Hatvanöt évvel az 1871. évi VIII. tc. hatályba lépése után új fegyelmi törvényt fogadott el az országgyűlés. Az 1871 és 1936 közötti évtizedek magyar bírósági szervezetében és a bírói karban olyan lényeges változások történtek, amelyek elengedhetetlenné tették a felelősségi szabályok újragondolását, korszerűsítését. Mivel a szervezeti átalakulásokat nem követte az 1871. évi törvény megfelelő módosítása, a fegyelmi bíráskodás hatásköri rendjét szembetűnő visszásságok jellemezték. A fegyelmi jog reformjának célja a fegyelmi felelősségre vonatkozó jogszabályok teljességét felölelő egységes szerkezetbe foglalt jogforrás kidolgozása, ennek révén pedig a fegyelmi bíráskodás Jóságának és egyöntetűségének" megteremtése volt. "A jóság és az egyöntetűség" jogtechnikai feltételét pedig azoknak a jogszabályoknak az áttekinthetősége jelentette, amelyek alapján a fegyelmi ügyekben való ítélkezés történt.
Sixty-five years after the entry into force of the Act No. 8 of 1871, the parliament passed a new disciplinary law. In the decades between 1871 and 1936, significant changes took place in the organisation of the Hungarian courts and in the judiciary, which made it necessary to rethink and modernise the rules of judicial liability. Since the organisational changes were not followed by an appropriate amendment of the Act of 1871, the system of disciplinary jurisdiction was characterised by glaring anomalies. The aim of the reform of disciplinary law was to develop a consolidated source of law covering the full range of disciplinary liability legislation and thereby to create 'goodness and uniformity' of disciplinary proceedings. The legal condition for 'goodness and uniformity' was the transparency of the legislation on the basis of which disciplinary cases were judged.
Hatvanöt évvel az 1871. évi VIII. tc. hatályba lépése után új fegyelmi törvényt fogadott el az országgyűlés. Az 1871 és 1936 közötti évtizedek magyar bírósági szervezetében és a bírói karban olyan lényeges változások történtek, amelyek elengedhetetlenné tették a felelősségi szabályok újragondolását, korszerűsítését. Mivel a szervezeti átalakulásokat nem követte az 1871. évi törvény megfelelő módosítása, a fegyelmi bíráskodás hatásköri rendjét szembetűnő visszásságok jellemezték. A fegyelmi jog reformjának célja a fegyelmi felelősségre vonatkozó jogszabályok teljességét felölelő egységes szerkezetbe foglalt jogforrás kidolgozása, ennek révén pedig a fegyelmi bíráskodás Jóságának és egyöntetűségének" megteremtése volt. "A jóság és az egyöntetűség" jogtechnikai feltételét pedig azoknak a jogszabályoknak az áttekinthetősége jelentette, amelyek alapján a fegyelmi ügyekben való ítélkezés történt.[1]
A polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc. életbe léptetése tárgyában alkotott 1912. évi LIV. tc., a királyi ítélőbírák és a királyi ügyészek státusáról szóló 1920. évi XX. tc., valamint az 1922. évi I. tc.[2] rendelkezései a királyi törvényszékeknél tanácselnöki, illetve a Budapesten működő királyi törvényszékeknél másodelnöki, a királyi járásbíróságoknál - és a királyi ügyészségeknél - pedig elnöki és alelnöki állásokat szerveztek. Az ezekben az állásokban működő bírók (és ügyészek) az 1871. évi VIII. tc. értelmében a hivatali székhelyük szerint illetékes királyi ítélőtábla fegyelmi tanácsának elsőfokú fegyelmi bíráskodása alá kerültek. A királyi ítélőtáblai címmel és jelleggel felruházott királyi törvényszéki bírók és királyi járásbírók felett viszont az 1871. évi fegyelmi törvény 33. §-ának, a bírói és az ügyészi szervezet módosításáról szóló 1891. évi XVII. tc. 29. §-ának és a budapesti központi kir. járásbíróság felállításáról és egyéb szervezeti szabályokról szóló 1913. évi XXV. tc. 6. §-ának értelmében első fokon a Kúria kisebb fegyelmi tanácsa gyakorolta a fegyelmi bíráskodást.[3] Így az a helyzet alakult ki, hogy ugyanannál a bíróságnál szolgálatot teljesítő, ugyanazon fizetési csoportba tartozó bírók különböző fegyelmi bíróság hatósága alá tartoztak, ami erősen kifogásolható volt a közszolgálat hivatali rendjének szempontjából, de megnehezítette a fegyelmi bíráskodás egységének megóvását is.
- 301/302 -
A törvény hiányosságait a bírói gyakorlat sem volt képes pótolni, különösen a fegyelmi eljárásra vonatkozó rendelkezések igényeltek módosítást, kiegészítést. A Kúrián "a törvényeknek az igazságszolgáltatás körében tapasztalt hiányaira vagy újabb törvényes intézkedések szükségességére nézve felmerült adatok összegyűjtésére" és megvizsgálására felállított bizottság 1923 óta több ízben kezdeményezte a fegyelmi törvény módosítását és kiegészítését.
Pesthy Pál igazságügy-miniszter 1927. október 6-án tizenhét igazságügyi törvényjavaslatot, köztük a bírói hatalom gyakorlásáról, a bíróságok és ügyészségek szervezetéről és a bírák, ügyészek és bírósági hivatalnokok fegyelmi felelősségéről szóló törvényjavaslatot terjesztett elő, amelyek megtárgyalását a parlament őszi ülésszakára ütemezték be.[4] A tervezettel végül az országgyűlés nem foglalkozott részletesen.
A közszolgálati alkalmazottak és a honvédség tagjainak, valamint ezek hozzátartozóinak ellátását szabályozó rendelkezések tárgyában alkotott 1934. évi I. tc. javaslatának 2. §-a a királyi ítélőbírákra (és a királyi ügyészekre) is kiterjedő rendelkezést tartalmazott a közszolgálati alkalmazásnak "a hivatallal járó feladat kifogástalan elvégzéséhez szükséges szakképzettség, szorgalom vagy egyéb fontos kellékek hiánya miatt történő" megszüntetéséről. Végül azonban célszerűbbnek tűnt a bírók (és az ügyészek) kiemelése e rendelkezés hatálya alól.[5]
A fegyelmi törvény felülvizsgálatával együtt a királyi ítélőbírák áthelyezéséről és nyugdíjazásáról szóló 1871. évi IX. tc., valamint az azt módosító és kiegészítő jogszabályok újragondolása is indokolttá vált.
Az igazságügy-miniszter, ekkor már Lázár Andor, 1934 áprilisában jelentette be, hogy a minisztériumban komoly törvényalkotó munka folyik, és az igazságügyi tárca költségvetésének indokolásában is megjelent a bírák és ügyészek fegyelmi felelősségének rendezéséről szóló törvényjavaslat előkészítése.[6] A minisztertanács 1935. január 17-i ülésén Lázár Andor ismertette a tervezetet, amelyet a miniszteri testület elfogadott. A miniszter 1935. január 29-én nyújtotta be a képviselőházban a királyi ítélőbírák és a királyi ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről és nyugdíjazásáról, továbbá a királyi bírósági és királyi ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségéről szóló törvényjavaslatot és indokolását.
Lázár Andor "tudvalevően nem híve a fölösleges törvénygyarapításnak, hanem inkább az élő törvények gondos végrehajtására törekszik", írta Magyar István nyugalmazott koronaügyész 1935 februárjában a Pesti Naplóban megjelent cikkében. Magyar értékelte, hogy "nem foltozó novella" készült, hanem egységes kódex, amely ugyan "a régi törvény egyes lényeges, de szerkezetileg ide nem tartozó részeit hatályukban kénytelenségből meghagyta", de a fegyelmi eljáráson kívüli, fegyelmi vétség hiányában is elrendelhető áthelyezésről, illetve nyugdíjazásról szóló rendelkezéseket, mint "rokontárgyakat", valamint a bírósági tisztviselők fegyelmi felelősségére vonatkozó szabályokat "célszerűségből" a javaslatba felvette.[7]
A javaslat újraszabályozta a fegyelmi bíróságokat, a fegyelmi vétség tényállását és a fegyelmi eljárást, fegyelmi büntetésként feddést, pénzbírságot, valamint hivatalvesztést szabhatott ki a bíróság.[8] A tervezet elkülönítette az ítélőbírákra és az ügyészekre, illetve a bírósági és az ügyészségi segéd- és kezelőszemélyzet tagjaira vonatkozó rendelkezéseket.
Az igazságügyi bizottság 1935. február 4-én kezdte meg a javaslat tárgyalását. A fegyelmi felelősség szabályozása nemcsak a bírókat (és az ügyészeket) érintő kérdés volt a XX. századi Magyarországon, hanem tulajdonképpen össztársadalmi érdeklődésről beszélhetünk, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a bizottsági tárgyalás megkezdésével egyidőben főként az országos napilapok hasábjain jelentek meg cikkek az igazságügy-miniszter, illetve a bírói és az ügyészi kar jeles képviselőinek tollából, amelyek a tervezet szinte minden szakaszát vizsgálat alá vették. Egyfelől lelkesen fogadták a jogalkotói szándékot, másfelől viszont szakmai érveket sorakoztattak fel, kételyeket fogalmaztak meg annak alátámasztására, hogy sajnálatos módon a tervezett szabályozás egyes intézkedései a bírói függetlenség alapelvébe ütköztek.
