2019. augusztus 7-én rekordnak minősíthető 46 ország írta alá az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága (a továbbiakban: UNCITRAL) által kidolgozott Szingapúri Mediációs Egyezményt[1], közöttük az Amerikai Egyesült Államok, Kína, Törökország, Szerbia, Montenegro, Észak-Macedónia, Fehéroroszország és Ukrajna[2]. Az Európai Unió tagállamai közül egy sem írta alá az Egyezményt[3], és - bár erre a konvenció lehetőséget adna[4] - maga, az Európai Unió sem vállalt kötelezettséget a taggá válásra, egyelőre nyitott kérdés ugyanis a határon átnyúló mediációs egyezségek "elismerésére" és végrehajtására vonatkozó külső szerződéskötési kompetencia kérdése.[5]
A Szingapúri Egyezmény a harmadik és egyben záró akkordja lehet a különböző vitarendezési formák nemzetközi érvényesítésére vonatkozó konvenciók sorának. Ezek közül első helyen kell említeni az 1958. évi New York-i Egyezményt a külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról, amelynek jelenleg már 160 ország a részese. Második a közelmúltban, 2019. július 2-án Hágában megszületett hágai egyezmény az (állami bírósági) ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról[6], amely kiegészíti az ugyancsak hágai, 2005. évi fórumválasztási egyezményt. Ezt a sort teheti teljessé a közelmúltban aláírásra megnyitott Szingapúri Mediációs Egyezmény.
Az Egyezmény kezdeti népszerűsége számos országot szembesít az alapvetően jogfilozófiai mélységű kérdéssel: indokolt-e a szerződéses formát öltő (állami bírósági vagy választottbírósági kontrollnak nem alávetett) vitarendező megállapodások közvetlen végrehajtása nemzetközi kontextusban, azaz elmosódhat-e a határvonal a pacta sunt servanda elve és a végrehajtási jogcím között?
A Szingapúri Mediációs Egyezményhez vezető - nemzetközi jogegységesítési relációban nem is túlságosan hosszú - folyamat kezdetét az Amerikai Egyesült Államok 2014. évi javaslata jelentette[7], amely az UNCITRAL II. számú, vitarendezés kérdésével foglalkozó munkacsoportja számára azt irányozta elő, hogy a nemzetközi kereskedelmi mediáció[8] eredményeként születő vitarendező megállapodások végrehajthatóságával foglalkozzon. A javaslat indokolása az ENSZ-Közgyűlés egy 2003. évi határozatának megállapításából indult ki, amely szerint
- 33/34 -
a mediáció jelentős előnyöket eredményez, így csökkenti a kereskedelmi kapcsolat megszűnéséhez vezető jogviták számát, megkönnyíti a nemzetközi ügyletek felek általi adminisztrációját, valamint megtakarításokat eredményez az államok igazságügyi igazgatásában is[9]. Egyben felidézte az UNCITRAL-nak a területen folytatott korábbi tevékenységének eredményeit, az 1980. évi Békéltetési Szabályokat (Conciliation Rules), illetve a 2002. évi Nemzetközi Kereskedelmi Békéltetésre vonatkozó Modelltörvény rendelkezéseit. Már ezek kidolgozásakor ismert volt, hogy a mediáció egyre gyakrabban alkalmazott vitarendezési mód a világ számos területén, sőt a kereskedelmi szereplők mellett a bíróságok és a kormányzati szervek is gyakran veszik igénybe.[10]
A mediáció további elterjedésének egyik akadálya ugyanakkor, hogy a vitarendező megállapodások végrehajtása nehezebb, mint a választottbírósági döntéseké. Általánosságban a mediáció eredményeként létrejövő vitarendező megállapodások a felek közötti szerződésként kényszeríthetők ki, amely azonban nehézkes és időigényes lehet, hiszen szerződéses jogvitában még az eredményes mediáció is "csak" egy második szerződést eredményez, amelynek a kikényszerítése éppoly bonyolult lehet, mint a vitára alapot adó szerződésé. Számos gyakorlati szakember emelte ki, hogy a mediáció vonzereje jelent ős en növelhető lenne, ha a mediáció eredményeként létrejövő vitarendező megállapodások egy gyorsított végrehajtási rezsim hatálya alá tartoznának és a végrehajtás szempontjából úgy vagy hasonló módon lennének kezelve, mint a választottbírósági ítéletek.[11]
Ahogy az eddigiekből is kitűnik, az Egyesült Államok eredeti javaslata kifejezetten a külföldi választottbírósági ítéletek elismerésére és végrehajtására vonatkozó, 1958. évi New York-i Egyezményhez[12] hasonló egyezmény elfogadásában gondolkodott: ahogy a New York-i Egyezmény tömörségénél és egyszerűségénél fogva jelentős mértékben hozzájárult a választottbíráskodás világszintű népszerűségének növekedéséhez, a mediációs egyezmény ugyanezt a hatást érheti el a mediáció esetében[13].
Az angolszász jogrendszerű országokra különösen igaz az, hogy a mediáció lelkes híveinek népes tábora ellenére a vállalatok jogászai és vezetői ténylegesen óvatosak a mediáció igénybevételével kapcsolatban. Common law jogászok körében elterjedt az a taktika, hogy először (állami) bírósághoz vagy választottbírósághoz nyújtják be a keresetet, és csak a későbbiekben kérik az eljárás felfüggesztését a mediáció vagy a peren kívüli megegyezés érdekében (gyakran éppen a bíróság javaslatára)[14]. Ennek a tartózkodásnak számos oka lehet. Közrejátszhat benne a gyakorló jogászok mediációs eljárásokban való járatlansága, de főként az a tényező, hogy a nemzetközi mediációs megállapodásokat az egyes jogrendszerekben más-más módon lehet végrehajtani, az adott állam belső eljárásjogi szabályaitól függően, ezért a jogvita kimenetele nem látható (nem kalkulálható) előre. A mediációs megállapodások végrehajtása során figyelemmel kell lenni arra is, hogy a mediáció eredményeként megszülető vitarendező megállapodásoknak anyagi szerződési jogi rendelkezéseken túlmenően eljárási mozzanata is lehet, amely felveti a végrehajtás ügyében eljáró fórum esetleg szokásostól eltérő, kötelező szabályainak (így például az illetéktelen befolyásra vagy más csalárd magatartásra vonatkozó rendelkezések) alkalmazását a fórum nemzetközi magánjogi szabályainak megfelelően. Ez pedig további költséges jogi tanácsadást tehet szükségessé a felek számára a végrehajtás helye szerinti állam(ok) jogrendszerét illetően.[15]
A Szingapúri Mediációs Egyezmény a preambulumát követően határozza meg a konvenció hatályát. Az 1. cikk 1. bekezdése definiálja, hogy milyen vitarendező megállapodásokra alkalmazandó az Egyezmény, az 1. cikk 2. és 3. bekezdései pedig két csoportra bontva azokat az eseteket sorolja fel, amelyek bár adott esetben teljesítik az alkalmazhatóság pozitív feltételeit, mégse tartoznak az Egyezmény hatálya alá: az 1. cikk 2. bekezdésében szerepelnek azok az esetkörök, amelyeknél a jogvita tárgya, az 1. cikk 3. bekezdésben pedig azok, amelyek esetében az eljárás jellege (és ezáltal más nemzetközi egyezményekkel való kollízió elkerülésének az igénye) indokolja a kizárást. A 2. cikk az Egyezmény alkalmazása szempontjából kulcsfontosságú fogalmakat definiál, mint a mediáció és az írásbeliség, valamint kijelöli több üzleti tevékenységi hely esetében, illetve üzleti tevékenységi hely hiányában a hatály meghatározása tekintetében releváns helyet.
A centrális rendelkezés a 3. cikkben szerepel: kimondja a vitarendező megállapodás végrehajtására vonatkozó tagállami kötelezettséget, és azt, hogy a vitarendező megállapodásra védekezésként is hivatkozni lehet. Mind a végrehajtásra vonatkozó, mind a védelmi funkció (összefoglalóan: jogvédelmi igény, angolul: relief) alkalmazásának feltételeit tartalmazza a 4. cikk, "A vitarendező megállapodásra történő hivatkozás követelményei" cím alatt. Az 5. cikkben szerepelnek a jogvédelmi igények teljesítése megtagadásának lehetséges esetei, kérelemre alkalmazható és hivatalból figyelembe vehető esetcsoportokba sorolva. A mediációs eljárás és azzal párhuzamosan zajló egyéb eljárások viszonyát a 6. cikk, az Egyezményben rögzített jogérvényesítési lehetőségek és a belső jogokban vagy nemzetközi egyezményekben rögzített egyéb formák kapcsolatát pedig a 7. cikk rendezi. Az Egyezményhez fűzhető fenntartásokat a 8. cikk nevesíti, azt a tételt pedig a 9. cikk határozza meg, hogy a fenntartások és maga a konvenció csak a hatálybalépésük után kötött vitarendező megállapodásokra alkalmazandó. A 10. és a 11. cikkek az Egyezmény letéteményeséről és az Egyezmény aláírásáról, és az ahhoz való csatla-
- 34/35 -
kozásról tartalmaznak rendelkezéseket, a 12. cikk a regionális gazdasági integrációs szervezet (ilyen például az Európai Unió) csatlakozásának részletszabályait rögzíti. A nem egységes jogrendszerű államok tekintetében felmerülő kérdéseket a 13. cikk rendezi, míg a 14. cikk az Egyezmény hatálybalépéséről, a 15. cikk módosításának lehetőségéről, 16. cikk pedig az Egyezményből való kilépés lehetőségéről szól.
