bármelyik házastárs követelheti a közös vagyon megosztását. Ennek során igényelni lehet a közös vagyonból a különvagyonba, illetőleg a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, továbbá a kezelési és fenntartási költségek megtérítését is. Nincs helye megtérítésnek, ha a kiadás a lemondás szándékával történt. A közös életvitel körében elhasznált vagy felélt különvagyon megtérítésének csak különösen indokolt esetben van helye. ■
Visszaugrás