Bár a bizottság a javaslatot általánosságában a részletes tárgyalás alapjául elfogadta,[9] a tervezet "egyre nagyobb hullámokat vert". Lázár igazságügy-miniszter a kritikus hangvételű vélemények hatására tárgyalást kezdeményezett a bírói körökkel, és késznek mutatkozott arra, hogy a javaslat egyes szakaszait módosítsák.
Juhász Andor, aki 1935-ben a felsőház közjogi és törvénykezési bizottságának az elnöke volt, kijelentette, hogyha "ebből a törvényjavaslatból törvény lesz, akkor nálunk bírói függetlenségről, csak mint a múlt idők szép emlékéről lehetne beszélni".[10] Az egyik legvitatottabb pont kétségkívül a kényszernyugdíjazásra vonatkozó intézkedés volt: fegyelmi eljárás nélkül is nyugdíjazhatja a fegyelmi bíróság azt a bírót, aki alkalmatlannak bizonyul állásának betöltésére, vagy magánéleti viselkedése nem egyeztethető össze a bírói működéssel. A másik aggályos rendelkezés szerint a mindenkori igazságügy-miniszter "tetszésétől függne" a fegyelmi bíróság áthelyezésre irányuló ítéleteinek foganatosítása. A javaslatot e tekintetben úgy módosították, hogy a fegyelmi bíróság által hozott ítéletet a miniszter "nem fokozhatja le" egyszerű javaslattá, hanem annak végrehajtásáról köteles gondoskodni.[11]
- 302/303 -
A több hónapig tartó részletes tárgyalást követően az igazságügyi bizottság 1935. június 27-i jelentésében úgy nyilatkozott, hogy miután a javaslatot "úgy általánosságban, mint részleteiben [...] alapos megfontolás tárgyává tette", elfogadta, annyi lényegi, a korábbiakhoz képest kiegészítő módosítással, hogy az időközben megalkotott - az iparügyi, valamint a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterről szóló -1935. évi VII. tc. rendelkezéseinek megfelelően a Szabadalmi Bíróság tekintetében a főfelügyeleti jog gyakorlója az iparügyi miniszter.[12]
Az országgyűlés képviselőháza 1935. október 15-én kezdte meg a törvényjavaslat tárgyalását. A javaslat előadója, Erődi-Harrach Tihamér (Nemzeti Egység Pártja) beszélt a reform időszerűségéről és szükségszerűségéről. Egy új fegyelmi törvény előkészítése egyrészt az 1871 óta eltelt évtizedek bírósági szervezeti változásai miatt vált egyre sürgetőbbé, másrészt azok a törvényi hiányosságok is indokolták a megújulást, amelyek a jogalkalmazás, a bírói gyakorlat során felszínre kerültek. Az előadó kiemelte, hogy nem egyszerű "novelláris módosításról" van szó, hanem kódexszerű, "generális jogszabályváltoztatásról", amely azonban nem jelenti az 1871. évi VIII. tc. egészének hatályon kívül helyezését. Új elvként jelent meg, hogy a javaslat külön-külön fejezetben tárgyalta a bírók és az ügyészek, illetve a bírósági és az ügyészségi tisztviselők felelősségére vonatkozó rendelkezéseket, és a korábban alkalmazott terminológiától eltérően, "a hivatalnok" helyett "a tisztviselő" kifejezést használta.
A fegyelmi bíráskodás megújítását célzó paragrafusok kidolgozásánál a jogalkotó általános elvként azt tartotta szem előtt, hogy a fegyelmi eljárás "gyors, jó és olcsó" legyen, tehát rövid időn belül derüljön ki a fegyelmi eljárás keretében, hogy az illető bíró cselekményével vagy mulasztásával tényleg követett-e el fegyelmi vétséget. A tervezet szakítva az addigi hosszadalmas és körülményes szabályokkal, az eljárás egész menetét egyszerűsítette. Az 1871. évi törvény "a pönalizálás" tekintetében is "helytelen disztinkciót" alkalmazott, ezért fordulhatott elő, hogy egyes esetekben nem volt beilleszthető a jogszabály keretébe olyan vétség, amelynek fegyelmi eljárás alapjául kellett volna szolgálnia. Kiemelte, hogy a javaslat egyszerűsítette a fegyelmi büntetések rendszerét is, amennyiben a rosszallást kihagyja, így a fegyelmi bíróság feddést, pénzbüntetést és hivatalvesztést szabhat ki.[13] Generális elvként rögzítette a javaslat, hogy minden fegyelmi bíráskodás alá vont személy annak a fegyelmi bíróságnak az illetékessége alá tartozik, amely "a felügyeleti hatóságával egyenrangú".
Az 1871. évi törvény egyik lényeges hiányosságának tekintették, hogy nem rendelkezett az elévülésről. A tervezet ezzel szemben kimondta, hogy a fegyelmi vétségek öt év elteltével évülnek el, ám az elévülési idő a fegyelmi vétségek büntethetőségét "nem általánosan szünteti meg", hanem ha a fegyelmi vétség súlyánál fogva a tényleges szolgálatban álló személlyel szemben közérdekből, fegyelmi úton kiszabott hivatalvesztésnek van helye, akkor a fegyelmi eljárást az elévülési időn túl is meg lehet, illetve meg kell indítani.
Az áthelyezés és a nyugdíjazás kérdésének rendezésére irányuló joganyaggal kapcsolatban Erődi-Harrach Tihamér hangsúlyozta, hogy annak kidolgozása a bírói és az ügyészi kar, illetve az igazságügyi bizottság tagjai által megfogalmazott észrevételek és vélemények mentén és a bírói függetlenség elvének tiszteletben tartásával került megszövegezésre. Az áthelyezésre vonatkozó rendelkezés "úgy meg van kötve, annyira előfeltételeket igénylő, annyira keresztülmegy a különböző hatóságok szűrőjén, amíg eljut a fegyelmi bíróság elé, hogy ebben biztosítva van az, hogy azokban az esetekben érvényesül, amikor erre az igazságszolgáltatás érdekében tényleg szükség van".[14] A nyugdíjazást pedig "olyan védőbástyákkal veszi körül" a törvényjavaslat, hogy "visszaélések, hibák fennforgására még gondolni is teljesen lehetetlen".[15]
Bár a javaslat bizottsági tárgyalása során Lázár Andor igazságügy-miniszter számos alkalommal kitért arra, hogy a tervezet valamennyi rendelkezése a bírói függetlenség elvének szem előtt tartásával született, a képviselők közül többen továbbra is úgy vélték, hogy a javaslat sérti a bírói függetlenséget. De voltak olyan hozzászólók is, akik egyenesen megkérdőjelezték az 1871. évi fegyelmi törvény megújításának szükségességét.
