A politikai rendszerek átalakulásának történetileg egyedülálló dinamikája vette kezdetét 1989 őszén a tiltakozó mozgalmak hatására, amikor a reformorientált politikai erők kerültek hatalomra a vasfüggöny felszámolásával a legtöbb, korábban a Szovjetunióval szövetséges európai államban, így Magyarországon is. A keleti tömb többé-kevésbé totalitárius módon megszervezett államaiban a nyugati mintákat követő parlamenti demokráciák jöttek létre, új alkotmányok keletkeztek, kialakultak a többpártrendszer és más demokratikus intézmények, mint pl. az alkotmánybíróságok. A rendszerváltás (Wende) időszaka 1990 körül az európai történelem régen várt demokratikus fordulatát hozta magával. A liberális alapelvekre felépülő parlamentáris demokrácia Európában alternatívák nélkül, problémamentesen került bevezetésre, és ebben az elemzők közül többen, mint pl. az amerikai történész, Francis Fukuyama, a demokrácia világméretű győzelmének előjelét vélték felfedezni, sőt a "történelem vége"-té-zisét fogalmazták meg és vitatták, mely szerint a kormányzati formák és politikai rendszerek fejlődése véglegesen és alternatívák nélkül zárult le.[1]
Ezek a remények megalapozottaknak tűntek az azt megelőző évtizedek fejlődésének tükrében. Ebben az időszakban a demokráciák száma mintegy megduplázódott. Míg 1972-ben a demokráciák számát 52-ben állapították meg, 2005 elején 87 államot soroltak a demokráciák közé, amely az összes független állam 46 %-ára tehető.[2] A demokratikus alkotmányértelmezés magában foglalta az emberi jogok érvényesülését, az általános választójogot, a hatalommegosz-
- 225/226 -
tást, a többpártrendszert, az érdekképviseleti szervezetek létét, a politikai vezetés választott mivoltát, az ellenzék intézményét, a vélemény- és sajtószabadsagot.[3] Ha időben visszamegyünk 1945-be, akkor még inkább világossá válnak a demokratikus fejlődés eredményeinek körvonalai; akkoriban ugyanis csak 10 ország felett meg a fenti kritériumoknak, és a világ többi államát autonter vagy totalitárius módon kormányozták. A kilencvenes években úgy tűnt, hogy a demokrácia megállíthatatlan fejlődése zajlik, és minden bizonnyal ez a prognózis indítja arra az USA jelenlegi vezetését, hogy a világ eme "természetes" fejlődését a demokrácia felé, akár katonai eszközökkel, akadálymentesítse, miként Truman elnök egykor megfogalmazta, "tegyük a világot biztonságossá a demokrácia számára" ("to make the world safe for democracy").
Azonban a demokrácia jelenlegi állapota és jövője egyáltalán nem problémamentes. Jóllehet a demokráciák száma folyamatosan növekedett, a demokratikus országok a világon még mindig kisebbséget alkotnak az államok között. 2005-ben a világ 192 önálló országából mindössze 87 volt demokráciának tekinthető. Nyugtalanító, hogy a fél- vagy antidemokratikus államok közé tartoznak olyan fontos országok, mint Oroszország, Kína, avagy az olajat exportáló arab államok, különösen Irán, olyan államok, amelyektől a demokratikus országok gazdasága függ. Mindehhez járul a nyugati demokráciák külső és belső fenyegetettsége a fundamentális mozgalmaktól, mindenekelőtt az iszlám fundamentalizmustól. Sok európai demokrácia szinte megoldhatatlan problémaként küzd pl. az Európán kívüli migráció hatásaival, amelyek eredményeképpen a többségtől elkülönülő alternatív társadalomszerkezet alakult ki államterületükön belül, ahol az európai demokrácia alapértékei, az emberi jogok és más értékek nem érvényesülnek.
A továbbiakban a parlamentáris demokráciák néhány problémáját szeretnem elemezni, elsődlegesen a Német Szövetségi Köztársaságban tapasztalható tendenciák alapján, amelyek ugyanakkor más európai országokban is érvényesülnek.
