Hatályos csődtörvényünk húsz éves léte alatt öt novelláris szintű (1993., 1997., 2004., 2006., és 2009.) és számos kisebb nagyobb lélegzetű módosítást "szenvedett" el. A jogszabályi korrekciók e kiugróan magas száma láttán kétféle - egymásnak homlokegyenest ellentmondó, egymást kizáró - következtetés adódhat.
Az egyik
Tekintettel arra a körülményre, hogy a csődjog a jognak azon területe, amely igen szoros kapcsolatban áll a mindenkori gazdasági történésekkel, ezért a jelenség örvendetes, hiszen azt mutatja, hogy a gazdaságpolitikai kormányzat azonnal és érzékenyen reagál a gazdasági változásokra és a szabályozást mindig hozzáigazítja a pillanatnyi igényekhez.
A másik
A jogalkotónak nem sikerült elérnie a kitűzött gazdaságpolitikai célokat - fut az események után - gyakori és egyre bonyolultabb szabályozási technikákkal igyekszik elejét venni a nem kívánatos jelenségeknek, de célját az eltelt 20 év alatt nem sikerült elérnie.
A gyakorlati tapasztalatok fényében aligha vitatható, hogy sajnos a másodikként vázolt következtetés tűnik igaznak. Ezt támasztják alá a statisztikai adatok is:
2010 júniusában 27 547 felszámolási eljárás 15 641 végelszámolás és csupán 81 csődeljárás volt folyamatban. E számsorból két dolog megítélésem szerint jelzésértékű, az egyik a csődeljárások elenyésző száma, a másik pedig a végelszámolások rendkívül magas száma. Az ebből adódó következtetésekre még visszatérek.
Vizsgált területünk komplex jellege - a kérdés legalább annyira közgazdasági, mint jogi - elengedhetetlenné teszi annak a kérdésnek a felvetését, hogy a globalizáció mostani szakaszában a nemzeti gazdaságpolitikának mire kell helyeznie a hangsúlyt, másképpen szólva milyen prioritásokat kell megjelölnie. Veress József közgazdász professzor egy 2001-ben írott tanulmányában a csődszabályozás gazdaságpolitika által elvárt közvetlenül érvényesülő funkcióit az 1990-es években a következőkben látta: 1. a tevékenység beszüntetésének biztosítása, 2. a rendelkezésre álló eszközöket, erőforrásokat a hatékonyabb felhasználás irányába kell terelni, 3. a hitelezői védelem. E sorrendet azonban - véleménye szerint - 2001-re már meg kellett volna változtatni, mégpedig oly módon, hogy első helyre a reorganizáció, másodikra a hitelezők védelme kerül, míg a felszámolás a harmadik helyre csúszik vissza.
Újabb 10 év elteltével a prioritásokat azonban az élet ismét megváltoztatta. (Persze más kérdés, hogy ezt felismeri-e, s ha igen érvényesíteni is tudja a gazdasági kormányzat.) Első helyre egyértelműen a reorganizáció került, míg a hitelezői érdekek védelme eltűnt, és így a felszámolás a második - s egyben utolsó - helyet kapta.
Persze a hitelezői érdekek védelme csak mint gazdaságpolitikai prioritás szűnt meg - jogpolitikai szempontból megmaradt, a jog ugyanis - természeténél fogva - ezt soha nem tagadhatja meg. Hatályos társasági törvényünk például 30. § (3) bekezdésében rögzíti, hogy amennyiben fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet következett be, akkor a társaság vezető tisztségviselői ügyvezetői feladataikat a társaság hitelezői érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. A rendelkezés leírva nagyon szép, a gyakorlatban azonban erősen kétséges, hogy mit jelent a hitelezői érdekek elsődlegessége az adott döntések meghozatala szempontjából, tekintettel arra, hogy a törvény az összes hitelező érdekéről szól, amelyek nyilvánvalóan nem állnak összhangban egymással, hiszen számukra érthető módon egyetlen egy érdek létezik, nevezetesen az, hogy hozzájussanak követelésükhöz. A szakasz ily módon jogirodalmi szépségnek minősíthető, mindenfajta gyakorlati haszon nélkül.
