9. A vállalat többségi befolyása alatt álló másik (leginkább külföldi székhelyű) vállalkozása által felvett hitelből - melyet kölcsön kap - próbál a válsághelyzetből kilábalni, amely stratégiailag jó lépésnek mutatkozik, azonban sok veszélyt rejt magában a hitelfelvevő másik cég pénzügyi ellehetetlenülése, a vezető tisztségviselők fokozott felelőssége okán. Ez a kölcsönfelvétel a tagi kölcsönhöz hasonló, azonban itt nem a tulajdonos tag adja, hanem kapja a kölcsönt, nem tipikus eset, leginkább a középvállalkozások esetében fordul elő.
10. Alaptőke-emelés útján forrásigény biztosítása nem vezetett sikerre. Tapasztalatok szerint tűzoltó munkaként könyvelendő el az alaptőke-emelés, amely az akut pénzügyi problémát ad hoc megoldja, hosszú távra semmiképpen sem nyújt megfelelő megoldást, csak abban az esetben, ha mellette a vállalatnak sikerül másik, hatékony forrásra is szert tennie, például új projektben való részvételre, melyből származó árbevétel az alaptőke-emeléssel együtt átlendíti a pénzügyi válsághelyzetén.
11. A tulajdonosok likvid forrásként a tagi kölcsön, vagy más elnevezéssel tagi hitel nyújtásával kívánják a vállalat likviditását elérni. Eszerint a vállalat egy vagy több tulajdonosa rövid lejáratú kölcsönt nyújt saját vállalkozásának.
A tagi kölcsön esetei leginkább az alábbiakban összegezhetők:
- ha a vállalat a bevételeiről nem minden esetben ad számlát, és ezért a kiadásait a könyvelt bevételei nem fedezik,
- a minimális tőkével alapított vállalatok jegyzett tőkéjüket gyorsan felélik, működési költségükre nem marad fedezet,
- ha a vállalat bevételeiről szabályosan mindig ad számlát, működése is jogszerű, de tartósan veszteségesen működik. Az ilyen cégek pl. pályázat megnyerése, avagy hitel felvétele érdekében a pénzügyi egyensúlyt tagi kölcsönnel igyekeznek biztosítani.
A második és a harmadik eset (cikkemben ezekkel foglalkozom) rámutat arra, a vállalat a fizetésképtelenségének határán billeg, jobb forrás hiányában a tulajdonosok nyújtanak segítő kezet, a tagi hitel néhány százezer forinttól több százmillió forintig terjedhet, felső határ nincs.
A gyakorlati tapasztalok alapján, különös tekintettel az adóhatósági ellenőrzések eredményeire és tapasztalataira, a tagi kölcsön = adóhiány kapcsolatrendszere minden kétséget kizáróan a magyar gazdasági életbe belesimult.
A tartósan veszteséges vállalkozások tagi kölcsönből történő finanszírozásának visszaszorítása érdekében megszigorította a jogalkotó a nyereségminimum (amely után függetlenül az annál alacsonyabb mérleg szerinti eredményüktől, fizetniük kell társasági adót) számítását azzal, hogy a magánszemély tagok által nyújtott tagi kölcsön 50%-a növeli a társaság összes bevételét, így automatikusan a nyereségminimum is nő, ezáltal az adóalap növekedése következtében emelkedik a társasági adó nagyságrendje [a társasági és osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 6. § (9) bekezdés c) pontja]. Ez a helyzet mindaddig fennmarad, amíg a tagi kölcsönt vissza nem fizették. A legkézenfekvőbb megoldás lenne a tagi kölcsöntől szabadulni a visszafizetés útján, ha lenne a vállalkozásnak pénzeszköze, de korábban azért történt a tagi kölcsön felvétele, mert nem volt pénzeszköz, a visszafizetéshez pedig jelenleg sem rendelkezik megfelelő forrással. A válságos pénzügyi helyzetben lévő vállalat a kilábalás céljából kap a tulajdonosától pénzügyi segítséget, ugyanakkor annak egy részéből a társasági adóját finanszírozza, mindaddig - akár évekig -, amíg szerepel a könyvelésében a tagi hitel. Ilyen helyzetet semmi esetre sem célszerű fenntartani és pénzügyi megoldáshoz sem vezet.