Az Egyezmény hatálya alá tartozik a kereskedelmi vita rendezésére mediáció eredményeként írásban létrejött vitarendező megállapodás, amely a megkötésének idején nemzetközinek minősül (1. cikk 1.). A tárgyi hatály elemzése szempontjából négy fogalom vizsgálata szükséges: górcső alá kell venni, hogy mikor minősül a megállapodás nemzetközinek, mit tekint az Egyezmény kereskedelmi jogvitának, egyáltalán hogyan definiálja a konvenció a mediációt, és mi az írásbeliség definíciója. Ezt követően kell áttekinteni, hogy mely esetcsoportok kerültek kifejezetten kizárásra az Egyezmény hatálya alól.
Az Egyezmény 1. cikk 1. bekezdése részletesen meghatározza, hogy mikor minősül a vitarendező megállapodás nemzetközinek (és ezáltal mikor tartozik az Egyezmény hatálya alá). A rendelkezés két esetet különböztet meg. Az a) pont a klasszikus nemzetközi kritériumot tartalmazza: a vitarendező megállapodásban részes felek közül legalább kettőnek különböző államokban van üzleti tevékenységének helye. A b) pont szerinti esetkör két alcsoportot tartalmaz aszerint, hogy az állam, amelyben a vitarendező megállapodásban részes felek (mindkét fél!) üzleti tevékenységének helye található, eltér: (i) attól az államtól, amelyben a vitarendező megállapodás szerinti kötelezettségek jelentős részét teljesítik; vagy (ii) attól az államtól, amellyel a vitarendező megállapodás tárgya a legszorosabban kapcsolatban áll. A klasszikus nemzetközi kritérium (a felek különböző államokban rendelkeznek székhellyel, telephellyel, üzleti tevékenységi hellyel) mellett tehát az Egyezmény két további, nemzetközi magánjogból ismert fogalmat is alkalmaz a vitarendező megállapodás nemzetközi jellegének meghatározásakor: a (vitarendező megállapodásban szereplő kötelezettségek) teljesítési helyét, és generálklauzulaként a legszorosabb kapcsolat elvét. Érdemes megjegyezni, hogy az Egyezmény minél gyakoribb alkalmazhatósága érdekében a nemzetközi jelleget meghatározó fő kritériumok, és a második csoporton belül a két speciális szabály egymással a mellérendeltség viszonyában áll: a legszorosabb kapcsolat elve (eltérve az Európai Unió nemzetközi magánjogában megszokott megoldástól) nemcsak ultima ratioként, a kötelezettségek teljesítési helye megállapíthatóságának hiányában kerülhet alkalmazásra, hanem az lehet a nemzetközi megállapodás megállapításának elsődleges követelménye. Ebből adódhat majd olyan értelmezés, amely egyáltalán nem vesződik a kötelezettségek teljesítési helyének bonyolult megállapításával, hanem azonnal a generálklauzulához nyúlt, és az eset körülményeit figyelembe véve a legszorosabb kapcsolatot kutatja. Alkalmazható lesz ugyanis az Egyezmény két azonos országban üzleti tevékenységi hellyel rendelkező fél által kötött vitarendező megállapodásra, ha ez az állam eltér attól az államtól, amelyhez a megállapodás a legszorosabban kapcsolódik.
Az Egyezmény a nemzetköziség definíciójakor tehát az üzleti tevékenység helyszínét tekinti alapvető kapcsoló tényezőnek[16], figyelembe véve, hogy - szemben a választottbíráskodás székhelyével - a mediáció "székhelye" nem ismert fogalom. Számol azonban azzal a lehetőséggel is, hogy az egyik fél vagy több helyen is folytat üzleti tevékenységet, vagy nem folytat üzleti tevékenységet. A fogalommeghatározásokat tartalmazó 2. cikk a) pontja értelmében: ha egy fél egynél több helyen folytat üzleti tevékenységet, az üzleti tevékenység helyének az tekintendő, amely - figyelembe véve a felek által a vitarendező megállapodás megkötésekor ismert, illetve figyelembe vett körülményeket - a legszorosabban kapcsolódik a vitarendező megállapodás által lezárt vitához. A b) pont szerint pedig, ha valamelyik félnek nincs üzleti tevékenységi helye, úgy a fél szokásos tartózkodási helyét kell figyelembe venni.
Az Egyezmény kifejezetten nem definiálja a kereskedelmi jogvita fogalmát, csupán a kizárt esetekből következtethetünk vissza a kereskedelmi kifejezés jelentéstartalmára. Az 1. cikk 2. bekezdése szerint ugyanis az Egyezmény nem alkalmazható azokra a vitarendező megállapodásokra, amelyeket a) az egyik fél (fogyasztó) által személyes, családi vagy háztartási célokra kötött ügyletből eredő vita rendezése céljából kötöttek; illetve b) családjoggal, öröklési joggal vagy munkajoggal kapcsolatosan hoztak létre.
A kereskedelmi ügyek fogalmának értelmezése során ugyanakkor segítséget nyújthat a Szingapúri Egyezménnyel egyidejűleg elfogadott, a nemzetközi kereskedelmi mediációról és a mediáció eredményeként születő vitarendező megállapodásokról szóló 2018. évi UNCITRAL-modelltörvényhez[17] fűzött lábjegyzet, amely szerint "kereskedelmi" kifejezést kiterjesztően kell értelmezni; az magában foglalja mindazokat a kérdéseket, amelyek bármilyen kereskedelmi jellegű kapcsolatból fakadnak, legyenek akár szerződéses, akár nem szerződéses ügyek. A kereskedelmi jellegű kapcsolatok magukban foglalják a következő ügyleteket, de nem korlátozódnak ezekre: bármilyen kereskedelmi ügylet áruk vagy szolgáltatások átadására vagy cseréjére, disztribúciós megállapodás, kereskedelmi képviselet vagy ügynökség, faktoring, lízing, építési munkák, tanácsadó, mérnöki, licenc, beruházás, finanszírozás, banki szolgáltatások, biztosítás, hasznosítási megállapodás vagy koncesszió; közös vállalkozás és az ipari vagy üzleti együttműködés egyéb formái, áruk vagy utasok légi, tengeri, vasúti vagy közúti szállítása.
- 35/36 -
Az Egyezmény szerint a mediáció az alkalmazott kifejezéstől vagy az eljárás megindításának alapjától függetlenül azt a folyamatot jelenti, amely során a felek vitájuk rendezése keretében békés megállapodást próbálnak elérni olyan harmadik személy vagy személyek ("mediátor") segítségével, aki nem rendelkezik jogkörrel arra, hogy megoldást kényszerítsen a vitában részt vevő felekre. Érdemesnek tűnik megjegyezni, hogy a legtöbb nemzetközi magánjogi egyezmény alapvetően kerüli azt, hogy az általa szabályozott intézményekre kristálytiszta definíciót határozzon meg (omnis definitio in jure periculosa est). Felmerülhet ezért az aggodalom, hogy a szavak mégoly precíz definíciói jogszabályi vagy egyezményes szövegekben indokolatlanul béklyóba köthetik azok alkalmazását. A Szingapúri Mediációs Egyezményben használt széles körű, de funkcionális, azaz nem az eljárás elnevezésére, hanem a vitarendezési eljárás természetére koncentráló meghatározás (az Egyezmény alkalmazásához nem szükséges, hogy a felek a megállapodásukban a mediáció kifejezést használják) ugyanakkor hasznos lehet az Egyezményt alkalmazók számára, mivel felhívja figyelmünket, hogy többféle közvetítési eljárás is a tárgyi hatály alá tartozhat. Ki vannak zárva ugyanakkor az olyan döntést eredményező eljárások, mint a választottbíráskodás és az adjudikáció. A definíció alapján az Egyezmény elveti az angol jogi nyelvben használt, egyes szerzők által metafizikainak titulált megkülönböztetést a "mediation" (mediáció) és a "conciliation" (békéltetés) között: mindkét kifejezés használata esetén alkalmazásra kerülhet a konvenció.[18]
Azt majd az Egyezmény gyakorlata mutatja meg, hogy a mediáció meghatározása túlságosan széles körű-e. A definíció fogalmi elemei (békés megállapodás, harmadik személy bevonása, akinek nincs felhatalmazása a felek közötti vita eldöntésére) teljesülnek ugyanis olyan eljárások esetében is, amelyeket hagyományosan megkülönböztetnek a mediációtól mint például a békéltetés vagy az előzetes szakértői vélemény. Ha a bírói gyakorlat utóbbiakat ki akarja majd zárni az Egyezmény hatálya alól, akkor meg kell követelnie a mediátor intézményesített eljárási részvételét (azaz mediátorként való megjelölését a vitarendező megállapodásban).[19]
Ugyancsak kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a mediáció és a mediátor funkcionális definíciói mennyiben tudnak lépést tartani a vitarendezés technológiai innovációival, mint például a mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok által végzett vitarendezés.
