A következő írásban azt a folyamatot tekintem át, hogyan változott - bővült és vált mind részletezőbbé - a hivatali jogkörrel felruházott személyek e minőségükkel kapcsolatos visszaéléseinek büntetendővé tétele a magyar jogfejlődés során.
A tanulmány első felében megvizsgálom, miként váltak ki a főként korrupciós bűncselekmények köréből az egyéb hivatali visszaélési formák, mi indokolta és jellemezte ezek szabályozását. Lényegében azt kívánom bemutatni, hogy a hivatali bűncselekmények fokozatosan specializálódtak, s ez napjainkra sajátos túlszabályozáshoz, átfedésekhez vezetett, amely azonban bizonyos értelmezési gondokkal is járhat.
E folyamat bemutatása után, a tanulmány második részében a hatályos elkövetési magatartások egymáshoz való viszonyát vizsgálom.
Az első hivatali bűncselekmények beérték a kiemelt méltóságok, vagy adóbehajtással is megbízott ispánok - vagyis a korabeli hivatalos személyek - hivatali sikkasztásainak büntetésével. István fennmaradt Dekrétumainak Második könyve szerint: "ha valaki az ispánok közül a király részét elsikkasztja, az elsikkasztott adja vissza, és annak kétszeresével bűnhődjön."[1]
Kálmán hasonló rendelkezése sem szigorúbb: azok az ispánok, akik "a dénár adót, mit Magyarország minden részeiben szerte szedetünk [...] a mondott időre minden fogyatkozás nélkül el nem hozzák, kétszer fizessék meg az árát."[2] Megjelenik a hivatali bűnpártolás első formája is, azonos büntetéssel sújtva az emberölés elkövetőjét "el nem bocsátó" (rejtegető) ispánt a gyilkossal (I. könyv 30.). Ez a szigor a hivatali bűnpártolás esetében még a XV-XVI. században is megmaradt. Ekkortól válik érzékelhetőbbé a hivatali visszaélések körében a hivatali korrupció súlyos büntetése is, ám egészében a korszak jellemzője, hogy az egyes személyekre ruházott hatalommal való visszaélés különböző formái igen szétszórtan, egységes elvi alapok nélkül szerepeltek a törvényekben.
Hajdu Lajos, az első, 1795-ös büntetőtörvény tervezet kapcsán szintén utal arra, hogy a hivatali visszaélést "a régi magyar jog ilyen formában nem ismerte: a dekrétumok között több tilalmazta ugyan egyik-másik (konkrétan megnevezett) tisztségviselőnek, hogy büntetés terhe mellett mit tilos megtennie..."[3] Ezért is fontos a tervezetnek a korábbi hagyományokkal szakító XII. szakasza "azokról, akik a rájuk bízott közhivatali állásukkal visszaélnek".
Ennek lehetséges formái a tervezet szerint a következők:
"Hivatalával visszaél:
a) nemcsak a bíró, hanem minden egyes közhivatalnok, abban az esetben, ha azoktól, akikkel tiszténél fogva tárgyalnia kell, ajándékokat követel, ajándékokban egyezik meg velük, illetve az önként felajánlott és tisztsége miatt neki juttatott ajándékokat elfogadja; avagy különösképpen akkor, ha a kialkudott vagy elfogadott ajándékok miatt tisztségét nem sértetlen hűséggel tölti be;
b) ugyanennek a bűntettnek vádlottjai azok az ügyvédek és ügyvivők, akik gonosz fondorlattal elárulván megbízóik ügyét, titkaikat felfedik az ellenfélnek, vagy bármiféle egyéb módon összejátszanak vele;
c) nemkülönben azok is, akik jóllehet tisztüknél fogva kötelesek lennének a hatóságnak adott ügyekben jelentést tenni, mégis: hallgatásukkal azt érik el, hogy bűntettek maradnak megbüntetlenül, avagy ebből egyéb kára származik a közösségnek;
d) azok a postamesterek és tisztviselők is, valamint helyetteseik, akik a közhitel alapján reájuk bízott leveleket megsértik; ugyanígy azok a kamarai és bányakamarai tisztségviselők is, akik a bányák bérbeadásánál, illetve a bérlők birtokba iktatásánál, vagy azok számadásainál, (de bármely egyéb hivatalos ténykedésüknél is) egyéni érdekkeresőknek, csalárdaknak vagy hanyagoknak bizonyulnak; s azok is, akik hivatalos ténykedésükkel valamelyik bányabérlőnek, vagy bányaművelőnek gonosz fondorlattal vagy vétkes hanyagsággal kárt okoznak;
e) nemkülönben az árvák hűtlen és csalárd gyámjai;
f) a váltó- és kereskedelmi törvényszék bírája, ha titkos vizsgálat anyagát gonosz szándékkal nyilvánosságra hozza."[4]
Feltétlenül pozitív változás, hogy a lehetséges alanyok és ügycsoportok köre eszerint a XVIII. század végére jelentősen kibővül, még akkor is, ha a büntetendő cselekmények csokra a kor viszonyainak megfelelően a mai korrupciós bűncselekményektől, az ügyvédi visszaélésen keresztül a hűtlen kezelésig változatlanul meglehetősen eklektikus.