A tagi kölcsön megszüntetése nem egyszerű feladat, lényegében többletteher vállalása nélkül megoldhatatlan. Például, ha bevételéből fizeti vissza a vállalat, akkor áfa és társasági adó fizetési kötelezettsége keletkezik, ha a tagi kölcsönt elengedi a tag, az elengedett összeggel növekszik a cég bevétele, így a társasági adója nő, míg az elengedő tagnak ajándékozási illetéket kell fizetnie, nem beszélve a tag vagyonosodási vizsgálatáról.
12. A vállalat vagy a projektjei, avagy mindkettő finanszírozása alapvetően banki hitelek nyújtásával valósult meg a prosperitásuk időszakában. A bankok - érzékelve, hogy a cégvezetés nem tud felülemelkedni a vállalatfinanszírozás sikertelenségén, az árbevétel folyamatos csökkenésén, a likvid forráshiányon, a veszteségképződésen, látva, hogy akadozik a hiteltörlesztés - a lejáró hiteleket nem hosszabbították meg, a lejárt hiteleket felmondták, új hiteleket pedig nem nyújtottak a veszteségek fedezetének céljából. Ebből következően a vállalat kilátástalan helyzetbe kerül a banki biztosíték elvonása következtében, míg a többi hitelező igényeik kielégítetlenségének félelme miatt minden (jogszerű) megoldásra hajlandóak, hogy elveszettnek hitt pénzüket visszaszerezzék. Ebben a válsághelyzetben nincs adósság-konszolidációs lehetőség, mert a bankok a hitelszerződéseik biztosítékainak lehívásával általában totálisan megfosztják teljes eszközállományától, vagyonától az adósukat. Ha ennek ellenére még van a vállalatnak vagyona, célszerű
- 3/4 -
megvizsgálnia, az mire elegendő, és fennáll-e a fizetésképtelenség helyzete, avagy sem, van-e annak reális lehetősége, hogy a sikeres csődeljárást követően ismét rentábilisan tud továbbműködni, avagy a jogutód nélküli megszűnés - adott helyzetnek megfelelő esete - marad.
13. Köztartozások [az államnak járó adók, illeték, járulék, a jogosulatlanul igénybe vett vagy rendeltetésétől eltérően felhasznált támogatás és járulékai, melyek adók módjára hajtandók be, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) tartalmazza a vonatkozó rendelkezéseket] nagyságrendjének olyan mértékű felhalmozódása, amely meghaladja a vállalat pénzügyi teljesítőképességét. Ide tartoznak az önkormányzati adóhatóság által kiszabott adónemek is.
A felszámolásig vezető úton az eljárás több szereplőjének is van - lenne - lehetősége jelezni, közbeavatkozni, hogy az adós végül ne kerüljön a jogutód nélküli megszüntetés sorsára.
Legalapvetőbb, hogy az adós vezetője észlelje, valami baj van. A felszámolási fenyegetettség helyzetében sérülhet a vállalkozás folytatásának számviteli alapelve. A számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (Sztv.) 15. § (1) bekezdése tartalmazza a vállalkozás folytatásának elvét, mely szerint a beszámoló elkészítésekor és a könyvvezetés során abból kell kiindulni, hogy a gazdálkodó szervezet a belátható jövőben is fenn tudja tartani működését, folytatni tudja tevékenységét, nem várható a működés beszüntetése vagy bármilyen okból történő jelentős csökkenése. Ezen alapelv sérülésének előjeleként jelentkezhet - előző fejezetben részletezettek alapján - a saját tőke megfelelésének hiánya, a tagi kölcsön jelenléte, lejárt kötelezettségek, korábbi veszteséges üzleti évek, hitel esetében a hitelintézet részéről többletfedezet iránti igény, akár a tulajdonos magánvagyonára vonatkozóan, a követelések értékvesztése elszámolásának hiánya mellett.
A fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet észlelésének a vezető tisztségviselő felelőssége (Cstv. 33/A. §) szempontjából is nagy jelentősége van. Ha a vezető ugyan észleli a problémát, de ezt követően nem azért tesz meg mindent, hogy a bajból kilábaljon a társaság, hanem a meglévő vagyontárgyakat próbálja kimenteni, a "baráti", vagy kapcsolódó hitelezőket kifizetni, és a vállalat végül felszámolás vagy végelszámolás alá kerül, a vezető tisztségviselő számolhat azzal, hogy a ki nem elégített hitelezők a saját vagyonával szemben próbálják követelésüket kielégíteni.