Ahogy már említettük, az Egyezmény hatályát meghatározó 1. cikk 1. bekezdése szerint az Egyezményt a kereskedelmi vita rendezésére mediáció eredményeként írásban létrejött nemzetközi vitarendező megállapodásokra kell alkalmazni.
Az írásbeli jelző jelentéstartalmát a fogalommeghatározásokat tartalmazó 2. cikk határozza meg, amely 2. bekezdésében különös figyelmet fordít a modern kommunikációs formákra, és ehhez inspirációt merítve a nemzetközi szerződésekben alkalmazott elektronikus kommunikációról szóló egyezmény[20] megoldásából. A 2. cikk 2. bekezdése egyrészt általános szabályként rögzíti, hogy a vitarendező megállapodás "írásbelinek" minősül, ha annak tartalma bármilyen formában rögzítésre kerül. Ezt követően kerül kimondásra, hogy a megállapodás írásbeliségének követelménye elektronikus kommunikáció esetén akkor teljesül, ha az abban foglalt információ későbbi hivatkozás céljából hozzáférhető.
Az Egyezmény két csoportba sorolja a konvenció hatálya alól kizárt területeket. Egyrészt megjelöli a jogvita tárgya miatt kizárt esetköröket, másrészt azokat, amelyeknél az eljárás jellege indokolja az Egyezmény hatályának a kizárását. A vitarendező megállapodás kereskedelmi jellegének definiálása kapcsán már kitértünk a jogvita tárgya szerint kizárt területekre: az 1. cikk 2. bekezdése szerint az Egyezmény nem alkalmazható azokra a vitarendező megállapodásokra, amelyeket a) az egyik fél (fogyasztó) által személyes, családi vagy háztartási célokra kötött ügyletből eredő vita rendezése céljából kötöttek; illetve b) családjoggal, öröklési joggal vagy munkajoggal kapcsolatosan hoztak létre. Az említett esetek első pillantásra sem tartoznak a kereskedelem hagyományosan értelmezett fogalomkörébe, a kivett tárgykörökből azonban egyértelműen kiolvasható az is, hogy az Egyezmény megalkotói szándékosan kerülni akarták a belső közrendi dilemmákat felvető, érzékeny területeket, mint a fogyasztóvédelem, családjog vagy munkajog.[21]
A másik csoportot azok az ügyek alkotják, amelyekben a jogvita tárgyától függetlenül, az eljárás jellege, és főként a más nemzetközi egyezményekkel való kollízió elkerülésének az igénye indokolja a kizárást. Az 1. cikk 3. bekezdése alapján az Egyezmény nem alkalmazandó: a) azokra a vitarendező megállapodásokra: (i) amelyeket bíróság jóváhagyott, vagy amelyeket bírósági eljárás során kötöttek; és (ii) amelyek az eljáró bíróság államában ítéletként végrehajtható határozatnak minősülnek; b) azokra a vitarendező megállapodásokra, amelyeket választottbírósági határozatba foglaltak, és mint ilyenek végrehajtható határozatnak minősülnek. Az a) pontban szereplő esetek kapcsán a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia által kidolgozott 2005. évi joghatósági kikötésekről szóló egyezmény és 2019. július 2-án aláírásra megnyitott ún. Ítélet-egyezmény jöhetnek számításba, amely utóbbi 11. cikke éppen a bíróság által jóváhagyott egyezségekről szól[22]. A kizárás révén nem kerülhet kollízióba a 2019. évben elfogadott
- 36/37 -
két legnagyobb hatású jogegységesítő dokumentum, az Ítéletegyezmény és a Szingapúri Mediációs Egyezmény. A b) pontban szereplő kizárt eset pedig a külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1958. évi New York-i Egyezménnyel való esetleges átfedések és ebből fakadó összeütközések elkerülését szolgálja.
Az Egyezmény központi rendelkezése a 3. cikkben szerepel. E cikk egyrészről a mediáció eredményeként létrejött vitarendező megállapodást az Egyezmény tagállamaiban végrehajtani rendeli (kard-hatás), másrészt a lehetővé teszi azt, hogy ha a megállapodással lezárt ügyben bírósági eljárás indul, abban védekezésként hivatkozni lehessen a megállapodásra (pajzs-hatás). A 3. cikk 1. bekezdése szerint az Egyezményben részes Felek a vitarendező megállapodást saját eljárási szabályaikkal összhangban és a jelen Egyezményben megállapított feltételek alapján hajtják végre. A 3. cikk 2. bekezdése értelmében pedig, ha vita merül fel olyan üggyel kapcsolatban, amelyet az egyik fél állítása szerint vitarendező megállapodással már rendeztek, az Egyezményben részes állam a lezárult vitarendezés bizonyítása érdekében - saját eljárási szabályaival összhangban és a jelen Egyezményben megállapított feltételeknek megfelelően - lehetővé teszi a fél számára a vitarendező megállapodásra történő hivatkozást.
A Szingapúri Mediációs Egyezmény egységes feltételeket szab a vitarendező megállapodás végrehajtása, illetve az arra való hivatkozás (együttesen: a vitarendező megállapodáson alapuló igényérvényesítés) számára. Az Egyezmény alapján vitarendező megállapodásra hivatkozó félnek az Egyezmény azon részes állama illetékes hatósága előtt, ahol igényét érvényesíti, be kell nyújtania: a) a felek által aláírt vitarendező megállapodást; b) bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a vitarendező megállapodás mediáció eredményeként jött létre, így például: (i) a mediátor aláírását tartalmazó vitarendező megállapodást; (ii) a mediátor által aláírt különálló okiratot, amely rögzíti a mediáció megtörténtét; (iii) a mediációt lefolytató intézmény igazolását; vagy (iv) az (i), (ii) vagy (iii) pontok szerinti feltételeknek megfelelő okirat hiányában bármely egyéb, az illetékes hatóság által elfogadható bizonyítékot.[23] Elektronikus kommunikáció esetén abban az esetben teljesül a vitarendező megállapodási felek - vagy szükség szerint a mediátor - általi aláírására vonatkozó követelmény, ha a) a felek, vagy a mediátor azonosítása, valamint a felek, vagy a mediátor elektronikus kommunikációban szereplő tartalomra vonatkozó szándékának jelzése megfelelő megoldás révén biztosított; és b) az alkalmazott megoldás: (i) valamennyi körülményt figyelembe véve (ideértve bármely vonatkozó megállapodást is), kellően megbízható, és alkalmas azon cél elérésére, amely érdekében az elektronikus kommunikáció létrejött vagy közlésre került; vagy (ii) ténylegesen bizonyítottan - önmagában vagy további bizonyítékokkal együtt értelmezve - teljesíti a fenti a) pontban leírt követelményeket.[24] Ha a vitarendező megállapodás nem az igény érvényesítésének helye szerinti részes állam hivatalos nyelvén készült, az illetékes hatóság kérheti az ezen részes állam hivatalos nyelvére készült fordítás benyújtását.[25] Az illetékes hatóság ezen kívül bármilyen szükséges dokumentum benyújtását megkövetelheti annak érdekében, hogy ellenőrizze az Egyezményben foglalt követelmények teljesülését.[26] A jogvédelmi igény (azaz a vitarendező megállapodás végrehajtása vagy az arra történő hivatkozás) elbírálásakor az illetékes hatóság soron kívül jár el.[27]
Érdemesnek tűnik ehelyütt említeni az Egyezmény "Egyéb törvények és konvenciók" címet viselő 7. cikkét is. Eszerint ez az Egyezmény nem fosztja meg az érdekelt feleket attól a joguktól, hogy érvényesítsék a vitarendező megállapodásban foglaltakat azon részes állam jogában vagy nemzetközi egyezményben engedélyezett lehetőségétől, amelyben a vitarendező megállapodás érvényesítését kérik. A kissé körülményes megfogalmazás lényege, hogy az Egyezmény nem kívánja kizárni a vitarendező megállapodás belső jogokban vagy nemzetközi egyezményekben rögzített egyéb érvényesítési lehetőségeit. Szemben a hágai Ítélet-egyezménnyel, amely bizonyos határozatok elismerését és végrehajtását akkor és csak akkor teszi lehetővé, ha az megfelel az egyezményben foglaltaknak (és ezáltal kizárja a belső jog alapján történő elismerést és végrehajtást), a Szingapúri Egyezmény kifejezetten lehetővé teszi a többcsatornás érvényesítést.
