Minden, valamely tárgya irányuló megismerő tevékenység és annak ismeretekben tárgyiasuló eredménye előbb-utóbb maga elé tűzi a legnemesebb célt: felvételi kérelmet nyújtani be a tudományosság "elit klubja" tagjai közé. A legegyszerűbb, egyben legkockázatosabb végezni a dolgunkat tehetségünk szerint, s Hamupipőkeként várni, hogy felfedezzenek és befogadjanak. Ezt tette pl. August Comte, amikor felvázolta tudományrendszertanát, s benne kijelölt egy helyet egy majdani "társadalmi fizika" (physique social) számára; ennek utóbb a "szociológia" nevet adta, s így be is került a tudományok családjába. A legnehezebb egyenesen a tudományok templomába: az Akadémiára bebocsátást nyerni, meggyőzve a templom őreit, hogy az újonnan érkezettnek is csináljanak helyet maguk között. A kettő közötti - fáradságos, de nem reménytelen - út a diszciplínán keresztül vezet: választható, majd kötelező tantárgyként a felsőoktatásban előbb-utóbb megszületik a tankönyve, publikációk és konferenciák népszerűsítik, folyóiratra is szert tehet, digitálisra mindenképpen, tanára, később tanszéke lesz - egyszóval az idők során intézményesülhet és begyűjtheti az önálló tudománnyá válás kritériumait. Talán a jogösszehasonlítás tudománnyá fejlődése hozható ide példaként. Ez az út kínálkozik legjárhatóbbként az alternatív vitarendezés számára is.
Egy cél felé haladva az első teendő természetesen e cél definiálása. Mint általában, esetünkben is kétféle igénnyel válaszolható meg az ismeretkörünk tudományosságát firtató kérdés: technikailag vagy érdemben; illetve másként megfogalmazva: felszínesebben vagy mélyebben. Az első esetben könnyebb a dolgunk, ez a "királyi út" azonban csak akkor járható, ha már önálló tudományként vagy tudományterületként befogadást nyert az ismeretkör és ezzel kapcsolatos éles kritika nem várható. Ezzel a megoldással találkozhatni néha a tételes jogtudományok körében, amelyek hajlamosak a tudományosság kérdését "a"
- 7/8 -
jogtudomány farvizén evezve röviden letudni, s annak problémáját a jogtudományra, végső fokon a jogelméletre vagy jogfilozófiára hagyni. A második, göröngyösebb út bejárása akkor nem takarítható meg, ha komoly kételyek hárítására is fel kell készülni. Az alternatív vitarendezés ismeretkörének számolnia kell ezzel.
(a) A technikai értelemben felfogott meghatározás formálisan fogja fel a dolgot: a "tudomány" feliratú "checklist" tételeinek kipipálásával. A lista szokásosan három tételt tartalmaz:
- a tudomány tárgya: szükség van a tudományos kutatás egy jól azonosítható, bár korántsem feltétlenül kizárólagos tárgyára. Ez kézenfekvő módon ez esetben a vitarendezés, amely még túl általános, ezért a szűkítést az "alternatív" jelző oldja meg a sztenderd vagy mainstream - jogi -vitarendezéstől való elhatárolással. Marad azért még teendő, hiszen a nem-sztenderd eljárások számosan vannak a választott bíróságtól a kamarai bíróságon át a becsületbíróságig.
- a tudomány módszere: a tárgyra vonatkozó ismeretek megszerzésének és ellenőrzésének specifikus, rögzített eljárás is rögzítendő. Az alternativitás is zavart okoz: nem lehet egyszerűen a jog- és eljárásjog-tudományokra támaszkodni, hiszen éppen ezektől különbözteti meg magát. Valószínűleg a módszerszinkretizmus valamelyik változatára lenne szükség.
- a tudomány elhatárolása más tudományoktól: kötelező gyakorlat valamennyi, önállóságra törekvő ismeretkör számára, az örök fenyegetettségben a határos tudományok imperializmusától, mint a normativizmus, pszichologizmus, szociologizmus és még sokan mások.