Példaként említendő a "trükkös" vállalat, amelynek adófolyószámlája jelentős összegű hátralékot mutat, azonban nullás adattartalmú áfa bevallásokat nyújt be, holott a korábbi külföldi beszerzései után áfát kellett volna fizetnie, ám ezen kötelezettségének nem tud eleget tenni forráshiány miatt. A további hátralék növekedést a nullás bevallásaival igyekszik megakadályozni és egyúttal az aktuális adófizetési kötelezettségét is "elhalasztja". Nem éri meg az áfa befizetéssel trükközni a likviditási probléma megoldása céljából, mert az adórevízió utoléri az ilyen cégeket ellenőrzésük során.
A fenti példa is jól mutatja, hogy az adóhatóság, mint hatóság és mint hitelező nem hagyható figyelmen kívül, a számvitelben betöltött ellenőrzési szerepe miatt. A vállalkozási tevékenység folytatása során óhatatlanul is bekövetkeznek hibák a számviteli munkában, amelyekre nem azonnal, hanem a mérlegkészítéskor, az adott üzleti év végén, avagy ettől függetlenül, később, akár évek múltán derül fény. Előnyös esetben, ha még az adott mérlegkészítési időszakban lát napvilágot a hiba, mely azonnal korrigálható, a vállalkozást nem sújtja szankció. Az adórevízió által feltárt hibák javítandóak a hibahatásokkal együttesen, azonban nem kerülhető el szankció (bírság, pótlék, mellyel későbbiekben foglalkozom). A számviteli törvény nem tartalmaz az elévülésre vonatkozóan rendelkezést, az adótörvény értelmében az elévülési idő 5 év.
A fentiekből következően tehát két fajta ellenőrzés létezik, az adóellenőrzés (adórevízió) és az önellenőrzés (önrevízió), melyekre részletes szabályozást az adózás rendjéről szóló 2003. XCII. törvény (Art.) tartalmaz. Az adóellenőrzés a számviteli és adózási nyilvántartások adóhatósági felülvizsgálata (kiterjesztően értelmezve a TB, önkormányzati, központi alapokkal kapcsolatos ellenőrzés is ide tartozik), míg az önrevízió ugyanezt érintő, azonban saját hatáskörben, a vállalkozáson belüli ellenőrzés.
Az adórevízió a hibák felfedése esetén a vállalkozás szankcionálásával jár együtt, az önrevízió nyilvánvalóan nem, bár önellenőrzési pótlék (Art. 168-169. §) fizetési kötelezettség azért terheli ez esetben az adózót.
Az adórevízió során hibák (korábbi, lezárt időszakban történt elszámolási, nyilvántartási, bevallási tény, mely nem felel meg a számviteli és az adótörvény előírásainak) és hibahatások (az eredeti hiba által okozott újabb hiba, akár a hibázás évében, avagy
- 4/5 -
azt követő időszakban) kerülnek megállapításra. Például a hibával érintett eszközök, források újabb értékváltozást eredményezhetnek, mert rossz a nyilvántartásban feltüntetett bekerülési érték, így rossz az ebből számított értékcsökkenés, értékvesztés is. Ha hibázott a vállalkozás az adótörvény szerint szankcionálandó
- adóbírsággal (adóhiány 50%-a, illetőleg 200%-a Art. 170. § szerint),
- mulasztási bírsággal (500 000 Ft, Art. 172. § alapján),
- késedelmi pótlékkal (Art. 165-167. §).
A feltárás évében - tehát amikor kiderül - a beszámolóban az egyéb ráfordítások között kell elszámolni ezeket a terheket az önellenőrzési pótlék összegével együttesen.
A felszámolási eljárásban érvényesítésre kerülő adóhatósági hitelezői igények összetevődnek:
1. a fentebb részletezett szankciókból és azok alapjaként szolgáló adóhiányból,
2. Art. szerinti hibák, hibahatások összegszerűségéből.
Kérdésként merül fel, hogy ezen bírságok, pótlékok, mely hibákon, hibahatásokon alapulhatnak.
A hibákat tartalmuk és hibanagyságuk alapján lehet tipizálni.
Tartalmi hibák:
1. az adóbevallás hibái (itt nincs könyvvezetési hiba és általában új bevallással korrigálható),
2. nyilvántartási és bevallási hibák (pl.: eredménykimutatás, adókötelezettség megállapítás, támogatás téves elszámolásából eredő hiba),
3. az adózott eredmény elszámolásának hibái.