A nemzetközi magánjogi egyezmények hagyományosan a más államban született ítéletek (határozatok) elismeréséről és végrehajtásáról szólnak. A Szingapúri Egyezmény ugyanakkor feltűnően kerüli az "elismerés" szó használatát, helyette a vitarendező megállapodásra hivatkozásról szól. Érdemesnek tűnik ezért abból a szempontból megvizsgálni az Egyezmény szabályait, hogy mennyiben feleltethetők meg a klasszikus elismerés-végrehajtás fogalompárosnak. Bár az Egyezmény előbb rendelkezik a végrehajtásról (3. cikk 1. bekezdés), figyelembe véve, hogy a nemzetközi magánjogban az elismerés hagyományosan a végrehajthatóság előfeltétele, indokoltnak látszik megfordítani a konvencióban szereplő sorrendet, és először az elismerés kérdését járni körbe.
Az Egyezmény 3. cikk 2. bekezdése kissé bonyolultan úgy fogalmaz, hogy ha vita merül fel olyan üggyel kapcsolatban, amelyet az egyik fél állítása szerint vitarendező megállapodással már rendeztek, az Egyezményben részes állam a lezárult vitarendezés bizonyítása érdekében - saját eljárási szabályaival összhangban és a jelen Egyezményben megállapított feltételeknek megfelelően - lehetővé teszi a fél számára a vitarendező megállapodásra történő hivatkozást. A komplikált szövegezés abból az elméleti problémából fakad, hogy a nemzetközi magánjogban széleskörűen használt "elismerés" kifejezést az államok többségében állami aktushoz (így például bírósági
- 37/38 -
ítélethez) kapcsolják, a vitarendező megállapodás azonban "csupán" szerződés, ezért annak elismeréséről beszélni dogmatikailag hibás lenne. Az elismerés pontos jelentéstartalma is lényeges különbségeket mutat az egyes jogrendszerekben.[28] Különösen az Európai Unió tagállamai emelték fel a hangjukat az Egyezmény tárgyalása során a vitarendező megállapodás "elismerése" és az ahhoz kapcsolódó res iudicata hatás ellen.[29] Főként a kontinentális jogrendszerű (civil law) államok hangoztatták az aggodalmukat, hogy amennyiben a Egyezmény a vitarendező megállapodás elismerésére kötelezi a tagállami bíróságokat, az általánosságban gátolhatja a fórumot az ügy tárgyalásában, és így megakadályozhatja azt is, hogy magán a vitarendező megállapodáson kívüli bármilyen más bizonyitási eszközt figyelembe vegyen az Egyezmény által a megállapodással szemben biztosított védekezési lehetőségek (például a megtagadási okok fennálltának) vizsgálata során.[30] A dán delegáció úgy fogalmazott, hogy jogrendszere kétféle "pajzsot" ismer: az egyik lehetővé teszi a dokumentum bizonyítási eszközként való figyelembevételét a bíróság döntésének meghozatala során, a másik teljes egészében kizárja a bíróság eljárását az ügyben.[31] Az elismerés a svájci álláspont szerint az utóbbi következményt hozná magával, holott az Egyezmény céljai egy harmadik, köztes "pajzs" szükségességét indokolnák, amely lehetővé teszi a bíróság számára az ügy tárgyalását, és a védekezések mérlegelését, de nem szűkíti le az igénybe vehető bizonyítási eszközök körét kizárólag a vitarendező megállapodásra.[32]
Mindezek figyelembevételével született az a döntés az UNCITRAL munkacsoportban, hogy az Egyezmény szövegében mellőzni kell az "elismerés" kifejezés használatát, helyette funkcionálisan körül kell írni az elismerésnek az Egyezmény céljai elérése érdekében szükséges aspektusait.[33] Így született meg a bonyolult megfogalmazás, amely abban az esetben alkalmazandó, ha a felek már sikeres lezártak egy vitát megállapodással, de az egyik fél ugyanazt a vitát bíróság elé viszi. Ekkor a másik fél hivatkozhat a vitarendező megállapodásra. Az Egyezmény első szakirodalmi kommentárjai kiemelik, hogy itt nem csupán egy bizonyítási szabályról van szó, amely lehetővé teszi a fél számára a vitarendező megállapodás felhívását más bizonyítási eszközök mellett, hanem ennél többet: lehetővé teszi, hogy az alperes teljes védekezését erre az egy hivatkozásra alapítsa.[34] A kissé homályos megfogalmazásból fakadó értelmezési bizonytalanság vitán felül kihívást jelent majd a konvenciót a nemzeti jogrendszerekbe átültető törvényhozók számára.
Az Egyezmény az idézett 3. cikk 1. bekezdésében azt a kötelezettséget rója a részes államokra, hogy 1. saját eljárási szabályaikkal összhangban és 2. az Egyezményben megállapított feltételek alapján hajtsák végre a nemzetközi mediáció eredményeként létrejövő vitarendező megállapodásokat. A norma szövege tehát két jogszabályi feltételrendszerhez kapcsolja a vitarendező megállapodások végrehajtására vonatkozó kötelezettséget: egyrészt a végrehajtás helye szerinti állam belső jogszabályaihoz, másrészt az Egyezményben kifejezetten előírt feltételekhez. A megszövegezés bizonytalansága miatt ugyanakkor a két feltételrendszer egymáshoz való viszonyának értelmezése problematikus lehet. Elsősorban azt a kérdést veti fel, hogy összeegyeztethető-e a konvencióval, amennyiben a belső jog az Egyezménynél szűkebb körben engedi meg a mediációs megállapodások végrehajthatóságát. Másként megfogalmazva: úgy kell-e értelmezni a 3. cikk 1. bekezdését, hogy az alapján a végrehajthatóság feltételrendszere tekintetében kizárólag az Egyezményben szereplő feltételeket követelhetik meg a végrehajtást elrendelő hatóságok, és a belső jog csak a végrehajtás (és nem a végrehajthatóság!) eljárási szabályai tekintetében jön számításba, vagy mindkét jogszabályi feltételrendszer a végrehajthatóságra vonatkozik, és az államok az Egyezményben szereplő végrehajthatósági feltételeket továbbiakkal egészíthetik ki. Példával szemléltetve a dilemmát: ha egy állam belső joga csak a közjegyzői okiratba foglalt, vagy bíróság által jóváhagyott egyezség végrehajtását engedi meg (mint például a magyar jog), az Egyezményhez való csatlakozás esetén köteles-e végrehajthatóságot biztosítani a más államban született, és az Egyezményben szereplő feltételeket igen, de a belső jogi kritériumokat nem teljesítő vitarendező megállapodásnak? A kérdés igenlő megválaszolása esetén további probléma fakadhat abból, hogy az Egyezmény egy tagállama köteles végrehajthatónak tekinteni az Egyezmény hatálya alá tartozó nemzetközi megállapodásokat, ugyanakkor a belső (nem nemzetközi) megállapodásokra vonatkozóan nincs ilyen kötelezettsége.
A norma nyelvtani értelmezése ("...saját eljárási szabályaikkal összhangban és a jelen Egyezményben megállapított feltételek alapján.") alapot adhat olyan következtetésre, hogy a végrehajtás feltételeit (a végrehajthatóság kritériumait) maga az Egyezmény tartalmazza, a belső eljárási szabályokkal való összhangra utalás ugyanakkor elbizonytalaníthatja a jogalkalmazót. Különösen azért, mert a végrehajtásnak szükségszerű előfeltétele a végrehajthatóság, azaz a végrehajthatóság kérdése időben korábban merül fel, az Egyezmény ugyanakkor első helyen az államok belső eljárási szabályait említi.