(b) Az érdemi megközelítésre vállalkozó válasznak tartalmi kérdésekben is állást kell foglalni. Ez az út pedig bevezet a tudományelmélet és tudományfilozófia dzsungelébe, ahol a tévelygőt felfalják a bennszülöttek. Érdemesebb ehelyett valamely, már kidolgozott és bevett elmélethez csatlakozni - nyilvánvalóan olyanhoz, amely alkalmas alátámasztást kínál saját törekvéseinknek. Rugalmassága okán érdemes megfontolni az utóbbi évtizedek legnépszerűbb elméletét, T. S. Kuhn paradigma-tanát,[1] amely a tudományosságot a "tudós közösség" megállapodásához köti a "példaszerű"[2] tudományosság kritériumaiban. A paradigma fogalma szorosan kapcsolódik az ún. "normál tudomány" fogalmához, azaz egy adott korszak tudósainak közmegegyezéses felfogásához valamely tudomány(terület) tárgyáról, módszereiről, alapelveiről, fő megállapításairól, bizonyítási eljárásáról. A paradigma modell: egy tudomány művelésének nyugvópontra jutott és elfogadott modellje, a tudomány művelésének mintája. Ennek megfelelően a paradigma
- nem csupán leírja az adott tudomány művelésének módját, hanem előírja, hogy miként kell a tudományt művelni, ha valaki nem akar áltudósnak vagy sarlatánnak minősülni;
- 8/9 -
- a tudomány fejlődésének meghatározó tényezőjét ismeri fel a tudósközösségek szerveződésében és szocializálódásában, a címek és fokozatok megítélésének módjában;
- magát a megismerést is meghatározza, sajátos "szemüvegen" keresztül láttatva, hogy mi "tekinthető" tudományos problémának, s miként kereshető ennek tudományos megoldása;
- ezzel pedig áttöri a megfigyelés, tapasztalat (empíria) és az elmélet (teória) közötti határt is: az elméleti előfeltevéseink és fogalmaink az észleléseinket is meghatározzák.
(c) A tudományosság tartalmi kritériumai a "példaszerű" tudományosság szokásos kritériumaiban jutnak kifejezésre. Ezek:
- A tudományos tudás ellenőrzött és ellenőrizhető tudás: mérésekkel, kísérletekkel, más tudományos ismeretekkel igazolt (verifikálás) vagy cáfolt (falszifikálás) ismeretekből áll.
- Mind a tudományos tételek felállítására, mind azok ellenőrzésére előre meghatározott, a tudós közösség által elfogadott és elismert módszerek szolgálnak.
- A tudományos tételek nem önmagukban állnak, hanem az ismeretek szervezett, konzisztens rendszerének részét képezik - ezeket a rendszereket nevezzük tudománynak.
- Az ismeretek egyértelműen megfogalmazott, általános jellegű és rögzített állítások formáját veszik fel, amelyek kialakításához fogalmak kidolgozására van szükség.
- Végezetül arra számítunk, hogy a tudományos ismeretek képessé tesznek minket az előrelátásra - események és folyamatok jövőbeni előrejelzésére és az ezen alapuló tervezésre.
A következő kérdés: Kinek az ajtaján érdemes kopogtatni? Vagyis: melyik tudományágba, tudományterületre sorolható be a tárgy: az alternatív vitarendezés?
(a) Az akadémiai besorolás[3] tudományterületet, azon belül részterületet, azon belül tudományágat különböztet meg. Az világos, hogy sem az élettelen természettudomány és matematika, sem az élő természettudomány nem jön szóba, marad tehát a humán- és társadalomtudományi besorolás lehetősége. E tekintetben azonban két szinten is merülnek fel problémák - azon túl is, hogy az Akadémia az osztályok esetleges, történetileg kialakult struktúrájához igazítja a tudományági tagolást. Az egyik magának a társadalomtudománynak, a másik pedig a belső tagoltságnak a problémája.