Az 1843-ban készült és sajnos törvényerőre elődjéhez hasonlóan szintén nem emelkedett javaslat Angyal Pál szerint "bár nem vezette még keresztül a hivatali bűncse-
- 702/703 -
lekmények és fegyelmi vétségek éles elválasztását, de egyéb vonatkozásban az évtizedek után megvalósult helyes felfogás előhírnökeként szabályozta az anyagot."[5]
A köztisztviselők megvesztegetéséről, azok hivatalbeli visszaéléseiről és a közszámadások körüli hűtlenségről rendelkező terjedelmes 54. fejezetből ezúttal csak a mai hivatali visszaélés elődjének tekinthető 508. § rendelkezését emeljük ki: "A mely köztisztviselő bármely hivatalos kötelességének teljesítését bosszúból, haszonlesésből vagy megvesztegetés következtében szándékosan elmulasztja, mind azon kárt, melyet vétkes mulasztása által másnak okozott, visszapótolni tartozik, s hivatalától is minden esetre megfosztatik; sőt, súlyosabb beszámításnál egy évig terjedhető fogsággal is bűntettethetik."[6]
Első írott kódexünk, az 1878. évi V. tc. mai szemmel nézve végre felismerte a köztisztviselői kötelességszegés általában veszélyes voltát.
A 471. §-a értelmében "A közhivatalnok, aki azon czélból, hogy valakinek jogtalanul hasznot vagy kárt vagy más sérelmet okozzon, hivatali eljárásban vagy intézkedésben kötelességét megszegi; a hivatali visszaélés vétségét követi el, és öt évig terjedhető fogházzal büntettetik."
A Csemegi-kódex tehát a hivatali eljárásban vagy intézkedésben elkövetett kötelességszegést rendelte büntetni. Az akkori ítélkezési gyakorlat szerint az elkövetőnek hatáskörében eljárva kellett a kötelességét megszegnie ahhoz, hogy bűnössége megállapítható legyen. Angyal Pál is ezt az álláspontot képviselte, vagyis ha az elkövetési tevékenység a tettes hivatali hatáskörén kívül esik, a hivatali visszaélés vétsége nem állapítható meg. Ezt a Kúria alábbi döntésével szemléltette:
"...a főszolgabíró hivatalhoz tartozó altiszt a kezéhez jutott iratokat lemásolta és e másolatokat a vádlottnak átadta; már pedig a főszolgabírói hivatalban levő s neki leírásra ki nem adott iratok lemásolása, sem pedig ezen másolatoknak a felekkel való közlése hivatali hatáskörébe nem tartozik; a cselekmény ezért, még ha a Btk. 471. §-ban írt célzattal is történt, hivatali visszaélés vétségét nem állapítja meg..."[7]
Az 1942. évi X. törvény miniszteri indokolása kötelességszegésnek tekinti a közhivatalnok olyan cselekményét, amelyet érdemben szándékosan helytelenül, vagy alakjában szabálytalanul végez. Kötelességszegés az is, amikor a döntés belátására van bízva, például valamely kedvezmény odaítéléséről, valamely állás betöltéséről van szó, s e célból több, egyaránt jogosult pályázó közt kell választania, és saját előnyét tekinti mindent lenyomó súlynak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