Az összehasonlító értelmezés szintén nem ad kristálytiszta választ. A Szingapúri Mediációs Egyezmény mintájául szolgáló, a külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és
- 38/39 -
végrehajtásáról szóló 1958. évi New York-i Egyezmény III. cikkének megfogalmazása sokkal egyértelműbb. A New York-i Egyezmény III. cikke szerint a választottbírósági határozatokat valamennyi Szerződő Állam kötelezőnek ismeri el és - a következő cikkekben szabályozott feltételekkel - ama terület eljárási szabályai szerint hajtja végre, amelyen a választottbírósági határozat elismerését és végrehajtását kérik[35]. A szöveg határozottabban elkülöníti a végrehajthatóságot és a végrehajtást. Ezen megfogalmazás alapján aggály nélkül lehet arra az immáron több mint hatvan éve általánosan elfogadott következtetésre jutni, hogy a végrehajtás feltételeit (azaz a végrehajthatóságot) teljes egészében az Egyezmény szabályozza ("...a következő cikkekben szabályozott feltételekkel..."), a belső jogi rendelkezéseknek a végrehajtás eljárási szabályai tekintetében jut csak szerep. A Szingapúri Egyezmény azonban nem követte a New York-i Egyezmény megszövegezését.
Az értelmezési probléma megválaszolása szempontjából érdemesnek tűnik röviden visszatekinteni az Egyezmény történeti előzményeire is. Az UNCITRAL korábbi munkájában, így az 1980. évi Békéltetési Szabályok (Conciliation Rules), illetve a 2002. évi Nemzetközi Kereskedelmi Békéltetésre vonatkozó Modelltörvény tárgyalása során is számos vélemény fogalmazódott meg a mediációs megállapodások végrehajthatósága mellett és ellen. Az egyes nemzeti megoldások ugyanis nagymértékben eltérnek egymástól, amelyek alapvetően négy csoportba voltak sorolhatók. (1) Bizonyos országok a vitarendező megállapodásoknak ugyanolyan végrehajthatóságot biztosítanak, mint az "egyszerű" szerződéseknek (a szerződésben foglalt kötelezettségek végrehajtása, kikényszerítése érdekében peres eljárást kell indítani, és ennek sikere esetén a végrehajtási jogcímet eredményező ítélet végrehajtását kell kérni). (2) Mások gyorsított (közvetlen) végrehajtást biztosítanak a vitarendező megállapodások számára.[36] (3) Létezik olyan megoldás, amely a vitarendező megállapodásokhoz ugyanolyan hatást fűz, mint a választottbírósági döntésekhez.[37] (4) Végül olyan szabályozás is ismert, amely a vitarendező megállapodások végrehajtását az állami bírósági döntések végrehajtására vonatkozó szabályok alapján rendezi.[38]
A 2002. évi Modelltörvény tárgyalása során több delegáció kiemelte annak koncepcionális nehézségét, hogy jogi norma megkülönböztesse azon megállapodásokat, amelyek egyben végrehajtási jogcímet is képeznek, azoktól a megállapodásoktól, amelyekhez nem kapcsolódik ilyen joghatás. Rámutattak a választottbíráskodás és a mediáció közötti alapvető különbségekre, amelyekre tekintettel helytelen volna a mediációs megállapodásokat és a választottbírósági ítéleteket a végrehajthatóság tekintetében azonosnak tekinteni. Megfogalmazódott, hogy valójában nincs is feltétlenül szükség a vitarendező megállapodások végrehajtási jogcímként való elismerésére, hiszen számos országban állnak rendelkezésre olyan egyszerű megoldások, amelyek lehetővé teszik a vitarendező megállapodások végrehajthatóságának a biztosítását: idetartozik a közjegyzői okiratba foglalás, illetve a bírósági jóváhagyás, valamint az a lehetőség hogy kizárólag azért indítanak felek választottbírósági eljárást, hogy a megállapodásokat választottbírósági ítéletbe foglalják.
A harmonizáció mellett állást foglaló szakértők azzal érveltek, hogy a vitarendező megállapodásokat végrehajtható jogcímként elismerő államok vonatkozó törvényi szabályozása megfelelően működik, és nem okoz problémát a választottbíráskodás és a mediáció viszonyában, ugyanakkor nem minden államban biztosítja a megállapodás egyszerű végrehajthatóságát. Felhozták azt is, hogy a vitarendező megállapodásban részes felek egyes esetekben, a megállapodás megkötésének időpontjában még nem élnek a végrehajthatóságot biztosító lehetőségekkel, ennek szükségessége csak később merül fel, amikor az egyik fél megtagadja a számára előírt kötelezettség teljesítését. Végül felmerült az is, hogy a végrehajthatóság biztosítása növelné a mediáció vonzerejét.[39]
A különbségek tehát a 2002. évi Nemzetközi Kereskedelmi Békéltetésre vonatkozó Modelltörvény tárgyalása során áthidalhatatlannak látszottak, így közös nevezőként erőteljes kompromisszum került a modelltörvény szövegébe[40]. A vitarendező megállapodások végrehajthatóságáról szóló 14. cikk szó szerint úgy szól: "Ha a felek megállapodással rendezik a vitájukat, a vitarendező megállapodás kötelező és végrehajtható. [az elfogadó állam beilleszthet a vitarendező megállapodás végrehajtásának módjára vonatkozó leírást, vagy utalhat az ilyen végrehajtásra vonatkozó rendelkezésekre]". 2002-ben tehát bár egyrészről kimondta a modelltörvény szövege a vitarendező megállapodások végrehajthatóságát, kifejezetten lehetőséget biztosított az egyes államok számára, hogy saját nemzeti jogszabályaikra utalással ezt korlátozzák.
Mindezek a dilemmák a Szingapúri Egyezmény munkálatai során is felszínre kerültek. A végső szöveg ugyanakkor már nem tartalmaz a 2002. évi modelltörvényhez hasonló felhatalmazást
- 39/40 -
az állami jogok számára a megállapodások végrehajthatóságának további korlátozására. A történeti értelmezés alapján így az a következtetés adódik, hogy az Egyezmény teljeskörűen, taxatíven szabályozza a vitarendező megállapodások végrehajthatóságának kérdését, ezt a csatlakozó államok belső joga nem egészítheti ki további feltételekkel, mint például a közjegyzői okiratba, vagy bírósági végzésbe foglalás. A belső jog csak a végrehajtás eljárási részletszabályaira irányadó.
A teleológiai értelmezés azonos eredményre vezet. Az Egyezmény elsődleges célja, hogy népszerűsítse a mediációt, mint határon átnyúló vitarendezési formát, amely főként a nemzetközi mediációs megállapodások más államban történő végrehajthatóságának hiánya miatt nem tud megfelelően elterjedni.[41] Ezzel a célkitűzéssel csak az az értelmezés áll összhangban, amely szerint az Egyezmény kimerítően szabályozza a végrehajthatóság feltételeit, azok nem egészíthetők ki a részes tagállamok belső jogi rendelkezései által. Így az Egyezményt ratifikáló állam nem teheti függővé a más államban született vitarendező megállapodás végrehajthatóságát további, az Egyezményben nem szereplő feltételek teljesülésétől, mint például a közjegyzői okiratba, vagy bírósági egyezségbe foglalás.[42] A belső szabályok csak a végrehajtási eljárás tekintetében játszanak szerepet, amelyek kialakítására vonatkozóan egyezményi szabály hiányában a részes államok teljes szabadságot élveznek.