Az előbbi abban rejlik, hogy a társadalomtudományok tudományossága eleve megkérdőjelezhető. Kuhn pl. ezeket a "paradigma előtti" állapotban levőnek, azaz
- 9/10 -
a fejlettség alacsonyabb szintjén állónak tartja, ahol nem marad energia a fejlődésre, mert az erőforrások kimerülnek már az előkérdések, azaz a tudomány tárgyának (pl. "Mi a jog?", "Mi a társadalom?", "Mi a kultúra?") tisztázására irányuló kilátástalan munkálkodás során.[4] Merton viszont[5] a természettudományok és társadalomtudományok különbségének okát nem fejlettségük eltérő fokában, hanem alapvető másságukban keresi. Ez a másság végső fokon tárgyuk különbözőségéből fakad, amely egyfelől a természet, másfelől a társadalom, az ember. Az ember viselkedését az a nem jelentéktelen sajátosság különbözteti meg a "dolgok viselkedésétől", hogy értelemmel brr. Ez az értelemmel telítettség módosítja a kiváltó okot indokra (célra vagy magyarázatra), s rója a cselekvés megfigyelőjére azt a terhet, hogy már a cselekvés leírásához is meg kell értenie az adott cselekvést, azaz ki kell bontania azt az értelmet, amit a cselekvő vagy a cselekvő környezete a cselekvésnek tulajdonít. Ezt nevezte Max Weber "megértő" tudománynak, szociológiának. Winch szerint pedig a társadalomtudományok éppen ezen sajátossága az, amely nem csupán fokozatilag, hanem logikailag különbözteti meg őket a természettudományoktól, s rokonítja őket a filozófiával.[6] A társadalomtudományokhoz való besorolás is további gondokat hoz magával: ugyanis e tudományterületen belül is jelentős különbségek választják el egymástól a tudományokat. Míg pl. a matematika, logika és lingvisztika között immanens kapcsolódások mutatkoznak, a történettudomány és esztétika vagy a gazdaságtudomány és klasszika-filológia között alig átjárható távolságok tapasztalhatók. állítólagos paradigma előtti állapotához, s a természettudományokhoz való hasonulás lehetőségéhez. A társadalomtudományokon belül is meg kell tehát vonni a határokat, s ezek között keresni az alternatív vitarendezés helyét. Ennek érdekében a szűk értelemben vett társadalomtudományoktól (a társadalom struktúráját és működését empirikus eszközökkel tanulmányozó és leíró szociológia, antropológia, politológia) elkülöníthetjük a (klasszikus) bölcsészettudományokat, a gazdaságtudományokat és a jogtudományokat - ezek jellegükben mind élesen különböznek egymástól. Más szempontból húzhatunk határt az episztémikus (a valóság valamely szegmensére igaz állításokat megfogalmazó) és a praktikus (az emberi gyakorlathoz, a jó - jogos, helyes, célszerű, ésszerű - döntéshez és viselkedéshez kapaszkodót kínáló) tudományokat. Ez utóbbiak (már Arisztotelész által kijelölt) csoportjához tartozik a juriszprudencia, az etika, a politika és az ökonómia. E két csoporthoz képest is el kell helyezni tervezett tudományunkat. (b) Már csak tudományos érdeklődés forrásvidékének okán is kézenfekvő, hogy a jogtudomány képezze az orientációs pontot - amelynek azonban magának is megvannak a problémái, mégpedig éppen saját tudományosságával kapcsolatban. A jogtudomány(ok) helyét, tudományosságát illető kihívásokat Bódig Mátyás foglalta össze legutóbb, mégpedig nem a magyar helyzetre szorítkozva. Ennek
- 10/11 -