Dulin Jenő (Független Kisgazda, Földműves és Polgári Agrár Párt) szerint az 1871. évi VIII. tc. ugyan "nem precizíroz olyan szabatosan és formásán a fegyelmi vétséget illetőleg, mint a most előterjesztett törvényjavaslat, azonban a javaslat okos elaszticitását a kari érdeket és a kari tisztességet féltve óvó bírói kar mindenkor igen bölcs tartalommal töltötte ki. [...] megállapíthatjuk, hogy a hatvanesztendős fegyelmi törvény ellenére az ügyészi és a bírói testület mindenkor ragyogó példaadással szolgált és szolgál most is. Semmiféle szükségét nem érezzük annak, hogy a bírói, illetve az ügyészi testületre vonatkozólag új fegyelmi szabályokat alkossunk".[16]
Voltak (főként ellenzéki képviselők), akik arra hivatkozva nem tartottak szükségesnek egy új fegyelmi törvényt, hogy viszonylag kevés fegyelmi eljárás indult bírók (és ügyészek) ellen Magyarországon az 1920-as és 1930-as években. Krüger Aladár (Nemzeti Egység Pártja) a bírói kar lelkiismeretes és becsületes működését statisztikai adatokkal is alátámasztotta. 1931 és 1933
- 303/304 -
között az 1500 főt számláló bírói karban mindössze 20 fegyelmi ügyet tárgyaltak törvényszéki, illetve járásbírók ellen. ítélőtáblai, illetve kúriai bírák esetében pedig egyetlen fegyelmi eljárás sem indult az elmúlt húsz évben. Éves szintre lebontva tehát hat-hét eset fordult elő, és ezeknek az ügyeknek is egy része felmentéssel végződött. 1933-1934-ben pedig mindössze két bíró ellen indult bűnvádi eljárás, amelyek közül az egyikben végül felmentő ítélet született.[17]
1935. október 16-án Pesthy Pál felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy bár a fegyelmi bíróságok "zavartalanul működtek" az 1871. évi VIII. tc. alapján, nem szabad megfeledkezni arról, hogy tették ezt "nagyrészt és sok vonatkozásban a saját maguk által fejlesztett jog alapján", mivel a törvény nem határozta meg kimerítően a fegyelmi vétség fogalmát. A javaslatban foglalt rendelkezések közül kiemelte azt is, hogy a jogalkotó a korábbi szabályozástól eltérően nem sorshúzás útján kívánta megalakítani a fegyelmi bíróságot. Pesthy e változtatást teljes mértékben helyeselte, megemlítve azokat a főként a vidéki törvényszékeknél tapasztalt eseteket, amikor "a sors olyan szeszélyes játékot űzött", hogy gyakorlattal nem rendelkező bírák kerültek a fegyelmi bíróságba, ami csak még nehézkesebbé tette az amúgy is lassú fegyelmi eljárást.[18]
A javaslatot támogató képviselőkhöz csatlakozva Lázár Andor is igyekezett - ismételten - meggyőzni az ellenzéki képviselőket, hogy a javaslat a törvényalkotó szándékai szerint egyetlen elemében sem csorbítja a bírói függetlenség alapelvét.[19]
A felsőház közjogi és törvénykezési bizottsága Juhász Andor elnökletével 1935. december 17-én tárgyalta meg és fogadta el a törvényjavaslatot.[20] A felsőház pedig néhány nappal később, december 20-i ülésén vette napirendi pontjai közé a tervezet megvitatását. Töreky Géza kúriai másodelnök, a javaslat előadója rámutatott arra, hogy a fegyelmi jog kodifikációja során fontos szempont volt az, hogy az új szabályozás "átvegye a fennálló törvényeknek most is helyes és helytálló rendelkezéseit", illetve, hogy "felhasználja a gyakorlatnak [...] a fegyelmi bíráskodásnak vérébe átment helyes jogszabályait", valamint, hogy "áthidalja azokat a nehézségeket, amelyeket új törvényeknek a fegyelmi eljárás körére való kihatásai okoztak".[21] Kitért arra, hogy a fegyelmi eljárásra vonatkozó rendelkezéseknek csupán egy részét tartalmazza a javaslat, az abban nem szabályozott kérdésekben továbbra is a bűnvádi perrendtartást és az azt kiegészítő és módosító törvényszakaszokat kell megfelelően alkalmazni. A fegyelmi eljárási jog egyes mozzanatai tehát "közvetlen törvényes szabályozás nélkül maradnak", és ezeknek a kérdéseknek a megoldása a bírói gyakorlatra vár.[22]
A fegyelmi bíróságok tekintetében utalt arra, hogy azok meghatározása az 1920. évi XX. tc., az ún. státustörvény[23] rendszerét követi, és két alapelvet fogalmaz meg. Az egyik az, hogy a bírónak a fegyelmi hatósága lehetőleg "a közvetlenül magasabb bíróság" legyen, azaz a törvényszéki bíráké az ítélőtábla, az ítélőtáblai bíráké pedig a Kúria. A másik elv pedig az, hogy a fegyelmi bíróság tagjai rangban a fegyelmi felelősségre vont személy felett álljanak. Szólt arról, hogy a javaslat a fegyelmi büntetések sorából a rosszallást kihagyta, "ami ellen kifogást abszolúte nem lehet emelni", mert így "két egyforma hatályú" fegyelmi büntetés (rosszallás és feddés) helyett csak egy lesz (feddés).[24]
Felhívta a figyelmet a javaslatnak a hivatalvesztés hatályára vonatkozó rendelkezésére. E szerint az kiterjed az elmarasztalt bíró egész életére, aki "többé semmiféle közhivatalra" nem alkalmazható. A javaslat e tekintetben szigorúbb volt a büntető törvénykönyvnél is, mivel a Csemegi-kódex szerint a hivatalvesztés hatálya csupán 1-10 évig terjedt. "Hogy ez az egyenlőtlenség megszűnjék, a törvényjavaslat akként rendelkezik, hogy a jövőre a büntetőjogi hivatalvesztés hatálya is ugyanilyen súlyos lesz."[25]
A hivatalvesztésről szólva a rehabilitáció kérdésével is foglalkozott Töreky. Ez akkor kerül előtérbe, amikor a fegyelmi bíróság első fokon valakit hivatalvesztésre ítélt, az ítélet jogerőssé válik, majd esetlegesen egy perújítási eljárásban egy másik fegyelmi bíróság a vádlottat felmenti. A javaslat e tekintetben nem fogalmazott meg világos rendelkezéseket, így az igazságügy-miniszter is támogatta a közjogi és törvénykezési bizottság indítványát, miszerint ilyen esetben a felmentett bírót megilleti a teljes rehabilitáció, azaz vissza kell őt helyezni korábbi állásába. A rehabilitáció másik esete az, amikor a perújítási eljárásban a hivatalvesztéssel sújtott bírót ugyan nem menti fel a bíróság, de a korábbinál enyhébb büntetést - feddést vagy pénzbírságot - szab ki. A javaslat erre nézve azt mondta ki, hogy a bíróság belátásától függ, hogy a rehabilitációt elrendeli-e vagy sem. Töreky helyesebbnek tartotta volna ilyenkor is a teljes rehabilitációt, hasonlóan az 1929. évi XXX. tc.-ben foglaltakhoz. Bár a tervezett új fegyelmi törvény ebben a kérdésben eltérő szabályozást írt elő, a kúriai másodelnök meggyőződése szerint, a bíróságok ezeket a dilemmákat
- 304/305 -
is "mindig a méltányosság szellemében" fogják megoldani.[26]
Az áthelyezést és a kényszernyugdíjazást érintő rendelkezések tárgyilagos ismertetése során hangsúlyozta, hogy bár kétségek és ellenérvek egyaránt megfogalmazódtak e két kérdéskörben, "nincs ok aggodalomra", mivel "a súlypont eddig is azon volt, és a döntő súly ezután is azon marad, hogy szolgálatképtelenség következik be, és a szolgálatképtelenség bekövetkezte bíróilag állapíttassék meg". Ez pedig elegendő garancia a bírói függetlenség érvényesülésére.[27]
Juhász Andor, aki a törvényjavaslattal kapcsolatos nézeteit már 1935 februárjában a Pesti Hírlap hasábjain megosztotta, felsőházi felszólalásában többek között arról beszélt, hogy a kormányt, illetve az igazságügyminisztert a bíróságok felett megillető felügyeleti jog gyakorlása és a bírói függetlenség érvényre juttatása nehezen egyeztethető össze. A bírói függetlenséget épp azért szoktak kétségbe vonni, mert a kinevezési és az előléptetési jog a kormány hatáskörébe tartozik. A javaslat "szépséghibájának" tekintette, hogy "nagyon sűrűn említi" a felügyeleti hatóságokat.[28] Osvald István kúriai elnök Juhász Andorhoz csatlakozva azt hangsúlyozta, hogy az igazságügy-miniszternek a főfelügyeleti jogot "szinte észrevétlenül akképpen kell alkalmaznia, hogy a jogkereső közönségnek a bíró függetlenségébe vetett hite meg ne inogjon semmiképp sem".[29]
Lázár Andor igazságügy-miniszter a felsőházban is azon meggyőződésének adott hangot, hogy a készülő új fegyelmi törvény teljes mértékben a bírói függetlenség megóvásának talaján áll. Álláspontja szerint az a bíráskodás, amelynél "befolyások érvényesülhetnek, mégpedig mondjuk érvényesülhetnek felülről, a hatalom részéről vagy érvényesülhetnek alulról, népszerűségi szempontból, demagógiából", az a bíráskodás "nem felel meg annak az ideális elgondolásnak, amelyet a bíráskodásról vallunk, és amelyet a magyar bírák a gyakorlatban megvalósítottak".[30]
Az új fegyelmi törvény 1936. január 16-án lépett hatályba.
Az új szabályozás nem szólt a bírók bűnvádi felelősségéről, hiszen az 1878. évi V. tc. hatályba lépésével a büntetőjogi felelősség részletes szabályait a büntető törvénykönyv tartalmazta. A vagyoni felelősségre vonatkozó korábbi törvényszakaszokon sem változtatott a jogalkotó, mondván, ezek a rendelkezések "teljesen megfelelőek és olyan joggyakorlatnak szolgálnak alapjául, amelynek egyöntetűsége érdekében ezeknek a szabályoknak még szerkezeti jelentőségű érintése sem kívánatos". Az indokolás szerint a vagyoni felelősség esetleges későbbi újraszabályozásának előfeltétele a közszolgálati alkalmazottak "egyéb körét" érintő vagyoni felelősség rendezése és a magánjogi törvénykönyv javaslat (Mtj.) alapelveivel való összhang kialakítása.[31]
Az 1936. évi törvény a fegyelmi felelősségre vonatkozó rendelkezéseket szerkezetileg is elkülönítette azoktól a szabályoktól, amelyek a fegyelmi felelősség alá eső személyekre vagy azok bizonyos csoportjaira nézve a közszolgálat érdekében szükségesek, de nincsenek összefüggésben fegyelmi vétség elkövetésével. Külön fejezetben rendezte a fegyelmi felelősséggel kapcsolatos intézkedéseket és külön fejezetben a közszolgálat érdekében, fegyelmi vétség elkövetésétől függetlenül elrendelhető áthelyezést és nyugdíjazást.