Ez az értelmezés felveti azt a tanulmány bevezetőjében is jelzett, a ratifikációt fontolgató államok számára szükségszerűen vizsgálandó jogfilozófiai kérdést, hogy indokolt-e a vitarendező megállapodások számára közvetlen végrehajthatóságot biztosítani. A vitarendező megállapodások magánjogi szempontból szerződések. A magánjogi dogmatika nem ismeri a szerződések olyan elkülönült csoportját, amely az általános szabálytól eltérően nem igényli peres eljárás vagy választottbírósági eljárás lefolytatását a végrehajthatóság érdekében, erre külön jogi terminus sem került kidolgozásra. Az Egyezményt tárgyaló UNCITRAL munkacsoport elnöke is utalt arra a jogalkotási-koncepcionális nehézségre, hogy bármely jogi norma megkülönböztesse azon megállapodásokat (szerződéseket), amelyek egyben végrehajtási jogcímet is képeznek, azoktól, amelyekhez nem kapcsolódik ilyen joghatás.[43] Az Egyezmény alapján ugyanakkor egyes szerződések "szerződésebbek", hiszen az Egyezményben leírt feltételeket teljesítő vitarendező megállapodások az Egyezmény tagállamaiban közvetlenül (bírósági vagy választottbírósági eljárás lefolytatása nélkül) végrehajthatók, és ez ellen csak a végrehajtás megtagadási indokok hozhatók fel. Azon államokban, amelyek belső jogukban jelenleg is általánosságban biztosítanak végrehajthatóságot a mediáció eredményeként születő vitarendező megállapodásoknak a kérdés csak nemzetközi dimenzióban jelent dilemmát. Azokban az országokban viszont, (így Magyarország számára is), amelyekben a vitarendező megállapodások csak közjegyzői okiratba vagy bírósági végzésbe foglaltan végrehajthatók, élesen, a belső jog szempontjából is felmerül a kérdés, hogy indokolt-e elmosni a határvonalat a pacta sunt servanda elve és a végrehajtási jogcím között?[44] Elképzelhető-e olyan visszaélésszerű gyakorlat, amely ellene szól ennek? Előfordulhat-e, hogy a kereskedelmi felek már eleve az Egyezmény szerinti vitarendező megállapodásként formálják meg a szerződésüket (holott még nincs is vita közöttük) annak érdekében, hogy annak közvetlen végrehajthatóságát biztosítsák és ezáltal megkerüljék az állami fórumok vagy választottbíróságok kontrollját? Ez ellen a lehetséges gyakorlat ellen biztosít-e védelmet (például a gyengébb félnek) az Egyezmény? Mindezeket a kérdéseket mérlegre kell tennie majd a ratifikációt fontolgató államoknak a jogpolitikai döntés előkészítése során.
Az Egyezmény két csoportba sorolja a megtagadási indokokat: az 5. cikk 1. bekezdésében szerepelnek a csak kérelemre alkalmazandó esetkörök, az 5. cikk 2. bekezdésében pedig a hivatalból is figyelembe vehetők. Fontos kiemelni, hogy az 5. cikkben szereplő megtagadási esetkörök felsorolása kimerítő: amennyiben a vitarendező megállapodás az Egyezmény hatálya alá tartozik, és teljesültek az ugyancsak az Egyezményben (4. cikk) rögzített igényérvényesítési feltételek, csak az itt szereplő valamely indok fennállása esetén tagadható meg az igény (legyen az végrehajtás vagy védekezési eszközként hivatkozás) teljesítése. A csak kérelemre alkalmazható megtagadási okok bizonyítása értelemszerűen a megtagadási okra hivatkozó felet terheli.
A megtagadási okok megszövegezésekor az UNCITRAL munkacsoport kifejezetten a New York-i Egyezmény mintáját követte, és megkísérelte a lehetséges megtagadási okok számát a szükséges minimumra szorítani. Ennek indoka az volt, hogy egy sok megtagadási indokkal terhelt rendszer problematikus lehet a gyors és hatékony eljárást igénylő felek számára.[45]
Az igény érvényesítése ügyében eljáró hatóság az ellenérdekű fél kérelmére, megtagadhatja az igény teljesítését, ha az ellenérdekű fél bizonyítja az illetékes hatóságnak, hogy a vitarendező megállapodásban részes fél jog- vagy cselekvőképessége korlátozott volt.[46] Részben a New York-i Egyezményből ismerős (igaz ott a választottbírósági megállapodásra vonatkozó) megtagadási ok ezen kívül, ha a vitarendező megállapodás: (i) semmis, hatálytalan, vagy nem teljesíthető a felek által érvényesen választott jog alapján, vagy az erre vonatkozó bármilyen megjelölés hiányában az igényérvényesítés helye szerinti részes állam illetékes hatósága által alkalmazandónak tekintett jog alapján; vagy (ii) a rendelkezései alapján jogi kötőerővel nem bír vagy nem végleges; vagy (iii) azt a későbbiekben
- 40/41 -
módosították.[47] Ugyancsak az igény megtagadásához vezethet, ha az ellenérdekű fél bizonyítja, hogy az egyezségi megállapodásban foglalt kötelezettségek: (i) teljesítésre kerültek[48]; vagy (ii) nem világosak vagy érthetőek[49]; ha az igény teljesítése ellentétes lenne a vitarendező megállapodásban foglaltakkal[50]. Az utóbbi, kissé nehezen megragadható megtagadási ok illusztrálására szolgálhat az a példa, ha a felek vitarendező megállapodásukban egy bizonyos állam fórumának joghatóságát kötik ki igényük érvényesítésére, ez más államban indított eljárás esetén az igény megtagadásához vezethet.[51] Ehelyütt fontos kiemelni, hogy ez a megtagadási indok opt out lehetőséget teremt a felek számára, hogy teljes egészében kizárják az Egyezmény alkalmazhatóságát vitarendező megállapodásuk tekintetében: ilyen tartalmú megegyezés esetén a vitarendező megállapodással nyilvánvalóan ellentétes volna az igény teljesítése.
Sajátos megtagadási okként szerepel az Egyezményben az az eset, ha a mediátor súlyosan megsértette a mediátorra vagy a mediációra alkalmazandó előírásokat, és enélkül az érintett fél nem kötötte volna meg a vitarendező megállapodást[52]. A mediátorra vagy a mediációra alkalmazandó előírások megsértésére utaló megtagadási ok kapcsán ki kell emelni, hogy az első kommentárok szerint ez csak abban az esetben alkalmazható, ha ténylegesen léteznek a mediátorra vagy a mediációra vonatkozó előírások, így például a mediátori tevékenység engedélyezési feltételei között, vagy a felek és a mediátor közötti szerződésbe foglaltan. Amennyiben nincsenek a mediátorra vonatkozó kötelező előírások, a vitarendező megállapodásra alapozott igény elbírálása ügyében eljáró fórum nem kérhet számon standardokat utólag a mediátoron (mint például azt, hogy a mediátornak bizonyos jó gyakorlatokat kellett volna követnie).[53]
Ugyancsak megtagadási indok, ha a mediátor elmulasztotta feltárni a felek előtt a mediátor pártatlanságát vagy függetlenségét illetően megalapozott kétségeket felvető körülményeket, és ez a mulasztás olyan jelentős hatást vagy indokolatlan befolyást gyakorolt az egyik félre, hogy a fél ezen mulasztás nélkül nem kötötte volna meg az egyezségi megállapodást[54]. Az utóbbi, nem is a vitarendező megállapodással, hanem a mediátor tevékenységével összefüggő megtagadási okok komoly vitákat generáltak az Egyezmény tárgyalása során. Egyes delegációk a mediátor csalárd magatartásával összefüggő esetek más megtagadási okok keretében kezelhetőnek tartották[55], és felhívták a figyelmet arra, hogy a mediátor nem szükségszerűen független abban az értelemben, ahogy az a választottbírótól megkövetelt. A feleknek jó oka lehet arra, hogy nem pártatlan mediátort válasszanak, például olyat, akinek már van előzetes ismerete a szituációról, vagy olyat, aki egyik vagy mindkét félhez közel áll és ezáltal képes meggyőző hatást gyakorolni.[56] Az első kommentárok szerint a norma megszövegezéséből is kiolvashatóan ezt a megtagadási indokot is megszorítóan kell értelmezni: olyan kirívóan súlyos esetben alkalmazható például, ha a mediátor elmulasztja feltárni, hogy az egyik féltől korábban közvetlen anyagi szolgáltatást kapott.
Hivatalból figyelembe vehető megtagadási indokként az Egyezmény a vitarendező megállapodás közrendbe ütközését, illetve a vita tárgya "mediálhatóságának" hiányát említi. Az 5. cikk 2. bekezdése alapján a 4. cikk alapján történő igényérvényesítés helye szerinti részes állam illetékes hatósága megtagadhatja a jogvédelmi igény teljesítését, ha megállapítja, hogy: a) az igény teljesítése ellentétes lenne ezen részes állam közrendjével; vagy b) a jogvita tárgya ezen állam joga szerint nem rendezhető mediációs eljárás útján.