lényegét abban látja, hogy a jogtudomány mint dogmatikai tudomány "kilóg" a társadalomtudományok közül is: "olyan tudományról beszélünk, amely internalista, normatív, gyakorlat-specifikus és interpretív. [...A]zt gondolom, hogy egy ilyen tudományos perspektíva helyét nem lehet megtalálni a természettudomány -társadalomtudomány - bölcsészettudomány tudomány-rendszertani háromszögében. Eminens módon különbözik a természettudományoktól, mert interpretív, normatív és gyakorlat-specifikus. Az interpretív jelleg önmagában nem lenne idegen a társadalomtudományoktól (gondolhatunk a szociális antropológiára vagy a megértő szociológia módszertani programjára), ám nincs olyan társadalomtudomány, amely abban az intenzív [...] értelemben lenne normatív, mint a dogmatikai jogtudomány. A bölcsészettudományokban történetesen előfordulnak explicit normatív perspektívák (mint a normatív politikai filozófia és a morálfilozófia), ám azok hangsúlyozottan nem gyakorlat-specifikusak. A bölcsészettudománytól az interpretív perspektíva és a szövegeknek tulajdonított autoritás gondolata sem idegen (gondoljunk a klasszika-filológiára). Csakhogy a jogtudomány a jogi szövegnek specifikusan gyakorlati autoritást (tehát kötelezettség-keletkeztető erőt) tulajdonít, arra pedig nem tudok példát a bölcsészettudományokban."[7] A jogtudomány tudományossága elleni támadás legfőbb alapja is éppen a gyakorlatba ágyazottsága, joggyakorlathoz kötöttsége, az, hogy fő funkcióját ennek szolgálatában látja. Ezért, hogy egyszerre kell megfelelnie az - egymás ellen ható - akadémiai és professzionális elvárásoknak, ami elbizonytalanítja a státuszát.
(c) Ha ezen túl is tennénk magunkat, s beérnénk a jogtudomány tudományosságának státuszával, akkor sem feledkezhetünk el az alternativitás problémájáról, arról, hogy az alternatív vitarendezés éppen a mainstream jog és jogtudomány alternatívája kíván lenni. Így nehéz ott oltalmat keresni - de nem reménytelen, hiszen a jogásztársadalom nem kiseprűzte, hanem befogadta a konfliktuskezelés ezen módjait. Nem spórolható meg viszont az az elemzés, amely külső (nem jogászi) nézőpontból vizsgálja, elemzi és vonja kritika alá azt, hogy milyen társadalmi elvárás az, amint a jogi eljárások nem tudnak teljesíteni, milyen igények indukálták az alternatív kezelésmódok színrelépését és terjedését, s miként vonhatók meg azok a kompetenciahatárok, amelyek mentén lehetséges a "békés egymás mellett élés" és a kölcsönös egymásra támaszkodás. Ez persze a gyakorlatban nyilvánvalóan fennáll és működik, azonban ennek miértjét (társadalom)tudományos apparátussal szükséges megválaszolni.
Az ekként felvázolt projekt megvalósításának nem a nulláról kell indulnia. Léteznek olyan alapok, előzmények, amelyekre támaszkodva tovább lehet lépni és ki lehet teljesíteni az önálló koncepciót.
- 11/12 -
(a) A jogtudományban feltárható legfontosabb érintkezési felület a kazuisztika. Bár a jogászi gondolkodásban ez a fogalom elsősorban a jogalkotáshoz kötődik, s annak aprólékos, esetről esetre lépegető szabályozási módszerét érti,[8] valójában a joggyakorlathoz kötődik. Általában a döntéshozatalra, s így a jogi döntéshozatalra is áll, hogy két fő modell mentén szerveződhet meg: mint szabályalapú, s mint esetközpontú döntéshozatal.[9] Az első esetben a döntést a szabályból vezetjük le. A szabály ekkor egy általános(ító): egy osztály minden elemére egyaránt vonatkozó nyelvi kifejezés. Ha ez leíró kifejezés, akkor - mint azt már Kelsen is azonosította -ha-akkor típusú szabály(osságo)t fejez ki: ha van A akkor van B is (ha esik az eső, akkor sáros a mező). Ha viszont előíró kifejezés, akkor ha-akkor típusú szabályt fejez ki: ha van A akkor lennie kell B-nek is (ha valaki mást megöl, akkor meg kell büntetni). Az így definiált szabály logikai kifejezéssel kondicionális, ezek láncolata pedig olyan algoritmust képez, melyen (a döntési fa elágazásain) végiglépegetve a legelső bemenet kiadja az utolsó kimenetet. Itt voltaképpeni döntésről nincs is szó, hanem konkrét értékeknek változókba ("aki", "más", "megöl") való behelyettesítéséről, s az eredmény "kialakulásáról". A szabályalapú döntéshozatal merev: akkor is ragaszkodik az általánosításban rögzített