Emellett elhatárolta egymástól az ítélőbírák és az ügyészek, illetve a bíróságoknál és az ügyészségeknél alkalmazott segéd- és kezelőszemélyzet fegyelmi felelősségét rendező paragrafusokat. Az elhatárolás azt a jogalkotói alapvetést tükrözte, miszerint a fegyelmi felelősségnek a fegyelmi bíráskodás függetlenségére alapított speciális szabályozása csak az ítélőbírák és az ügyészek esetében indokolt. A törvényalkotó érvelése szerint általános tisztviselői fegyelmi törvény híján, a közszolgálati alkalmazottak szolgálati viszonyait szabályozó külön törvény megalkotásáig a bírósági és az ügyészségi tisztviselőkre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az ítélőbírákra és az ügyészekre.[32] Ez az elv tehát az 1871. évi fegyelmi törvény szellemiségét követte.
Az 1936. évi III. tc. a fegyelmi felelősség alá eső személyek körének meghatározásánál figyelembe vette az 1871. évi törvény hatályba lépése óta bekövetkezett szervezeti változásokat. Ennélfogva a törvény hatálya kiterjedt
a) a rendes bíróságok ítélőbíráira, beleértve az elnököt, a vezetőt, a másodelnököt, az alelnököt, a tanácselnököt és a telekkönyvi betétszerkesztő bírót is;
b) a Szabadalmi Bíróság és a Főudvarnagyi Bíróság ítélőbíráira, valamint az Országos Földbirtokrendező Bíróság bíró tagjaira, beleértve az elnököt, a másodelnököt, az alelnököt és a tanácselnököt is;
c) a Központi Telekkönyvi Hivatal elnökére;
d) az ügyészség tagjaira;
e) a Kúria elnöki tanácsosára, a királyi ítélőtáblák elnöki titkáraira, továbbá az önálló működési körrel felruházott bírósági titkárokra, illetve jegyzőkre.
A törvény hatályának kiterjesztését az önálló működési körrel felruházott bírósági jegyzőre, illetve bírósági titkárra (1912. évi VII. tc. 6. §) az indokolta, hogy működésük jórészt bírói feladatok ellátásában állt.
A törvény hatálya alá tartozó személyeket illetően a fegyelmi felelősség szempontjából az új rendelkezéseket kellett alkalmazni akkor is, ha
a) hivatali állásuk megtartása mellett más bíróságnál, hatóságnál, hivatalnál, intézetnél vagy bizottságnál működtek;
b) a fegyelmi vétséget más bírósághoz, hatósághoz, hivatalhoz, intézethez vagy bizottsághoz történő
- 305/306 -
kiküldésük vagy az ott teljesített hivatalos megbízatásuk során követték el;
c) a szolgálat alól ideiglenesen felmentették őket;
d) ideiglenesen vagy véglegesen nyugdíjazták őket;
e) hivatalvesztés esetén az elítélt és/vagy az utána állami ellátásra jogosultak ellátási igénye az állammal szemben részben fennmaradt.
A hatályban lévő jogszabályok értelmében előfordulhatott, hogy a bírót vagy a bírósági tisztviselőt közérdekből vagy jogos magánérdekből ideiglenesen fel kellett menteni szolgálata teljesítése alól. Az 1886. évi XXVIII. tc. és az 1889. évi XLV. tc. rendelkezései például lehetővé tették a Kúria, a királyi ítélőtáblák, valamint az elsőfolyamodású bíróságok ítélőbíráinak ideiglenes alkalmazását az Igazságügyminisztériumban, illetve az ítélőbírókat tanácsjegyzői szolgálatra be lehetett rendelni a felsőbíróságokhoz (1890. évi XXV. tc. 6. §, 1891. évi XVII. tc. 55-56. §, 1908. évi VI. tc. 4. §, 1912. évi VII. tc. 15. §), valamint a királyi ügyészek -hivatali állásuk megtartása mellett - megbízást kaphattak országos fegyintézetek, kerületi börtönök és fogházak igazgatására (1891. évi XVII. tc. 37. §). A bírói (ügyészi) szolgálat működési körének megváltozása nem érintette a közszolgálati alapviszonyt, amelyből a fegyelmi felelősség és annak érvényesítése következett.[33]
Az 1936. évi törvény hatálya alá tartoztak a fegyelmi felelősségre nézve a Kúria ügyvédi tanácsának ügyvédtagjai (1907. évi XXIV. tc. 3. §), az Országos Földbirtokrendező Bíróság nem bíró tagjai (1920. évi XXXVI. tc. 6. és 10. §), a Kúriához kinevezett szabadalmi ülnökök (1927. évi XX. tc. 2. §), az áru- és értéktőzsdék, valamint a termény- és gabonacsarnokok különbíróságának ítélőbírái (1881. évi LIX. tc. 99. §), továbbá a nem rendszeresített állásban vagy állandó fizetés nélkül alkalmazott egyéb bírósági tagok (ülnökök) és szakértők is, kivéve a bírósági tolmácsokat. Ide tartoztak többek között az árdrágító visszaélésekről szóló 1920. évi XV. tc. 9. §-a értelmében az uzsorabíráskodásban, a 9180/1920. M. E. sz. rend. 8-14. §-ai alapján a munkaügyi bíráskodásban, továbbá az 1932. évi IV. tc. 2. §-a szerint a társadalombiztosítási bíráskodásban résztvevő és bírói működést kifejtő ülnökök. E törvény alkalmazása indokolt a szakértők esetében is, mivel "a külön szakismeretet igénylő kérdések tekintetében kifejtett véleményező" tevékenységükkel a bírói jellegű működés "segédkező részesei" voltak. Bár az 1911. évi polgári perrendtartás értelmében a szakértőkre megállapított szabályokat kellett alkalmazni a tolmácsokra is, a tolmács működésének "sajátszerű természetére" tekintettel a tolmácsok fegyelmi felelősségét külön jogszabály, a kir. bírósági tolmácsokról szóló 58.600/1916. I. M. sz. rend. tartalmazta (49-57. §).
Az új törvény szerint fegyelmi vétséget követett el az, aki hivatali kötelességét gondatlanságból súlyosan vagy szándékosan megszegte, valamint az, aki életmódjával vagy magaviseletével állásának, illetve alkalmazásának tekintélyét szándékosan vagy gondatlanságból súlyosan megsértette vagy veszélyeztette. Mivel a fegyelmi felelősség hatálya alá eső bírók és bírósági tisztviselők hivatali kötelessége, hogy lelkiismeretesen teljesítsék az állásukból, illetve alkalmazásukból fakadó hivatali tennivalókat, kötelességszegésnek kell tekinteni, ha hivatali kötelességüket egyáltalán nem vagy hanyagul teljesítik. A jogalkotó nem tartotta szükségesnek "egyes fegyelmi vétségek oly példálózó felsorolását", mint azt tette az 1871. évi fegyelmi törvény.
A fegyelmi vétség definiálásával kapcsolatban a törvény indokolása kitért arra, hogy a bírói (és az ügyészi) működés "erkölcsi jelentőségének és megbecsülésének az állás tekintélyében is kifejezésre jutó fontossága" teszi elengedhetetlenné, hogy a fegyelmi felelősség szempontjából kifogás alá eső magatartás "határa" az 1871. évi VIII. tc.-ben foglalt körülírással szemben "közelebb essék" a kifogástalan magatartáshoz. Ennél fogva az 1936. évi szabályozás nem a "botrányokozást" jelölte meg a fegyelmi felelősségre vonás alapjául szolgáló életmód vagy magaviselet "kezdő határaként", hanem az állás tekintélyének megfelelő életmódot, illetve magaviseletet követelt meg. Ebből következően fegyelmi vétséget követett el az, aki magatartásával az állás (alkalmazás) tekintélyét súlyosan megsértette vagy veszélyeztette.
A fegyelmi jog reformja kapcsán Zehery Lajos egyetemi tanár elengedhetetlennek tartotta a fegyelmi vétség fogalmának újragondolását, többek között azért, mert meglátása szerint az 1871. évi VIII. tc.-ben szereplő "botrányos magaviselet" megjelölése révén a definíció úm. "belső ellentmondásban szenved". Zehery úgy vélte, hogy az említett rendelkezést tulajdonképpen csak azokban a súlyos esetekben lehetett alkalmazni, amelyekben "a közszolgálat kötelékéből eltávolítás szükséges", ehhez képest a jogszabály "értelemszerű alkalmazása mellett" büntetlenül maradtak azok az esetek, amikor a fegyelmi felelősség alá eső személy hivatali állásának meg nem felelő magatartást tanúsít ugyan, de azzal nem tette magát a tiszteletre és a bizalomra méltatlanná.[34] A fegyelmi vétség, a fegyelmi felelősség alapjául szolgáló "valamennyi életviszonylatban", voltaképp "az illető életviszony kör keretei között maradó egyrétegű cselekmény: megsértése vagy veszélyeztetése hivatali, szolgálati, hivatásbeli kötelességnek, illetőleg tekintélynek."[35]
Az 1936. évi törvény - a korábbi szabályozáshoz hasonlóan - eltekintett a fegyelmi felelősséget megalapozó tényállási elemek taxatív felsorolásától, hiszen ilyen kimerítő jellegű körülírás nem lehetséges. A fegyelmi bíróságok feladata volt, hogy esetenként, mérlegelési jogkörüknél fogva a törvényben rögzített általánosabb meghatározást, "elvi jelentőségű állásfoglaláson alapuló határozott tartalommal juttassák gyakorlati érvényesülésre".[36]
- 306/307 -
Az 1936. évi törvény az addig kiszabható négy fegyelmi büntetés helyett, "az azonos erkölcsi tartalmú" rosszallás és feddés "egybefoglalásával" csak három büntetési nemet - feddést, pénzbírságot és hivatalvesztést - állapított meg.