Hibanagyság szerinti hibák:
1. jelentős összegű hiba (számviteli politikában rögzített érték, mely nem nagyobb a mérlegfőösszeg 2%-ánál, illetve 500 millió forintnál),
2. nem jelentős összegű hiba (nem haladja meg a jelentős összegű hibahatárt),
3. lényeges hiba (saját tőkére gyakorolt hatás a 20%-ot meghaladja, mely közzétételi, letétbehelyezési ismételt kötelezettséget von maga után),
4. nem lényeges hiba (lényeges hiba feltételeinek nem felel meg).
Ezekből a hibákból, hibahatásokból az adórevízió során állapítják meg az adókövetelést, mely összegszerűségében alapul szolgál a felszámolási eljárás megindítására, amennyiben a vállalkozás nem tudja azt megfizetni fizetésképtelensége miatt. Ehhez hozzájárul még a bírság, a késedelmi pótlék. Az adóhatóságnak a felszámolás megindítása előtt kötelező az adóvégrehajtás megindítása, illetőleg fizetési könnyítés (átütemezés) útján is megpróbálja beszedni az adóhátralékot.
Az állami adóhatóságon kívül az önkormányzati adóhatóságnak is jelentős szerepe van a fizetésképtelenség kialakulásában. Az önkormányzati adóhatóság jogosult a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. tv. 106. § szerint helyi adókat kivetni. A helyi adók vagyoni típusú adók, kommunális jellegű adók, továbbá helyi iparűzési adó a helyi adókról szóló 2008. évi LXXXI. törvény 5. § szerint, melyekre nézve az egyes önkormányzatok saját önkormányzati rendeleteik alapján részletes szabályokat határoznak meg. A települési adóval kapcsolatos eljárási kérdésekben az adózás rendjéről szóló törvény (Art.) rendelkezéseit azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy az önkormányzat települési adót önadózással megállapítandó adóként is bevezetheti. Az önkormányzati adóhatóság hatáskörébe tartozó adókat az adók módjára behajtandó köztartozásokra vonatkozó szabályok szerint kell és lehet behajtani, kizárólag a kincstár által rendelkezésre bocsátott számítógépes programrendszerrel lehet nyilvántartani. Ebből következően az önkormányzati adóhatóság az állami adóhatósággal azonos jogosítványokkal rendelkezik.
Az adóhatóságon kívüli hitelezők köre nagyon széles, a hitelt nyújtó pénzintézettől, a szerződő partneren keresztül a készfizető kezesig bezárólag, az adóhatóságtól a gazdálkodó-, civil szervezeteken keresztül a magánszemélyig mindenki megtalálható, akinek valamely jogcímen, végrehajtható okiraton alapuló, lejárt követelése áll fenn, amely nem vitatott az adós részéről.
Tekintettel arra, hogy egy kialakult válsághelyzetnek minden esetben két szereplője van, az adósnak mindig arra kell figyelnie, hogy a pénzügyi lehetőségeihez igazítsa a vele szemben bekövetkező hitelezői állomány nagyságrendjét, míg a hitelezőnek arra, hogy megfelelően felmérje a kockázatát. Ha a két fél közül valamelyik hibázik, bekövetkezik a csőd közeli állapot, végső soron a felszámolási fenyegetettség.
A Nobel-díjas közgazdász Joseph E. Stiglitz amerikai professzor szerint a csődben - azaz a fizetésképtelenségben, és annak kezelésében - semmi kivetnivaló nincs, sőt, annak hiánya egyenesen kockázatosabbá teszi a rendszert.
A felszámolás a totális végrehajtás jogi eszközeként kivonja a forgalomból azokat a vállalati piaci szereplőket, akik gazdaságilag, pénzügyileg, egzisztenciálisan visszafordíthatatlanul ellehetetlenültek.
A csődhöz és a felszámoláshoz vezető út rendszerint hosszú és küzdelmes, egyes esetekben viszont rendkívül rövid és súlyos áldozatokat követelő. Az el-
- 5/6 -
adósodott vállalat és a hitelező azonban minden esetben egy csónakban evez, mert végső soron érdekük ugyanaz: a vállalat megmentésével a hitelező biztosítása arról, hogy a pénze, a befektetése jó helyen van. Ennek a közös érdeknek a mentén kellene együttműködve kilábalniuk a válsághelyzetből. Azokban az esetekben, ahol képesek félretenni egymással szemben fennálló ellenszenvüket és a közös célra koncentrálni, nagy valószínűséggel kevesebb áldozatok árán jutnak el a végső megoldásig, mint azokban az esetekben, ahol a fogat fogért, szemet szemért elv szerint járnak el, legyen az kilábalás, csőd, vagy felszámolás. ■
- 6 -
Visszaugrás