döntési mintához, ha az adott esetben az "rossz" (célszerűtlen, igazságtalan, méltánytalan) döntést eredményez. A másik modell szerinti esetközpontú döntéshozatal esetében viszont ha vannak is szabályok, azoknak nincs önálló normatív ereje; funkciója csak az, hogy elvezessen a mögöttes igazoláshoz, amelynek alapján majd meghozhatjuk a tényleges döntést. A döntésnek azonban az esethez kell igazodni, minden egyes esetben meg kell találni az annak megfelelő legjobb megoldást - mint Bölcs Salamon, vagy a mesebeli bölcs kádi, igazságos Mátyás király, Sancho Panza stb. E modell hajlékony, az eset körülményeihez igazodó, de előre nem látható döntéshozatalt tesz lehetővé.[10] Ez utóbbi modellbe sorolható be a ('casus'= eset szóból származó) kazuisztika[11] is.
Ha viszont a jogászat gyakorlati tevékenység, akkor a jogeset nem egyszerűen általános (jog)tételek példázata, hanem azok ellenpontja. Valójában nem is a jogászat e kazuisztika forrásvidéke, hanem a morálfilozófia és morálteológia; s területét képezik mindazok a döntési helyzetek, amelyekben a konkrét esetekkel kapcsolatos döntések meghozatala "lelkiismereti dilemmát" okoz. A (protestantizmus színrelépése nyomán feltámadó) dilemma oka az, hogy az esetre vonatkozó szabály vagy elv mechanikus alkalmazása elfogadhatatlan döntésre vezet. A kazuisztikus eljárás - ekként is megnevezett - gyakorlatával napjainkban leginkább a bioetika (és annak orvosi és jogi lecsapódásai) körében
- 12/13 -
találkozhatunk.[12] Reflektálatlan jelenléte azonban átszövi a moralitás, az orvoslás, a jogászat mindazon diszkrecionális döntéseit, amelyek cselekvésre futnak ki, s felvetik a helyesség/helytelenség kérdését. Ekkor lép működésbe az esetközpontúság: "Az elvont elvek segítik az egyedi esetek elemzését és eldöntését, de az egyedi esetek eldöntése specifikálhatja az elvont elvek jelentését és megváltoztathatja alkalmazásuk mikéntjét a jövőbeni esetekben."[13] (b) A jogtudomány mellet a külső nézőpontból közelítő és nem normatív tételeket felállító társadalomtudományok (antropológia, pszichológia, szociálpszichológia, szociológia) forrásvidékéről számíthatunk megalapozásra, mégpedig az "emberi természet", s különösen az emberi konfliktusok természetének és kezelhetőségének feltárása révén. Jó kiindulópontot kínál pl. a jogszociológia területén működő Torstein Eckhoff meggyőző elemzése a harmadik személy részvételéről a konfliktusfeloldásban. A közreműködés szerinte háromféle típusba rendezhető, mely típusokat a lényegük szerint nevezte el: a közvetítő, a bíró és az adminisztrátor.[14]
A közvetítő bár személyében nem részese a viszálynak, mégsem kívülállóként működik közre a megoldás kialakításában. Belehelyezkedik, mintegy beleéli magát a felek közti konfliktusba, úgy, hogy az eset lehetőleg összes részletét és körülményét megismeri. Ezen ismeretek birtokában a megoldást sem az eseten kívül keresi (pl. egy normára hivatkozva), hanem az esetből magából próbálja kibontani az annak és csak annak megfelelő (egyedi) megoldást. A megoldás fő módja a felek közti valamiféle kompromisszum, a megbékélés kieszközlése - vagyis a konfliktus feloldása (s nem eldöntése). A közvetítés a következő két típustól főleg negatív jellemzőkkel határolható el: nem külsődleges (azaz a vitán belül keresi a megoldást); nem formális (azaz tartalmilag is elfogadható megoldást keres); nem személytelen (azaz a közvetítő saját személyi képességeit használja fel a felek meggyőzése érdekében); nem normatív (azaz nem külső normára, hanem a felek érdekeire hivatkozik); s nem imperatív (azaz nem hatalmi szóval, hanem a felek meggyőzésével próbál megoldást találni). Világos, hogy az alternatív vitarendezés elmélete innen ágaztatható le.