Hosszú évek gyakorlati tapasztalatai azt mutatták, hogy a szabálytalanság, a kötelességszegés és a kifogásolható magaviselet "megnyilatkozásának változatai" jelentőségüket, illetve súlyukat tekintve "legfeljebb kétféleképpen értékelhetők", ennek megfelelően vagy a felügyeleti jog keretében kiszabott megintéssel, vagy a legenyhébb fegyelmi büntetéssel büntethetők. A törvényhozó azt az alapgondolatot követte, hogy a legcsekélyebb súlyú "rendetlenségeket" a felügyeleti jog keretei között kell elbírálni, míg "ezt a jelentőséget meghaladó", de csekély súlyú kötelességszegések, mint a fegyelmi vétség legenyhébb esetei feddéssel büntetendők.[37]
A fegyelmi büntetést a fegyelmi bíróság a vétkesség fokához és a fegyelmi vétség súlyához mérten, az összes körülmény, így különösen az esetleges előző fegyelmi büntetés, illetve felügyeleti intézkedés, továbbá a fegyelmi vétség következményeinek figyelembe vételével állapította meg.[38] Nyugalmazott bíró (ügyész) esetében csak pénzbírságot vagy hivatalvesztést szabhatott ki a bíróság.
A pénzbírság mértékének megállapításánál a bíróságnak tekintettel kellett lennie az elítélt vagyoni, kereseti és jövedelmi viszonyaira is. A pénzbírság felső határának meghatározása a jogalkotó szándéka szerint a bíró szabad mérlegelési jogkörébe tartozott, hiszen éppen a pénzbírság az a büntetési eszköz, amely "a legnagyobb terjedelmű egyéniesítésre" alkalmas. Ha az elítélt rendszeres illetménnyel rendelkezett, akkor a pénzbírság legfeljebb havi fizetésének négyszerese lehetett. A jogerős határozattal kiszabott pénzbírságot rendszerint az elítélt fizetéséből kellett levonni, havi rendszerességgel, úgy, hogy a havonta levont összeg nem haladhatta meg az illető bíró havi fizetésének egyharmadát. Levonásra csak akkor került sor, ha az elítélt a pénzbírságot - akár egy összegben, akár a pénzbírságot kiszabó határozat jogerőre emelkedését követő hónap első napja előtt részletekben - nem fizette meg.
A hivatalvesztésre ítélt személy elveszítette hivatali állását, címét, jellegét, valamint mindennemű ellátási és egyéb olyan igényét, amely szolgálata alapján őt és az utána ellátásra jogosultakat megillette volna. A hivatalvesztés következményeként, az illető bírót (ügyészt) többé nem lehetett alkalmazni a közszolgálatban. E súlyos következménnyel kapcsolatban a törvény indokolása úgy fogalmazott, "amikor kiváló képzettségű, kifogástalan jellemű egyének ezrei vannak kenyér nélkül, semmi szükség arra, hogy hivatalvesztésre ítélt tisztviselőt a közszolgálat körében újból alkalmazzanak".[39] Ez az intézkedés szorosan összefüggött a büntető törvénykönyv hivatalvesztést szabályozó szakaszaival (57-58. §). A Csemegi-kódex szerint ugyanis, akit a büntető bíróság mellékbüntetésként hivatalvesztésre ítélt, a hivatalvesztés tartamának letelte után közhivatalra vagy közhatósági megerősítéstől függő hivatalra, állásra vagy szolgálatra újból alkalmazható volt. Ugyanakkor a bírói (és az ügyészi) tekintélyt veszélyeztetné, ha a hivatalvesztésre ítélt bíró (ügyész) ismét bírói (ügyészi) vagy más közszolgálati állásba kerülne. Megállapítható tehát, hogy az erkölcsi megítélés szempontjából nincs különbség aszerint, hogy a hivatalvesztést a büntető bíróság, vagy a fegyelmi bíróság szabta-e ki. A bírói gyakorlat azt mutatta, hogy az esetek egy részében a hivatalvesztéssel járó bűncselekmény elkövetése maga után vonta a hivatalvesztés elrendelését fegyelmi úton is. Az 1936. évi törvény értelmében a fegyelmi bíróság különös méltánylást érdemlő okból, ha ezt a vagyoni viszonyok is indokolták, kimondhatta, hogy az elítéltnek és/vagy az utána állami ellátásra jogosultaknak az ellátási igénye az állammal szemben részben, a fegyelmi bíróság ítéletében meghatározott mértékben fennmarad.
Ha perújrafelvétel folytán a fegyelmi bíróság a hivatalvesztést kimondó korábbi ítéletet hatályon kívül helyezte, az eset körülményeinek figyelembevételével döntött arról is, hogy a korábbi ítélet alapján beszüntetett illetményeket egészen vagy részben ki kell-e adni, illetve arról is, hogy a fegyelmi eljárás alá vont személyt korábbi állásába vissza kell-e helyezni. Amennyiben a fegyelmi bíróság a perújrafelvétel következtében az elítéltet felmentette és elrendelte korábbi állásába való visszahelyezését, de a visszahelyezésre nincs lehetőség, akkor az illető bírót (ügyészt) - az államkincstár terhére - rendelkezési állományba kellett helyezni, és egy éven belül rangjának és képesítésének megfelelő állásba kellett helyezni. Ha a bíró (ügyész) az állást nem fogadta el, akkor "szabályszerű elbánás alá" kellett vonni.
A miniszteri indokolás szerint ez a rendelkezés volt hivatva biztosítani, hogy a perújrafelvétel folytán rehabilitált személy a törvény intézkedései alapján valóban "hozzá is jusson" az őt jogosan megillető rehabilitációhoz. Az igazságügy-miniszter hangsúlyozta, hogy a jogalkotó e szabály kidolgozásánál fokozottan szem előtt tartotta a bírói függetlenség alapelvét. Ennek megfelelően a fegyelmi törvény eltért a közigazgatás rendezéséről szóló 1929. évi XXX. tc. 80. §-ában foglalt elvtől, miszerint abban az esetben, ha a rehabilitált személyt rangjának és képesítésének megfelelő állásba nem lehetett visszahelyezni, akkor őt "szabályszerű elbánás alá kellett vonni", ellenkező esetben e rendelkezés "alkalmas lett volna olyan látszat keltésére", hogy a rehabilitálásra váró bíró "a szabályszerű elbánás alá vonás lehetőségének tudatában a kormánnyal szemben huzamosabb időn át függő helyzetbe kerülne". Az 1936. évi III. tc. a szabályszerű elbánás alá vonást kizárólag arra a végső és "elkerülhetetlen" esetre tartotta fenn, ha az illető a rangjának és képesítésének megfelelő állást nem fogadta el.[40]
Az új törvény értelmében a rehabilitálás gyakorlati megvalósítására vonatkozó rendelkezéseket kellett alkalmazni abban az esetben is, ha a büntető bíróság
- 307/308 -
ítéletének hivatalvesztést kimondó része perújrafelvétel folytán hatályát vesztette.
Az 1871. évi törvény szóhasználatával szakítva, az új jogszabály nem a fegyelmi büntetés "erkölcsi hatályát", hanem "mellékkövetkezményeit" határozta meg. E szerint a feddésre elítéltet két évig, a pénzbírságra elítéltet három évig nem lehetett magasabb illetménnyel járó hivatali állásra kinevezni vagy áthelyezni, magasabb fizetési fokozatba léptetni, jutalomban részesíteni, valamint az említett időtartam nem számított bele a magasabb állás elnyerésére képesítő vagy a magasabb fizetési fokozatba lépésre igényt adó szolgálati időbe. Újdonságként került az 1936. évi fegyelmi törvénybe az a rendelkezés, miszerint ha a két, illetve a három év letelte előtt az elítéltet ismét, mégpedig olyan fegyelmi vétség miatt ítélik el, amelyet az előző ítélet jogerőre emelkedése után követett el, az újabb fegyelmi büntetéshez fűződő jogkövetkezmény időtartama azon a napon kezdődik, amelyen az előző fegyelmi büntetéshez fűződő jogkövetkezmény időtartama letelt. E rendelkezés "természetszerű indoka" az volt, hogy az újabb fegyelmi vétség elkövetése "kétségtelenül a hivatali kötelességek lazább felfogásának, a közszolgálat rendjéhez alkalmazkodás csökkent mértékű képességének vagy készségének tanújele".[41]
Az 1912. évi VII. tc. 9. §-ában foglalt rendelkezésekkel megegyezően az új törvény lehetőséget adott arra, hogy a fegyelmi bíróság fegyelmi büntetés kiszabása mellett, illetve fegyelmi vétség megállapítása nélkül is elrendelhesse az ítélőbíró áthelyezését, ha a fegyelmi eljárás során megállapítást nyert, hogy az illető bíró működése addigi székhelyén vagy addigi alkalmazásában az igazságszolgáltatás érdekeivel nem egyeztethető össze.