A demokráciák léte azon alapul, hogy a nép szuverénként képes intézni saját ügyeit - állítják azok a klasszikus demokráciaelméletek, amelyek a nyugati ipari társadalmak érvényes liberális alkotmányait alapozzák meg. A demokráciaelméletek a XVIII. századtól kezdve abból indultak ki, hogy a felvilágosult polgárok a közügyeket képesek megérteni, és részt vesznek a róluk folytatott diskurzusban, képesek az ott elhangzott érveléseket követni és megítélni, önérdekeikhez viszonyítani. Jogosak-e azok a kételyek, hogy ezek a demokratikus rendszerek legitimitásának szempontjából oly alapvető feltételek teljesülnek-e ma még egyáltalán? Először vizsgáljuk meg azt, hogy miért is merülnek fel ilyen kételyek!
- 226/227 -
A Nyugat fejlett társadalmaiban a politika a szakmai problémák és cselekvési területek komplex és differenciált rendszerét jelenti. A politikai rendszer különböző szintjeinek: a kommunálisnak, a regionálisnak, a nemzetinek és a transznacionálisnak-európainak a bonyolult kapcsolatrendszere Jürgen Habermas kifejezésével "új átláthatatlanságot" ("neue Uniibersichtlichkeit") teremt mind a különféle politikatartalmak és problémák, mind pedig a felelős aktorok és a döntési hatáskörök vonatkozásában. A globalizáció politikai, gazdasági és kulturális folyamatai a korábban a nemzeti térben elhelyezkedő cselekvési rendszereknek a nemzetközi, ill. transznacionális szinten történő összekapcsolódásához vezet, olyan nemzetközi szervezetek és hálózatok keretében, melyek döntései és vitái függetlenedtek a nemzetállami keretek között megszervezett demokratikus rendszerek és polgáraik ugyancsak korábban e keretek között kialakult ellenőrzésétől. Ehhez még hozzájárul a demokratikus rendszerek "fixálódása a jelenre" (Gegenwartsfixierung)[4], melynek következményeképpen szűkebb időhorizontú döntések és problémák kerülnek előtérbe és megnehezedik a hosszabb távú, a generációkon átívelő döntések horizontjainak megfelelő stratégiák kialakítása a demokratikus rendszerekben. Európában fontos még megemlíteni a "demográfiai faktort", a társadalmak fokozódó elöregedését, amely azt a veszélyt hordozza magában, hogy az "öregek" válhatnak többséggé a társadalomban, akik a kialakult állapotok megőrzésében érdekeltek, és ez által a többségi elv alapján akadályozhatják a demokratikus intézményeknek a jövőre orientált, a fiatal generációk érdekében álló döntéseit. A hibák kijavítására való képesség, amelyet Alexis de Tocqueville[5] még a demokrácia egyik nagy előnyének tekintett, a demokratikus intézményekben manapság már kivételesnek számít.
Mindezek a tendenciák egyaránt érintik a polgárokat és a politikai vezetést a Német Szövetségi Köztársaságban, azonban eltérő módokon. A népesség oldalán a közvélemény-kutatási felmérések azt mutatják, hogy a gazdasági visszaesés az NSZK-ban az utóbbi tíz évben a közvéleményt egyre inkább az alapvető reformok elfogadásának irányába mozdította el. A politikai vezetés részéről ennek következtében minden politikaterületen reformkoncepciók kerültek megvitatásra és pártoktól független, általános igényekké formálódtak az alapvető átalakulások követelései, pl. az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatási rendszer, az adórendszer, a munkaerőgazdálkodás és a föderális rendszer jelenlegi struktúrájának vonatkozásában. Ennek a reformigénynek kívántak megfelelni az ezeken a politikaterületeken végzett átfogó reformelőkészítő munkálatok a minisztériumi és minisztériumok közötti bizottságokban, parlamenti vi-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