A közrendi szabály egyértelműen a New York-i Egyezmény 5. cikk (2) bekezdésének mintájára készült, így az ahhoz kapcsolódó értelmezés itt is irányadó lehet. Vélhetően a Szingapúri Egyezményt értelmező bíróságok is elsajátítják azt a New York-i Egyezmény kapcsán általánosan elfogadott álláspontot, hogy a közrendi klauzula csak rendkívül kivételes esetben és nagyon óvatosan alkalmazható, nem áshatja alá az Egyezmény alapvető célkitűzéseit. A jogirodalom azt emelte ki, hogy egy tagállam nem tagadhatja meg a vitarendező megállapodás végrehajtását (vagy az arra történő hivatkozást) közrendbe ütközés miatt azért, hogy ebben az államban mediátori tevékenységet csak engedéllyel rendelkező személyek folytathatnak. Ugyancsak megszorító értelmezés várható a jogvita mediációra való alkalmassága tekintetében: csak akkor tagadható meg a vitarendező megállapodásra alapított igény teljesítése, ha kötelező jogi rendelkezés kifejezetten megtiltja az adott jogvita mediáció útján történő rendezését. A választottbírói út alkalmazhatóságára vonatkozóan léteznek korlátozó törvényi szabályok (arbitrability kérdése), az azonban alig-alig képzelhető el, hogy az egyes jogrendszerek valamely vita önkéntes rendezését (vitarendező megállapodás keretében) kizárják - e megtagadási ok így vélhetően meglehetősen ritkán kerül majd alkalmazásra.[57]
- 41/42 -
A Szingapúri Mediációs Egyezmény kifejezetten lehetőséget ad a részes tagállamok számára két fenntartásra. A 8. cikk egyrészt lehetővé teszi, hogy a csatlakozó állam kizárja az Egyezmény alkalmazhatóságát olyan vitarendező megállapodások esetében, amelyekben az állam maga vagy valamely kormányzati szerve szerződő fél [8. cikk 1. bekezdés a) pont]. Másrészt lehetőség van olyan fenntartásra is, amelynek értelmében az Egyezményt csak akkor kell alkalmazni, ha a vitarendező megállapodásban részes felek megállapodtak az Egyezmény alkalmazásában [8. cikk 1. bekezdés b) pont]. A konvenció főszabályként alkalmazandó a nemzetközi vitarendező megállapodásokra, hacsak a felek nem zárták azt ki, amire az 5. cikk 1. bekezdés d) pontja egyébként lehetőséget biztosít. Ha viszont egy állam él az utóbb említett fenntartással, az Egyezmény csak akkor kerülhet alkalmazásra, ha a vitarendezésben részes felek ebben (is) megállapodtak.
Az utóbbi, ún. opt-in fenntartás kapcsán számos divergáló vélemény fogalmazódott meg a tárgyalások során. Kritikaként elhangzott, hogy egyrészt nem várható el a felektől, hogy egy mediációs folyamat végén még arra is gondoljanak, hogy alkalmazandónak rendeljék a Szingapúri Egyezményt[58], másrészt pedig nem valószínű, hogy lenne olyan fél, aki ne akarná eleve azt, hogy az általa megkötött megállapodás végrehajtható legyen.[59] Más álláspontok azzal támasztották alá az opt-in fenntartás indokoltságát, hogy a mediációs egyezségek végrehajtása szembe megy a jogintézmény természetével, hiszen a mediáció során a felek elvileg olyan megállapodást kötnek, amely mindannyiuk számára előnyös, valamilyen kompromisszumot tartalmaz, így nincs feltétlenül szükség a közvetlen végrehajtásra.[60] A kompromisszum eredményeként elfogadott opt-in fenntartás lehetőségével kapcsolatosan az Egyezmény első kommentárjai azt emelik ki, hogy a fenntartással élő állam bíróságai nem követelhetik meg speciális kifejezések használatát a felektől (amelyek arra utalnak, hogy a felek kívánták az Egyezmény alkalmazását), elegendő egyszerűen utalniuk az Egyezményre, vagy olyan állam jogát alkalmazandó jogként választani, amely nem élt a fenntartás lehetőségével.[61] ■
JEGYZETEK
[1] Az Egyezmény teljes elnevezése: A mediációból eredő nemzetközi egyezségi megállapodásokról szóló ENSZ Egyezmény.
Az Egyezmény angol nyelvű szövege elérhető:
https://www.uncitral.org/pdf/english/commissionsessions/51st-session/Annex_I.pdf [2019. 09. 06.].
Az Egyezmény rendelkezéseinek jelen tanulmányban szereplő magyar fordítását én készítettem, értékes megjegyzéseket kaptam ugyanakkor igazságügyi minisztériumi kollégáimtól: Bencze Katától, Hrecska Renátától és Seres Esztertől.
[2] A Szingapúri Mediációs Egyezményt 2019. augusztus 7-én aláíró államok teljes listája: Afganisztán, Amerikai Egyesület Államok, Benin, Brunei, Chile, Észak-Macedónia, Fehéroroszország, Fülöp-szigetek, Fidzsi-szigetek, Georgia, Grenada, Haiti, Honduras, India, Irán, Izrael, Jamaica, Jordánia, Kazahsztán, Kína, Kolumbia, Kongó, Korea, Laosz, Maldív-szigetek, Mauritius, Montenegro, Nigéria, Palau, Paraguay, Qatar, Samoa, Sierra-Leone, Sri-Lanka, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Szerbia, Timor-Leste, Törökország, Uganda, Ukrajna, Uruguay, Venezuela. Az Egyezményt 2019 szeptemberében aláírta ezeken kívül Örményország, Csád, Ecuador, Gabon és Bissau-Guinea.
[3] Az Európai Unió tagállamai közül éppen ezért rendkívül kevesen képviseltették magukat az aláírási ünnepségen. Magyarországot az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkári szinten képviselte. Magyarországon kívül Dánia nagyköveti szinten vett részt az aláírási ceremónián.
[4] Szingapúri Mediációs Egyezmény 12. cikk
[5] Külön tanulmány tárgyát képezhetné, ezért jelen írás kereteit szétfeszítené annak a kérdésnek a részletes vizsgálata, hogy a nemzetközi szerződéskötési hatáskörre vonatkozó (folyamatosan formálódó) európai doktrína alapján az EU-nak vagy a tagállamoknak van hatásköre az Egyezményhez való csatlakozásra. A probléma gyökere abból ered, hogy a mediáció egyes aspektusaira (a polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítés egyes szempontjairól szóló 2008/52/EK irányelv), illetve a közokiratok elismerésére és végrehajtására vonatkozóan (az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/EU rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról), az esetlegesen közokiratba foglalt mediációs megállapodások tekintetében már létezik uniós szabályozás. Ebből fakadóan a harmadik államokból származó közokiratba foglalt mediációs megállapodásokra vonatkozóan az EU-nak biztosan kizárólagos külső szerződéskötési hatásköre van, amelyeket az Egyezmény tárgyi hatálya érint, ugyanakkor a mediációs irányelv a mediációs eljárás során létrejött megállapodások végrehajtását a tagállami jogra bízza, ami erőteljesen a kizárólagos uniós kompetencia ellen szól. Az EU-n belüli egyeztetések jelenlegi állása alapján az Egyezmény egészét illetően inkább vegyes kompetenciáról beszélhetünk, de ennek határai egyelőre bizonytalanok.
[6] Magyarország aláírta a hágai egyezmény záróokmányát, az egyezményhez az Európai Unió vélhetően csatlakozik.
[7] Lásd A/CN.9/822. A javaslat elérhető: https://undocs.org/en/A/CN.9/822 [2019. 08. 21.].
[8] Bár az USA javaslata a közvetítésre a "conciliation" kifejezést használja, részletesen kifejti, hogy azt teljes egészében azonos jelentéstartalmúnak tekinti a mediációval. Lásd A/CN.9/822. 2. o.
[9] A/Res/57/18 (2003). A javaslat indokolása szinte szó szerint jelenik meg a végül elfogadott Egyezmény preambulumában.
[10] A/CN.9/822. 2. o.
[11] A/CN.9/822. 3. o.
[12] Magyarországon kihirdette a 1962. évi 25. törvényerejű rendelet a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10-én kelt Egyezmény kihirdetéséről.
[13] A/CN.9/822. 3. o.
[14] Lásd Strong, Stacie: Realizing Rationality: An Empirical Assessment of International Commercial Mediation. (2016) 74(4) Washington and Lee Law Review. 1973. o.
[15] Chong, Shouyu - Steffek, Felix: Enforcement of International Settlement Agreements Resulting form Mediation under the Singapore Convention. In: Singapore Academy of Law Journal, Special Issue, International Commercial Mediation. 2019. 452. o.
[16] Chong-Steffek: i. m. 455. o.
[17] A mediáció eljárási szabályait tartalmazó modelltörvény elérhető [2019. 08. 25.]: https://www.uncitral.org/pdf/english/commissionsessions/51st-session/Annex_II.pdf
[18] Lásd Schnabel, Timothy: The Singapore Convention on Mediation: A Framework for the Cross-Border Recognition and Enforcement of Mediated Settlements. In: Pepperdine Dispute Resolution Law Journal, Vol 19.1., 15. o. elérhető [2019. 08. 30.]:
https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=3239527
[19] Chong-Steffek: i. m. 458. o.
[20] Lásd a 2005. évben New Yorkban kötött egyezményt: United Nations Convention on the Use of Electronic Communications in International Contracts (bevett angol nyelvű rövidítése: "e-CC" vagy "Electronic Communications Convention").