Az átköltözés költségeit fegyelmi vétség megállapítása esetén az áthelyezettnek kellett viselnie. Ha fegyelmi vétség nem állt fenn, akkor az átköltözés költségeit a szabályszerű átköltözési illetmény keretén belül az államkincstárból kellett megtéríteni.
Az 1936. évi törvény összhangot kívánt teremteni a működő bírói szervezet és a fegyelmi bíróságokra vonatkozó szabályok között. "A fegyelmi bíráskodás valódi középpontjába a fegyelmi bíróságot állítja, mind a szervezet, mind az eljárás körében törekszik olyan szabályozásra, hogy a fegyelmi bíróság emberi tökéletességgel tudja feladatát betölteni." - fogalmazott az indokolás.[42] A fegyelmi bíróságok kijelölésénél (19-20. és 62. §) az 1920. évi státustörvény rendszerét követte a jogalkotó.
A bírói függetlenség alapelvét tiszteletben tartva, az ítélőbírák (ügyészek) felett általában a közvetlen magasabb fokú bíróság keretében felállított fegyelmi bíróság járt el. Emellett érvényesült az az alapelv is, miszerint a fegyelmi bíróság tagjai rangban a fegyelmi felelősségre vont személy felett álljanak. Fontos szempont volt az is, hogy a fegyelmi bíróság annak a bíróságnak a keretében kerüljön megalakításra, amelynek vezetője a fegyelmi felelősségre vont személy felett a felügyeleti jogot gyakorolja. Lényegesebb eltérést jelentett többek között, hogy az ítélőtáblai bírói címmel és jelleggel felruházott törvényszéki bíró és járásbíró a királyi ítélőtábla fegyelmi tanácsának fegyelmi joghatósága alá tartozott az új szabályozás szerint, kikerülve a Kúria kisebb fegyelmi tanácsának fegyelmi joghatósága alól.
Meg kell jegyezni azt is, hogy a fegyelmi bíróságok hatásköre nemcsak a szűkebb értelemben vett fegyelmi ügyekre terjedt ki, hanem felölelte a vagyoni felelősség érvényesítésével kapcsolatos, az 1871. évi VIII. tc. 68. §-ában szabályozott esetet, a kártérítési igény érvényesítését is.
Az 1936. évi III. tc. értelmében a fentiekre tekintettel a fegyelmi bíráskodást a királyi ítélőbírák (és ügyészek) státusába tartozó személyek felett első fokon gyakorolta
a) a királyi ítélőtábla fegyelmi tanácsa az első fizetési csoportba tartozó személyek, valamint a második fizetési csoportba tartozók közül - kivéve a törvényszéki, illetve ügyészségi elnököket - azok felett, akik elsőfolyamodású bíróságnál (ügyészségnél) teljesítettek szolgálatot;
b) a Kúria kisebb fegyelmi tanácsa a második fizetési csoportba tartozó többi személy felett, valamint a Kúriához, illetve az Országos Földbirtokrendező Bírósághoz tanácsjegyzőül berendelt bírák, továbbá a Kúria elnöki tanácsosa felett;
c) a legfőbb fegyelmi bíróság a harmadik vagy magasabb fizetési csoportba tartozó többi személy felett.
Az önálló működési körrel felruházott bírósági titkár és bírósági jegyző, valamint a bírák és ügyészek státusába nem tartozó személyek - a Kúria ügyvédi tanácsának ügyvédtagjai, az Országos Földbirtokrendező Bíróság nem bíró tagjai, a Kúriához kinevezett szabadalmi ülnökök, az áru- és értéktőzsdék, valamint a termény és gabonacsarnokok külön rendszeresített ítélőbírái, továbbá a nem rendszeresített állásban vagy állandó fizetés nélkül alkalmazott egyéb bírósági tagok (ülnökök) és szakértők felett első fokon gyakorolta
a Kúria kisebb fegyelmi tanácsa, ha a Kúrián vagy az Országos Földbirtokrendező Bíróságnál vagy szervezetükkel kapcsolatos külön bíróságon teljesítettek szolgálatot;
a királyi ítélőtábla fegyelmi tanácsa, ha a királyi ítélőtáblán vagy szervezetével kapcsolatos külön bíróságnál vagy a központi telekkönyvi hivatalnál működtek;
a Szabadalmi Bíróság fegyelmi tanácsa, ha a Szabadalmi Bíróságnál teljesítettek szolgálatot;
minden más esetben a királyi törvényszék fegyelmi tanácsa.
A királyi bíróságoknál (ügyészségnél) és a központi telekkönyvi hivatalnál fizetéssel alkalmazott fogalmazó-, segéd- és kezelőszemélyzet tagjai felett, -kivéve a kúriai elnöki tanácsost, a királyi ítélőtáblai titkárt, valamint az önálló működési körrel felruházott bírósági titkárt, illetve jegyzőt - a fegyelmi bíráskodást első fokon gyakorolta
a Kúria kisebb fegyelmi tanácsa, azok felett, akik a Kúrián, az Országos Földbirtokrendező Bíróságon vagy a koronaügyészségen teljesítettek szolgálatot;
- 308/309 -
a királyi ítélőtábla fegyelmi tanácsa, azok felett, akik a királyi ítélőtáblán, a királyi főügyészségen vagy a központi telekkönyvi hivatalnál működtek;
a Szabadalmi Bíróság fegyelmi tanácsa, azok felett, akik a Szabadalmi Bíróságon tevékenykedtek;
a királyi törvényszék fegyelmi tanácsa, azok felett, akik valamely, eddig nem említett bíróságnál vagy hatóságnál működtek, továbbá a rendes bíróságoknál alkalmazott bírósági végrehajtók felett.
A korábbi szabályozáshoz képest az új fegyelmi törvény csökkentette a fegyelmi felsőbíróságok tagjainak számát, és változtatott az elnöklés, valamint a fegyelmi bíróságok megalakításának módján is. Míg az 1913. évi XXV. tc. 6. §-a alapján a Kúria kisebb fegyelmi tanácsa az elnökön kívül hat, a nagyobb fegyelmi tanács pedig nyolc tagból állt, addig az 1936. évi törvény mindkét fegyelmi tanács létszámát két-két taggal csökkentette. A módosítás elsődleges célja a felsőbíróságok túlterheltségének enyhítése, egyúttal "a bírói munkaérték minél gazdaságosabb kihasználása" volt. Más szemszögből nézve, e szervezeti változtatás nyomán a fegyelmi bíróságok felépítése még inkább közelített a rendes bíróságok szervezeti kialakításához. A Kúria mint rendes bíróság a hatályos jogszabályok alapján az elnökön kívül négy, a királyi ítélőtábla pedig két tagból álló tanácsban ítélkezett.[43]
Az 1936. évi III. tc. értelmében tehát a királyi törvényszék és a Szabadalmi Bíróság fegyelmi tanácsa az elnökön kívül két, a királyi ítélőtábla fegyelmi tanácsa és a Kúria kisebb fegyelmi tanácsa négy, a Kúria nagyobb fegyelmi tanácsa pedig hat tagból állt. A fegyelmi tanács elnöke az adott bíróság elnöke volt. A Kúria kisebb fegyelmi tanácsában, ha az elsőfokú fegyelmi bíróságként járt el a Kúria másodelnöke látta el az elnöki teendőket, egyébként a Kúria elnökét illette ez a feladat.
Az 1871. évi fegyelmi törvény alapján a fegyelmi bíróság tagjait kisorsolták. A törvény hatályba lépését követően azonban felmerült, hogy valóban a sorshúzás-e a legmegfelelőbb módja a fegyelmi bíróság létrehozásának. Az észrevételeket és a jogalkalmazói tapasztalatokat megfontolva az új jogszabály a hangsúlyt a fegyelmi bíráskodás szakszerűségére, rátermettségére, állandóságára és egyöntetűségére helyezte, és kimondta, hogy a fegyelmi bíróság megalakítása választás útján történik. A fegyelmi tanács tagjait az illető bíróság teljes ülése a bíróságnál alkalmazott és ott ténylegesen szolgálatot teljesítő tanácselnökök és bírók sorából három évre, titkos szavazással választotta. A rendes tagok helyettesítésére ugyanannyi póttagot is választani kellett. Kivételes esetben év közben is sor kerülhetett választásra, akkor, ha a rendes, illetve a póttagok száma "annyira megfogyatkozott", hogy a fegyelmi tanácsot nem lehetett megalakítani.
A legfőbb fegyelmi bíróság, a Királyi és Országos Legfőbb Fegyelmi Bíróság összetételét illetően az új szabályozás az 1871. évi VIII. tc. alapgondolatát követte, amennyiben a bíróság a felsőház, illetve a legfőbb bíróságok tagjaiból tevődött össze.