A bíró részvétele külsőleges a közreműködés jellegében. Tekintélye nem személye kvalitásaiból fakad, hanem szakmai képzettségéből és a mögötte álló normákból és intézményekből. Minthogy döntésének nem kell a felek egyetértésével találkoznia, ezért további támaszra: a (fizikai) kikényszeríthetőségre kell hagyatkoznia. Nem kell (nem is lehet) tekintettel lennie döntésének következményeire, az annak eredményeként előálló helyzetre: Iustitia szeme be van kötve. Ez a jogalkotó feladata, akinek a megalkotott normák várható hatására vonatkozó elképzelését a bíró nem bírálhatja felül az eset körülményeire tekintettel. A közvetítő előre tekint: a remélhetőleg helyreálló rendre; a bíró hátrafelé: a döntésekor már fennálló normákra és tényekre.
- 13/14 -
Az adminisztrátor az előző két típus olyan sajátos elegye, amely ezáltal új típust képvisel. E típus lényege az, hogy nem normatív alapú, de hatalmi döntést jelent a vitában. A nem-normatív jellegből következik, hogy a döntés nem lehet formális sem: a jövőben elérendő célokat kell megvalósítania. A hatalmi pozíció ugyanakkor a külsődlegességet (a hierarchikus szintek különbözőségét) vonja maga után, valamint a személytelenséget, abban az értelemben, hogy a konfliktus eldöntője személyesen nem helyezkedik bele a vitába, s nem is személyes tulajdonságaira, hanem hatalmi helyzetére támaszkodva dönt.
(c) A társadalomtudományok felől várható másik támasz nem a konfliktussal, hanem a közreműködő személyével és közreműködésének módjával kapcsolatos. Itt - a gazdaságtudomány eredményeit is hasznosítva - a cselekvéselméleti, döntéselméleti, motiváció-elméleti megalapozásra számíthatunk. A gyökerek azonban itt is visszanyúlnak a filozófiai gondolkodás kezdeteiig. Az alternativitás ugyanis nem döntéshozatal, hanem döntésre segítés - ami elsődleges beavatkozás a közösség harmóniájának megőrzése számára. A filozófia atyja: Szókratész anyja példáját látta önmaga előtt is - amint anyja, bábaaszonyként, segített egészséges gyermekeket világra hozni, úgy neki, filozófusként, segítenie kell egészséges gondolatokat megszületni. De még korábban (i.e. VIII. sz.) Hésziodosz a tankölteményében (Theogónia - Istenek születése) arról tudósít, hogy dalnok és a gyűléshez szóló bölcs király lényegében ugyanazt a tevékenységet végzi: megkapván a Múzsáktól az ékesszólás adományát, megkapták a meggyőzés hatalmát is. Ez pedig a lélek, s ezáltal a cselekvés fölötti hatalom, a tekhné psychagógié ("lélekvezetés") "boszorkányos" mestersége, amely elbűvöli és elvezeti a hallgatóját, ahova akarja.[15] Ez a gyökere a meggyőző beszéd tudományának: a retorikának, ahogy az majd Arisztotelész Rhétorikájában kiteljesedik.