Jól jelzi, hogy itt tulajdonképpen csupán egy jogpolitikai kérdésről van szó, az a tény, hogy ez az elv - igaz sokkal finomabb formában - szerepel az új Ptk. tervezetében is. (Persze át- vagy újrafogalmazása, esetleges elhagyása a későbbi időszakban egyáltalán nem kizárt) A tervezet leszögezi, hogy a vezető tisztségviselőnek a társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzet beállta után a társaság érdekeinek elsődlegessége mellett a méltányos hitelezői érdekeket is figyelembe kell vennie döntései meghozatalánál. Ez a szabályozás is mutatja, hogy a jog ebben a szakaszban igazából nem tud mit kezdeni a hitelezői érdekek tényleges védelmével, vagyis a társaság és hitelezői közötti érdekkonfliktust ily módon nem lehet feloldani. Hiszen ezek az eszközök a gyakorlatban pontosan akkor mondanak csődöt, amikor tényleges alkalmazásukra szükség lenne. Vajon miért nem merjük kimondani, hogy igazi, hatékony hitelezővédelmi eszközökkel sem a társasági sem pedig a csődjog nem rendelkezik. Ha valamire, akkor erre a 2008-es gazdasági világválság fényesen rávilágított.
A klasszikus kodifikáció felfogása szerint mindenfajta szabályozás tényleges megkezdése előtt négy előkérdésre kell a választ megtalálni.
Ezek az alábbiak:
1. Milyen speciális sajátosságokkal rendelkezik a szabályozandó terület;
2. Mi a célom a szabályozással;
3. Milyen eszközökkel rendelkezem a szabályozáshoz;
4. Az eszközök alkalmazásainak amelyek a széles körű hatásai.
Ad.1.: A terület speciális vonásai már az igen rövid történeti áttekintés során is kiütköznek. Közismert, hogy a csődjog mai dogmatikai alapja a XIII. századi itáliai tengeri kereskedelemmel foglalkozó városállamokban alakult ki. (ezt a dogmatikai alapot 300 évvel később átveszik a Hansa városok, illetve az azt követő klasszikus csődtörvények is).
A teljesen új dogmatikai alap megalkotását elsősorban a korabeli politika igényelte. E tengeri kereskedelemmel foglalkozó városok négy-öt kereskedőházzal rendelkeztek, lényegében ez adta gazdaságuk alapját. Bármelyik kereskedőház bukása, (az utóbbira az esély igen nagy volt, gondoljunk csak a nagy távolságokra, a hajók felszereltségére, különböző természeti és emberi veszélyekre stb.) az egész városállam csődjét is jelenthette volna. A nemfizetés esetére hatályban lévő jogi eszközök viszont még a római jog adós személyére koncentrálódott, teljes egészében büntető jellegű felfogásán alapultak. A kereskedőház tulajdonosa, így fizikailag ugyan veszélybe került, de az ő fizikai megbüntetése semmivel sem csökkentette a városállam gazdaságának fenyegetettségét. Éppen ezért ki kellett alakítani egy olyan módszert, amelynek segítéségével a bukott kereskedőházat izolálni lehetett, el lehetett metszeni - méghozzá egyidejűleg és azonnal - az összes üzleti szálat és úgy lehetett tenni, mintha a bukott igazából sosem létezett volna. Ezért és nem pedig a hitelezői igények kielégítéséért alakította ki a korabeli jogi gondolkodás azt a tételt, hogy a csőd megnyitásával az adós összes tartozása lejárttá válik. A külön kezelést a gazdasági szálak elmetszését ugyanis csakis ezzel a módszerrel lehetett elérni.
Ez a felfogás a klasszikus csődtörvényekben kijegecesedett és lényegében az 1970-es évekig szinte egyedüli meghatározóvá vált a csődjogi gondolkozásban. Időről időre persze a hitelezői igények kielégítése is - mint szempont - előtérbe kerül, főleg az irodalomban és a törvénykönyvek preambulumaiban megfogalmazott, elérni kívánt célként jelenik meg, de a tényleges kielégítési ráta ismeretében e célt igazából a jogalkotó soha nem is vehette komolyan. Jól példázza ezt, hogy amikor 1975-ben egy kölni nemzetközi kongresszuson a 100 éve született német birodalmi csődtörvényt ünnepelik, akkor az egyik előadás alapvető üzenete az, hogy a jogállam szempontjából megengedhetetlen, hogy a normál csődhitelezők átlagos kielégítési szintje soha és sehol nem éri el követeléseik 10%-át sem.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