[21] Chong-Steffek: i. m. 457. o.
[22] Az Ítélet-egyezmény 11. cikke szerint: az egyik Szerződő Állam bírósága által jóváhagyott vagy az egyik Szerződő Állam bírósága előtti eljárás során megkötött és a származási államban hozott ítélettel azonos módon végrehajtható bírósági egyezségek, a jelen Egyezmény értelmében ugyanúgy végrehajthatók, mint az ítéletek. (Ford.: Nemessányi Zoltán.)
[23] 4. cikk 1. bekezdés.
[24] 4. cikk 2. bekezdés.
[25] 4. cikk 3. bekezdés.
[26] 4. cikk 4. bekezdés.
[27] 4. cikk 5. bekezdés.
[28] Chong-Steffek: i. m. 465. o., McCormick, Khory - Ong, Sharon S M: Through the looking glass: an insider's perspective into the making of the Singapore Convention on Mediation. In: Singapore Academy of Law Journal, Special Issue, International Commercial Mediation. 2019. 534. o.
[29] Az Európai Unió saját jogszabályaiban is ragaszkodik ahhoz a dogmához, hogy az elismerés csak állami aktushoz köthető, így a Brüsszel IA rendelet [Az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/EU rendelete (2012. december 12.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról] 59. cikke egyezségek esetén kifejezetten csak azok végrehajtásáról beszél, és nem szól elismerésükről.
[30] Lásd Schnabel: i. m. 36. o.
[31] Intervention of Denmark, in UNCITRAL Audio Recordings: Working Group II (Dispute Settlement), 65th Session, September 20, 2016.
[32] Lásd Schnabel: i. m. 36. o.
[33] A "elismerés" kifejezés mellőzésének következménye az is, hogy nehezen hivatkozható az Egyezmény egyéb helyein a vitarendező megállapodás két joghatása: nem lehet rájuk egyszerűen "elismerés és végrehajtás"-ként utalni. Helyette a két joghatásra (a végrehajthatóságra és a hivatkozhatóságra) együttesen a "relief" (jogvédelmi igény) kifejezést használja más helyeken az Egyezmény.
[34] Lásd Schnabel: i. m. 41. o.
[35] A New York-i Egyezmény III. cikkének angol nyelvű szövege: Each Contracting State shall recognize arbitral awards as binding and enforce them in accordance with the rules of procedure of the territory where the award is relied upon, under the conditions laid down in the following articles. There shall not be imposed substantially more onerous conditions or higher fees or charges on the recognition or enforcement of arbitral awards to which this Convention applies than are imposed on the recognition or enforcement of domestic arbitral awards.
[36] Ebbe a körbe sorolható egyes jogirodalmi vélemények szerint Franciaország, ahol a mediációs (vitarendező) megállapodások prima facie végrehajthatóak, tekintve, hogy a mediációt a bírósághoz vagy választottbírósághoz fordulás előfeltételeként tekintik. Lásd Deckert, Katrin: Mediation in Frankreich. In: Mediation - Rechtstatsachen, Rechtsvergleich, Regelungen, Mohr-Seibeck, 2008. 196. o., idézi: Chong-Steffek: i. m. 463. o.
[37] A választottbíráskodás és a mediáció kapcsolatrendszerének részletes áttekintését adja Chua, Eunice: Enforcement of international mediated settlements without the Singapore Convention on Mediation. In: Singapore Academy of Law Journal, Special Issue, International Commercial Mediation. 2019. 584-594. o. A tanulmány részletesen elemzi a Med-Arb kombinációt, amelynek során a mediációban részes felek választottbíróhoz fordulnak a megállapodás választottbírósági határozatba foglalása érdekében. Az Arb-Med helyzet tipikus példája, hogy a vitában eljáró választottbíró zártan kezelt határozattervezetet készít elő, amely csak akkor kerül véglegesen kibocsátásra, ha a felek a mediáció során nem tudnak megegyezésre jutni. Az Arb-Med-Arb pedig azt a szituációt takarja, amikor a válaszottbírósági eljárás megindulása után tesznek kísérletet a felek a mediációra, és ennek sikertelensége esetén az eljárás visszakerül a választottbírósági útra.
[38] Morris-Sharma Y, Natalie: Constructing the Convention on Mediation. The Chairperson's Perspective. in: Singapore Academy of Law Journal, Special Issue, International Commercial Mediation. 2019. 493. o.
[39] Morris-Sharma: i. m. 493. o.
[40] A 2002. évi Nemzetközi Kereskedelmi Békéltetésre vonatkozó Modelltörvény szövege elérhető [2019. 08. 29.] https://www.uncitral.org/pdf/english/texts/arbitration/ml-conc/03-90953_Ebook.pdf
[41] Lásd ehhez A/CN.9/832 Report of Working Group II (Arbitration and Conciliation) on the work of its sixty-second session (New York, 2-6 February 2015). 17-19. pontok; elérhető [2019. 08. 30.]: https://undocs.org/en/A/CN.9/832
[42] Lásd Schnabel: i. m. 32. o., azonos eredményre jut: Chong-Steffek: i. m. 468. o.
[43] Morris-Sharma: i. m. 492. o.
[44] Az Igazságügyi Minisztériumban 2018-ban felállított Mediációs Munkabizottság röviden foglalkozott a mediáció eredményeként születő megállapodások közvetlen végrehajthatóságának kérdésével, a munkabizottság azonban arra az eredményre jutott, hogy a megállapodás végrehajthatósága szabályozásának módosítása nem eredményezne több mediációs eljárást, de jogbizonytalanságot szülne.
[45] Lásd Schnabel: i. m. 42. o.
[46] 5. cikk 1. bekezdés a) pont.
[47] 5. cikk 1. bekezdés b) pont.
[48] Érdemes megjegyezni a Szingapúri Mediációs Egyezmény dogmatikai botlását ezen megtagadási ok tekintetében. Elméleti szempontból ugyanis a kötelezettség teljesítése nem a megállapodás végrehajthatóságát - amelynek feltételeit az Egyezmény tartalmazza -, hanem konkrét végrehajtását akadályozza, amely viszont az Egyezmény alapján a nemzeti jogalkotó hatáskörében maradt. (Erre az összefüggésre Boreczki Szabolcs hívta fel a figyelmemet.)
[49] 5. cikk 1. bekezdés c) pont.
[50] 5. cikk 1. bekezdés d) pont.
[51] Másik példa lehet: ha a felek rögzítik a vitarendező megállapodásban, hogy mielőtt bírósághoz fordulnának, kötelesek ismét a mediátorhoz fordulni. Lásd Schnabel: i. m. 49. o.
[52] 5. cikk 1. bekezdés e) pont.
[53] Schnabel: i. m. 51. o.
[54] 5. cikk 1. bekezdés f) pont.
[55] Lásd interventions of Mexico, Australia, the United States, Singapore, Canada, China, Argentina, and Pakistan, in: UNCITRAL Audio Recordings: Working Group II (Dispute Settlement), 65th Session, Sept. 16. 2016. 9:30-17:30.
https://icms.unov.org/CarbonWeb/public/uncitral/speakerslog/e6cda078-71e2-4108-adab-66df99f84fda; idézi: Schnabel: i.m. 50. o.
[56] Lásd intervention of Switzerland, in: UNCITRAL Audio Recordings: Working Group II (Dispute Settlement), 65th Session, Sept. 21, 2016, 14:00-17:00,
https://icms.unov.org/CarbonWeb/public/uncitral/speakerslog/8cdfd2fc-617b-432d-bf9c-98d8abf0d29a., idézi: Schnabel: i. m. 50. o.
[57] Az Egyezmény 6. cikkében szereplő "Párhuzamos eljárások" címet viselő rész további (igaz ideiglenes) megtagadási indokként fogható fel. Azt az esetet öleli fel, amikor az egyik részes államban már benyújtották bírósághoz a vitarendezési megállapodással kapcsolatos kérelmet, de a fél egy másik államban vitatja a megállapodásból fakadó igényt az 5. cikkben szereplő valamely megtagadási okra hivatkozva. Ilyen esetben a kérelmet elbíráló állam bírósága felfüggesztheti az eljárást, és az ellenérdekű fél kérelmére kötelezheti a másik felet biztosíték adására. Lásd Chong-Steffek: i. m. 477. o.
[58] Morris-Sharma: i. m. 508. o.
[59] McCormick-Ong: i. m. 538. o.
[60] Chong-Steffek: i. m. 460-461. o.
[61] Schnabel: i. m. 57. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző helyettes államtitkár, Igazságügyi Minisztérium, Nemzetközi Polgári Igazságügyi Együttműködésért Felelős Helyettes Államtitkárság.
Visszaugrás