Mivel a legfőbb fegyelmi bíróság részben a "politikai tényezőként szereplő" felsőház választott tagjaiból alakult, 1936 előtt elhangzottak olyan vélemények, miszerint a magasabb rangú bírák és ügyészek "szívesebben látnák" elsőfokú fegyelmi fórumként a Kúria nagyobb fegyelmi tanácsát vagy a Hatásköri Bíróság mintájára, egy kúriai és közigazgatási bírákból szervezett külön bíróságot. A bírók többsége azonban "a régi hagyományoknak megfelelő fórumot aggálytalanul" fenntarthatónak tartotta, annál is inkább, mivel a legfőbb fegyelmi bíróság felsőházi tagjait eskütételre kötelezte a törvény.[44]
Az 1936. évi fegyelmi törvény értelmében a bíróság az elnökön kívül 36 tagból, mégpedig a Kúria és a Közigazgatási Bíróság rangban legidősebb 12-12 tanácselnökéből, illetve bírájából és 12 választott tagból állt. Ez utóbbiakat az országgyűlés felsőháza öt évre választotta lehetőleg jogvégzett tagjai közül, titkos szavazással. A sorrendet a kapott szavazatok aránya, szavazategyenlőség esetén pedig sorshúzás alapján állapították meg.
A jogalkotó a legfőbb fegyelmi bíróság szervezetét összhangba hozta az országgyűlés felsőházáról szóló 1926. évi XXVI. tc.-kel, amelynek 7. §-a szerint a felsőház választott tagjainak fele a választás évét követő ötödik naptári évben "kisorsolás alapján újabb választás alá esik". A miniszteri indokolás úgy fogalmazott, "minthogy pedig a javaslat a legfőbb fegyelmi bíróság felsőházi tagjainak tagságát az illető tag felsőházi tagságához köti, [...] intézményesen kellett gondoskodni arról, hogy ez az alapelv minden bonyolódottságot kizáró egyszerűséggel érvényesülhessen" olyan felsőházi tagok esetében is, akiknek a felsőházi tagsága "egy választás tényénél fogva", az 1926. évi törvény rendelkezése folytán a legfőbb fegyelmi bíróság megalakulásától számított öt évnél hosszabb ideig nem tartana.[45] Ebből fakadóan mondta ki a törvény, hogy a bíróság felsőházi tagjait öt évre választják.
A felsőházi tagok legfőbb fegyelmi bírósági tagsága az új választásig tartott. Ha valamelyik felsőházi tag lemondott fegyelmi bírósági tagságáról, a lemondás okainak "alapossága" és a lemondása elfogadása tekintetében a felsőház döntött. A lemondott felsőházi tag köteles volt mindaddig részt venni a legfőbb fegyelmi bíróság munkájában, míg helyére a ház új tagot nem választott. A legfőbb fegyelmi bíróság elnöke az országgyűlés felsőházának elnöke volt, akit akadályoztatása esetén az alelnökök egyike helyettesített. A bíróság felsőházi tagjainak a ház nyilvános ülésén bírói esküt kellett tenniük.[46]
A legfőbb fegyelmi bíróság az elnökből és nyolc tagból álló tanácsban járt el. A tanács négy tagja a Kúria, illetve, ha a fegyelmi eljárás a Közigazgatási Bíróság valamely tagja ellen folyt, a Közigazgatási Bíróság ítélőbírája, négy tagja pedig a felsőház által választott tag volt. A legfőbb fegyelmi bíróság határozata ellen jogorvoslatnak helye nem volt.
- 309/310 -
A legfőbb fegyelmi bíróság szervezete a 6.760/1945. M. E. sz. rendelet értelmében annyiban változott, hogy a bíróság az elnökön kívül 36 tagból - a Kúria és a Közigazgatási Bíróság rangban legidősebb 18-18 tanácselnökéből, illetve bírájából - állt. A bíróság elnöki székét évenként váltakozva a Kúria, illetve a Közigazgatási Bíróság elnöke töltötte be, akik akadályoztatásuk esetén egymást helyettesítették. A rendelet hatályba lépésekor, 1945. augusztus 22-én az elnöki tiszt a Kúria elnökét illette. A legfőbb fegyelmi bíróság kilenctagú fegyelmi tanácsban járt el (elnök, négy kúriai és négy közigazgatási bíró).
Az 1936. évi III. tc. második fejezete (59-60. §) az 1871. évi IX. tc. "korszerű kiegészítéseképpen" rendezte a vétkesség hiányában és fegyelmi eljáráson kívül, az igazságszolgáltatás érdekében alkalmazható áthelyezést és nyugdíjazást. Mivel az itt szabályozott áthelyezés és nyugdíjazás nem fegyelmi büntetés, hanem a közszolgálat érdekében elrendelt intézkedés, a bírói felelősség problémakörét közvetlenül nem érinti, kapcsolódási pontot azt jelent, hogy az áthelyezés és a nyugdíjazás kérdésében eljáró bíróság gyakorlatilag az egyes ítélkező fórumoknál szervezett fegyelmi bíróság. Az eljárás nem fegyelmi eljárás, viszont teljes mértékben magában foglalta azokat a garanciákat, amelyek a fegyelmi eljárásban a terhelt érdekeinek védelmét szolgálták.
A közszolgálat érdekében elrendelt áthelyezéssel, illetve kényszernyugdíjazással kapcsolatos véleményeket, észrevételeket fentebb részletesen ismertettük, ehelyütt csupán - a teljesség kedvéért - a törvény lényegi rendelkezéseit mutatjuk be.
A fegyelmi ügyekben eljáró bíróság elrendelhette a királyi törvényszéknél, illetve a királyi járásbíróságnál szolgálatot teljesítő ítélőbíró áthelyezését, ha működése addigi székhelyén vagy alkalmazásában, illetve annál a bíróságnál, amelynél addig bíráskodott, az igazságszolgáltatás érdekével nem volt összeegyeztethető.
Hivatalból nyugalomba lehetett helyezni, illetve végkielégítés mellett el lehetett a szolgálatból bocsátani azt a 70. életévét (a Kúria bírája és az e bírákkal egyenlő vagy náluk magasabb rangú ítélőbíró és ügyészségi tag), illetve a 65. életévét (minden más bíró és ügyészségi tag) még be nem töltött ítélőbírót és ügyészt, ha hivatali kötelességének ellátására testi, elmebeli vagy más szellemi fogyatékosság miatt állandóan vagy tartósan képtelen, vagy ha állását a törvény megszüntette.[47]
1945 után az egypártrendszer kiépítésével és az állami élet totális átalakításával egyidejűleg sor került a bírói kar függetlenségét garantáló jogszabályok megszüntetésére, valamint a bíróságok személyi állományának megváltoztatására. A tisztesség, a kötelességtudat, a kiemelkedő munkavégzés, a kifogástalan életmód jogszabályi szinten is megfogalmazott korábbi követelményeinek helyét átvette az ideológiai hűség, amelynek folytán a bírói függetlenség megszűnt, és megjelent a bírók állam általi szinte korlátlan számonkérhetősége. Ennek a folyamatnak az első elemét az ítélőbírák áthelyezésének, úgyszintén az ítélőbírák és az államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról szóló 1948. évi XXII. törvény jelentette, amelynek indokolása ugyan a bírói függetlenség elismerését és tiszteletben tartását hangsúlyozta, ám szellemiségében, ideológiájában már egy, a korábbitól teljesen különböző új korszak kezdetét jelezte. A törvény ugyanis - az 1869-ben a bírói függetlenség egyik garanciájaként megfogalmazott áthelyezhetetlenséggel szemben - kimondta, hogy az igazságügy-miniszter a főfelügyelete alá tartozó bármely bíróság bíráját (kivéve a Kúria elnökét és másodelnökét, továbbá az ítélőtábla elnökét és alelnökét), annak beleegyezése nélkül is (!), más bírósághoz áthelyezheti. Az 1950-es évek bírói felelősséget is érintő jogszabályi változásait követően az 1954. január 24-én kihirdetett és február 1-jén hatályba lépett, a Magyar Népköztársaság bírósági szervezetéről szóló 1954. évi II. törvény hatályon kívül helyezte az 1936. évi szabályozást. Az új törvény kimondta, hogy a Magyar Népköztársaság bírájának politikailag és erkölcsileg feddhetetlennek kell lennie, és hivatali kötelességét "mindenkor becsületesen, éberen és gondosan" kell ellátnia. A bírák fegyelmi ügyeiben való eljárás részletes szabályait rendező, a bírák fegyelmi szabályzatáról szóló 1.051/1954. (VI. 30.) MT számú határozat[48] a bíró fegyelmi felelősségén kívül büntetőjogi, illetve vagyoni felelősségéről is intézkedett.
[1] Zehery Lajos: A bírói fegyelmi jog reformja In: Polner Ödön-emlékkönyv: Dolgozatok Polner Ödön egyetemi ny. r. tanár születésének 70. évfordulójára, II. kötet, Szegedi Városi Nyomda és Kiadó, Szeged, 1935, 319-336.
[2] A bírói és ügyészi javaslat bizottsági tárgyalása, Budapesti Hírlap, 1935/29 (február 5.), 6.