Ha nem is az egyedül üdvözítő, de legalábbis az egyik lehetséges eljárás az ekként, első megközelítésben felvázolt alapokra építkezni. Nem baj, ha nem sikerül egyértelmű tudományrendszertani besorolást kapcsolni ismeretkörünkhöz - vannak ezzel így mások is. A besorolás nehézsége ugyanis e tudásterület komplexitásából fakad, abból, hogy több tudományterület eredményeit is hasznosítja, de egyik sem fogadja be teljesen. A státusza hasonló, mint a szakjogtudományoké - mint a jogtörténeté, jogszociológiáé - azzal, hogy az alternatív vitarendezés tudománya nem csak két, hanem több tudomány között talál helyet, vagyis a szó legteljesebb értelmében határtudomány. Ebből fakadóan komplex tudomány, melynek tárgyára és módszerére is jellemző az interdiszciplinaritás. Ez azonban nem gyengesége, hanem erőssége; "mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő" -
- 14/15 -
szól Szent István király intelme Imre herceghez. E tudomány ereje és gazdagsága éppen abban rejlik, hogy nem jogász-monopólium: akárhonnan érkezhetnek művelői, s saját szemléletüket, kompetenciájukat, tudásukat egyesítve többszörös hatékonysággal képesek társadalmi funkciójuk, a viták és konfliktusok elcsitításán munkálkodni. ■
JEGYZETEK
[1] Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. (Ford.: Bíró Dániel) Budapest: Gondolat, 1984.
[2] A 'paradeigma' görög szó, amelynek jelentése: "példa".
[3] http://mta.hu/doktori-tanacs/tudomanyagi-nomenklatura-106809
[4] Th. S. Kuhn: im. 217. o.
[5] Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. (Ford.: Berényi Gábor) Budapest: Gondolat, 1980, 63. o.
[6] Peter Winch: A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához. (Ford.: E. Bártfai László) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1988.
[7] Bódig Mátyás: 'A jogtudomány módszertani karaktere és a dogmatikai tudomány eszméje.' In: Bódig Mátyás - Ződi Zsolt (szerk.): A jogtudomány helye, szerepe és haszna. Tudománytörténeti és tudományelméleti írások. Budapest: OPTEN Informatikai Kft., 2016, 103. o.
[8] Ez - elrettentő példaként - a felvilágosult abszolutizmusok kodifikációira volt jellemző, mint a Nagy Frigyes nevéhez fűződő porosz Allgemeines Landrechht (1794), vagy a Mária Terézia rendeletére összeállított, de hatályba nem lépett Codex Theresianum első tervezete (1766).
[9] Ehhez részletesebben lásd pl. Szabó Miklós: Rendszeres jogelmélet. Miskolc: Bíbor, 2015, 111. skk. o.
[10] Az esetközpontú és szabályalapú döntéshozatal vitája hosszú múltra tekint vissza: ekörül forgott már Platón és Arisztotelész vitája arról, hogy a "filozófus király" vagy a "jó törvények" uralma a kívánatosabb-e a poliszban.
[11] Ehhez lásd Szabó Miklós: 'A jogeset dialektikájához: A kazuisztika.' In Takács Péter (szerk.): Unitas multiplex. Ünnepi Tanulmányok Szigeti Péter 65. születésnapjára. Budapest - Győr: Gondolat - SZE DFK, 2017, 316-327. o.
[12] Ezért is szokás a kazuisztikára mint "alkalmazott etikára" utalni.
[13] Kevin D. Ashley: 'Capturing the Dialectic Between Principles and Cases.' 44 Jurimetrics (2004) 229230. o.
[14] Torstein Eckhoff: 'A közvetítő, a bíró és az adminisztrátor a viszályrendezésben.' In: Sajó András (szerk.): Jog és szociológia. Budapest: KJK, 1979.
[15] "Igaz-e, hogy a szónoki művészet a maga egészében a lelkek irányítása beszédek révén, nemcsak a törvényszéken és nyilvános gyűléseken, hanem a magánéletben, kis és nagy dolgokban egyaránt..." Platón: 'Phaidrosz.' 261a. (Ford.: Péterfy Jenő) In Platón Összes Művei. II. köt. Budapest: Európa, 1984, 767. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszék.
Visszaugrás