[3] Készülő igazságügyi törvényjavaslatok, Pesthy Pál igazságügyminiszter nyilatkozata, Budapesti Hírlap, 1927/227 (október 7.), 2.
[4] Magyar István: Bírói fegyelmi felelősség, Pesti Napló, 1935/28 (február 2.), 15.
[5] Meg kell óvni a bírói függetlenséget, Friss Újság, 1935/36 (február 13.), 6.
- 310/311 -
[6] Mi van a sokat támadott bíró-törvény javaslatban? Az Est, 1935/27 (február 1.), 1.
[7] Nagy harc indult meg a bírói függetlenségért, Újság, 1935/36 (február 13.), 2.
[8] Patyi Zsófia: A bírák fegyelmi felelősségének bő évszázados alakulása I. (1868-1954), Acta Universitairs Szegediensis: Forum: Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Szeged, 2016, 147-164.
[9] sólyom Andor: Uj fegyelmi törvény, Jog, 1934/1, 3-9.
[10] Új költségvetés tavalyi számokkal, Az Est, 1934/78 (április 8.), 3.
[11] Zehery Lajos: Fegyelmi jogunk legújabb alkotásai a büntetőjogi reformtörekvések tükrében, Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1940/29-30, 101-120.
[12] A felsőház házszabályai, 1936. évi hivatalos kiadás, Athenaeum Irod. és Nyomdai R.-t, Budapest, 1936.
[13] A felsőház közjogi és törvénykezési bizottságának jelentése a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről és nyugdíjazásáról, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségéről szóló 60. számú törvényjavaslat tárgyában, Felsőházi irományok, 1935. II. kötet, Irományszámok 1935-82.
[14] A képviselőház igazságügyi bizottságának jelentése " a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről és nyugdíjazásáról, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselőkfegyelmi felelősségéről" szóló 11. számú törvényjavaslat tárgyában, Képviselőházi irományok, 1935. II. kötet, Irományszámok 1935-102.
[15] Felsőházi napló, 1935. I. kötet, 1935. április 29-1936. június 26. Ülésnapok 1935-17.
[16] Indokolás "a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről és nyugdíjazásáról, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselőkfegyelmi felelősségéről" szóló törvényjavaslathoz, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11.
[17] Képviselőházi napló, 1935. III. kötet, 1935. június 14.-november 8. Ülésnapok 1935-44., 45.
[18] 1922. évi I. tc. az 1921/22. költségvetési év augusztus elsejétől december végéig viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1921: XXXIV. tc. hatályának 1922. évi június hó végéig való kiterjesztése tárgyában.
[19] A kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusáról szóló 1920. évi XX. tc.
[20] Az egyes igazságügyi szervezeti és eljárási szabályok módosításáról szóló 1912. évi VII. tc.
[21] Az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló 1885: XI. tc. módosítása tárgyában kiadott 1892. évi XXX. tc.
[22] Az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló 1885. évi XI. tc.
[23] Országgyűlési dokumentumok 1861-1990 (Naplók, irományok)
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/orszaggyűlési_dokumentumok/
[24] Ezer év törvényei https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torvenyei ■
JEGYZETEK
[1] Zehery Lajos: A bírói fegyelmi jog reformja, In: Polner Ödön-emlékkönyv: Dolgozatok Polner Ödön egyetemi ny. r. tanár születésének 70. évfordulójára, II. kötet, Szegedi Városi Nyomda és Kiadó, Szeged, 1935, 328.
[2] 1922. évi I. tc. az 1921/22. költségvetési év augusztus elsejétől december végéig viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1921: XXXIV. tc. hatályának 1922. évi június hó végéig való kiterjesztése tárgyában.
[3] Indokolás "a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről és nyugdíjazásáról, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségéről" szóló törvényjavaslathoz, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11, 112. [Országgyűlési dokumentumok. Naplók, irományok (1861-1990).
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/orszaggyulesi_dokumentumok/(2021. december 21-i letöltés)].
[4] Készülő igazságügyi törvényjavaslatok, Pesthy Pál igazságügyminiszter nyilatkozata, Budapesti Hírlap, 1927/227 (október 7.), 2.
[5] Indokolás, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11, 114.
[6] Új költségvetés tavalyi számokkal, Az Est, 1934/78 (április 8.), 3.
[7] Magyar István: Bírói fegyelmi felelősség, Pesti Napló, 1935/28 (február 2.), 15.
[8] Mi van a sokat támadott bíró-törvény javaslatban? Az Est, 1935/27 (február 1.), 1.
[9] A bírói és ügyészi javaslat bizottsági tárgyalása, Budapesti Hírlap, 1935/29 (február 5.), 6.
[10] Meg kell óvni a bírói függetlenséget, Friss Újság, 1935/36 (február 13.), 6.
[11] Nagy harc indult meg a bírói függetlenségért, Újság, 1935/36 (február 13.), 2.
[12] A képviselőház igazságügyi bizottságának jelentése " a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről és nyugdíjazásáról, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségéről" szóló 11. számú törvényjavaslat tárgyában, Képviselőházi irományok, 1935. II. kötet. Irományszámok 1935-102, 429.
[13] Képviselőházi napló, 1935. III. kötet, 1935. június 14. - november 8. Ülésnapok 1935 - 44. 264. [Országgyűlési dokumentumok. Naplók, irományok (1861-1990).
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/orszaggyulesi_dokumentumok/(2021. december 21-i letöltés)].
[14] Uo. 265.
[15] Uo.
[16] Uo. 266.
[17] Uo. 277.
[18] Képviselőházi napló, 1935. III. kötet, 1935. június 14. - november 8. Ülésnapok 1935-45. 288.
[19] Uo. 297.
[20] A felsőház közjogi és törvénykezési bizottságának jelentése a kir. ítélőbíráknak és a kir. ügyészség tagjainak fegyelmi felelősségéről, áthelyezéséről és nyugdíjazásáról, továbbá a kir. bírósági és kir. ügyészségi tisztviselők fegyelmi felelősségéről szóló 60. számú törvényjavaslat tárgyában, Felsőházi irományok, 1935. II. kötet, Irományszámok 1935-82, 365-371.
[21] Felsőházi napló, 1935.1. kötet, 1935. április 29.-1936. június 26. Ülésnapok 1935-17. 293.
[22] Uo.
[23] Az 1920. szeptember 4-én kihirdetett és életbe léptetett a kir. ítélőbírák és a kir. ügyészek státusáról szóló, a különbírói státust megteremtő 1920. évi XX. tc. 1. §-a kimondta, hogy "az ítélőbírák és az ügyészek kivétetnek az állami tisztviselők részére megállapított fizetési osztályokból és külön fizetési csoportokba soroztainak".
[24] Felsőházi napló, 1935.1. kötet, 1935. április 29.-1936. június 26. Ülésnapok 1935-17. 294.
[25] Uo.
[26] Uo. 294-295.
[27] Uo. 295.
[28] Uo. 298.
[29] Uo. 298-299.
[30] Uo. 301.
[31] Indokolás, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11, 115.
[32] Uo. 117.
[33] Uo. 120.
[34] Zehery [1935] i.m. 326.
[35] Zehery Lajos: Fegyelmi jogunk legújabb alkotásai a büntetőjogi reformtörekvések tükrében, Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1940/29-30, 107.
[36] Indokolás, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11, 125.
[37] Uo. 126.
[38] Patyi Zsófia: A bírák fegyelmi felelősségének bő évszázados alakulása I. (1868-1954), Acta Universitairs Szegediensis: Forum: Publicationes Doctorandorum Juridicorum, Szeged, 2016, 158.
[39] Indokolás, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11, 129.
[40] Uo. 131.
[41] Uo. 128.
[42] Indokolás, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11, 139.
[43] Lásd 1911. évi I. tc. 55. §, 1912. évi VII. tc. 14. §, 1912. évi LIV. tc. 80. §.
[44] Sólyom Andor: Uj fegyelmi törvény, Jog, 1934/1, 5.
[45] Indokolás, Képviselőházi irományok, 1935. I. kötet, Irományszámok 1935-11, 136.
[46] A felsőház házszabályai, 1936. évi hivatalos kiadás, Athenaeum Irod. és Nyomdai R.-t, Budapest, 1936, 30.
[47] A bírákra és az ügyészekre vonatkozó nyugdíjkorhatárt az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló 1885. évi XI. tc. (20. és 64. §), az állami tisztviselők nyugdíjazásáról szóló 1885: XI. tc. módosítása tárgyában kiadott 1892. évi XXX. tc, valamint az egyes igazságügyi szervezeti és eljárási szabályok módosításáról szóló 1912. évi VII. tc. (10. §) határozta meg.
[48] Az 1973. január 1-jéig hatályos minisztertanácsi határozat megjelent a Magyar Közlöny 1954. évi 47. számában (352-356.). A jogszabályt a bírák fegyelmi szabályzatáról szóló 1/1973. NET határozat helyezte hatályon kívül.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD habil, egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar; főtanácsadó, Kúria. Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az őt foglalkoztató intézmény állásfoglalásaként.
Visszaugrás
